Egy jó üzletember sivatagot varázsol a pusztaságba. De sajnos, az eső megfizethetetlen. Mr. Leonidas megbízható rablókat talál. Bradley és társai megtanulják, hogyan kell viselkedni az igazi légionistának.
1
Mr. Leonidasnak jól menő oázisa volt Észak-Afrikában. Az oázist négyszögölenkénti árért vette, és helyrajzi számmal bírt Algír telekkönyvi hivatalában.
Világunk divatját a legellenőrizhetetlenebb fazon, az áramvonal jellemzi. Az álkulcsos betörőből gépfegyveres gengszter lett. A haladás mindent átformált a saját képére. Környezetünk vad, ősi jellege lassan áramvonalassá korcsosult.
Miért éppen az oázis maradt volna változatlan? Kezdetben volt a hűs liget, friss forrással, ahol fárasztó sivatagi útjuk után boldogan nyergeltek le a kimerült vándorok, hogy megpihenjenek néhány órára az árnyékos pálmák alatt. Azután jött az áramvonalas oázis. Hogy az milyen?
Elsősorban pálmái között huzalokon szép izzólámpák függnek, darabjuk nyolcvan frank. Az oázis közepét gyönyörűen díszített bár foglalja el, amelyre jobb külföldi zarándokok kedvéért hatalmas, vörösen világító, többnyelvű reklámtáblát szereltek fel, ezzel a szöveggel:
GRAND BAR DE SZAHARA
DINING ROOM
PILSNER URSQUELLE
PIATTI CALDI E FREDDI
OLD BOYS JAZZ ORCHESTRA
Az alulról megvilágított üvegparketten, miután szomjukat pezsgővel és koktéllal csillapították a pihenni vágyó utasok, reggelig táncolhatnak. Az oázis más részén szép, kétemeletes hotel áll, ajtajában egyenruhás portással. A “Hotel Számum”. Minden szobához fürdőszoba hideg-meleg vízzel, rádió, pedikűr és cukorbeteg zarándokok számára diabetikus konyha.
Az oázis személyzeti létszáma igen nagy, mert ide számít a statisztéria is.
Népség és katonaság.
Bennszülött népség és gyarmati katonaság.
Ez igen lényeges, amikor megérkeznek autóbuszon a zarándokok, kiéhezett Kodakokkal. A Grand Bar vezetője néhány tömör, drámai mondatban elmondja, hogyan keletkezett az oázis, melynek első fáját, szerinte Jacub el Mahdi mór király jelenlétében ültették, és az uralkodó személyesen tette földbe a fa alapgyökerét.
Közli továbbá, hogy az oázis közkedveltségnek örvend szomjan haló vándorok körében, és szökött légionisták is szívesen felkeresik.
Hát erre kellett a statisztéria. Burnuszba öltöztetett állástalan arab cipészek jelentek meg néha teveháton, és gyorsan egy ital vízért könyörögtek a mixernek. Volt egy kút nagy bőrvedrekkel, ahol ezek a gondterhelt családapák napi húsz frank tiszteletdíjért buzgón itták a poshadt vizet. Olykor egy-egy légionista tűnt fel sétálva, vagy amint éppen duhajkodott, vadul rázva öklét egy burnuszba öltözött munkanélküli szűcs orra előtt. Dél felé kirándulás az ásatag római város omladékaihoz, ahol egy százéves remete visszavonult szent életet él, miközben kizárólag bölcselkedéssel és kígyóbűvöléssel foglalkozik.
Este azután, midőn a társaság visszamegy az oázisba, már ég a tábortűz, és egy karaván tagjai izzó köveken sütik a lisztből és vízből készült úgynevezett “keszrát”.
Ezzel a társasággal sok baja volt Mr. Leonidasnak, mert az Oránból szerződtetett állástalan arab kisiparosok nem akarták megenni a rettenetesen kemény, keletlen sült tésztát. Mr. Leonidas tanácsadója, egy orientalista tudós a londoni British Museum néprajzi osztályáról esküvel állította, hogy ez a bennszülötteknek kedvenc nemzeti eledele. De hiába volt minden, azok gyomorégést kaptak a kemény tésztától, és tűvé tették az oázist szódabikarbónáért.
Miután a külföldiek a “tábortüzet” is megszemlélték, bevonultak a bárba, kezdődik a pezsgőzés, a zene, a flört és a tánc!
