Az úr a pokolban is úr

,
amelyből kiderül, hogy a postás is van olyan katona, mint a szenegáli vadász

A kapitány, miután álmából felébredt, nyomban az udvarra sietett és érdeklődött, hogy jött-e valaki Taurirtból. Az arab fiú a kapuban felvilágosította, hogy utasa több mint félórája ment fel a századirodába. A kapitány rémülten rohant fel. Azután megtorpant a küszöbön a két ölelkező katona látványától.

– Mi ez?! – kiáltotta, de mielőtt szólhattak volna, megpillantotta a szekrény mellett ájultan fekvő káplárt és nyomban kiugrott a szobából, rájukzárta az ajtót, azután villámgyorsan négy-öt revolverlövést adott le.

– Aux armes! Aux armes! – harsogta tölcsért csinálva a kezéből. Perceken belül fegyverek csörögtek, lábak dobogtak és légionistákkal telt meg a folyosó.

– A foglyok szökni próbáltak! Leütötték a káplárt! Valószínűleg megszereztek egy irattáskát és mindnyájunk szabadsága függ attól, hogy előkerítsük. En avant!

A légionisták élén behatolt a szobába. Ezek véres látványra voltak elkészülve, ehelyett egy nyugodtan dohányzó társaságot találtak együtt és D’Alarcone megfenyegette az ujjával Guilleaumeot:

– Ne lármázzon annyit fiam, mert ma még megverem magát. – Azután a légionistákhoz fordult. – Ez a hölgyismerősöm éppen erre járt és meglátogatott. A káplár pimaszkodott vele. Erre rendre intettem ezzel az üveggel, amitől, úgy látszik, megbetegedett. – A légionisták röhögtek, miután a káplárt senki sem szerette. A kapitányt egyre jobban fojtogatta D’Alarcone népszerűsége. Hirtelen felkiáltott:

– Hol az őrmester?

– Keresse meg – felelte Petterson.

– És miért van ez a hölgy katonaruhában? Maga valami irattáskát hozott Taurirtból, nem?! Figyelmeztetem, hogy a vezetője lent már bevallotta, hogy magánál volt az irattáska.

– Maga pimasz! – ugrott fel D’Alarcone. – Azt hiszi, hogy ez a hölgy valaha életében is mondott valótlant? Igenis, nála volt az irattáska. Igenis, elvettük tőle!

– Ez nem lesz így jó, herceg – mondta Muratieff, – adja ide szépen a táskát. Az nekünk kell.

– Ettől függ, hogy Hamir sejk megszabadít-e benneteket! – kiáltotta a kapitány.

– Hát várjatok – mondta D’Alarcone. – Bajtársakat nem szoktam becsapni. Bevallom nektek őszintén, az őrmester egy félóra előtt elment a táskával tevén. Most ha tetszik, álljatok bosszút rajtam.

A légionisták morogtak, de nem bántották D’Alarconet. A kapitány hirtelen elsietett. Yvonne arab vezetője még ott volt a kapuban a tevéje mellett. Azt felelte a kapitánynak, hogy látta az őrmestert egy sárga irattáskával tevén elmenni. A kapitány intézkedett, azután visszament a foglyokhoz. Ezek közben magukra maradtak, mert a katonák visszamentek dorbézolni az udvarra. A kapitány óvatosan állva maradt a küszöbön.

– Szerencsére nem sikerült, amit akartak, – mondta kegyetlenül nevetve, – az őrmester kövér ember és rossz tevén ment el. Ez a tizenötéves fiú, aki idevezette azt a hölgyet, már elvágtatott és legalább egy órával előtte éri el a szent Moghra törzs oázisát, mint Jules. Ezek mind Hamir sejk emberei és játszva elfogják az őrmestert, aki nem is gyanakszik majd a békés arabokra, tehát arra nem lesz ideje, hogy megsemmisítse a terveket. Most aludjanak jól. – És kacagva otthagyta őket. Az őrnagy rémülten, szemrehányással nézett D’Alarconera. Yvonne és Petterson csüggedten bámultak maguk elé. De a herceg úgy látszott, nem vette nagyon szívére a dolgot. Rágyujtott egy cigarettára és két lábát felrakta az asztalra.

– Ember! – mondta az őrnagy. – Nem érti? Mégis meg fogja kapni Hamir sejk a terveket!

