Az ellopott század

.

– Na, már sebesült is van – jelentette másnap Péter. – Vligny hadnagy urat megharapta multkor egy kutya, mert ha oázisba érünk, ahány koszos ebet lát, azt mind dajkálja… Most lázas és fekszik.

Az egyenlítő közepével egy vonalban jártak, a passzátzóna tengelyében és most már naphosszat kavargott a por, ahogy a légáramlás hosszú, rezgő tölcsérekben kavarta. Mindenki köhögött, fuldoklott, az állatok megmakacsodtak.

Hosszú fütty. Harsány hang:

– Formez les faisceaux! Sac à terre!

Levetik a hátizsákot, amely egyben sátor is, és szinte lerogynak melléje. Péter kijelöli a sánchoz szükséges kőhordókat, a welszi herceg minden kulacsból félliter vizet kér. Aki megitta, az nem kap levest. Ég a tűz. Kijelölik az őröket, az altisztek sorra néznek mindent: embert, állatot, kocsit.

Péter a gazdájához megy:

– Jöjjön a vöröskeresztes kocsihoz. A Vligny készen van. Megadta neki a kutya.

Ott állnak a szobatársak. A welszi herceg másra bízza a vacsorát. Végre is az ember nem kutya, hogy amikor egy régi kamerád beadja a kulcsot, akkor menázsit főzzön. Most jön a zenebohóc és vele a tülökorrú, nagyfejű, hallgatag Kroll. Itt van valamennyi főbűnös. Az egyik nyilván odafent ad már számadást tetteiről. Tán a kutyák, melyeket mindenfelé csak simogatott, mentőtanúi lesznek. Mit lehet tudni? Ott talán többet számít, ha valaki megsimogatja a kutyákat, mint nálunk egy Nobel-díjas feltaláló. Liheg a beteg. Magas láza van, dobálja magát. Biribi, a harcsabajszú, komoly doktor, csüggedten áll. Mérgezés – magyarázza a többinek. Itt a tudomány nem segít. Feltakarja Vligny lábát. Látszik, hogy mekkorára dagadt a kötés alatt.

– Mindent megpróbáltam. Nincs mentség.

– Marha.

Kroll tette ezt az ünneprontó megjegyzést. Az orvos csodálkozva néz rá. Kroll leveszi a kabátját és hátraszól:

– Forró vizet. Tiszta rongyokat.

Biribi csodálkozik.

– Hát, mit akarsz a betegtől!? Én vagyok az orvos!

– Nem.

– Micsoda? Tán te orvos vagy?

– Igen. Hozzanak, kérem, forró vizet. Ezt az embert csak úgy lehet megmenteni, ha levágják a lábát.

– Te levágod?

– Le.

– De az én felelősségem… Mint ezredorvos…

– Te nem vagy orvos. Hatökör vagy. Cipész vagy pék. Milyen műszer van itt? – A szekrényhez ment, kivett mindent. Egy köpenyt is talált. Felvette. Közben hozták a forró vizet. Előkerült a gennyes, gyulladt seb. A törzsorvos hátrább húzódott.

…A tábornok elgondolkozva sétált a csendes éjszakában. Az egyik szekér ponyvája mögött éles, fehér fényt látott. Reflektor. És mennyi árnyék van ott, milyen csend. Csak valami természetellenes hortyogás hangzik messze. Senki sincs ébren. A század, mint egy csomó batyúból kihullott rongy, hever szerteszét, ájult álomban. Ezek… ezek a furcsa ál-fellebbvalók vannak csak fenn. Mit csinálnak? Lassan odament és belesett a ponyván. Csakugyan ők. Akik ellopták a századot.

Néhány másodpercig zsibbadtan állt. Azután nesztelenül visszalépett. Úgy érezte, hogy ez az ügy nem tartozik rá.

Micsoda rejtelmek. A fuvaros fehér köpenyben áll és operál. A többiek fegyelmezetten nézik és segítenek. Az elaltatott nehéz légzése messze hangzik a Szaharában. És mert kisebb amputációkra, altatásra aránylag kitűnő felszerelést vittek, Kroll, a fuvaros, megmentette Vligny életét.

