BRADLEY TAMÁS VISSZAÜT

Bradley kivételes elbánásban részesül, mert néhányszor lefokozták. Stuck a harmincéves háború áldozata. Egy favágó, akinek nincs múltja. Egy torreádor úgy elveri a pénzét és a menyasszonyát, hogy egyikből sem marad semmi. Higgins szeretne az afrikai meleggel takarékoskodni, majd őrjáratával együtt eltűnik.

1

Bradley Tamás a “tanár úr” megtisztelő csúfnevet nem a professzorokra és oktatókra jellemző higgadtságával érdemelte ki. Féléves szolgálata alatt kétszer léptették elő, és ugyanannyiszor le is fokozták függelemsértésért. Az egyik függelemsértés nyomait Croquette őrmester két hónapig sínylette, azután még utókúrára ment kénes fürdőket venni.

Mindkét alkalommal csak a harcban tanúsított hősies magatartásáért úszta meg kényszermunka nélkül, de megfosztották rangjától, és a legközelebbi újoncszállítmánnyal a tűzvonalba került.

Azután már békében hagyták a felettesei.

A régi altisztek tudták, hogy a “dühöngő skóttal” nem lehet packázni, mert fütyül a haditörvényszékre, a kényszermunkára és a halálos ítéletre, egyszerűen odaüt, ha fölidegesítik.

Így azután nem sok baj volt vele. Rendesen ellátta a szolgálatát, sohasem kötekedett, és legelöl járt ott, ahol könnyen osztogatták a halált.

Barátságban csak Higginsszel volt, aki változatlanul festette a haját és a bajuszát. Ezt nagyon ügyesen csinálta, szabályos időközökben, a magával hozott vegyszerek segítségével. Mielőtt az ősz szálak kiütközhettek volna, mindig elvégezte magán az átalakítást.

Mindketten Neftir helyőrségben teljesítettek szolgálatot.

Neftir a legkevésbé biztonságos része volt a franciák által meghódított Afrikának. A háromezer méteres Dzsebel-Sagro lábánál terült el, és hegyirabló-hordák laktak a vidéken. A Dzsebel-Sagro az Atlasz déli nyúlványának egyik legmagasabb hegysége, s azonfelül, hogy állítólag ércekben, ásványokban igen gazdag, pillanatnyilag Toglad sejknek, a bandák vezérének bevehetetlen birodalma is.

Toglad sejk ravasz, okos ember, állítólag fegyverrel is ellátják külföldről, s miután jól van informálva Franciaország belügyeiről, tudja, hogy az a hihetetlen erőfeszítés és rengeteg költség, ami egy háromezer méteres hegylánc meghódításával együtt jár, hosszú ideig biztonságot nyújt neki és hordáinak a Dzsebel-Sagrón. Már Lyautey marsall megmondotta, hogy Afrikát csak utak építésével lehet meghódítani, ehhez pedig nyugalmasabb idők és jobb pénzügyi viszonyok szükségesek. Ezért Toglad sejk a Neftir-oázison túl csodálatos biztonságban érzi magát. A francia hadvezetőség jelenleg csak arra szorítkozik, hogy megvédje a Dzsebel-Sagro környékét a hegyekről le-lecsapó portyázók ellen. A Neftir-oázison túl, ahol a hegyi ösvények kezdődnek, tilos a hadviselés. Bajba jutott csapatok után költséges és nehéz dolog ide segítséget vagy büntető expedíciót küldeni. Tehát szigorú parancs, hogy a vezérkar külön utasítása nélkül a Neftir-oázison túl katonaság nem üldözheti a rablókat.

Toglad sejk fejére, élve vagy halva, 50 000 frank van kitűzve. És csak hihetetlen szerencséjének köszönheti, hogy még nem teljesült be a sorsa. Elöl jár minden ütközetben. Ahová lecsap, ott valaki meghal, de ő mindig idejében eltűnik a katonaság számára tilos területen.

Neftir oázisa a francia katonai biztonság határa, a legrosszabb beosztás, valóságos halálítélet. Egyik oldalán a Dzsebel-Sagro ismeretlen, zord hegycsoportja határolja, másikon a Szaharának az a része, amelyet Ghidi-síkságnak is neveznek, kiégett, szikes homokhullámos sivatag.