– Ezeket gondolja? – kérdezte D’Alarcone és előhúzta zsebéből a terveket. – Ha ezt tőlem megkapja a sejk, akkor én elmegyek kígyóbűvölőnek. A sötét folyosón ugyanis kivettem az írásokat a táskából, miután szerintem ezeket csak Yvonne viheti vissza Marokkóba, hogy teljesen tisztázva legyen. Az irattáskába néhány cigarettát tettem, mert tudom, hogy az őrmester nagy dohányos.

– És hogy akarja innen kivinni a terveket?!

– Diadalmenetben. Nekem csak idő kell. És hála az őrmester tevekirándulásának, megint maradt időnk bőven. Ne kártyázzunk? Van itt a fiókban egy pakli.

Kintről fegyvercsörgés hallatszott, majd a kapitány hangja:

– Vigyétek el a káplárt és négy ember vigyázzon a foglyokra, de úgy, hogy ne csinálhassanak újra bajt. Gondoljátok meg, hogy a szabadságtokat veszélyeztetik. Én nem tudok folyton résen lenni, huszonnégy órája nem aludtam. Amíg alszom, legalább négyen maradjatok itt józanok és vigyázzatok.

– Ne féljen! – hangzott be az orosz válasza, – feküdjön le nyugodtan. Ha a herceg packázni akar velünk, akkor majd nagyon megjárja.

– Pedig packázni fogok veletek – dünnyögte D’Alarcone. A kapitány elment és ruhástól végigdőlt a szomszéd szobában egy bőrkanapén. Muratieff és még három légionista szuronyos puskával bement a foglyokhoz. Tíz percig senki sem szólt. Ekkor áthallatszott a szomszédból a kapitány horkolása. És most Muratieff beszélni kezdett csendben:

– Ide hallgasson őrnagy úr. Maga mindig jó volt hozzánk. Nekünk ez a részeges disznó kapitány nem parancsol. Azután úgy látom, hölgy is van magukkal. Menjenek szépen le, üljenek tevére és igyekezzenek innen messze menni. Mi nem tehettünk mást. Haza akarunk végre jutni. És a sejk becsületesen viselkedik a légionistákkal. De magukat nem akarjuk romlásba vinni. Menjenek szépen.

– Maga egész jóravaló lázadó, – mondta D’Alarcone, – de sajnos, mi a szolgálati helyünket egy közlegény intézkedésére nem hagyhatjuk el. Ez szépséghibája a francia köztársaság demokráciájának, de mégis így van.

– Tréfál velünk?! Vigyázzon…

– Nana öregem. Csak semmi fenyegetés! Ilyesmitől én sírógörcsöt kapok. Különben sem akartam megbántani. Egész nap erre a pillanatra vártam, hogy a kapitány és a káplár jelenléte nélkül beszélhessek valamelyikükkel. Most már nincs baj. Maga azonnal be fogja látni, hogy jó barátja vagyok. Az őrnagy úr spáhikat akart hozatni segítségül, ezek, sajnos, nem jöhettek. De érkeztek nagyszerű segédcsapatok. És pedig a postás zászlóalj részéről. Nem kimondottan katonai alakulat, de egyenruhájuk van és ez a fő. Maguk azt hiszik, hogy Hamir sejk révén megszabadulhatnak. És hivatkoznak egy bizonyos Hoffer nevezetű úrra, aki megszökött a légióból és Potsdamból írt önöknek. Ismeri, kérem, valaki ennek a Hoffernek az írását?

– De mennyire! Két évet szolgáltunk együtt – szólalt meg az őrök között egy breton. – Azt a bizonyos levelét is nekem írta.

– Nahát ma reggel egy újabb levelet írt, itt van borítékkal együtt. Majd felolvasom. – És olvasta:

“Igen tisztelt őrnagy úr. Kérem, tudassa a bajtársaimmal az alábbiakat: különböző hiresztelések következtében átszöktem Hamir sejkhez. Miután megérkeztem az arabokhoz, elsősorban véresre korbácsoltak, majd addig kínoztak, amíg levelet írtam egyik bajtársam címére. Azt kellett tudatnom, hogy a sejk révén hazakerültem a családomhoz és jól megy a sorom. Utóbb megtudtam, hogy minden légionistával iratnak egy ilyen levelet és ügynökeik útján Európában bedobatják, de egy légionistát sem engednek haza, hanem a tuareg mocsarakban építtetik velük az utat. Aki elgyöngül, vagy beteg lesz, azt egyszerűen agyonlövik. Én vagyok az egyetlen, aki megmenekült a mocsárból. Egy arab lány belémszeretett és női ruhában, szörnyű úton átvezetett angol területre. Hazaértem, de úgy érzem, csak azért, hogy itt haljak meg Németországban. A kórházból írom ezt a levelet, mert elképzelhetetlen szenvedéseim következtében élő roncs lettem. Kérem Istent, hogy óvja meg a sejktől minden bajtársamat és alázattal kérem őrnagy urat, hogy levelem tartalmát mennél több légionistával közöltesse. Az ön szerencsétlen, szökött közlegénye: Johann, August Hoffer.”