– Te meg miféle orvos vagy? – kérdezte szemrehányón maguk között Péter Biribit. – Felelj, mert meglincsellek! Te…

– Hát jó, megmondom – szólt szomorúan. – Nem hibáztam, mert jobb orvos vagyok a semminél. Kórházi praxisom van. Mint szabó, hosszú ideig köpenyeket szállítottam a Charitébe…

– Nom du nom… – hüledezett a gascognei.

– Hát aztán? Ki lett volna itt jobb orvos, mint én? Ha tudom, hogy Kroll az, akkor nem vállalom. De egy kórházi praxissal bíró szabó többet ér a Szaharában a semminél.

– Ebben sok igazság van. Hiszen én sem vagyok őrmester.

– Nekem annyira tetszettek a doktorok, hogy mindig olvasgattam róluk. Itt is megnéztem a könyvben, hogy vérhasra mennyi ópium kell. Be tudom kötözni a törött kart. De arról nem tehetek, hogy ez a Vligny megszepszisedett. A szepszis ellen mit csináljak? Az általános…

– Látod, hogy lehet tenni ellene! Bátorság kell hozzá, hogy az ember belevágjon…

– De én féltem, hogy elszabom a lábát.

Kroll mosakodott. Vligny sápadtan feküdt az ágyon és aludt. Senki sem volt a szekéren, csak Lacroix.

– Miért nem mondta, hogy orvos?

– Minek?

– Hogy tudjuk.

– Mindegy. Eddig vigyáztam, hogy ne tudják. Fezben még rájöttek, hogy tanult ember vagyok. Azután elsajátítottam ezt a beszédet. Nem dialektika. Beszéd. Tőmondatok. Bővíték nélkül. Jelző nincs. Így az orvost fuvarosnak nézik.

– Miért jön egy orvos a légióba?

– Ha rossz a szérum, sok csecsemő meghal. És Szajna vagy légió! Nincs más. Manner tanár vagyok.

…A sivatag felett lassan elhúzódott a tömör, trópusi éj, olyan semmilyenszínű halványsággal, mintha amputált alvó ember vértelen arca bámulna a Szaharára…

Lorien ezt a rejtélyes éjszakát jól kihasználta. Az őrmester szemét mindig magán érezte. De Vligny válságos helyzete következtében Péter elmulasztotta a szokott óvatosságot. Lorien néhány katonával beszélt. Azokkal, akiken megfigyelte napközben, hogy elkeseredettek. Ezeknek megmondott mindent. Hogy ellopták őket! Bolondot csinálnak belőlük. Nem kötelesek menni! A százados és az őrmester csak olyan baka, mint ők. A többi tiszt igazi, de ezek nem vezetik őket. Tagadják meg az engedelmességet és jelentsék ki, hogy csak akkor hajlandók továbbmenni, ha az ezredes, a tábornok, vagy valamelyik másik igazi tiszt vezeti őket. Ezek azután a legközelebbi erődig vihetik csak őket, mert nincs parancsuk.

A katonák elszörnyedtek. Lorien azt ajánlotta neki, hogy várják meg a déli pihenőt. Addig menjenek. Délben nyolc-tíz nap távolságra lesznek Kumir erődjétől. Addig beszéljék meg a dolgot menet közben társaikkal…

Amikor hajnalban továbbmentek, Péter aggódva súgta a lovára ülő Lacroixnak:

– Baj van, főhadnagy úr. Azt a sötét alakot nem láttam. Elszökött… vagy mi…

– Lorien dühös rám és nem felejti el, hogy valamikor, szóval… Lorien hiú, ideges ember, de mégis tiszt.

– Nono…

– Mit gondolsz?

– Semmit.

Kelet felé haladtak. Lacroix elől lovagolt a tisztekkel és mutatta a térképet.