E meghitt tájék legsivárabb részén terül el a Neftir-oázis. A Ghidi-pusztaság hőségét a Dzsebel-Sagro felhőkig érő, sima gránitfala megsokszorozva veri vissza, mint valami gigantikus gyűjtőlencse, és a napközben áttüzesedett hegyoldal kemencéje éjszaka is ontja a forróságot, pedig a sivatag más helyein a fehér homok olyan gyorsan illantja el a napközben magába szívott meleget, hogy éjfélre fagypont alá is leszáll a hőmérő, és hajnalra dér borítja a szegényesebb alfafű-síkságot.

De a Neftir-oázis mentén a hegyoldal gondoskodik arról, hogy a hőség éjszaka is elviselhetetlen legyen.

A legénységi szoba forrósága, a bagó, a szíjkenő olaj, pálinka és izzadság szagvegyüléke mint valami langyos mosogatórongy fedte be az ágyakon heverő, nyirkos testű embereket. Az ablakra terített vizes pokróc láthatóan párolgott az ötvenfokos hőségben, és döngő, sűrű légyraj röpködött, mászkált szerteszét mindenen.

Az altiszt jött be Krakauerrel, vagy ahogy a katonák nevezték, a “Visszhang”-gal. Vörös haja ugyan más gúnynevet provokált volna, de hajszínénél is feltűnőbb volt az a furcsa szokása, hogy bizonyos elégedetlen hanglejtéssel elismételte, amit mondtak neki. Általában csak az utolsó szót. Ezért eleinte sok baja volt. Például újonckorában a gyakorlótéren az őrmester rászólt:

– Maga vörös! Elvezet egy szakaszt a lejtőig!

– A lejtőig… a lejtőig… – mormogta elégedetlenül – jó dolog, mondhatom… A lejtőig…

– Hallja! Mit morog maga?

– Mit morog… mit morog…

– Fogja be a száját!

– A száját… a száját.

Több igen súlyos büntetést kapott ezért a szokásáért. Most éppen a mosott fehérneműt hozta fel a döglesztő forróságban, és nagyot nyögve odavágta a sarokba.

– Talán nem tetszik?! Mit nyög?! – kérdezte a káplár.

– Mit nyög… mit nyög… – motyogta, és reszkető kézzel gombolta ki csuromvizes zubbonyát.

– Egy órán belül az összes mosott holmit rakja rendbe!

– Rakja rendbe… rakja rendbe… – dünnyögte. – Kérem, nekem meg van dagadva a májam… – Az is jellegzetes szokása volt, hogy időnként súlyos betegnek tettette magát, pedig egyszer sem sikerült ilyen módon kibújni a szolgálat alól. – Egyrészt meg van dagadva a májam, másrészt hörghurutban szenvedek.

– Hát rakja össze a fehérneműt, azután haljon meg – mondta a káplár, és kiment. Krakauer nyomban végigterült az ágyon.

Stuck, a szeplős, hatalmas német, aki valamikor lakatos volt, odament az ablakhoz, és levette a pokrócot. A forró, tág fényű napsugár mint valami ökölcsapás zuhant az arcára.

– Hé, te! Mit csinálsz! – szólt rá Jarosics, a tömzsi, kopasz albán, aki katonai pályája kezdetén fizetőpincér volt Szkutariban, de néhány kisebb bűncselekmény ide juttatta, ahol viszont mindenki megbecsülte.

Stuck jóval népszerűtlenebb volt az albánnál fukarsága, kicsinyessége és bizalmatlan természete miatt.

A marseille-i dokkról került ide egy jelentéktelen rablásból kifolyólag, mert nézeteltérés következtében leszúrt valakit. A rablás után megosztoztak a résztvevők, közöttük Stuck, aki a társaság egy részét motorcsónakon vitte a Vieux Port-ról a Joliette nevű kikötőig, ahol a jelentéktelen ügyet lebonyolították. Stuck követelte, hogy kétezer frankos osztalékán fölül az elhasznált benzinért járó három frankot is fizessék meg. Peters, egy gengszter, aki valamennyiük vezetője volt, és húsz éve irányította a szolidabb rablásokat Marseille-ben, nem ismerte el a költségszámlát. Régimódi cégeknél ilyesmi előfordul. Egyszerűen, sőt tömören “sal boche”-nak nevezte Sluckot. A megalázó vesztfáliai béke óta ez a németgyalázó csúfnév már sok pofonnak, szúrásnak és ökölcsapásnak volt oka. Ebben a szóba, hogy “boche”, a francia minden megvetését, gyűlöletét, fölényét, gúnyát, megalázottságát és harci kedvét egyetlen utánozhatatlan hangsúllyal tudja kifejezni. Szó szót követett, korsó korsót, végül szék széket, majd mindkettőjüket súlyos zúzódásokkal távolították el a kocsmából. Megindultak együtt csendben az óváros felett kimagasló Dóm irányába. Már régen másról beszéltek, mikor Stucknak váratlanul eszébe jutott a három frank, és megállt.

