Az ellopott század

.

A volt főhadnagy mint közlegény szolgált a légióban Henry Dauville néven. Senki sem hitte volna, hogy Henry Lacroix-t valaha megfosztják a rangjától és kizárják a hadseregből. Kissé hanyag, de kiváló tiszt volt. A kék huszárokhoz csak legjobban véleményezett kadét kerülhet be tisztnek. Keményebb a szolgálat, szigorúbb a fegyelem és mégis dicsőség ide bejutni, ahol még a közlegényt is a javából válogatják. Lacroix egy év mulva, mint hadnagy, négyhónapos szolgálatra Tunisba került a szpáhikhoz. Itt is megállta a helyét, vasegészségével. Örökös vidámsága a legnagyobb hőségben, a legfárasztóbb sivatagi felderítő szolgálat közben sem hagyta cserben. A parancsnoka Bourdier ezredes volt, régi keménykötésű katona, aki különösen a párisi próbaszolgálatos ifjakat nézte le előítélettel, de ez egyszer sikerült valakinek közel férkőzni a szívéhez. Talán mert Lacroix erősebb, vidámabb ember volt, vagy mert szívesen üldögélt a legénység tábortüzénél. Ki tudja, hogy mivel lehet egy vén katona ötvenfokos hőségekben megaszalt kaszárnyarideg szívét megnyerni? Annyi bizonyos, hogy az ezredes nem nyugodott, amíg Lacroix soronkívül főhadnagy nem lett. Bevezette a családja körébe és a kormányzóság estélyeire, végül pedig, amikor látta, hogy a lánya is átveszi az atyai elfogultságot Lacroix-al szemben, nem ellenezte, hogy a fiatalok között mélyebb vonzalom fejlődjék. Daisynek akkoriban három tiszt udvarolt. Hiron hadnagy, Lorien főhadnagy és Lacroix. Hironnal együtt jártak valamikor Saint-Cyrbe és már kamasz korukban megfogadták Lacroix-zal, hogy asszonyhistória sohase ronthatja el a barátságukat.

Így azután csak Lorien küzdött a leány szemmelláthatóan növekvő rokonszenve ellen, amellyel Lacroix-t kitüntette. Lorien, aki ezredével Tuniszban állomásozott két éve, régebben foglalkozott Daisyvel, mint próbaszolgálatos tisztecske. De mit számít az elsőség nőknél, ha szerelemről van szó? Lacroix könnyen győzött.

A főhadnagy és az ezredes leánya nem mindennapi szerelemmel bolondultak egymásért. Már az eljegyzés napját is kitűzték, amikor megindult a tragédia, amely annyi fiatal élet szándékát keresztülhúzta.

Délkelet-Afrikának egy jóformán ismeretlen pontján, közel az egyiptomi határhoz, eltünt egy angol vadász, aki oroszlánokért utazott a távoli Szaharába. Bizonyos Emerson. Ennek egy befolyásos barátja élt Tunisban, a gazdag dr. Vermier, aki valamikor ügyvéd volt, később bankár lett. Vermier doktor rábirta a katonai hatóságokat, hogy őrjáratot küldjenek a távoli vidékre és megkiséreljék Emerson felkutatását.

Vermier bankár idős ősz úr volt, jóságos, finom ember, köztudomású volt róla, hogy mindenkin szívesen segít, aki csak hozzáfordul. Lorien főhadnagyot állítólag már régen nagy baj érte volna, ha szorongató adósságait Vermier dr. nem rendezi néhányszor. De szerette a bankembert a szultán, a katonai parancsnok is és általában mindenki. Mikor Vermier barátja, az angol Emerson oroszlánvadászatáról hat hét multán sem tért vissza Délkelet-Afrikából, Vermiernek sikerült elérni, hogy a katonai hatóságok megmozduljanak és erre, a számukra kényes, jóformán ismeretlen helyre egy felderítő osztagot küldjenek Hiron hadnagy vezetésével.

Lacroix-t nyugtalanította Hiron küldetése. Nem sok tréfát hallottak tőle, miután a hadnagy útnak indult. De még valaki volt a kék huszároknál, aki szomorú lett a veszélyes küldetés miatt: a két tiszt közös legénye, Péter Bronc.

