Az úr a pokolban is úr

,
amelyben egy teve meghal a hazáért és egy katona örül,
hogy megborotválkozott

A századirodában őrzött foglyok: az őrnagy, az őrmester, D’Alarcone és Petterson nem tanácskozhattak helyzetükről, mert az ajtóban állt a káplár lövésrekész fegyverrel. Az őrnagy szomorúan nézett maga elé. Nem a saját sorsa miatt aggódott. Tudta jól, hogy ez a helyőrség fontos bázis a meginduló előnyomulásnál és az árulás révén lecsaphatnak Taurirtnél az ütegre, veszélyeztethetik az egész offenzívát, mert Taurirt felől oldalbakaphatják Mauriac kapitányt, aki a jobbszárnyat fedezi. Ilyen tépelődésekkel kínozta magát, miközben D’Alarcone borotválkozott. Az őrmester kinézett az ablakon. A lázadók lent a depót fosztogatták és egy hordót vertek csapra az udvaron. A kapu mellett a szokatlan mozgalomtól megriadt tevék rángatták kötőfékeiket, az egyik elszabadulva futkosott, de senki sem törődött velük. A sáncon nem állt őrszem, a kapu tárva volt, mintha máris feladták volna az erődöt.

– Úgy látom, még nincs összerakva a posta – mondta D’Alarcone. – Majd én tovább szortírozom. Nézd csak, levelem van!… Ah, ez kedves! Mit szól ahhoz, őrnagy úr, ha egy gyarmati kormányzó neje hamis Atkinsont használ? Hála Istennek, még idejében írtam a nénémnek Londonba és most értesít a kedves, hogy elküldte nevemben a kormányzónénak az Atkinsont. És az egyik gyerekének szamárköhögése van. Mik történnek manapság, mialatt mi ebben az eseménytelen Afrikában unatkozunk… Hopp! Hát ez mi! Őrnagy úrnak alázatosan jelentem, levéltitok megsértését fogom elkövetni. – Kibontott egy levelet és átfutotta. Azután felemelkedett, a szeme csillogni kezdett. – Isten áldd meg a postásokat.

– Mi van abban a levélben, mi? – kérdezte a kaptár.

– Pettersont értesíti benne Newyork városa, hogy Al Capone szenátor lett – felelte nevetve és mikor látta, hogy a káplár fenyegetőleg közeledik, gyorsan zsebredugta a levelet. – Semmi köze a leveleimhez! Ha akarja, hívja ide a légionistákat! Nekik megmutatom! Magáról van szó a levélben! Egy marokkói mosónő írja, hogy adós maradt neki. Menj innen, mert hozzádvágom a tintatartót! – És felkapta. A káplár nem mert erőszakoskodni. A herceg határozottan népszerű volt a légionisták között. És egy európai levél nem lehet olyan fontos e pillanatban, hogy zavart csináljon miatta. Csak viccel ez a hóbortos alak, gondolta.

Váratlanul belépett a kapitány.

– Most beszélhetünk. És ha ostoba módon továbbra is szemtelenkedik – mondta D’Alarcone felé, – akkor nemcsak a saját helyzetét, hanem valamennyiükét sulyosbítja.

– Miért nem megy le inkább a barátai közé inni? – kérdezte D’Alarcone.

A kapitány nem felelt a sértésre, lovaglóülésben leült egy székre.

– Hogy meggyőzzem önöket további ellenkezésük céltalanságáról, őszintén megmondok mindent. Hamir sejk fejedelmien bánik a hozzápártoló katonákkal. Nem én vagyok az egyetlen embere a hadseregben. Bu Denibnél Mauriac kapitány szintén az ő embere. Jól tudja őrnagy úr, hogy egy nagy arab győzelem nyomán mindig hosszú harc lángol fel. És olyan nagy győzelmet eddig még sohasem arattak, mint amilyenre most készülnek. Hamir sejk jól választotta ki az embereit. Mauriac nem félvér ugyan, de szintén büntetésből helyezték át. Mind a ketten ötszázezer frankot kapunk fejenként. Százezer frankot már felvettünk. Az én szerepem volt ennek a helyőrségnek a megszállása, Mauriac pedig két nap mulva, pontban éjfélkor utasítást fog kapni általános támadásra, de ugyanekkor általános visszavonulásra ad majd parancsot és nyomban megszökik Hamir sejkhez. Amig ez a hamis parancs tisztázódni fog, addig a visszavonulásra készülő csapatokat megrohanják az arabok és az általános zűrzavarban megsemmisítik. Most jön azonban a legfontosabb. Ahogy a tegnapi rádióértesülésből tudja őrnagy úr, a marokkói főhadiszállásra betörtek és fontos okiratokat loptak el. Megmondhatom önnek, hogy ezek az iratok a mostani felvonulás tervei. Egy Donald nevű kém hozza magával ide. Mikor ma a rádióhoz küldött, éppen megérkezett Taurirtból Donald üzenete, hogy útban van a tervekkel. Ez volt tulajdonképpen a jeladás a lázadásra. A felvonulási tervek rövidesen itt lesznek és holnap, mikor Hamir sejk átveszi a helyőrséget, kézhez kapja őket. Ennek a tervnek a birtokában a mindenfelől összevont tuareg csapatok száz kilométerrel fogják visszadobni a felállított francia frontot. Ezt, azt hiszem, nem is kell őrnagy úrnak bővebben megmagyaráznom.