A pálmakoronákról egy-egy kíváncsi majom néz le csodálkozva, azután ő is elkezdi magát illegetni…
2
Mikor Mr. Leonidast kitették Algírban az állásából, elhatározta, hogy eljövendő millióit bokszmérkőzések rendezésével alapozza meg. Talált is két megfelelő embert, az egyiket német, a másikat francia bajnoknak nevezte ki, mert a tömegben lappangó sovén gyűlölettel is növelni akarta a játék izgalmát. Mit tudta ő, hogy akkora gyűlöletről, ami az afrikai kültelkek hazafias érzelmű népében fellángolhat, Monsieur Chauvinnek fogalma sem volt. Az öreg Chauvin nem kívánta volna senkitől sem, hogy egy német bokszbajnokot, mert mélyütéssel illette francia ellenfelét, nyomban agyonverjenek. Pedig így történt. Egy mélyütés után a közönség, látva, hogy a francia bajnok nem elég serény a megtorlásban, maga vette kezébe a dolgot, és a bokszszabályokkal szöges ellentétben a német bajnokot ólmos botokkal agyonütötte. Mr. Leonidas a legközelebbi meccs előtt megfenyegette a szerződtetett bokszolókat, hogy nem ad fizetést, ha durváskodnak. Ez a bokszmérkőzés azután enyhe átmenetet képezett a menüett nevű tánc és a svédtorna között. De a közönség most meg az előzékeny harcmodort kifogásolta. Egy ideges zsebmetsző fütyülni kezdett, és néhány tréfás légionista meleg virsliket dobált a bokszolókra. Végül egy hatalmas matróz elkiáltotta magát, hogy: “Adjátok vissza a pénzünket!” Indítványát egyhangú lelkesedéssel fogadták, és megindultak a pénztár felé.
Mr. Leonidas nyolc rendezőjével megvetette a lábát, hogy védje a pénztárába vezető keskeny átjárót. Mint halhatatlan névrokona egykor a thermopülai szorosban, úgy hullott el ő is vitézül védekezve. Történelmi nimbuszát legfeljebb az tépázhatja meg, hogy szódásüvegtől kellett elbuknia, de végre is Xerxész óta sokat változott a harcászat.
Ezután rövid ideig ingatlankölcsönök közvetítéséből élt, és ez alkalommal ismerte meg Poncet urat, akinek értéktelen birtoka Marokkótól néhány mérföldnyire, az Atlasz nyugati lejtője alatt terült el, és igen rossz, salétromos, sziklás föld volt.
Ekkor támadt Leonidasnak a zseniális ötlete. Nyomban felkeresett egy utazási irodát:
– Nézze, igazgató úr – magyarázta Mr. Birkmannak -, a legközelebbi oázis négy nap Marokkótól, és egész jó forgalma van. Most képzelje el, milyen üzletet jelentene, ha egynapnyira a fővárostól találhatnának oázist.
– Ez nagyon szép, barátom – szólt az igazgató -, de Marokkó környékén nincs oázis.
– Majd lesz! – kiáltott lelkesen Leonidas. – Megalapítjuk az “Oázis Részvénytársaságot”, és ha egy részvénytársaság megalakult, akkor már semmi sem lehetetlen. Tudok a közelben, az Atlasztól nyugatra, egy szép kis terméketlen földdarabot, hat valódi pálmával.
– No de barátom, ott nincs sivatag. Hogy fest egy oázis sivatag nélkül?
– Reméljük, ez a csekélység elkerüli majd a turisták figyelmét. Ámbár ha megnyugtatja igazgató urat, igazán olcsón beszerezhetünk néhány fuvar port. Afrikában ez a cikk nem drága.
Az igazgatónak megtetszett a merész képzelőerejű ember, és belement az ügybe.
Így adta bérbe Poncet úr a földet, és az utazási iroda megalapította az oázist. Mr. Leonidasnak némi fixe volt, és ezenfelül jutalékot is kapott a vendégek után. Ő maga vezette a csoportokat a régi “római város” romjaihoz, és ő tartott előadást az “oázisról” is:
– E kis oázison túl a végtelen sivatag következik! – magyarázta harsányan. – Szegény arabok és dúsgazdag timbuktui nagykereskedők kivétel nélkül szomjan haltak, ha nem érték el idejében az oázist. Mert esőért hiába imádkozunk ezen a vidéken. Afrikában az eső megfizethetetlen!
Néhányszor megtörtént, hogy éppen ilyenkor kezdett esni. Ez a cáfolat bizony zavarossá tette az ügyet. De ha az igazgatóság szemrehányást tett neki az eső miatt, amely gyönyörű tervének egyetlen szépséghibája volt, Mr. Leonidas vállat vont.