Mindenki mozdulatlan volt. Azután a breton átvette a levelet reszkető kézzel és megnézte.

– Az ő írása… – suttogta.

Most D’Alarcone az orosz vállára tette kezét:

– Komám, te az előbb bebizonyítottad, hogy van szived. Most majd meglátod, hogy az őrnagy úr sem rossz ember. Ide hallgass: Ti tulajdonképpen a kapitány és a káplár parancsára cselekedtetek, mikor fellázadtatok. Az őrnagy urat nem is bántottátok. Ha tehát ti most értesültök az őrnagy úrtól, hogy a kapitány és a káplár parancsa törvényellenes volt és alárendelitek magatokat a vezényletének, akkor nem követtelek el semmiféle bűnt. Így van, őrnagy úr?

– Tökéletesen így fognám fel a helyzetet – mondta azonnal az őrnagy. – Te most menj le Muratieff ezzel a levéllel a többiekhez. Gyüjtsd őket össze, olvasd el nekik, azután ha egy félóra mulva csukva áll a kapu, az őrszem elfoglalja a helyét és a legénység felsorakozik az udvaron, akkor nem történt semmi. A kapitány felel mindenért. Meg is érdemli. Mert a tiszteket jó fizetéssel veszi át a sejk, míg a közlegényt megöleti. Guilleaume ezt tudta és el akart adni benneteket. Mehettek.

D’Alarcone átment Pettersonnal a másik szobába, ahol a kapitány aludt. Jól oldalbarugta.

– Hé! Te disznó! Kész a fürdő, ébredj! – Miután a kapitány riadtan felült, vagy ötven pofont adtak neki és jó szorosan megkötözték.

– Megváltozott a helyzet! – ujságolta örömmel D’Alarcone. – Segítségünkre jött egy osztag postás és ledobtak bérmentve egy gránátot. Ne félj semmit, fiam. Most egy pár napig sok verést kapsz. Nézz csak le az ablakon.

Kint felharsant a kürt, az erőd bástyáján elhelyezkedett a szuronyos poszt és a legénység pillanatok alatt felsorakozott az udvaron.

– Azt hiszem – mondta az őrnagy, amint ezt meglátta az ablakból, – hogy a legénység részéről mégis történt valami, amit jelentenem kellene, de pillanatnyilag stratégiai szempontokból ezt az eljárást tartom megfelelőnek én is. Kisasszony – szólt Yvonnehoz, – amit ön itt elmondott nekünk, azt nyugodtan titokban tarthatjuk, miután D’Alarcone kiséretében nyomban elindul Taurirtba. A gyanus oázist kerüljék el. Úgy gondolom, hogy a tábornok nélkülem is elintézi ezt az ügyet, ha visszajuttatja hozzá a terveket. D’Alarcone, maga ma hallatlan szolgálatot tett Franciaországnak…

– Oh kérem, igazán csekélység…

– Ezért, ha Taurirtból néhány nappal később tér vissza, nem veszem szigorúan. – És a szeme ezt fejezte ki: “Hagyok neked egérutat, hogy megszökjél”. – Tehát azonnal útrakel De La Motte kisasszonnyal. Maga Petterson szintén megkapja majd hűsége jutalmát…

…Az őrnagy lent az udvaron néhány szigorú, de megnyugtató szót intézett a legénységhez. Azután az őrség kivételével mindenkit felmentett egy napra a szolgálat alól, hogy kialudják a mámorukat. A katonák lelkesen megéljenezték.

Néhány arab érkezett nemsokára a megkötözött őrmesterrel. Rendkívül meglepődtek, midőn nyomban az erőd mögé vezették mind a négyüket és rövid úton fejbelőtték őket. Lázadó arabokról a haditerületnek nyilvánított Szaharában nem készítenek sok aktát…

…D’Alarcone megérkezett Yvonnenal Taurirtba. Itt elsősorban női ruhákat szereztek, azután szerencséjükre éppen indult egy katonai repülőgép, amelyen Yvonne Marokkóba mehetett. Néhány percnyi idejük volt csak a búcsúzásra.

