BRADLEY TAMÁS VISSZAÜT

Mr. Leonidast megbízzák, hogy ébressze fel egy úr vérében a szunnyadó őst. Nyomban felkelti Earl of Cunninghamet, és megállapodnak egy diszkrét orvtámadásban. Marcona portásokat kell alkalmazni. Feltűnnek a filmesek. Az ügyvezető igazgató és a titkár csuklanak, de ez a levegőváltozástól van. Néhány ember akasztófa helyett inkább az ötvenezer fontot választja. Megállapítják, hogy Mr. Leonidas hülye, és ebben maradnak.

1

Ezt az afrikai kirándulást alapjában véve Rellingnek köszönhették. A per után elértékteledett afrikai telkek ügyét Donald baronet pénzcsoportja fellendítette, és spekuláció indult meg a marokkói parcellákban. Nagy település! Gyönyörű csatornázási és építkezési tervek! Természetesen a beteg tanárnő öccse, a kitűnő Evans Gordon végzi a parcellázást. Ez volt a vérdíj Edna becsületéért. Elhatározták, hogy valamennyien leutaznak Afrikába. Mr. Relling, aki felhagyott az utazási irodával, ügyesen szervezte meg ezt az utolsó társasutazását a cégnek. Clayton, mint az új Rt. ügyésze, szintén velük tartott, és miután magával vitte a leányát, eljött a vőlegény is: Thomas, a világhírű hegedűművész! Hogy Relling leánya, Viktória, aki egykor a menyasszonya volt, szintén ott lesz, ezen majd túlteszik magukat. A vállalat két igazgatósági tagja, lord Flatherry és Earl of Teddy, ugyancsak részt vett az utazásban. Természetes, hogy a puritán nagybácsi, Burton nyugalmazott őrnagy, és neje, Gladys sem maradhattak el.

Most valamennyien a szörnyen meleg délutáni órákat heverték át a marokkói Mammunia Szállóban. Itt kereste fel Mr. Leonidas látszólag nyugodtan, de belülről lelkendezve Flatherry lordot. A lord nyomban fogadta.

– Foglaljon helyet, Mr. Menelaus.

– Leonidas… Ha kérnem szabad.

– Igen? Úgy is jó – mondta a lord. – Készítse el a whiskyjét kedve szerint. Nekem ne töltsön, magam szoktam bíbelődni vele. Hát kérem… hogy visszatérjek a maga csodálatos oázisára: én hajlandó lennék egy hasonló vállalkozását finanszírozni.

– Ó, mylord… Biztosíthatom, hogy szép jövedelme lesz.

– No nem… nem ilyesmi. Mindössze egy tehetséges emberen akarok segíteni.

– Megszégyenít ez a dicséret.

– Ez a tehetséges ember az unokaöcsém, Earl of Cunningham. A fiú nemsokára megnősül, és így aligha lesz alkalma veszélyes kalandokra vagy hosszú utazásokra, miután tudja, hogy nős emberek ritkán tesznek hosszú utakat.

– Ismerek kivételt. A fivéremnek szép családja van, és ennek dacára már tizenöt éve egy sapkagyár utazója.

– Hm… Megtisztel a hasonlattal. Szóval az unokaöcsém kissé elpuhult. Pedig benne is megvan az oroszlánvadászok ősi vére, csak szunnyad. Szeretném őt valami látszólag szörnyű kalandba sodorni, ez felkeltené a szunnyadó ösztönt anélkül, hogy valóságos életveszélybe sodorja őt a bonyodalom. Tudja, itt Afrikában oroszlánok, légionisták, bennszülöttek és más romantikus izék napirenden vannak… Azt hiszem, érti, Mr. Démoszthenész?

– Leonidas, esedezem…

– Igen, igen. Hiszen ez alig bír az ügyben fontossággal. Szóval létesítsen valami műoázist műrablókkal, vagy szerezzen szelídített oroszlánokat. A fő, hogy élethű legyen a kaland, és komoly veszély mégse fenyegessen senkit.