– Fizesd meg a pénzem!

– Nem jár egy fillér sem, piszkos boche!

Mint már említettem, a háború nagy történelmi eseménye óta ez a szó sokszor zavarta meg különben békülékeny hangulatok levegőjét. Ebben az esetben azonban a három frank is nagyban hozzájárult a harmincéves háború magánjellegű folytatásához. Ismét heves szemrehányásokkal illették egymást, és a végén Stuck leszúrta Peterst.

A Marseille-ben megtelepedett angol gengsztervállalat megszűnt: a cég főnöke ott feküdt szíven szúrva a sikátor pocsolyájában.

Ekkor váratlanul egy rendőr poszt bukkant fel! Futás, hosszú fütty, üldözés, és hajnalban, mint a sarokba szorított egérnek, már nem volt más menedéke, mint a Fort St. Jean citadellája, ahova minden civil beléphet, de csak mint katona jöhet ki ismét, hogy a Quai de Belge-en behajózzák Afrika felé.

…Most levette az ablakról a pokrócot, tetovált, rozsdaszínű mellkasára odaömlött a perzselő nap, és elfordított fejjel szólt vissza Jarosicsnak:

– Azért veszem le a pokrócot, mert hiába várnám, hogy egy lusta, rendetlen fráter újra vízbe mártsa. Phű! Piszok meleg van.

– Még dögölni sem hagyják az embert! Barmok! – horkant rájuk Graham, az ír lírai költő, aki sokszor panaszolta, hogy lángoló hazaszeretete miatt üldözték a légióba, pedig valójában azért kellett emigrálnia, mert váltót hamisított egy nyomdász ismerőse nevére. Most dühös volt, mert felkeltették az álmából, de nem gondolt arra, hogy ő viszont Malpagát ébreszti fel, aki szófukar ember létére gorombáskodás helyett egyszerűen az ágya mellett lógó derékszíját vágta Stuckhoz, természetesen a rohamkéssel együtt. A nagy melegre való tekintettel verekedésre nem került sor.

Miután Stuck megmártogatta a pokrócot egy kívül álló dézsában, és újra befedte az ablaknyílást, a teremben megint visszazökkent kibírhatatlanul monoton kerékvágásába a fülledt, bágyasztó csend, amelyet még bántóbbá tett a legyek szüntelen dongása.

Malpaga már nem aludt el ismét. Sóhajtva ült fel ágyában, zsírszerűen verejtékes, sárgás arcán elernyedtek a vonások.

– A Madonnára! Egyszer nekirohanok szuronnyal a posztnak, és elfutok valamerre a sivatagba… Gyalázatos hely.

– Gyalázatos hely… gyalázatos hely… – dünnyögte a Visszhang.

Higgins csendesen vihogott a földön. Ugyanis lefeküdt pőrén a hűvös agyagra.

– Azt hitted, te őrült spanyol, hogy a légió nyugalomra vágyó csirkefogók üdülője? Maradtál volna bikahóhér Sevillában.

Malpaga ugyanis torreádor volt. Egy alkalommal részegen jelent meg az arénában, és szórakozottságból a bika helyett egy banderillót nyársalt fel. Ő részegségére hivatkozott, mások szerint az ifjú torreádorinas azért kapta a szúrást, mert kielégítő eredménnyel udvarolt a mester menyasszonyának. A kérdés tisztázása elől beállt a légióba. Cseppet sem hasonlított a Hollywoodban ábrázolt torreádorokra. Kis, hegyes orra jobb felé ferdült, keskeny szája viszont bal szegletében valamivel hosszabb volt, amitől olyanformán nézett ki, mint mikor egy viaszbabát lágy állapotban pofon csapnak, és úgy marad az arca. Igen nagy fülei voltak, és hosszú haja.

– Én azt mondom – szólal most meg dörgő basszusán Kjörgson, a norvég favágó -, hogy fel kéne lázadni.

És ásított, hanyatt dőlve, mint aki elsősorban az unalom ellen kívánná haladéktalanul ezt a változatosságot. Kjörgsonnak nem volt története. A Heine által megénekelt északi óriásfákat vagdosta ki hosszú éveken át, amíg egyszer megunta az egyhangú munkát, és egy hajóval Franciaországba jött. Se útlevele, se vízuma, se munkaengedélye nem lévén, mit tehetett volna mást? Egy szép napon beállt a légióba. Azóta ásítozott.