Az őrnagy hátatfordított Guilleaumenak, de D’Alarcone jól látta, hogy a kemény, ősz katona szemét könnyek lepik el.

– Miután feltártam a helyzetet – folytatta Guilleaume, – Hamir sejk nevében felajánlok önnek egy millió frankot, ha a sejk szolgálatába lép, ahol igen sok európai tiszt van. – Most megfordult az őrnagy.

– Gyalázatos áruló mesztic – mondta nyugodtan.

– Sértegetésekre egyelőre nem reagálok, mert a sejk ugyis érkezésének órájában mindenkit felköttet, aki nem áll szolgálatába. Még egyszer figyelmeztetem, őrnagy úr, hogy csak egy játszma áll rendelkezésére. Taurirtból már útban vannak a tervek és így holnap Hamir sejk tökéletes ura lesz a helyzetnek. Aki nem áll melléje, az kötöznivaló bolond. – Kisietett és becsapta maga után az ajtót. Nagyon sokat ivott még aznap. A rádióleadószobába ment, kissé babrált a géppel, aztán elaludt. Ezalatt a négy fogoly, miután egyedül maradtak, hosszan hallgatott.

– Csakugyan azt hiszi őrnagy úr – mondta végül remegő hangon az őrmester, – hogy ez mind így van… hogy ez… – elakadt.

– Ha igaz, mon chef – felelte nagyon szomorúan az őrnagy, hogy a felvonulás terve a sejk kezébe került, akkor nagyon sok jó francia katona fog elpusztulni rövidesen.

A káplár meggyujtotta a villanyt és egy másodpercre hátatfordított. Nem volt mitől tartania. Ugyanakkor, vagy valamivel előbb több részeg hang kiáltott fel az udvarról: «Egy utas érkezett Taurirtból, halló!» A négy ember összenézett, egy pillantással megértették egymást. Annak az embernek meg kell halni és a tervet megsemmisítik. Azután már minden mindegy. Ebben a pillanatban gyulladt ki a villany. A káplár még nem fordult teljesen meg és D’Alarcone egy villámgyors mozdulattal az asztalon álló üveggel fejbecsapta. Az üveg csörömpölve széttört, a káplár vérző fejjel felbukott és az őrmester ugyanekkor szája elé téve a zsebkendőjét, hogy ne ismerjék meg a hangját, lekiáltott a részegek közé:

– Aki Taurirtból érkezett, az jöjjön a századirodába!

Az őrnagy felkapta az eszméletlen káplár fegyverét és ahogy a Taurirtból érkezett poros ember belépett az ajtón, már vállhoz kapta a puskát…

D’Alarcone hirtelen félrecsapta az őrnagy karját:

– Engedelmével, mon commendant, talán várjunk még. Ugyanis, ez az úr, akit le akar lőni, a menyasszonyom…

*

Valóban Yvonne állt az ajtóban, portól lepett, szakadt légionista ruhában, kissé támolyogva.

Érkezését az alábbi események előzték meg.

Mialatt a vonatban szemben ült vele Donald és Taurirt felé robogtak, gondolkozott. Pillanatnyilag kétségtelenül nemcsak ő, hanem az apja becsülete is ennek a kémnek a kezében van. Mégsem szabad elárulni Franciaországot. Ez az ember Taurirtból valahová el akarja vinni a terveket? Hová? Agadirba semmiesetre sem. Yvonnenak, sajnos, fogalma sem volt arról, hogy Donald éppen Agadirba akarja vinni a terveket, miután tudja, hogy a helyőrség közben fellázadt és behódol Hamir sejknek. Így jutott Yvonne eszébe a szerencsétlen, de érthető ötlet, hogy megpróbálja valahogy a terveket Taurirtból megszökve, Agadirba juttatni, ott átadja az egészet a parancsnoknak és töredelmesen bevall mindent. Hiszen ha ő maga szolgáltatja be az iratokat, ha őszintén elsír mindent egy becsületes öreg katonának, talán még el lehet simítani az ügyet. Persze, ha Donald beváltja fenyegetését és a hatóságok találják meg Yvonnenél a terveket, akkor vége mindennek. Először elhatározta, hogy lelövi nyomban Donaldot. Egy francia tábornok leánya ilyen helyzetben feledkezzék meg arról, hogy nő, feledkezzék meg arról, hogy gyilkolni szörnyűség. Nála volt kis gyöngyházrevolvere. De ha itt lelövi Donaldot és az őrségre viszik, megtalálják az írást is nála.