– Körülményes és költséges dolog, de természetesen egy magamfajta ember számára semmi sem kivihetetlen.

A lord felállt, jelezve, hogy befejezte a beszélgetést.

– Hát gondolkodjon, kérem, és ma délután mondja el részletesen a tervet. Nagy társasággal együtt jöttünk át Afrikába, de ezek nem vettek részt a tegnapi kiránduláson, úgyhogy nem ismerik magát. Az sem baj, ha ezek az útitársak is belekeverednek. Nem fog ártani nekik. Természetesen ismétlem: egy haja szála sem görbülhet meg senkinek. Ez a lényeg, Mr. Pilátus…

– Leonidas, legalázatosabban.

– Igen… no mindegy. Ez nem lesz akadály. Hát viszontlátásra.

Egy óra múlva Mr. Leonidas Earl of Teddynél jelentkezett. Sir Cunningham éppen azt tette, amit ereiben az ősi vér: szunnyadt.

– Sir – szólt a nagy ember, miután bemutatkozott -, információm szerint ön lord Flatherry egyetlen örököse, és jegyben jár Dalton baronet leányával, Miss Mary Daltonnal.

– Uram – felelte látogatójának -, ha azért keltett fel, hogy sürgősen közölje velem családi körülményeimet, akkor feleslegesen fáradt. Menyasszonyomat van szerencsém személyesen ismerni, és anyakönyvi adataimról is tudomással bírok.

– Nem azért kerestem fel. Ma délután magas javadalmazással alkalmazott az ön nagybátyja. Azonban utóbb rájöttem arra, hogy mellékesen öntől, Sir, külön hatalmas összegeket kaphatok, ha megbízómmal szemben nem vagyok titoktartó.

Amint látjuk, Mr. Leonidas zseniális kombinációba kezdett.

Elmondta részletesen lord Flatherryvel folytatott beszélgetését.

– Nagyon kedves idea az öregtől – jegyezte meg Teddy ásítva -, de azt hiszem, csalódni fog bennem.

– Nem fog csalódni! Szeretném felhasználni ezt az esetet arra, hogy ön, Sir, kielégítse ennek a kellemes öregúrnak a reményét. Bátornak és férfiasnak kell mutatkoznia, ami könnyű lesz, miután tudja majd, hogy az önt környező veszély nem komoly.

Earl of Cunningham felült. Nézd csak! Ez egész érdekes.

– Mr. Leonidas, ön tetszik nekem!

– Az előnyös külső nálunk családi tulajdonság. Szóval ugyanúgy, ahogy a lord, ön is beleszólhat a kaland megrendezésébe, és velem együtt eldöntheti, hogy milyen tervvel lépjek igen tisztelt nagybátyja elé.

– Gratulálok! Az idea elsőrangú.

– Tehát milyen hőstettel remekelne legszívesebben, Sir?

– Nem lehet esetleg olyasmi, hogy társaságunknak zsaroló levelet ír egy gonosztevő banda, de az én goromba válaszaimtól postafordultával meghátrálnak az elvetemedett fráterek?

– Ajánlott levélben elkövetett hőstettek nem meggyőzőek. Képzelje el, hogy Othello annak idején levelet ír ahelyett, hogy nyílt színen hattyúvá változna?

– Az illető Lohengrin volt egy dalműben, és kétséges, hogyha én, mondjuk, hattyúvá változnék, ezzel már igazolnám is bátorságomat. Lehet, hogy Afrikában ez a fellépés férfias, de Európában csak mint artistaszám érhetne el sikert.

Mr. Leonidas pillantása az asztalon heverő újságra tévedt:

“SZÖKÖTT LÉGIONISTÁK RABLÓBANDÁJA
TANYÁZIK EGY ATLANTI-ÓCEÁNI SZIGETEN!”

– Mi a véleménye erről, Sir? – kérdezte Teddytől az újságra mutatva.

– Nem rossz – felelte, miután elolvasta a cikket, amely arról szólt, hogy egy magányos szigeten, Nyugat-Afrika partjainak közelében, szökött légionisták tanyáznak.