*

Amikor a két tisztet áthelyezték a szpáhikhoz, Péter számára is kijárták, hogy velük mehessen. Mit is kezdtek volna nélküle? Péter Tunisban úgy megállta a helyét, mint ha már réges-régen itt élne. Elég hamar elsajátította az arab szót és rövidesen anyanyelvükön csapta be a helybeli kereskedőket.

Szomorúan álltak, tiszt és kutyamosó, amikor Hiron kardja a magasba villant és a kis csapat kifordult a kaszárnya udvaráról. Azután egyre szomorúbbak lettek, ahogy múlt az idő és semmi hír. Öt hét multán nyilvánvaló lett, hogy az őrjárattal valami baj történt. És most már Bourdier ezredest küldték ki egy teljes századdal, hogy a Szahara délkeleti részét felderítse. Az eltünt Hirontól Kufra oázisból jött az utolsó rádiójelentés. “Csapatommal az egyiptomi határhoz közel, délkeleti irányban haladva a távolban oázist, vagy arab települést láttam. Visszatértem ismét Kufrába, hogy megfelelő víz és élelemkészlettel lássam el magamat. Elindulok, hogy földerítsem a kérdéses helyet. A katonai térképen az említett irányban csak sivatag van jelölve. Hiron hadnagy.”

Bourdier ezredes, a kitünően felszerelt századdal, erőltetett iramban a Kufra oázisig ment. Innen tovább haladtak az egyiptomi határ felé, délkeleti irányba. Négy nap mulva Lacroix azt mondta az ezredesnek, hogy szerinte eltértek a helyes irányból, két fokkal dél felé.

Péter ugyanis az egyik esten, vacsora után félrehívta Lacroix-t és az égre mutatott:

– Úgy hiszem, főhadnagy úr, az a fényes csillag eddig jobbra volt tőlünk, most meg éppen előttünk ragyog.

A főhadnagy felnézett. Az Antares volt a csillag. Csakugyan eltértek. Bement Lorien sátrába.

– Kérlek, azt hiszem rossz irányban járunk… Az Antares most éppen előttünk van, pedig ha délkelet felé mennénk, akkor jobbra látnánk.

– Jó irányba megyünk. Összetéveszted az Antarest a Spica-val. Épp olyan fényes. Az most is jobbkéz felé esik.

Lacroix nem nyugodott bele a magyarázatba. Az ezredessel is beszélt. Ez megnézte a térképet, az eget, beszélt a másik tiszttel is és azt mondta, hogy Loriennek igaza van. Egy hét mulva az ezredes visszafordulást vezényelt.

– Megtámadták és elhurcolták őket. Mást nem hihetek. Erre nincs oázis és messzebb nem mehettek Kufrától a készletükkel.

– És amit Hiron látott? – kérdezte Lacroix.

– Szegény. Valami hatalmas homokhegy árnyéka megtévesztette. Reménytelen a további kutatás. Visszafordulunk.

Lacroix engedélyt kért az ezredestől, hogy néhány emberrel járőrbe menjen abban az irányban, amely véleménye szerint a helyes volt.

– Azt hiszed – mondta kissé ingerülten az ezredes, – hogy jobban értesz a sivatagi felderítéshez, mint én? Nem is szólva Lorienről, aki már két éve Afrikában teljesít szolgálatot?

– Bocsáss meg, ezredes úr, ha ostobaság, amit kérek, de Hiron a legjobb barátom volt.

– Nem szeretem – felelte az ezredes röviden, – ha a tisztjeim érzelgősek. Hiron hadnagyot én is nagyon szerettem és felkutatására mindent megtettünk, ami emberileg lehetséges. Az irány állandóan délkeleti volt. Nincs értelme céltalan patrulozásnak!

Ezzel végetért a kihallgatás. Lacroix még aznap megszökött a csapattól és abba az irányba nyargalt, amely szerinte délkeleti. Lorien főhadnagy akkor fogta el az üldözésére küldött őrjárattal, amikor egy hatalmas homokhegyről jött le éppen.

– Főhadnagy! A kardját!

Lacroix szó nélkül átadta a kardját. Azután azt mondta:

– Semmiképpen sem menti a cselekedetemet, de közlöm veled, hogy erre kellett volna mennünk és messzelátómon én is észrevettem azt az oázist, amit Hiron említett.

Lorien felment a dombra és nemsokára ismét visszatért.

– Ott egy hatalmas homokhegy árnya van.