– Lázadni? – mondta Stuck gúnyosan. – A Szahara ellen?

– Jó pofa! – gúnyolódott a torreádor. – Egy teljes hadoszlop étape-pal együtt könnyen ott pusztulhat a Ghidi-síkságon.

Egy cérnavékony hang szólt közbe: Havranek volt, egy sovány, alacsony karmester.

– Lehet, hogy a favágó marhaságot mondott, de az biztos, hogy jó lenne fellázadni és elmenni innen!

– Hát csak menjetek! – biztatta őket Higgins. – Végül kit agyonlőnek, kit Colombe-Bécharba küldenek, a büntetőtáborba.

– Te mindig károgsz! – rikácsolta Havranek, és úgy hadonászott a kezével, mintha egy láthatatlan zenekart vezényelne. – Kérdezd meg a tanár urat. Hé, skót!

Bradley az utolsó ágyon feküdt lehunyt szemmel. Most feléjük fordult és megszólalt:

– Szerintem hálátlanság lenne. – Felült az ágyon, és végignézte a többit. – Nem hívott ide benneteket senki – folytatta csendesen. – Legtöbben azért jöttünk a légióba, mert védelmet kerestünk a polgári hatóságok ellen. Megkaptuk ezt a védelmet. Most fizetni kell érte. Mindenért fizetni kell!

Hallgattak. Valahol elbődült egy teve. Higgins felállt a padlóról, és a falhoz dőlt, de az már nem volt hűs, hanem átmelegedett, mint a parázsló kemence oldala.

Kürtszó harsant. Elcsigázott emberek mozgolódtak a szobában, és rövidesen felsorakoztak az udvaron.

2

Este a helyőrség nagyobb fele kivonult portyázni. Toglad sejk csapatai ismét lecsaptak egy törzsre, amelyik megtagadta az adófizetést.

A kis csapat délkelet felé indult, hogy felderítse a sivatagi kút környékét. A sivatagi kút után fél mérföldnyire vonult a vádi kiszáradt medre, amelyen túl nem terjedt a légió hatalma. Ezt a határt nem léphették át a katonák.

Legrand kapitány az élen poroszkált, kócos tatár lován. Olykor füttyentett, mire ütemes zörgéssel megállt a menet, és Legrand a szélrózsa minden irányába egy tekintetet vetett messzelátóján keresztül. Azután továbbmentek.

Hűvösödött.

– Kár, hogy nem tettünk félre valamit a délutáni melegből – mondta Higgins dideregve.

– Ha lett volna eszetek – szólalt meg Kjörgson, a favágó -, akkor ti is rumot hoztatok volna. De fogadjunk, hogy valamennyieteknél vörösbor van.

– Az igaz, hogy nálam vörösbor van – jegyezte meg Stuck -, de felvettem az ingem alá egy kötött trikót, ami húsz frank negyven centimes-ba került Marokkóban.

A távolból két hosszú, fehér oszlop tűnt fel. Ezek a fehér oszlopok a sivatagi kutak. Ritkás facsoport vette körül az itatókat.

A kapitány egy hosszút füttyentett. Megálltak. Az őrmester végigment a soron, kijelölte az őröket, azután letáboroztak. A hátukra csavart bardákból sátrat vertek, és az emberek elmentek kőért. Egy méter magas, háromszögű kőfallal kell körülvenni a tábort. Ezalatt elkészül a vacsora. Vacsora után a kapitány négytagú őrjáratot küldött ki, hogy derítsék fel a sivatagot dél felé, a kiszáradt mederig.

A káplár káromkodva jelölte ki Higginst és még három embert. Ezek morogva tűzték fel puskájukra az aiguille-t, de azért mégiscsak elindultak. Krakauer, Graham, a költő és Haagen, egy hollandi paraszt került Higgins-szel az őrjáratba.

Krakauer, aki szomorú tapasztalatai dacára rendületlenül hitt abban, hogy színleléssel elérhet valamit, jelentette, hogy lázasnak érzi magát, fáj a térde, és vesegörcse van.

– Na és? – kérdezte a káplár. – Mi közöm ahhoz nekem? Most arról van szó, hogy őrjáratba menjen.