– Öt napon belül elérjük ezt az oázist, amely a térkép szerint nem létezik és szerintem itt kell lennie, ahová a fekete kört rajzoltam.

Az ezredes nem mondott ellent.

– Hol van Lorien? – kérdezte az egyik tiszt.

– Eltünt – mondta Lacroix. – Érthetetlen Lorien viselkedése. Hiszen ő is tisztázva van, ha valóban nincs oázis a jelzett helyen.

A nap már merőlegesen állott, hatvanfokos forróság ömlött a Szaharára. A menetoszlop nehezen vonszolta magát…

Lacroix hosszút füttyentett. De nem állt meg senki. Ordítozás hallatszott, az emberek rendetlen csoportokban kiáltoztak. Azután az igazi, ahogy Péter mondta, az «ellopott» altiszt vezetésével odajöttek néhányan a tábornok elé.

– Tábornok úr! – mondta katonásan az altiszt. – Alázatosan jelentjük, hogy a századosról, az őrmesterről és néhány altisztről nem hisszük el, hogy valódiak. Mármost ha tábornok úr rendelte így, akkor rendben van. Ha a tiszt urak a vezetőink, megyünk akármeddig. De alázatosan kérdezzük: így van-e?

A tábornok egy másodpercig tétovázott. De nem felelhetett mást, mint azt, hogy:

– Nem, mi nem vagyunk a vezetőitek. Mi nem rendeltük el, hogy ezek az emberek átöltözzenek.

Lacroix tisztában volt a helyzettel.

– Tábornok úr, jól tudom, hogy ön addig a határig ment el, ameddig csak egy nagystílű és jószívű katonatiszt elmehet. Most csak egy kérésem van, excellenciás uram… Egy kérésem, amelyet körülbelül ezen a helyen, az ezredes úr valamikor megtagadott. Engedjen el néhány emberrel őrjáratba. Ha élni fogok, becsületszavamra jelentkezem a legközelebbi katonai hatóságnál.

– Engedd meg, kérlek, annál is inkább, mert magam is csatlakozni akarok az őrjárathoz – szólt közbe az ezredes. – Itt kissé az én becsületemről is szó van.

– Lacroix – mondta a tábornok, – válassza ki az őrjáratot.

A beteg Vligny kivételével timbuktui barátait nevezte meg. Csak arra adta becsületszavát, hogy ő jelentkezik. De ezek esetleg elszöknek majd Egyiptom felé. Talán a tábornok is gondolt erre. Sorban jöttek: Biribi, a welszi, Kroll, Wieland, Hudniczka. Végül Pétert hívták.

– Parancsol, százados úr.

– Vége a komédiának, Péter. Közlegény vagyok én is. Gyere velem patrulba. Őrjáratba jössz velem. Állítsd össze a felszerelésed.

– Alázatosan jelentem, nem megyek. Közlegénnyel nem megyek őrjáratba. Különben is én fogoly vagyok és egy fogoly nem köteles a sivatagban csavarogni. Nem megyek, csak ha a tábornok úr vagy egy másik igazi tiszt rendeli el.

Lacroix hosszan nézett rá. Most fájt neki, hogy Péter így beszél. Istenem, talán őt vádolja a balsikerért? Talán valóban torkig van?

Elindult az őrjárattal.

Péter sokáig nézett a távolodó őrjárat után és mindenféléket dörmögött magában. Egészen kijött a nyugalmából. Nem beszélt senkivel, csak Vlignyt látogatta meg. A betegnek már alig forgott a nyelve. A szekér rázása, a nagy meleg nem járultak hozzá, hogy hamarabb gyógyuljon. De errefelé hozzávarrták némely emberhez a lelket. Kroll, mielőtt elment, adott egy fájdalomcsillapító injekciót és meghagyta egy értelmesebb katonának, hogy mit kell tennie a beteggel. Vligny felült.

– Pé…ter – suttogta – Lehet…. hogy meghalok… A hátizsákomban… néhány írás… van… Eddig… nem dobtam el… Szégyelném… ha látná valaki… Egy celuloid tok… fényképes… írás… Ha meghalok… tépd el…

Péter a zsebébe nyúlt és odaadta a fényképes igazolványt.