– Nos? – kérdezte Donald. – Nyomban Taurirtba érünk. Mit határozott? Idáig, őszintén megmondom, nagy veszélyben volt. Igen rosszul éreztem volna magam, ha nálam vannak a tervek. Most már nincs baj.

– Belátom, hogy ki vagyok szolgáltatva magának. Nyert. Megkapja a táskát, hogy kikerüljek a csávából. De van egy feltételem és ha azt nem teljesíti, akkor inkább vesszünk el mindannyian.

– Parancsoljon. Ha egy mód van rá…

– Nem tudom, hova akarja vinni a táskát. Mindegy. Én magával megyek. És ha átadta megbízójának az írásokat, maga elkísér engem Agadirba, mert egyedül nem merek és nem tudok odamenni a sivatagon át. És megígéri, hogy miután eljuttattam a futárigazolványt D’Alarconenak, visszakísér engem Taurirtba. Ha ezt az ajánlatomat elfogadja, átadom a táskát.

– Örömmel állok rendelkezésére – mondta Donald mosolyogva és belülről nagy megelégedéssel vette tudomásul, hogy a leány ismét az ő malmára hajtja a vizet.

Taurirtban a táska már Donaldnál volt. Szorosan a lány mellett ment, nem tévesztve szem elől. A pályaudvaron egy előre elkészített papírlapot adott át a vasúti tisztviselőnek egy húszfrankos kíséretében.

– Kérem, adja fel azonnal ezt a rádiógramot. – Azután megfogta Yvonnet a karjánál és vitte magával. Ez volt a rádiógram, amit Guilleaume kapitány kapott. Nyomban két tevét béreltek és megindultak vezető nélkül a sivatag felé. Donald jól ismerte az utat. Nemsokára maguk mögött hagyták Taurirt és kettesben ügettek az elhagyatott sivatagban. A sárga irattáska széle kilátszott Donald nyeregtarsolyából. Egy óráig szótlanul ügettek. A nap forrón tűzött, apró, szállongó porszemek szúrták elviselhetetlenül a leány arcát, gégéjét, torkát. Először életében volt sivatagban. Időnként ivott az oldalán függő kulacsból. Kulacsa alatt a zsebében volt a revolvere.

– Most milyen irányban megyünk? – kérdezte később Donaldot.

– Nyugat felé. Szóval mindig a nappal szemben. Egy óra mulva kis oázishoz érünk, ahol a szent Moghra törzs remetéi laknak, ott felfrissítjük az ivóvizünket és megpihenünk.

“Tehát állandóan a nappal szemben”, ismételte magában gépiesen. “Embert kell ölni!” Szörnyű rémületet érzett. Hiába! Nem képes erre! Mégis muszáj!… Taurirt már nem látszott mögöttük. Jó másfél órája ügettek. A lány, mintha a kulacsa felé nyúlna, megmarkolta zsebében a revolvert, azután odaszólt Donaldnak:

– Hopplá! Leejtett valamit! – A férfi ösztönszerűleg hátrafordult. Yvonne villámgyorsan kirántotta balkézzel Donald nyerge mellől az irattáskát, jobbkezében felvillant a revolver… Bum… Bum… Bum…

Gyors egymásutánban három golyót lőtt ki a kém tevéjére. Mégsem volt képes arra, hogy embert öljön! Mindez egy pillanat alatt játszódott le.

A halálra sebzett teve egy bakugrással felszökelt és a férfi, mielőtt ideje lett volna visszafordulni, nagy ívben röpült ki a nyeregből, azután ájultan fekve maradt, míg valamivel távolabb az állat zuhant le döngve a hátára. Egy tevének kellett meghalni a hazáért.

– Reg-lak! Reg-lak!

– Reg-lak! Reg-lak! – ismételte kiáltva Yvonne és tevéje nyomban gyors ügetéssel indult el. A táska a lánynál volt. Donald valószínűleg magához fog térni nemsokára. Teve nélkül nem folytathatja az útját, de gyalog visszamehet Taurirtba. Víz és élelem van nála elegendő. Taurirtban viszont csak úgy jelentheti fel Yvonnet, ha saját magáról is megmond mindent, mert hiszen jól látták, hogy együtt kelt vele útra. Tehát kénytelen lesz hallgatni.

Reg-lak! Reg-lak!