Visszhang, mivel időnként elfeledkezett a katonás magatartásról, magyarázó mosollyal a káplár vállára helyezte a kezét, de az altiszt akkorát mordult, hogy nyomban vigyázzba ugrott. – Mit akar?! Mondja értelmesen, és vegye le rólam a patáit!

– A vesém…

– Téved, ha azt hiszi, hogy engem itt este a maga belső részei érdekelnek. Csatlakozzék az őrjárathoz, és menjen.

– És ha összeesem?! – kérdezte diadalmas siránkozással Krakauer.

– Ilyesmi már előfordult a Szaharában. Mindenesetre ajánlom magának, hogy amíg tud, addig menjen. És ha folytatja az eszmecserét, megvonom a holnapi vízadagját. En avant, marche!

Krakauer szokás szerint keserű és megvető dolgokat gondolt magában, miközben csatlakozott az őrjárathoz. Általában ilyeneket dünnyögött: “Mondhatom, nagyon humánus eljárás… az ember meggondolhatná, mielőtt erre a pályára lép… becsületszavamra…”

Sokszor adta önmagának a becsületszavát, bizonyára minden oka megvolt rá, hogy kételkedjék saját szavahihetőségében.

Az őrjárat elindult a sárga portól éles vonalban elváló éjszakai sötét felé.

– Rá lehet gyújtani! – vezényelte Higgins, mikor az első homokhullámok eltakarták a tábort.

Egy óra múlva elérték a vádit, az őrjárat célját. Higgins, miután előírás szerint körülnézett, rántott egyet a vállán, hogy feljebb csússzon a puskaszíj.

– Azt hiszem, mindent láttunk, és ezek után, remélem, rövidesen lefekhetünk.

Krakauer mintha valami valószínűtlen nagyképűséget hallott volna, elégedetlenül ismételte:

– Rövidesen… rövidesen, mondja… szeretem az ilyet…

Ezúttal Krakauer kételkedése indokoltnak bizonyult. Nem értek vissza rövidesen a táborba.

3

Hajnalodott. Stuck oldalba lökte Bradleyt. Bradley felébredt.

– Mit szólsz – kérdezte -, hogy az őrjárat még nem tért vissza?

A skót felült.

– Hány óra lehet?

– Hajnalodik. Már jó néhány órája itt lehetnének.

– Azt hiszem, valami történhetett velük.

– Én is azt hiszem.

Felkeltették az altisztet. Egy pillantást vetett a karórájára, azután riadót fúvatott. Voltaképpen mint őrparancsnoknak kötelessége lett volna már jóval előbb foglalkozni a kiküldött katonákkal, de nem is gondolt veszélyre ezen az egyhangú, unalmas sivatagi túrán.

A kapitány, aki úgy aludt el lejárt táskagramofonjára borulva, hogy a “Ca c’ est Paris” utolsó hangján állt a tű, riadtan ugrott ki a sátrából.

– Az őrjárat – jelentette a káplár – még nem tért vissza, mon commandant!

A kapitány nyomban megértette, miről van szó. Lóra ült, a csapat elé száguldott, és elrikoltotta magát: – A mon commandement. En avant… Marche!

A menetoszlop nagy zörrenéssel megindult. Elérték a távoli vádit eltakaró domboldalt. Feltűnt a kiszáradt meder. A jegesen fehér hajnali fényben mint valami rossz giccs, mozdulatlanul, éles körvonalakkal meredezett a megszámlálhatatlan homokdomb.

– Az őrjáratnak nyoma sincs.

De mégis… Ott az egyik domb mögött valami ruhaféle vagy ember? Mintha félig az alfafűvel benőtt vízmosásban heverne. A kapitány ügetni kezdett, és hátrakiáltott:

– Pas de gymnastique!

Futólépésben követték. Az őrjáratnak nyoma veszett. De a küzdelem helyén, ahol megtámadták őket, még látszott egy elszakadt köpeny, néhány katonagomb, benne az ötlángú gránát: a légió jelvénye.

– Rajtuk ütöttek! – mondta a kapitány, aki a lováról leszállva a nyomokat nézte. – Nem lehettek sokan.

– És nem lehetnek még messze – mondta a káplár hevesen.

A kapitány sápadtan gyújtott cigarettára, és a káplár szemébe nézett.

– Már nem élnek. A gazemberek nem ejtenek foglyokat.

– Én úgy gondolom, mon commandant – jelentkezett Bradley -, hogy Higgins és a többiek még élnek.

– Miből gondolod?