– Gondoltam rá, hogy elteszem, mert tán meghalsz… És minek tudják rólad, hogy sintér voltál, bár az nyugdíjas állás…

Vligny rettegve tépte el az igazolványt. Az ő fényképe volt rajta és alatta az állt, hogy az arckép eredetije Zwillinger Tódor westfáliai gyepmester, működésében a hatóságok támogassák és aki szidja vagy bántalmazza, az súlyos büntetést kap, mert a kóbor kutyák összefogdosása közérdek.

– Nincs mit szégyelned. Végre is a sintért csakugyan közérdekű munkája miatt verik meg olykor. Én nem mondom el senkinek és ki nem találja ezt a legokosabb sem, ámbár a sintér is lehet szép ember, jómodorú, hiszen amikor az Isten elhatározza, hogy milyenek legyünk, még nem tudja hogy sintér vagy főmérnök válik-e az illetőből. Tegnap, amikor kiderült, hogy ez a Biribi annyit ért az operációhoz, hogy legfeljebb varrni tudja a sebet, elhatároztam, hogy megnézem mindenkinek a zsebét, meg az írásait, titokban. Ronda dolog, de én belenyúltam a fiúk csomagjába, vagy átmenetileg magamhoz lopdostam a tárcát a zubbonyból. Csak a welszi herceg igazi. Az tényleg szakács. A többi svindler. Ne szégyeld magadat, elmondom: Landondery, aki gengszternek mondja magát, varsói hentes, Swatlichnak hívják, és azért jött a légióba, mert egy hölgyismerőse lemondott róla. A zenebohóc csakugyan varietékben működött, láttam szinpadi képeket a tárcájában. Játszott Hamburgban, Párizsban, sőt még Avignonban is, de mielőtt artista lett, fregattkapitány volt Dániában és nemes ember, de valami kártyahistória miatt menekülve mondott le a rangjáról.

Kint megszólalt a trombita, sorakoztak és az ellopott század vonult tovább. Nem bántották Pétert. Hiszen nem volt rossz senkihez, de Péter már nem is próbált parancsolni. Bizonyos fokig fogolynak tekintették. Azonban úgy látszott, ez kevéssé bántja, mert zsebredugott kézzel, fütyörészve sétált.

Két nap mulva az őrjárat elérte a dombot. Az ezredes felmászott rá Lacroix-al együtt. Innen nézte Hiron, később Lacroix, majd Lorien azt a bizonyos foltot. Bourdier szeméhez illesztette a távcsövet, de csak néhány másodpercig figyelt. Azután izgatottan mondta:

– Ott oázis van! Valami emberlakta hely, az bizonyos!

Lementek a dombról.

– Lacroix – mondta később csendesen az ezredes, amikor a kis őrjárat tovább kocogott, – azt hiszem, én vétkesen gondatlan voltam és veled szörnyű dolog történt. De ha élünk és hazatérünk ismét, jóvá teszek mindent.

– Én mindig tudtam, hogy ezredes úr legfeljebb tévedett, de talpig úr és kitünő katona. Lorien hazudott.

Nem folytathatta. Egy dombhoz értek, amely mögül nyolcvan beduin vágtatott elő, félkaréjban körülfogta az őrjáratot, lövésre kész puskával… Foglyok voltak.

Lefegyverezték őket a bennszülöttek, de nem kötöztek meg senkit. Általában nem bántak durván a foglyokkal. Másnap délre odaértek. Kitűnt, hogy a térképen jelzett hely nem oázis volt, hanem kis beduin település, várszerű Casbával, sok vályogházzal, pálmákkal és a dús növényzeten látszott, hogy bőséges források lehetnek a sivatagnak ezen a táján. Beértek a házba. A sok nyüzsgő arab idegen, ellenséges pillantásokkal húzódott félre. Nyüzsgött az élet az oázisban és távol, egy hatalmas területnél, kapált vagy ásott sok-sok ember.

