Az ellopott század

.

– Egész jó századot loptam – jegyezte meg egy hét mulva Péter, amikor Lacroixnál jelentkezett a sátorban. – Nagyszerűen birják az utat. Egy kis vérhas van, összesen hét beteg, de a többiek kitűnően birják, a betegeket meg ellátja a törzsorvos.

A welszi herceg főzött, kitűnően.

Biribi elsőrangúan bevált. A törzsorvos népszerű volt a betegek között. Néhány orvosi könyvét olvasgatta naphosszat a szekéren. Mert a könyveit magával hozta Timbuktuból. Mindenkit megvizsgált, lázra kinint adott, bélhurutra ópiumot. Kroll, a fuvaros ült a bakon, mint szekerész-tizedes.

Vligny kitűnő tisztnek bizonyult. Észrevette a legapróbb szabálytalanságot is, szigorú, de igazságos volt, kissé rideg, de emberi. Látszott rajta, hogy jó ember. Csak azt tiltotta meg, hogy a katonák az oázisok kóbor kutyáival kegyetlenkedjenek. Pedig indokolt szokás volt, hogy ezeket a rühes, csatangoló ebeket lepuffantották, vagy agyonverték. Hiszen errefelé nincs Pasteur-intézet és akit az oázisban megmar egy veszett kutya, az halott ember. De a hadnagy nem hagyta bántani az ebeket. Pihenő helyeken leült közéjük, símogatta ezeket a kiálló bordájú kuvaszokat bánatos szemmel.

A Timbuktuból jött szélhámos katonák mintha sohasem lettek volna pajtások, ugy megadták egymásnak a feljebbvaló tiszteletét. Hudniczka Vlignynek, a welszi herceg Péternek. Jól tudták, hogy a fejükkel játszanak, ha az ellopott század megsejti, hogy közlegény itt még a százados is.

Este Lacroix sátorában összejött a törzsorvos és a hadnagy. Szerették volna, ha Péter, Hudniczka és a többiek is itt lehetnének, de képtelenség, hogy tisztek és altisztek együtt teázzanak. Vigyáztak hát. Lacroix a térképet nézte. Már szép utat tettek meg. Vörös ceruzával jelezte a kilométereket.

– Itt kell lenni az oázisnak – mutatta a többinek az út célját.

– És ki tudja, hogy ott kincs van? – kérdezte Vligny.

– Tessék?… Péter… – felelte vontatottan a főhadnagy. – Csak ő tudja.

– Lehet, hogy egy szó sem igaz belőle – töprengett szomorúan Vligny, – de a legvalószínűtlenebb jóért is kockáztatom ezt a vacak életet. Ha megtaláljuk a kincset, veszek egy hatalmas kastélyt, parkkal… Kutyákat nevelnék ott.

– Én – mondta Biribi egy bölcs orvos derűjével – alapítanék szanatóriumot, ahol beteg csecsemőkkel foglalkoznék. Már a légióban voltam, tavaly, amikor annyit írtak erről a szerencsétlen Manner professzorról. Az az elszászi orvos, ha emlékeztek… Tele voltak vele a lapok is… Sebész volt. Azután kitalált valami szert, ami az újszülötteket ellenállóvá teszi gyerekbetegségek ellen. Mert az újszülött, az könnyen fertőződik. Szervezete még nem szokta meg a levegőben röpködő bacillusokat… És beoltott kísérletből húsz csecsemőt a szérumával…

– Emlékszem! – kiáltotta Vligny. – Meghalt mind a húsz gyerek!

– Igen, igen… Akkor éppen veled voltam Belabeszben, amikor ez történt. A szerencsétlen Manner állítólag öngyilkos lett. Eltünt, kalap, kabát nélkül kirohant a kórházból és nem látták többé… Hát ezzel a szérummal foglalkoznék. A csecsemőket ellenállásra szoktatni… Gyönyörű feladat, csak sok pénz kellene a kísérletre… Szegény Manner, annyira bízott ebben…

Péter lépett be és keményen tisztelgett:

– Alázatosan jelentem, mindennek vége. Egy tevés osztag közeledik. Azt hiszem, katonák.

Vligny és Biribi megrémültek. Lacroix felállt és kiment a sátorból. Felment egy homokhullámra és távcsövet nézett a jelzett irányba. Vagy tíz tevés alak ügetett feléjük. Már nem voltak messze. Valami megcsillan, ha egy percre a holdfénybe érnek. Kard…

– Fúvassak sorakozót? – kérdezte Péter.

– Csodát! Mivel magyarázod meg a legényeknek, hogy néhány tevés alak elől menekülünk?… Eléjük megyek. Vligny átveszi a parancsnokságot…

– Miért éppen maga megy?

– Először azért, mert így akarom. Másodsorban, mert mégis csak én vagyok itt az egyetlen ember, aki csakugyan hivatásos katona volt valaha, tehát kevésbé árulhatom el magamat, mint te, vagy Vligny… Rompez!

Megindult a közeledők felé. Nyugodtan ment, még cigarettára is gyujtott, mintha csak vacsora után sétálgatna. A vakító holdfényben a közeledők akkora port vernek, hogy nem lehet megszámolni őket. Kevesen vannak. Valami őrjárat.

Nyolcan voltak. Elől két tiszt. Éppen az első nagyobb homokdünna árnyékába érnek. A tiszt meglátja. Villan a kardja, amikor Lacroix találkozik velük. A főhadnagy tiszteleg.

– Kik vagytok? – szól oda vagy öt lépésről a “százados”.

– Sergin hadnagy és öt tiszt…

– Dauville százados. És…

Most a hadnagyot félretolja valaki és előléptet egy másik tiszt, pisztollyal a kezében:

– Lacroix közlegény! Letartóztatom!