– Kizárt dolog. Pálmák is látszottak. Hiron ott járt! Tudom!

– Elég! Ön tapasztalatlan katona. Ott nincs semmi. Előre!

A haditörvényszék tárgyilagosan kitért Lacroix védekezésére. Corot tábornok, a hadbíróság elnöke figyelmesen végighallgatta, amit a főhadnagy mondott. Egy térkép feküdt közöttük.

– Ön azt állítja, hogy itt, ahol a térképen csak a Szahara van jelölve, valami oázisfélét látott?

– Igen. Ugyanezt jelentette Hiron. Lorien főhadnagy még egy dombra is felment, ahonnan látni kellett a helyet.

– A vádlott beszéljen katonához méltó nyíltsággal! – állt fel az ügyész. – Azt állítja, hogy az ezredes, illetve a főhadnagy felületesen és gondatlanul járt el?

– A vádlott megtagadhatja a választ, ha nem akar a kérdésre felelni – szólt közbe gyorsan Corot.

– De akarok! – kiáltotta szenvedélyesen Lacroix. – Állítom, hogy a Szahara legdélkeletibb pontján, Egyiptom határa közelében oázis van, állítom továbbá, hogy az ezredes és Lorien főhadnagy tévedtek és nem derítették fel az út célját.

Lacroix főhadnagyot degradálták és kitaszították a hadseregből. Letépték a rangjelzését, levágták a gombjait, eltörték a kardját. Az üres hüvely, a nyitott zubbony, a csúffá tett sapka volt csak rajta és ott állt a teljes létszámban kivonult helyőrség falanxának közepén.

Az ezredes leányával természetesen nem találkozhatott többé és tudta, hogy nem is lenne helyes, ha keresné az alkalmat erre. Péter Bronccal kezetszorított, megbizta, hogy adja el minden holmiját és juttassa el a pénzt édesanyjának. Péter nem vigasztalta és nem hozakodott elő a véleményével. Csendes volt és komoly. Nem lehetett tudni, mit gondol.

Vermier dr. volt az egyetlen ember, aki felkereste lefokozása után Lacroix-t.

– Nem értem az esetet fiam… de szeretném, ha a jövőben belevonna terveibe. Új életet kell kezdenie…

– Köszönöm. Hiron felkutatását tűztem ki célomul.

– Azt ajánlom, menjen Párisba és bizza magát az én összeköttetéseimre. Hogy akarja egymagában, pénz és kisérők nélkül elérni a Szahara távoli, ismeretlen részét? Maga gyarmati katona, nem kalandvágyó naiv kisdiák. Jól tudja mit jelent a Szaharában közlekedni!… Itt senki sem hős s vakmerő, ha felszerelés és expedició nem áll mögötte.

– Ezt mind tudom és eszemágában sincs nekivágni a sivatagnak egyedül. De mégis ez a célom, legfeljebb nem érem el. Talán sikerül a légióval arravetődnöm, vagy pénzhez jutok valahogy, de mindenképpen megmaradok a kitűzött életcél mellett: biztosat tudni Hironról!

És másnap beállt a légióba Henry Dauville néven.

*

Timbuktu, a piszkos, dohos, lármás, tarka bennszülött-város, ahol a nap minden órájában karavánok érkeznek, vagy indulnak, a szúnyogok és a legyek tömegével, a világ legsivárabb környezete.

Zsibongás, zaj, por, bőgés, karattyolás, bódító tompa izzásába merül a két ember, amint szótlanul bandukolnak.

– Édesanyám hogy van? – kérdezte végre Lacroix.

– Csak egyszer voltam nála, a tábori lap miatt, mielőtt beálltam a légióba, hogy tudjam, melyik századhoz panamázzam magam. Tisztelt édesanyja bizik és remél, mert hiszi az Istent, és tudja, hogy nem hagyja el az igaz embert.

Lacroix hallgatott. Fáradt tevék poroszkáltak az úton.

– Igen – mondta Péter, mintha felelne. – Vele is találkoztam. Szomorú, visszavonult, nincs semmiféle társasága.

– Kiről beszélsz? – ütötte fel a fejét élénken.

– Hát nem azt kérdezte, hogy az ezredes úr lánya mit csinál?

Lacroix sóhajtott.

– Épp olyan szemtelen vagy Péter, mint azelőtt.