De nem arra vezették őket, hanem egyenesen az oázis hatalmas Casbájához, amely egy óriási dombnak dőlve, négy-öt kiugró terrasszal valóságos felhőkarcolónak látszott, a karcsú palmyrapálmák koronái fölé emelkedve. Kanyargós lépcsőkön mentek, míg végül egy emeleti szobában megállt velük a beduin csoport.

Hatalmas néger jött be és a foglyokat kísérő beduinokkal néhány érthetetlen szót váltott, majd újra eltünt. A beduinok kimentek, egyedül hagyták a katonákat. Nyomban utána szétlibbent a tulsó nyílás gyöngyfüggönye és Lorien hadnagy jött be egy európai emberrel.

Az ezredes és Lacroix felkiáltottak:

– Dr. Vermier!

A mosolygó, jóságosarcú, ősz ember, mintha csak Tunisban lennének, udvariasan a foglyokhoz lép.

– Foglaljanak helyet és beszéljünk egymással okosan, uraim.

Állva maradtak.

– Örülnék, ha nem fognák fel patétikusan a helyzetet. Ami tégedet illet… – fordult az ezredeshez.

– Ön ne tegezzen engem! – felelte energikusan. – Ön foglyul ejtett francia tisztek előtt áll, egy szószegő társaságában, olyan pontján a Szaharának, ahol rablások és gyilkosságok is előfordultak már. Ön tehát úriembereket nem tegezhet, csak ha kényszeríti őket, hogy eltűrjék lealázó jelenlétét.

Vermier a szemefehéréig elpirult a sértésektől. De erőt vett magán.

– Bizonyos felvilágosításokkal tartozom maguknak, és erre hajlandó is vagyok. Gyilkosság itt még nem történt az én tudtommal és azt hiszem, tudtomon kívül sem. Nos, hallgatnak?

Az ezredes elfordult.

– Én meghallgatom – mondta udvariasan Lacroix. – Egy degradált tiszt már nem lesz kevesebb ezzel.

Lorien karbafont kezekkel, hideg mosollyal nézte őket. Hallgatott. Vermier nem törődött már az ezredessel. Leült és nyugodtan beszélni kezdett:

– Egy barátom, Mr. Emerson errefelé vadászott és megbetegedett közben. Néhány hétig itt élt az oázisban. Bizonyos tárgyakból arra következtetett, hogy Egyiptomba utazó Ofir-beli kereskedők itt kincseket rejtettek el. Bizonyára rablók elől. Először egy régi pénzt talált Emerson. Azután kissé ásott itt és néhány antik aranyedényt meg drágaköveket talált. Hamarosan rájött, hogy mesebeli kincs van az oázisban elásva. Tudják, hogy Franciaországban kötelező bejelenteni az ilyen leletet. A bejelentői bizonyos részt kap jutalmul. Ez is vagyont jelentett volna, de a teljes értéke mindannak, ami itt a földben volt, felbecsülhetetlen. Eljött hozzám Emerson, hogy az államtól finanszirozzam az ásatásokat. Nekem tetszett az ügy. Reméltem, hogy megállapodhatunk a törzzsel. Tiszta üzlet volt. Felvilágosítottuk a beduinokat, hogy ha bejelentik, akkor a francia állam hány százalékot ad nekik. A lelet értékéből én harminc százalékot igértem és azonfelül kibérelem az oázist. Gyöngyéletünk van, amióta az én birodalmamnak tekintik ezt a helyet. Sajnos közben Hiront éppen az én közbenjárásomra, már kiküldték, sőt a beduinok, mire ideértem, el is fogták.

– Mi lett Hironnal? – kérdezte rekedten Lacroix.