– Vérnyomokat nem látok. És itt a mederben a friss alfafüvet hosszú sávon simára taposták, mintha terhet vonszoltak volna át. Erre hurcolták el őket. Togladékról azt mondják, hogy nem szokták megölni a foglyaikat. Csak harcban gyilkolnak. Erőszakosak, de nem kegyetlenek.

A káplár bólintott.

– Egy véleményen vagyok a skóttal.

A kapitány arca egyre sötétebb lett.

– Ha így van – mondta -, akkor sem segíthetünk rajtuk. Francia katonaság semmilyen körülmények között nem lépheti át a vádit. Szigorú parancs. És ha ott, kétszáz méterre a másik oldalon, szemünk láttára leölnék az apánkat és gyermekeinket: mi nem segíthetnénk rajtuk, mert a vezérkar külön utasítása nélkül nem léphetünk arra a földre.

A kapitány a néma, mogorva arcokról látta, hogy a legfelsőbb gyarmati katonai tényezőkről most nem a legnyájasabb modorban gondolkoznak. Újabb cigarettára gyújtott, és a túlsó part felé nézett, amely a távolabb meredező hegyóriásokig vezetett.

– Katonák vagytok, fiúk! A sivatagban komoly erő egy peloton légionárius, de ott a vádin túl csak könnyű préda lenne a sziklák mögül, biztos fedezékből lövöldöző rablóknak. Itt a francia hadsereg egységének nevezhetjük magunkat, de ha átlépünk arra a terepre, akkor ötször ennyi emberből kell állni egy egységnek. Gépfegyveres elővéd és utóvéd szükséges, legalább száz öszvér, egy szakasz szapőr, egy kis hegyi üteg és egy műszaki osztag.

Hallgattak. A nap hírnökének rózsaszínű harsonázása után előbukkantak az első sárga sugarak, és a holt meder dérlepte alfafű-csomóin millió és millió sziporkázó gyémántcseppé olvadt a dér.

– A mon commandement!

Lehorgasztott fejjel megindultak a kapitány nyomában.

Visszafelé!

Az árok partján szomorúan hevert a magára hagyott kettészakított köpeny.

4

– Igaza van a kapitánynak, de mégis gazság tőlünk – motyogta Malpaga.

– Persze, spórolnak – sziszegte Stuck, aki más szemében könnyen meglátta a szálkát. – A légionista olcsó, de egy hegycsúcs megszállása sokba kerül.

Bradley gondolkozott.

Parancs és törvény… Forrt benne minden. Az emlékezetes Earl of Teddy-tárgyalás óta megrendült a törvénybe vetett hite. Ó, ezek a higgadtak, tudálékosak és nagyképűek. Látszólag mindenben igazuk van.

Szegény Higgins és a sanyarú kis vörös Krakauer. Ők bizonyára csak azt tudják, hogy követ töretnek velük, szenvednek, és várják bajtársaikat, akikkel együtt kínlódtak ebben a pokolban.

Az oszlop végén haladt Kjörgson, Malpaga, Havranek, Stuck, Bradley és Jarosics. Távolabb egy hatalmas homokdomb látszott a menet irányában. Bradley megragadta Stuck karját.

– Aki nem fél, az a dombnál velem együtt lemarad a menettől.

– Én nem félek… de este zsoldfizetés van – mondta tétován Stuck.

– Veled megyek – egyezett bele nyomban Kjörgson.

Malpaga, Kjörgson, Jarosics és Havranek csatlakoztak Bradleyhez. Az előttük haladó két katona minden szót hallott, de nem kellett attól félni, hogy elárulják őket.

Elérték a dombot.

A kanyarban Bradley és a másik három lemaradt. Most Havranek ér oda… oldalt ugrik, megy utánuk…

Stuck ment néhány lépést, aztán hirtelen visszafordult, és a másik öt közé állt.

Dacára annak, hogy este zsoldfizetés van!

Futólépésben vissza!

A káplár szokása szerint végigment a menetoszlop előtt. Közepén sem volt, mikor észrevette, hogy hat ember hiányzik a sor végén. Gyorsan elkapta a fejét, és visszafordult a csapat eleje felé. Tudta, mi történt. Végre is ráér még észrevenni. Csak érjék el a vádit, azon túl nem üldözhetik őket. A hadvezetőségnek öszvérek, műszaki osztagok és hegyi ütegek kellenek ilyesmihez. A légionáriusnak elég a puszta bátorsága.

A tiszt nem vett észre semmit, egyhangúan lépegetett a menet élén, kissé kábultan a sárga porról visszaverődő napsugaraktól.