– Az én koromban már nem változik az ember…

A vásártér kútjánál Vligny üldögélt a kőmedence peremén, szokása szerint egyedül. Három kóbor kutyával barátkozott. Bolondja volt a kutyáknak. Könnybelábbadt a szeme, ha meglátott egyet. Zsoldjáért nem vörösbort, hanem olcsó, főtt húsokat vásárolt és elosztogatta a piszkos, kiéhezett kutyák között. A légióban csak annyit tudtak róla, hogy valamikor sokat foglalkozott ebekkel. Gyengéd, lelkének úri passziója volt. Finom, szomorú arcán barátságos mosoly suhant át, amikor meglátta a két légionáriust. Tisztelgett.

Lacroix nagy lélekzettel próbált könnyíteni a szorongásán. Ez a püffedt, idegőrlően egyhangú, párásan izzó, torkára csavarodó környezet, ma végre áttörte fiatalsággal impregnált jókedvét. Megállt a Nigger partján és anélkül, hogy tudná, mit tesz, egy követ dobott a sziklás mederben rohanó, örvényes, mocskos folyóba. A túlsó parton állt az őserdő. Az elapadt víz iszapos nyomán krokodilok siklottak esetlen vergődéssel. Vigyorgó, nagy, lapos fejük jobbra-balra lengett, a földet tapintva.

– Azután – mondta Péter, – elintézzük a dolgunkat is.

– Mit, te…

– Hogy utána nézünk Hiron hadnagy úrnak is végre. Vagy nem azért vagyunk itt?

– Hogy a csodába? A Szahara túlsó felén, felfegyverezett vad beduinokat kell megtalálni. Száz jól felszerelt emberrel esetleg megkísérelhetnénk…

– Hát – felelte tünődve és vállatvont, – majd szerzünk valahol száz jól felszerelt embert. Ezen nem múlhat.

Lacroix ijedten nézett rá. Tisztában volt azzal, hogy a gascognei mire képes, ha ilyen szeliden elmélkedik.

– Te megőrültél…

– Tessék idehallgatni. Azelőtt is mindig úgy volt, hogy szidtak engem a hadnagy urak, de utólag elismerték a zsenimet. Hát most is ezt kérem. Szerzek száz embert, meg felszerelést és maga vezeti őket.

– Ostobaságokat beszélsz. Gyere, igyunk valamit.

Gömbölyű, bádogkupolás, vályogépület előtt álltak meg. Csontvázsovány, vén néger tevenyerget javított az ajtóban.

Beléptek a kávémérésbe. Tömve volt katonákkal, bennszülöttekkel, kockáztak, kártyáztak, néhány nő citerát nyekergetett a földön kuporodva. A középről lefüggő ámpolna piszkos üvegházából egy füstölgő kanóc külön petróleumszaggal járult hozzá a vastag, mosogatóvízszerű légkörhöz.

– Pardon… – mondta gyorsan Péter – ott egy ismerősöm van.

Valahol, egy asztalkörüli embermasszában fedezte fel az ismerősét, egy sápadt képü civilt és máris megindult feléje.

Lacroix nem birta a zsongást. Felhajtott egy kis pálinkát és kisétált ismét a Niggerhez, ámbár a párák fényudvarába burkolódzó parti lámpák hatalmas moszkítókülönítményeket vonzanak ilyenkor a túlparti erdő felől… Nagyon sokáig állt így. Mélységes este lett.

Visszabandukolt a kaszárnyába. A kantinban csodálkozva látta, hogy Péter törökülésben kuporodik egy asztalon, füle mellé aranyvégű cigarettát tűzött és kellemes, mély baritonján énekel. A katonák áhítatosan ülnek körülötte. Wieland okarinán kíséri és a welszi herceg olykor halkan tercel. Délelőtt érkezett, de már igen népszerű volt.

Amikor meglátta Lacroix-t, átugrott a hallgatóság felett és félrevonta hajdani gazdáját.

– Meglesz a száz ember – mondta csillogó szemmel és régi tapasztalatok alapján Lacroix hátán végigfutott a hideg.

– Figyelmeztetlek, ha kirabolsz valakit…

– Hát én rabolni szoktam? – kérdezte indignálódva.

– Csakis.