– Csak sorjában. Hiront elfogták. Féltek a megszállástól. Nem vérszomjas nép, de bátor és harcias. Miután megállapodtam velük és Emerson barátom itt maradt, hogy megkezdje az ásatást, visszatértem ismét Tunisba és hallottam, hogy katonai expedíciót indítanak erre. Ez alkalommal egy teljes századot. Tudtam, hogy ha Bourdier ezredes ide ér, egy ilyen komoly csapattal, az a terveim végét jelentené. Ekkor jött hozzám Lorien, akinek már máskor is tettem kisebb szívességeket, most is ilyesmiért fordult hozzám. Azt hiszem, nem veszi rossznéven, ha erről beszélek, de csak őszinteséggel nyerhetem meg magukat, ez a véleményem.

– Csak tessék! – felelte a főhadnagy. – Nem szégyenlem, amit tettem, úgysem fogok visszatérni a hadseregbe.

– Én vállalkoztam rá – folytatta Vermier, – hogy Lorien főhadnagy minden adósságát rendezem és nagyobb összeget is adok, ha az ezredes csapata nem éri el az oázist. Lorien vállalkozott erre. Ő tudta tőlem, hogy Hiron él és megszabadul majd, tehát nem követett el a bajtársával szemben semmit, csak megsétáltatta hiábavalóan a katonákat.

– Mi lett Hironnal?

– Hironnak részesedést ajánlottam az üzletből. Két százalékot, ami ebből a hihetetlen kincsből komoly vagyonnak felel meg. Szükségem van itt fehérekre, különösen katonákra. Hiron smokk, nem fogadta el az ajánlatomat.

Lacroix megkönnyebbülten sóhajtott.

– Nem tehettem mást; fogvatartottam a makacs embert. Kissé rossz bőrben van, de semmi baja máskülönben. A katonái sem voltak hajlandók csatlakozni nélküle. Foglyok, de jól bánok velük. Még két hétre van szükségem, hogy az ásatást, amely a világ egyik leggazdagabb leletét hozza napvilágra, befejezzem. Ha ez megtörtént, akkor mindent átviszünk Egyiptomba. Nos, ajánlatom a következő – végre is nem követnek el semmit, csak titokban tartják és…

– Ne fáradjon – mondta Lacroix. – Az ezredes úgy sem méltatja válaszra és én, mint közlegény megmondom: szó sem lehet róla.

– Vermier – szólalt meg most az ezredes, – mondja meg, mit tett Lorien, hogy az expedícióm ne érjen ide? Most már úgyis kétségtelen, hogy látta a dombról ezt a helyet, épp úgy, mint Hiron és Lacroix, csak letagadta.

Vermier nem felelt. Lorien elnevette magát.

– Jó! Hát tudják meg kérem… A bűnösségemre úgyis elég bizonyíték lenne, ha valaha kézrekeríthetnének. Az iránytű aljára apró mágnesdarabkát helyeztem el, ezzel három fokkal eltért dél felé a keleti iránytól. Ennyi elég volt ahhoz, hogy sohase érjük el ezt a helyet, ha az iránytű szerint délkeletnek megyünk.

– Bocsáss meg, Lacroix – mondta az ezredes volt tisztjéhez. – Sajnálnom kellene, hogy bolond és igazságtalan voltam, ehelyett örülök most, mert újra becsülhetlek, szerethetlek és végre ezt az embert, akit sohasem állhattam, szívből megvethetem…

A régi barátsággal szorítottak kezet.

– Szóval mit határoztak? – kérdezte hidegen Lorien.

– Hogy tisztességes ember nem állhat szóba egy tiszttel, aki elárulta a francia zászlót, beduinokkal szövetkezik, megszegte becsületszavát és meghamisítja az iránytűt…

Vermier dr. felállt.

– Sajnálom, Lorien. Intézkedjék, hogy a foglyokat őrizzék.

És kiment. Lorien most csúfondárosan nevetett.

– A légionistákat majd felhasználjuk és segítünk rajtuk. Maguk pedig ne higyjék, hogy Vermier mindent tud, ami itt történik. Ha elszállítják a kincseket, akkor a beduinok az én tanácsomra a foglyokat leölik, hogy ne legyen bajuk belőle. Ezzel a tudattal üljenek itt a börtönben!