– Micsoda őrült kislány maga, ha nem haragszik nyiltságomért – mondta D’Alarcone és megsimogatta Yvonne rövidrevágott haját.

– Csak a számadásunkat intéztem el. Maga azért, hogy engem lásson, eljött civilben a kormányzóság épületébe. Most viszonoztam a látogatását katonaruhában, a szaharai helyőrségben. Azt hiszem, kvittek vagyunk. Egyforma őrültség mind a kettő. És most… nézze itt ez a futárigazolvány. Ezt tegye el. Azután írjon majd nekem, hogy szerencsével járt.

– Csakugyan… itt a futárigazolvány? – mondta D’Alarcone, azután vállatvont és zsebretette. – Lehet, hogy szükségem lesz rá. És mindenesetre írni fogok. Az utóbbi napokban rájöttem, hogy nem árt néha levelezni. A posta megérdemli, hogy támogassuk. – A repülőgép mótorja felbúgott. – Isten vele kis menyasszonyom – tette még hozzá egy rosszulsikerült tréfás mosollyal és a lány beugrott a gépbe, amely nyomban nekilendült és futni kezdett, azután a magasba emelkedett. Néhány pillanatig még látszott az ablakában egy női kéz, amint búcsút int.

…Késő este futár érkezett Bu Denib helyőrségébe. Egy tisztet keresett, akivel hosszasan beszélt. A tiszt hitetlenkedve hallgatta. Később néhány társával titokban átkutatta Mauriac kapitány holmiját és kétségtelen bizonyítékokat találtak arra, hogy a kapitány áruló. Mielőtt őrizetbe vehették volna és látta, hogy elvesztette a játszmát, Mauriac kapitány főbelőtte magát és azonnal meghalt. Ezután mindnyájan a futárt keresték, azonban ez az ember, mialatt elterelődött róla a figyelem, nyomtalanul eltünt, a főhadiszálláson telefonon érdeklődtek a futár után, de Marokkó azt felelte, hogy hasonló megbizatással senkit sem küldtek Bu Denibbe. Nem értették. Hiszen a futár jelentése igaz volt és valóságos katasztrófától mentette meg az offenzivát. Jóval éjfél után, midőn Mauriac ha nem leplezik le, már régen kiadta volna az áruló parancsot, jelentkezett az agadiri helyőrség. Az erőd parancsnoka, egy őrnagy, közölte, hogy leadójukat megrongálták és így csak most tudja értesíteni Bu Denibet, hogy Mauriac kapitányt vegyék nyomban őrizetbe.

– Az árulásról már értesültünk – felelték Bu Denibből. – Kérem, őrnagy úr, nem tudna felvilágosítást adni egy szabályszerű igazolvánnyal kiküldött futárról, aki az ön által közölt tényeket még idejében jelentette?

Hosszú szünet állt be. Azután az őrnagy kissé rekedten felelt:

– A futárról nincs tudomásom. Jó éjszakát.

…Másnap reggel egy holtfáradt, porral lepett katona jelentkezett Agadirban az őrnagynál:

– A 143-as számú közlegény alázatosan jelentkezik, mon commendant. Demosielle De La Motteot Taurirtig kisértem, ahonnan repülőgépen útra kelt Marokkóba.

– Őszintén szólva – mondta csodálkozva az őrnagy, – nem hittem volna, hogy viszontlátom D’Alarcone.

– Alázatosan jelentem, őrnagy úr, családunkban volt már iszákos és kártyás és egy nagybácsim fogadásból konflison ment Párisból Vladivosztokba, mindamellett katonaszökevény még nem fordult elő a familiában és én tisztelem a tradiciókat.

*

…Egy hónappal később, a marokkói helyőrség díszszemléjén De La Motte tábornok sajátkezűleg tűzte ki a becsületrendet D’Alarcone zubbonyára, a trombita recsegett, az arcvonal tisztelgett, a zászlót háromszor meglengették és a tábornok, az előírástól eltérően, miután kezet fogott a légionistával, megölelte. Csak Yvonne tudta, hogy erre a szokatlan kitüntetésre a közlegény nagyon is rászolgált a tábornok részéről.

Pettersonból soronkívül altiszt lett, Jules őrmestert tiszthelyettessé nevezték ki, Guilleaume kapitányt az oráni haditörvényszék halálra itélte és miután nem kapott kegyelmet, az ítéletet végrehajtották.

UTOLSÓ fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.