Bourdier ezredes volt!

*

A tuniszi helyőrség tiszti küldöttsége Bourdier ezredes vezetésével Ain-Szefrában részt vett az erőd egy győzelmi évfordulóján, amelyet minden évben megünnepelnek. A tuniszi ezrednek is köze volt a diadalhoz, tehát ebből az alkalomból tiszti küldöttség utazik Ain-Szefrába az évfordulóra. Néhány napot vendégségben marad az ezredes a tisztekkel. Közben a beduinok, akik vadászhírekért kisebb jutalomban részesülnek, két oroszlánt jelentettek a közelben és a tisztek vadászatra indultak. Igy akadtak rá századosi egyenruhájának díszében, a portugál tengerésztiszti stiléttel ékítve, a lefokozott főhadnagyra.

Lacroix szó nélkül átadta a kardját, a pisztolyát. Az ezredes keményen nézi. Mellette Corot tábornok és Lorien főhadnagy is itt van.

*

– Hogy kerül ide századosi egyenruhában? – kérdezi Corot.

– Félrevezettem két peloton katonát és néhány jóhiszemű bajtársamat.

– Szóval az a század katonaság ott a dombon túl a maga vezénylete alatt jött idáig… Persze! Ez lesz az a furcsa század, amelyik eltünt… Dehát azok az Atlasz táján jártak.

– Sohasem jártunk arra. Megtévesztettem az üldözőket. Egyedül én vagyok a vétkes. A többiek jóhiszeműen jöttek, még azok is, akiket szintén rávettem, hogy hamis rangfokozatot használjanak.

Az ezredes eddig nem szólt, csak merően nézte Lacroix-t. Most csendesen eléje lépett:

– Mit keres erre ennyi emberrel? Ha szökni akart volna, akkor Gaoból hamar angol területre érhet ilyen nagyszámu kisérettel.

– Én nem akarok szökni. Hiron hadnagy nyomában vagyok és felderítem az oázist, az egyiptomi határ mentén.

– Megnézem azt a tábort ott – mondta Lorien és indulni akart, de egyszerre vagy nyolc szurony meredt rájuk és a Szaharában szokatlan, gengsztermódon megszólalt valaki:

– Hands up!

Lorien a revolveréhez kapott de lefogták. Egy tisztnek sikerült elsütni a fegyverét, de félreütötték és mire észbekaptak, mindegyiket erős kezek tartották fogva.

Péter ugyanis nyomban Lacroix távozása után összeszedte a beavatott embereket: az ezredorvost, Wielandot, Hudniczkát, a welszi herceget, Vlignyt, Krollt, Landonderryt és mialatt az ál-századossal beszélgettek, ügyesen bekerítette őket.

– Emberek! – mondta Lacroix és revolvert vett elő. – Azonnal bocsássátok szabadon a tiszteket, mert… – Most egy erős kar átölelte hátulról, hogy mozdulni sem tudott. Péter volt. Izgatott, könyörgő hangon súgta:

– Főhadnagy úr, az Istenért… Gondoljon Hiron hadnagy úrra, ő várja…

A foglyok csendben álltak.

– Nos? – mondta hidegen az ezredes. – Meggyilkolnak bennünket?

Lacroix végre elszánta magát, először, mióta útnak indultak, hogy végigcsinálja, amit kezdett.

– Tiszt urak! – mondta. – Én elindultam ezekkel az emberekkel, hogy felderítsem azt az oázist, ahol Hiron hadnagy eltünt és pedig abban az irányban, amit helyesnek hiszek. Nem vagyunk már nagyon messze. Becsületszavamra kijelentem, hogy ha a célomat elértem, vagy meggyőződtem a tévedésemről, megadom magamat. Önöktől csak annyit kérek, hogy addig lovagoljanak. A tábornok úr és az ezredes úr is meglátják így, hogy igaztalanul ítélkeztek-e felettem!?

– Egy lefokozott tiszt szava… – vetette közbe Lorien. Lacroix hidegen nézett rá.

– Olykor egy lefokozás épp olyan katonai tévedésen alapulhat, mint egy előléptetés… Nem a gallér teszi a jellemet, uram, hanem az önzetlen hazaszeretet. Tiszti becsületét nem a gallérján hordja az ember… Különben is magasabbrangú tisztek döntését nem előzheti meg az ön elfogult véleménye. Ha önöket is érdekli az igazság, e néhány eltünt katona sorsa és egy téves, régóta téves katonai térkép korrekciója, akkor a szavukat kérem, hogy mindaddig, amíg a vitás ponton nem haladtunk át, hagyják meg embereinket tévedésükben. Azután kezükbe fogom tenni a döntést, akár tévedtem, akár nem.

– Szerintem – mondta az ezredes, – Lacroix érvelése világos és elfogadható. Corot tábornok úr és az én katonai tekintélyem is indokolja a felderítőutat, amely magasabb katonai szempontokból sem felesleges.

– Úgy van! – mondta a tábornok. – Lacroix útját Délkelet-Afrikába fontosnak tartom. Addig is titkos szolgálatnak tekintjük, hogy átmenetileg mint százados szerepel. Egyébként tetteiről a felderítés után fog számot adni. Mindannyiunk nevében becsületszavamat adom, hogy feltételeit elfogadjuk.

Még el sem mondta és már szabadok voltak. Megindultak a tábor felé és, az ördög tudja hogyan, Péter már ott várta őket a dombon. Amikor feltűntek a tisztek, felordított:

– Aux armes!

Percek alatt sorakoztak. A tisztek kifogástalan arcvonal előtt léptek el.

HATODIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

négy + 15 =