*

– Meggyorsítjuk a munkát – mondta Vermier, – mindenki segítsen. Két héten belül megyünk. Már sokat suttognak erről az oázisról.

– Az lehet – mondta Lorien. – Okosnak tartom én is, ha sietünk, bár amíg Tuniszból csapatot küldenek s ideér, két hónap is eltelik. Hiszen Corot és a többiek nem érnek haza három hétnél előbb.

Langyos este volt. Vermier kinézett a Casba ablakán. Nagy fáklyák lobogtak az ásatások helyén. Pengett a kapa, öszvértalyigák hordták a homokot és a pálmákon túl a néma sivatag terült el…

Egyszerre Vermier felkiáltott.

– Nézze!…

Katonák rohantak feltűzött szuronnyal az oázis felé.

Hogy jöttek idáig? Érthetetlen volt. A közeli dombok mögül… mintha a földből nőttek volna ki, az ellopott század katonái rohamozták meg a beduin falut.

Egy gong zengett veszettül az oázisban. Futkosás támadt, kiáltozás. Már lövések is hangzottak a bástyákká átalakított háztetőkről…

– Mindennek vége… – suttogta Vermier.

De Lorien már nem volt a szobában. Rohant… Menekülni!… Kivezette a tevéjét. A gépfegyver már közelről pattogott, a katonák trombitája egyre szólt. A főhadnagy megkerülte a Casbát, burnuszt dobott magára és kiosont lassan az oázis nyugati oldalán. Elhagyta az utolsó házat és a sűrű pálmák között settengett a sivatag felé… Egyiptom néhány kilométer… Ott biztonságban van. Egy kőkemény marok szorította meg a csuklóját…

– Bocsánat, főhadnagy úr – suttogta valaki, – én előre jöttem, hogy csak magával törődjek… Látni akarom a nagy csillaghullást, amikor lefokozzák…

Az illető másik keze a nyakát szorította meg és Lorien tudta, hogy elveszett, mert a gascognei sokkal erősebb, mint ő…

*

Hogy történt? Nem derült ki. Alig hogy az ellopott század Kilfra erőd irányába elindult észak felé, az altiszt rémülten jelentette a tábornoknak, hogy a vizestömlők nagy részét valaki kilyukasztotta, de csodálatosképpen néhány sértetlen maradt. Mindössze, ha két-három napra van vizük. Ez katasztrófa volt. A legközelebbi erőd, ahol kút van, legalább tizenkét nap.

A vizsgálat nem derítette ki a tettest. Az altisztek, Péter is közéjük állt, pedig nem törődtek vele, körülfogták a tiszteket.

– Le kell szállítani a vízadagot – mondta a tábornok – és akárhogy is, beosztani a szükséges időre.

– Nincs annyi – felelte káplár, – hogy beosztva elég legyen.

Péter lépett ki vigyázzban. A tábornok gyanakodva nézte.

– Nos?

– Alázatosan jelentem, ha meghallgatják a magamfajta valóságonkívüli altisztet, akkor szerintem csak egy mentség van. A víz két-három napra elég. Keressük meg azt a bizonyos oázist, ahová őrjárat indult, ott van bőségesen víz és nincs messzebb egy-két napnál, addig a meglévő készlet elegendő.

– És ha nincs ott oázis? – kérdezte az egyik tiszt.

– Alázatosan jelentem: akkor meghalunk.

A tábornok sokáig nézte a barna parasztfiút. Ez nem állta a pillantását és lassan a cipőorrát kezdte vizsgálni.

– Bronc altisztnek igaza van – mondta Corot. – Indulás erőltetett iramban délkelet felé.

Harmadnap este az oázis a francia légió kezén volt. Lorient letartóztatták, vasraverték, az arabokat megkötözve összeterelték.

Vermier fejbelőtte magát. Ott találták holtan a Casba felső szobájában.