– Mit szólna, Sir – tűnődött Leonidas -, ha szerződtetnék néhány marcona alakot, akik önt és tisztelt társaságát rabságba ejtenék. Egy szigetet igazán könnyen bérelhetünk.

– Csak ne legyen az a hely túl nedves vagy túl száraz – jegyezte meg Teddy.

– Olyan szigetet bérelhetek, amilyent parancsol! Százötventől felfelé kaphatunk már szigetet vulkánnal vagy vízeséssel, kétszázért garantáltan féregmentes bennszülött törzzsel és háromszázért ajánlhatok egy szigetet valódi európai remetével, aki tizenkét éve ruha nélkül tartózkodik egy barlangban, nyerskoszton él és képeket fest.

– A részleteket önre bízom, fő, hogy a sziget elhagyatott legyen, de lehetőleg árnyékos és egészséges. Rablók támadjanak meg élethűen bennünket, én majd férfias daccal szembeszállok, előrántom a revolveremet, amely vakra lesz töltve, néhány lövést adok le, és az első felém rohanót leütöm. Mocskos rablóknak nevezem majd önöket, esetleg gyáva orvtámadóknak is, ha nem veszik rossznéven.

– Nyugodtan. Nem vagyunk érzékenyek.

– Ezután elhurcolnak minket a szigetre, és kijelentik, hogy csak váltságdíj ellenében bocsátják a társaságot szabadon.

– Sir! Ön filmírónak született. Most csupán egy aggályom van: tegyük fel a lehetetlent, hogy a rendőrség kinyomozza a tetteseket. Mit csinálok én annyi éven keresztül a fegyházban?

– Látja, erre nem gondoltam.

– Semmiség az egész. Ön írásba adja, Sir, hogy az egész elrablási tréfát személyesen eszelte ki, és ugyanilyen írást kérek majd lord Flatherrytől is.

– Stop. Az írást még ma megkapja! A fő, hogy minden élethű legyen.

– Rám bízhatja, Sir. Ajánlom magamat!

És ment vissza a lordhoz.

Flatherrynek részletesen elmondta a tervet, óvatosan titkolva természetesen, hogy Teddyvel együtt főzte ki.

A lord elégedetten bólogatott.

– Egész jó ötlet. Csak valakinek előre kell utaznia arra a szigetre, miután a társaságban hölgyek is vannak, és természetesen, ha nem is éppen mennyei kényelemről, de megfelelő tartózkodási helyről gondoskodni kell.

– Minden rendben lesz. A Teneriffa-csoporthoz tartozó egyik jó klímájú, szép szigetre irányítom a tisztelt társaságot. Azonban a tréfa igen sok pénzbe kerül…

– Nem lesz oka panaszra. Természetesen csak akkor, ha minden kiránduló testi épségéért kezeskedik.

Úgy vigyázok rájuk, mint a szemem fényére. Ezt elhiheti, Sir. Ajánlom magamat…

Ég önnel, Mr. Dante.

2

Miután Mr. Leonidas átvette az Earltől a “megbízólevelet”, munkához látott.

Most már csak a megfelelő emberekre volt szükség. Ide elszánt londínerek kellenek, állig felfegyverkezve, markánsak és mégis udvariasak. Összeállította az elrabolandó társaság tagjainak pontos névsorát, nehogy tévedésből más vendéget is elhurcoljanak az oázisból. Az utasok listáján feltüntette a rangokat és címeket, mert még a rablók is különbséget kell, hogy tegyenek egy Dalton baronet és egy Mr. Relling között. Ezután sietett az oázisba.

Meglepetéssel konstatálta, hogy a “sivatagi” kút mellett egy tipróláncos autó áll.

– Vendégeink érkeztek, uram, – újságolta egy beduin harámbasa, aki pályafutását az algíri vásárcsarnokban kezdte mint pénzügyőr.

– Miféle vendégek?

– Hülye filmesek.

– Filmesek!? Hol vannak?