– Uraim, én bérelhetek légionistákat és alkalmazhatok pénzért arab zarándokokat, de mint önök is tudják: Afrikában az eső megfizethetetlen.
3
Mindez azonban nem elégítette ki a rendkívüli ember becsvágyát. Mr. Leonidas tisztában volt azzal, hogy kortársai felett fejhosszal kimagasló csodálatos zsenijének csak a szerencsés alkalom hiányzik ahhoz, hogy érvényesüljön. Nagy embereknél ez nem ritka eset. Ki tudja, mi lett volna Napóleonból, ha a szeszélyes Barras nem éppen rá bízza az olaszországi hadsereget?
Mr. Leonidas számára is eljött a nagy nap.
Éppen egy turistákkal telt autocart kalauzolt az Oázis Rt. pálmaligetébe és római városába. Az utasok között feltűnt egy sovány, napbarnított, ősz úr, ez figyelte a legfeszültebb érdeklődéssel Mr. Leonidas előadását a környékről, amely a vezető szerint néhány évtized előtt, a tuareg megszállás idején valóságos rablófészek volt. Oroszlán még ma is sűrűn előfordult itt, és a vidék lakossága nem ismeri az esőt. Ez a nagyon előkelő, finom külsejű utas nyomban feltűnt a zseninek. Nem tudom, megfigyelték-e már, hogy előkelő utasok valósággal magukhoz vonzzák zseniális embertársaik figyelmét? Midőn megérkeztek az oázishoz, az előkelő utas úgy látszott, nem tud hová lenni a csodálkozástól. Félrehívta Leonidas urat, két fontot nyomott a kezébe, és így szólt:
– Kedves uram, szeretném, ha velem külön foglalkozna kissé. Engem ez a dolog rendkívül érdekel. Milyen sivatagban vagyunk voltaképpen?
– A Szaharában! E hely az ősidőkben tengerfenék volt, miután a tenger elvonult, római város lett, azután alakult ez a néhány pálma, hogy mint oázis szolgáljon fáradt vándorok és oroszlánvadászok számára.
– Rendkívül érdekes! Igazán rendkívül érdekes!
– Ön nyilván azért érdeklődik ennyire, mert először van Afrikában?
– Kérem, kérem – tiltakozott az utas -, épp ellenkezőleg, az tett ilyen roppant kíváncsivá, hogy tizenöt évig mint oroszlánvadász éltem a Szaharában.
Mr. Leonidas úgy érezte egy pillanatig, hogy jó lenne, ha az imént említett tenger visszatérne, és ő nyomban elmerülne benne.
– Nagyon megváltoztak itt a viszonyok – tűnődött az angol utas szomorúan. – Két év előtt még nyolcvan mérföldet kellett megtenni teveháton innen, hogy az ember oroszlánra bukkanjon. Mennyivel könnyebb manapság. Úgy látszik, közben ideköltöztek ezek a kóborló bestiák, éspedig a tuaregekkel együtt, akik két év előtt még Délkelet-Afrikában laktak. Nem hittem volna erről a nyugodt népről, hogy máról holnapra így elvándoroljon. Mondhatom, Mr. Leonidas, hogy alapos változáson ment át ez a földrész.
– Uram! Megadom magam – szólt megtörten a vezető. – Mi békés turistákra rendezkedtünk be, akiknek egyetlen fegyverük a Kodak. Mit kezdenének ezek oroszlánokkal? Beismerem, hogy ezt a sivatagi port szekereken importáltuk, tuaregek nincsenek errefelé, és a környék egyetlen őslakója egy lyoni származású vasúti bakter. De kinek árt ez? Végre is a kíváncsi turista olyan, mint a szerelmes férj: mindent elhisz, és semmit se lát. Most, ha tetszik, tegyen tönkre.
– Isten ments. Sőt. Ez az ügy nagyon tetszik nekem. Én Lord Flatherry of Wimbledon vagyok. Szükségem lenne egy ehhez hasonló ügyes trükkre. Jól megjutalmaznám.
– Mylord, ha parancsolja, bibliai csodákat művelek, mint egykor Mózes.
– Ugyan, kérem – legyintett a lord -, ön eddig is többet tett Mózesnél. Ő csak vizet fakasztott a sziklából, maga francia pezsgőt. Nem szólva a kitűnő angol konyháról. Kérem, keressen fel a hét végén Marokkóban. A Mammunia Hotelban lakom. Nagyszabású üzletem van az ön számára.
És Mr. Leonidas a nagy emberek csodálatos ösztönével megérezte, hogy végre felvirradt az ő napja.
Úgy is történt.
Hatodik fejezet—>>>