Közben a szökevények visszajutottak a mederhez. Tovább mentek a nyomokat követve.

A vádin keresztül tisztán látszott a nyom, de amint a talaj sziklásabb lett, egyre nehezebbé vált követni az elhurcolt katonákat. Miután elérték az első bazalthalmokat, óvatosan, kétrét hajolva lopakodtak előre. Itt már Toglad földjén jártak. Néhány elhullott bokavédőgomb mutatta, hogy a rablók egy keskeny szorosnál folytatták útjukat.

A sziklák egyre hatalmasabb ívben emelkedtek föléjük. Hűvös, mohos, penészszagú falak mentén suhantak, alig másfél méter szélességű szakadék mélyén, az örökös árnyék birodalmában, ahová az óriás bazalt és gránitfalak miatt még sohasem sütött be a nap. Azután felkapaszkodtak az ösvényen, tüskebokrok és mimózasövények között. Itt már előírás szerint haladtak: Bradley vezette őket, és állandóan száz lépéssel előbb járt, a fordulóknál óvatosan kikémlelve, hogy nincs-e valaki a közelben. Mindenfelé csak néma kőkoloncok és a zord hegyóriás félelmetesen ősi tájai.

Egy bozóttal benőtt magasabban fekvő sziklaplatón éles reccsenés hallatszott. Egy csodálkozó, vad leopárdfej bukkant elő a sűrűből. Hátrahúzódott lefeszített mellső lábain, ínye fölé vonta a száját, és furcsa, rekedtes hangon fújta feléjük a levegőt. Azután megfordult és elcsörtetett.

Magasan felettük egy keselyű keringett, mintha előre látható sorsukban kiadós táplálkozási lehetőséget látna.

Bradley hirtelen visszahúzódott a fordulóból, és felemelte a kezét. Megálltak.

Az ösvény egy tisztásra ért. Alig százlépésnyire tőlük a tisztáson sátor állt, előtte puskás őr aludt. Távolabb a magasba kígyózó úton kis menet haladt, és tisztán látszott a kristályos hegyi levegőn át, hogy hátrakötött kezüknél fogva, rabszolga módjára, libasorban katonákat vezetnek.

Ott vannak!

Mielőtt követnék őket, ártalmatlanná kell tenni a tisztáson táborozókat. A sátorban legfeljebb öten-hatan lehetnek. A valószínű az, hogy még annyian sem.

Bradley gyorsan határozott.

– Stuck, Jarosics és Kjörgson itt a bokrok közül oldalról közelítik meg a sátort. Három perc múlva Malpaga, Havranek és én megrohanjuk ezt az őrt. Ugyanakkor ti oldalról ugráltok le. Lehetőleg nem lőni. Tussal vagy szuronnyal…

A három katona eltűnt a bozótok között, és a porhanyós, nyirkos talajon át óvatosan kapaszkodtak fel az út menti szikla mögé. Stuck húszfrankos karóráját figyelte.

– Most! – mondta halkan.

Szuronyt szegezve rohantak le a kőkoloncról. Az őr felugrott, villámgyorsan kapta fel a fegyverét, és egyet bizonyára leterít a három katona közül, ha közben a szemközt támadó Bradley puskája nem csapja fejbe. A leütött őr a sátornak zuhant, elszakította estében az egyik merevítőrudat, a ponyva összedőlt, és néhány alak vergődött alatta. Mire kikecmeregtek a leszakadt sátorból, rájuk szegezett szuronyos puskák között álltak.

A leütött őr nem mozdult. A három sakkban tartott fickó meglepő nyugalommal vette tudomásul reménytelen helyzetét. Az egyik, aki két társa mögött állt, előrelépett.

Kjörgson és Havranek meglepetten kiáltottak fel, és a másik négy légionista is döbbenten állt.

Toglad volt.

Szakállas, jellegzetes feje minden tévedést kizárt. Nyugodtan nézett a katonákra, azután kifogástalan francia nyelven szólalt meg:

– Mit kívánnak?

Sejtette, hogy pályafutása véget ért. Embereitől távol, légionisták között áll, és ötvenezer frankot ér élve vagy halva. Ahogy a légionistákat ismerte, ha minden parancs ellenére néhányan idemerészkedtek a hegyei közé, akkor el is fogják vinni innen, mielőtt bárki a segítségére siethetne.