– A szállodaigazgató tudja. Az előbb megverték, azután ebédelni mentek.

Rohant a szállodaigazgatóhoz. A direktor dagadt arccal és felkötött karral fogadta.

Mi történt önnel? – kérdezte Mr. Leonidas.

– Elvesztettem egy fogadást.

– Miféle fogadást?

– Filmesek érkeztek, és fogadtak velem, hogy tudok más hangon is beszélni.

– Na és?

– Nyertek – nyögte az igazgató.

Mr. Leonidas továbbrohant. Az egyik néger boyt elkapta.

– Menj be valamelyik filmeshez, és mondd, hogy sürgősen beszélni akarok vele. Vidd be a névjegyem.

Nemsokára két úr jelent meg Leonidas előtt. Vászonruhában voltak. Az egyik ősz, ráncos arcú ember, a másik sovány, vörös hajú, rosszkedvű arcvonásokkal.

– Leonidas vagyok, a vállalat ciceronéja.

– Higgins ügyvezető igazgató – mondta az ősz, azután a vörösre mutatott. – A titkár úr, bemutatom önnek.

– Bemutatom önnek… bemutatom önnek… – ismételte mormogva, idegesen a titkár.

– Üzletről van szó – kezdte Mr. Leonidas, miután leültek a hallban. – Miféle filmesek maguk?

– Mozifilmesek – magyarázta Higgins. – Egy összetételi társaság, ahogy mondják, korlátolt pénzzel… Jól meg kellett tanulni az okmányaikat, tehát Higgins tudott már egyet s mást. – Néhány színésszel felvételt készítettünk a dzsungelről.

– Milyen színészeik vannak?

– Izé… Műszakiak… és szóval ilyesmi.

– Hajlandók volnának jó pénzért elhajózni Afrikából?

A két filmember összenézett.

– Azt hiszem, ilyesmire hajlandók volnánk – mondta végül Higgins.

– Tudnának önök úgy szerepelni, mint szökött légionisták?… Érdekes… Mindig egyszerre kapnak csuklást?

– I… igen. Azt hiszem, a levegőváltozástól van… Hagyja már abba, titkár úr, a csuklást!

– Hagyja abba… Hagyja abba… Majd a csuklásnak is kommandírozni fog, nem?…

Mr. Leonidas elmondta a megbízatását. A műrablás tervét megfelelő szigettel. Megmutatta az utasok listáját és Earl of Cunningham igazoló írását a rablók számára.

– Fejenként tíz fontot kereshetnek, óriási jövedelem – fejezte be lelkesen Mr. Leonidas.

– Igen… Jól hangzik…

– Örülök hogy könnyen megértjük egymást – folytatta Leonidas. – Önök tehát az én vezérletem alatt átalakulnak holnapra szökött légionistákká… Egyenek egy kockacukrot, attól elmúlik a csuklás.

– Köszönöm… Különben meg fogom beszélni barátaimmal, illetve a műszakiakkal… jó lenne, ha ezt az írás izét… ezt kölcsönadná, hogy megmutassam.

– Parancsoljon. Lent az étteremben várom a válaszukat. Ott nyugodtan beszélgethetünk, de ha lehet, ma már ne verjék meg többször az igazgatót.

– Nehéz ilyesmiről leszokni.

Mikor Mr. Leonidas elment és magukra maradtak, némán összenéztek egy pillanatig:

– Te érted? – kérdezte Higgins.

– Érted… Érted… Nem mindegy? Itt úgyis csak Bradley tudja, hogy mit kell tenni.

3

Bradley csendesen végighallgatta Higgins előadását. Megnézte az igazoló írást.

És ott volt mellette a “kaland” utasainak listája is. Döbbenten olvasta a neveket: Cunningham… Clayton… Burton… Gordon… Thomas…

Nagy, forró keserűség szállt fel a szívéből a torkáig. Fölrémlett előtte egész földönfutó élete, szenvedései, ismét elvonultak előtte a tanúk, ahogy hidegen, fölényesen álltak a bírói emelvény előtt, és… hazudtak!