*

A pincebörtönből néhány régen raboskodó katona került elő. Köztük Hiron. Csontig soványodva, penészes ruhában volt, besüppedt szemekkel és nem látott, amikor kijött a fényes csillagos estébe. Egyszerre csak két rettenetesen kemény kar kapta el:

– Ha… hadnagy úr… hadnagy uram… Eljöttünk magáért – mondta egy remegő hang, – Péter vagyok… a Bronc Péter… alázatos boldogsággal jelentkezik…

És úgy vette fel karjára az eldőlő tisztet, mint valami csecsemőt… Vitte Lacroixhoz. Amikor Hiron legközelebb kinyitotta a szemét, már jól látott. Két arc nézett rá. Két régi, kedves arc: Lacroix és az a tolvaj, akasztófavirág gascognei. De a sunyi mandulaszemek furcsán csillognak, azután a csillogás leválik a szemről és odahull a tépett, poros zubbonyra: egy csepp.

*

– Csak azt nem tudom – mondta Biribi a welszinek, – hogy honnan a fenéből tudta ez a Bronc a kincs dolgát? Mert csakugyan nagy kincs van ott és a tábornok úr szerint abból nekünk, az őrjáratnak, mivel megtaláltuk, az államtól nagy százalék jár, amiből gondtalanul élhetünk. Még jó, hogy nem jött velünk a század, mert akkor kevés jutna egyre-egyre.

– Veszek Angliában egy proficsapatot – mondta a center.

– Én Amerikába megyek – töprengett a zenebohóc. – Hányan vagyunk a jutalomhoz?

Kiderült, hogy eggyel kevesebben vannak. Mert Kroll, a szófukar tanár eltűnt. Nem került elő többé. A csecsemők halálával terhelt lelkiismerete magányos bolyongásra ítélte. Helyette a féllábú Vlignyt vették be a társaságba részesnek.

Az esetről a hadügyben az volt a vélemény, hogy szökött légionisták nem végezhettek olyan katonai feladatot, ami a vezérkar kötelessége. Corot tábornok vezette a századot titokban, hogy ne tudják meg a beduinok és magával vitte titkos szolgálatú megbízással a timbuktui helyőrség néhány közlegényét. Így nincs blamázs. Ez a tényállás és kész!

Bűnös tehát nincs. Sőt a tisztek jelentése alapján ezek az emberek kitüntetésre lesznek felterjesztve.

…Egy reggel újra ott állt a tunisi helyőrség az udvaron. Recsegett a trombita és teljes tiszti díszben megjelent az ezred előtt a rehabilitált Lacroix.

A fegyverek vállhoz kerültek, minden arc feléje fordult. A trikolórt háromszor meglengették felette és mellére kitüzték a becsületrendet.

Egy későbbi napon, de hajnalban Lorient vezették ki, jelvényektől és csillagoktól megfosztott ruhában a kaszárnya udvarára és a falhoz állították bekötött szemekkel. Azután villant a vezénylőtiszt kardja és a dráma végetért…

A rehabilitálást általában előléptetés szokta kísérni, így történt, hogy Lacroix az esküvője napján kapitány lett.

Amikor kijött a templomból, utat nyitottak egy féllábú embernek, akit a két kutyája követett. Átnyujtotta a barátok koszorúját, amelyen ez állt:

«Az ellopott század vezérkara bajtársi szeretettel gratulál…»

Pétert visszahelyezték a kék huszárok közlegényei sorába és az esettől kezdve még szemtelenebb lett, úgy hogy Hiron főhadnagy és Lacroix kapitány most már egész komolyan foglalkoznak a gondolattal, hogy egyszer kiköttetik. De azért változatlanul ő intéz mindent a háznál. Ha egyedül van a gazdáival és ezek szidják, közvetlen hangján utasítja vissza a sértéseket:

– Maguk csak szidnak… Pedig talán egy század katonát sem tudnának ellopni nélkülem.

VÉGE

LITERÁRIA KIADÓVÁLLALAT KFT.

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! – Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5433-11-5 (online)
MEK-12735

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

öt × 2 =