– A foglyunk vagy! És a társaid is – mondta Bradley. Közben az őr is magához tért. Nem gondolhattak védekezésre a rájuk meredő szuronyok hegye előtt. Kjörgson és Jarosics villámgyorsan összekötözték őket.

– Állítsátok fel a sátrat! – intézkedett Bradley. A megkötözött őrt ültessétek eléje, hogy az eltávozottak ne lássanak semmi gyanúsat, ha esetleg visszanéznek.

A három fogollyal együtt valamennyien a sátorba mentek. Stuck a bejáraton át szemmel tartotta a megkötözött őrt.

– Elfogtátok négy bajtársunkat. Ezért mi most magunkkal visszük a sejket. Ti hárman itt maradhattok. Mikor a nap a legmagasabban áll, elvágjuk a sejk nyakát, és átadjuk az erőd parancsnokának. De ha előbb visszatér a négy bajtársunk, akkor élve szabadon bocsátjuk a foglyunkat.

Toglad figyelmesen nézte a beszélőt. Látta, hogy az egyszerű, nyugodtan elmondott szavak minden fenyegetésnél, átkozódásnál komolyabbak. Ez az ember ugyanolyan nyugodtan vágja majd el a nyakát, mint amilyen egyszerűen hangzott, amit mondott. Okos, hűvös tekintetében bizalmatlanság, elszántság és különös szomorúság látszik.

– És mi biztosít bennünket arról – szólalt meg az egyik fogoly -, hogy akkor, ha teljesítjük a kívánságodat, valóban szabadon bocsátjátok a sejket?

– Az, hogy semmi bajunk a sejkkel, és ha visszaadta a négy katonát, nincs okunk bántani őt. Főként pedig az, hogy én a szavamat adom erre, és sem egy angol gentleman, sem egy francia katona nem szegi meg az adott szavát. Harmadsorban pedig akár van biztosíték, akár nincs, ez az egyetlen lehetőség arra, hogy megmeneküljön a sejk. Különben a legcsekélyebb esélye sincs rá.

– Elfogadom a feltételt – mondta most a sejk. – Veletek megyek, és egy óra múlva embereim átadják nektek a négy foglyot… Hallgass! – kiáltott az alvezérére, aki közbe akart szólni. – Én így akarom. Eddig menedéket adtam a szökött légionistáknak, jól bántam a foglyokkal, és csak bűnösök ellen harcoltam. Ha ezek itt most becstelen szószegőnek bizonyulnának, akkor ezentúl haljon meg minden európai, aki a kezetekbe kerül. Nem voltunk óvatosak, ostobán elmulasztottunk minden elővigyázatosságot, most viseljük a következményeket. Mehetünk.

Elvezették a megkötözött sejket. Bradley egy fél óráig várt a foglyok között, ennyi idő alatt körülbelül leértek a barátai. Azután fegyverét nyugodtan a földre téve, elvágta a foglyok kötelékét. Ezek magukhoz vették pisztolyukat és handzsárukat. Nyugodtan lelőhették volna a légionistát, aki egyáltalán nem törődött a saját védelmével. Pedig gyűlölettel izzó pillantások között állt. A hatalmas, ősz hajú alvezér tekintete lassanként csodálkozóvá, sőt barátságossá vált.

– Nem gondolsz arra, hogy most egyszerűen lelőhetünk vagy elhurcolhatunk magunkkal, hiszen minden okunk megvan arra, hogy ne bízzunk az ígéretetekben?

Bradley cigarettára gyújtott, és felemelte a földről a fegyverét. De csak egyszerűen a závárzat felett fogta meg, és lógva hagyta keresztben a tenyerén.

– Úgy látom, nem vagytok ostoba emberek. Tehát nem félek tőletek. Vissza fogjátok kapni a sejket. De még ha becsapnánk benneteket, akkor is kénytelenek lennétek engedelmeskedni, különben valahogy kiszivárogna az eset, és a törzs előtt senki sem mosná le rólatok, hogy azért hagytátok elveszni Togladot, mert valamelyiktek a helyére akar kerülni. – És miközben a három ember meghökkenten nézett össze, mert valóban közülük örökölte volna egyik a vezérséget, Bradley befejezte mondókáját: – Jegyezzétek meg, hogy mikor a nap a legmagasabban áll, ez a szurony, amely itt a kezemben van, kioltja a sejk életét. Nem szoktam sem kérni, sem adni kegyelmet.

Hátat fordított, vállára dobta a puskáját, és ügyet sem vetve rájuk, lassan, tempós léptekkel megindult lefelé az ösvényen.

Negyedik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.