– Azt hiszem – mondta a kispap -, ha igaz, amit ez az idegenvezető mesélt, akkor nagyszerű alkalmunk lesz eljutni a tengerpartra, és az általuk bérelt hajón elvitorlázni Afrikából.

– Szerintem – szólalt meg halkan Bradley – ezen a kalandon minden kockázat nélkül ötvenezer fontot lehet keresni, és amellett luxusgőzösön mehetünk Európába.

– Hogy érted ezt?

– Hallgassatok ide…

És beszélt. A többiek csendesen figyelték minden szavát.

Végül a vállukra vették Bradleyt, és körülhordozták a szobában.

A két “filmes” rövidesen megjelent az étteremben.

– Nos? – kérdezte Mr. Leonidas.

– Minden rendben van, uram! Az ön emberei vagyunk – felelte Higgins.

– Nagyon helyes. Hányan vannak?

– A műszakiakkal együtt huszonheten.

– Ma délután elintézünk és megbeszélünk mindent. Én majd kioktatom az oázis személyzetét, hogy a támadás alatt hogyan viselkedjék. Maga holnap felkeres engem Marokkóban öt emberrel, és előremennek egy bérelt szigetre, hogy rendbe hozzák kissé. Természetesen én vagyok a légióból elszökött őrmester, a rablók elnöke!

– Ez természetes.

– Most legyen szíves, hívja le a barátait, ott van egy elhagyott tisztás, szeretném látni, hogy megfelelnek-e.

A tisztáson Mr. Leonidas férfias léptekkel járt fel és alá a szerényen álldogáló csoport előtt:

– Hát azt meg kell mondanom, hogy nem éppen szökött légionistáknak néznek ki. A magamfajta éles szemű ember nyomban látná, hogy elpuhult gyenge polgárokkal áll szemben. Szerencsére azok, akikkel dolgunk lesz, nem valami kitűnő emberismerők. Majd én megtanítom magukat arra, hogyan kell viselkedni az igazi légionistának.

– Erre épp kérni akartuk – jegyezte meg Havranek.

– Most nincs idő rá. Legközelebb. – Öntelt mosollyal intett búcsút nekik: – Viszontlátásra, uraim… Csak strammul, ez a fő. Holnap Mr. Higginsszel mindent megbeszélek.

És peckesen távozott.

– Hogy fog ez csodálkozni, ha pofon vágom – mondta Haagen, és a kellemes elképzeléstől megnyalta a szája szélét, mintha kedvenc ételére gondolna.

– Négy ember holnap velem jön, és megfelelő szigetet keresünk. Mert természetesen nem oda visszük a foglyokat, ahová ez a pojáca gondolja – mondta Bradley. – Vigyél magaddal engem is – kérlelte a kispap. – Mogadortól délre van egy teljesen lakatlan, elhagyatott vulkanikus sziget, a Meridián. Ezt jól ismerem. Egyszer kén után kutatott egy társaság a szigeten, és időnként ellátogattam oda a bennszülött munkásokhoz mint hittérítő. Valami házfélét is építettek. Miután a kutatók elmentek, ismét lakatlan lett a Meridián. Nagyon kopár.

– Annál jobb – mondta Bradley.

De mit csinálunk majd ezzel a hülyével? – kérdezte Kjörgson.

– Őt is elfogjuk, és elkülönítjük a foglyoktól. Figyelmeztetlek benneteket, hogy ha nem engedelmeskedtek nekem mindenben, akkor végül valamennyien akasztófára jutunk. Ha engedelmeskedtek, ötvenezer fontot kereshettek, kockázat nélkül. Választhattok az akasztófa és az ötvenezer font között.

Igen rövid megfontolás után az ötvenezer font mellett döntöttek.

– És te? Te mennyit veszel le magadnak a zsákmányból? – kérdezte Stuck, mert ezt már most tisztázni akarta.

– Nekem egy fillér sem kell a pénzükből! Én visszaütök, hogy megemlegessék, amíg élnek!

Hetedik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.