Távolról feltűnt az oázis. Fél óra mulva egy arab vezetővel elhagyta a szent Moghra törzs remetéit és útban volt Agadir felé.

*

Most ott állt a szobában, fáradtan, porosan, kezében a táskával. Döbbenten nézte a földön fekvő vérző káplárt, az őrnagyot a puskával és D’Alarconet. Az egész olyan volt, mint egy lázálom.

– Ugy-e – mondta diadalmasan D’Alarcone, – az ember sohasem tudhatja, miért jó borotválkozni. – Azután Yvonnehoz fordult. – Kérem, mondjon el sürgönystílusban azonnal mindent és ne kérdezzen semmit. Hogy kerül ide ezzel a táskával?

Yvonne ösztönösen megérezte, hogy engedelmeskednie kell. Gyorsan néhány tömör mondattal elbeszélte, ami történt. Pillanatnyilag kedvezett számukra a szerencse, volt egy lélegzetnyi idejük, mert a kapitány a szomszéd szobában a sok alkoholtól és a nap fáradalmaitól mélyen aludt a rádió mellett. Előzőleg ugyanis azzal volt elfoglalva, hogy elrontsa a leadót, mert amíg a sejk nem volt itt, félt, hogy egy megbízhatatlan lázadó esetleg jelt ad innen rádión valahová. A leány őszintén elmondott mindent: a szöktetés tervét, a futárigazolványt, Donald elleni támadását…

Mikor Yvonne megtudta, hogy Donald tulajdonképpen ide készült a tervekkel és így ő cseberből vederbe került, hirtelen olyan rosszullétet érzett, hogy le kellett ülnie.

– Mindenekelőtt – mondta az őrnagy türelmetlenül, – meg kell semmisíteni a terveket. – És már nyúlt is a táskáért, de D’Alarcone elkapta előle.

– Bocsánat, őrnagy úr, a terveket most már csak akkor szabad megsemmisíteni, ha előbb mindannyian meghalunk. Ugyanis Yvonne és az atyja becsülete múlik azon, hogy a tervek ne tűnjenek el, miután De La Motte kisasszony magával vitte őket. Ha a tervek elvesznek, ezerféle homályos kombináció érhet a De La Motte névhez.

– Mondja meg, mit akar? – kérdezte türelmetlenül az őrnagy.

– Őrnagy úr, csak időre van szükségünk és akkor ezt az egész csatát itt megnyerjük. Ezért kezeskedem. Adjuk oda a táskát az őrmesternek. Ez a részeg horda lent nem törődik semmivel. Az őrmester üljön tevére, talán eléri vágtatva Taurirtot.

– És miért nem megyünk mi is vele? – kérdezte Petterson.

– Mert nekünk itt előbb el kell intézni valamit és szerintem legalább egy órát pihenni kell ilyen út után egy hölgynek, még akkor is, ha katona. A káplár most nem fog már zavarni és ha sikerül néhány légionistával beszélni úgy, hogy a kapitány ne hallgassa, akkor minden jóra fordulhat. Ha nem ez a gyalázatos káplár áll őrt, már régen megváltozott volna a helyzet. Időt kell nyerni, őrnagy úr!

– D’Alarcone – mondta az őrnagy, – én megtanultam magát becsülni ma. Kérem, cselekedjék belátása szerint. De az őrmester, ha elfogják, semmisítse meg az írásokat.

– Ebben biztos lehet őrnagy úr – mondta Jules.

D’Alarcone kinézett a folyosóra. Elhagyatott és sötét volt. Kezében volt a táska. Intett az őrmesternek. Együtt léptek ki a sötét folyosóra és a fordulóig mentek. Itt D’Alarcone átadta a táskát Julesnek.

A sötét udvaron zajongó részeg légionisták nem vették észre a fal mentén osonó őrmestert, aki a nagy zűrzavarban óvatosan kivezetett egy tevét és néhány lépés multán nyugodtan felült rá és elügetett a bőrtáskával. Csak az arab fiú látta, aki Yvonnet Agadirig kisérte és ott pihent a kapuban. Az nem gondolt arra, hogy az őrmester szökik. Különben talán lármát ütött volna, mert nomád arab volt, s ezek Hamir sejket szolgálták.

D’Alarcone visszament a szobába.

– Nagyon fáradtnak látszik, Yvonne – mondta gyengéden a lánynak. – Nem akar egy kis kölnit?

Az elcsigázott nő nem tudta tovább tartani magát, D’Alarcone nyakába borult és keservesen sírt. A férfi átkarolta, magához szorította és ezt dörmögte a fülébe meghatva:

– Yvonne, maga igazán a legderekabb nő a világon.

Ebben a pillanatban belépett az álmos Guilleaume kapitány.

ÖTÖDIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.