– Igen? Érdekes… De ha maga mondja, akkor lehetséges… Szóval pillanatnyilag nincs rablás az ügyben. Száz ember lesz olyan felszereléssel…

– Figyelmeztetlek, ha lopni merészelsz…

– Hogy képzeli?! Az ismerősöm révén hozzájutunk mindenhez. Ő a pénzemberem! Elmondtam neki, mire van szükségünk és ő hajlandó segíteni rajtunk.

Egy ugrással visszaült énekelni. Lacroix súlyos aggodalommal a szívében tért nyugovóra. Hajnalig lidércnyomása volt. Arról álmodott, hogy Péter Bronc egy pénzembert talált.

*

Másnap délután a gascognei lelkesen ujságolta:

– Minden rendben van! Holnapután összehozom az egészet.

– Azonnal mondd el, hogy mit forgatsz a fejedben.

– Társulatot szervezek, hogy utána menjünk Hiron hadnagy úrnak. Maga elvezet minket azon az úton, amit a hadbiróság előtt megjelölt a térképen.

Lacroix gondolkozott.

– Ha szerzel száz embert felszereléssel, akkor vállalom, hogy elvezetem őket arra a helyre, amelyet Hiron jelölt meg Kufrából. De ehhez sok pénz kell.

– Ez az én reszortom. Lesz megfelelő csapat és felszerelés. Tessék már hinni nekem. Hát szoktam én hazudni?

– De mennyit.

– Rendben van. És ha így lesz, ahogy mondja? Ha száz jól felszerelt ember, mindhalálig hajlandó követni magát, mint egyszerű katonát, akitől nem várhatnak mást, mint hogy vezesse őket? Ha szerzek ilyen híveket?

– Akkor itt a kezem: az élükre állok. De jelenlétemben előttük és az ő nevükben is, elismételed, amit az imént ígértél.

– Esküszöm, főhadnagy úr, hogy így lesz. Nekem csak az az egyetlen feltételem van, hogy addig is, amíg átveszi a vezetést, én szervezek és megteszi, amire kérem, minden kérdezősködés nélkül. A pénzember ehhez köti magát.

– Parancsolj fiam. Szervezzetek, rendelkezzetek, te meg a pénzembered és én engedelmeskedni fogok a jó ügy érdekében.

– A többi az már csak elvi kérdés, vagy ahogy mondani szokták: tisztára technika. Elmagyarázta a pénzember, hogy a legközelebbi vasúti megálló a Nigger vonalon: Gao. Közel van ide. Holnap délre kényelmesen ott lehet. Mint légionárius nem nagyon mutatkozhat a helységben. Erre való egy használaton kívül helyezett raktárépület, amelyben feljött a talajvíz. Ezért félig bedőlten üresen van ott. A pályaudvar peronjától jobbra áll és rozsdás tetejéről ismerhet rá. Ebbe belemegyen a főhadnagy úr. Nem háborgatja az ócska bódéban senki. Itt megbujik estig. Valami uniformist fogok szerezni, csendőri, vagy pénzügyőri egyenruhát, amiben kijöhet a perronra és megkezdheti az útját.

– Rendben van. Megyek Gaoba, átöltözöm pénzügyőrnek, semmi kifogásom. De ha nem teljesíted a feltételeimet, visszafordulok. Bízom benned, mert nem hiszem, hogy katonaszökevényt csinálj belőlem, puszta könnyelműségből.

– Azután nem árt, ha velünk jön két-három fiú, a mi garnizonunkból. Megbízható, derék katonák. A szobatársaink közül néhány. A Hudniczka labdarugó, meg welszi, a szakács, már ajánlkoztak.

– Csak nem akarsz katonákat szökésre rávenni, csábítani?

– Ezek úgyis szökni akarnak. Azután meg a száz embert vezetni is kell, ketten ezt nem bírjuk, kell néhány katonaviselt ember. Legfeljebb négyen-öten a mi szobánkból.

– Hát… – gondolkozott Lacroix, – ha tudják, hogy hová megyünk, akkor nem bánom.

– Megmondtam nékik, hogy kishijján Egyiptomig. És azt is, hogy maga vezeti őket… Majd meg tetszik látni, hogy rendes fiú vagyok.

És Lacroix elhitte. Pedig ismerte Pétert.

A garnizon felől felharsant a takarodó és futólépésben igyekeztek haza az erődbe.

HARMADIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

20 + tizennégy =