.
Most hátra volt a fekete leves.
A Lacroix-féle vezérkar tagjai először ámuldoztak azon, hogy századosuk, amint ezt hallották, lefokozott tiszt. De kicsoda Vligny ez esetben? Vligny nyomban kijelentette, hogy ő sohasem mondta magát lefokozott tisztnek. Neki azt mondták, hogy egyen egyes kosztot, tehát evett egyes kosztot. De kicsoda akkor? Márki és ebtenyésztő, vélte Hudniczka, a centercsatár.
Jó. Ez kisebb ügy. De hogy állunk a kinccsel? Itt valami eltűnt tisztről, meg térképről volt szó. Hohó! Kedves Bronc és igen tisztelt uraim!
– Fiúk – mondta Lacroix, amikor az elégedetlen társasággal haditanácsot tartott, távol az ellopott század gyanútlanul szendergő, naív rekrutáitól. – Itt most tiszta vizet kell tölteni a pohárba. Elsősorban tudjátok meg, hogy Péter valamikor Hiron hadnagynak és nekem tisztiszolgám volt. Csak egészen különös, ritka véletlenek sorozat következtében nem akasztották fel, már nagyon régen. Mert gazember. Szemenszedett gazember és tolvaj. Hazudni, lopni, csalni nála annyi, mint másnál szivarra gyujtani.
– Ez azért van – dünnyögte szomorúan a gascognei, – mert nem dohányzom…
– Sok hibája van még és egy rövid szaharai út alatt fel sem sorolható. De van egy nagy előnye. Nem azért teszi mindezt, mert kapzsi, mert másoknak rosszat akar, hanem hűségből, ragaszkodásból, délfrancia lelkesedésből. Idehallgassatok, fiúk! Ez a gazember az én barátomért és az ő gazdájáért utánam jött a légióba. Elbolondított benneteket, akiknek semmi közötök Hironhoz. Ugyanis ott, ahová megyünk, nincsen semmiféle kincs…
– A… azt maga honnan tudja? – dadogta kínban a gascognei.
– Onnan, hogy kitépem a füledet, te apagyilkos!
– Kérem… – dünnyögte indignálódva, mint akit leterrorizálnak.
– Mármost, én úgyis megadom majd magamat a feletteseknek. Ti ellenben megtehetitek azt, hogy ma éjjel szépen ellovagoltok észak felé, egy hét alatt eléritek Libiát és olasz földön vagytok.
– Hát nézd, Lacroix, öregem – állott fel tekintélye tudatában Biribi törzsorvos. – Igaz, hogy piszkosság volt Pétertől becsapni bennünket. Nem kísérletezhetek szegény Manner tanár csecsemő-szérumával. De nekem tetszik az olyan ember, aki követi a gazdáját akkor is, ha már nem tiszt. Mi együtt szenvedtünk, együtt tettük kockára a nyakunkat és ez már olyasmi, mintha rokonok lennénk. Már pedig egy rokonnak az ember sokat megbocsát és akkor sem hagyja cserben, ha kincsekről hazudott. Ez az én véleményem.
– És te? – kérdezte a százados Krollt, a fuvarost. – Te sem akarsz szökni?
– Hová?
– Libiába.
– Minek?
– Hogy ne büntessenek meg.
– Ugyan…
– Gyerekek – mondta Vligny, – kár itt annyi időt pazarolni. Együtt voltunk, együtt maradunk és kész. Részemről Péter Broncnak mindannyiunk nevében megbocsátok, mert nagyszerű fiú, dacára annak, hogy Lacroixnak mindenben igaza van.
Keményen megrázták egymás kezét és visszamentek a táborba.
*
Harmadik hete voltak úton Timbuktu felől. Még a gyarmaton is ritka menetteljesítmény. A villogó sárga por, a bokáig forróba süppedő láb és a hatvan fok felé ingadozó hőmérséklet már kezdte kimeríteni az emberek erejét.
Éjszaka Lacroix rövid kihallgatáson jelentette az útirányt és a nap eseményeit a tiszteknek, akik valamennyien udvariasan beszéltek vele néhány szót, kivéve Lorient. Végre is ezek nem kívántak rosszat Lacroixnak. Őket csak az oázis érdekelte, szökevények csirkepöre nem tartozott rájuk. Lorien azonban, úgylátszik, szinte megfullad dühében, hogy ezzel az emberrel egyenruhás emberek szóbaállnak. Egy örökké vigyorgó, szeplős bohóc, aki minden inkább, mint katonatiszt…
– Most hol vagyunk maga szerint? – kérdezte az ezredes.
– Pontosan itt jártunk, amikor Hiront kerestük – felelt Lacroix. – Ez itt, ha emlékszik ezredes úr, az ön térképén mint célpont volt jelezve és én azt mondtam, hogy messze délnek tértünk el… Itt lesz felettünk az Antares…
Kimentek a sátor elé. Az ezredes felnézett. Corot is. Az ügyben, amelyben ítéletet mondott, most helyszíni szemlét tartott.
– Igen – mondta az ezredes, miután az eget, az iránytűt és a térképet megnézte. – Kétségtelen, hogy itt voltunk… – Zavarban volt.
– És te azt állítottad, hogy az egyiptomi határ közelében vagytok? – kérdezte Corot megrökönyödve.
– Valami tévedés van… – tünődött az ezredes. – Ugyanis az iránytű most három délkörrel balra mutat és én pontos számításokat végeztem.
– Kérem, ezredes úr – szólt közbe Lorien. – mi nem itt voltunk. Ez a közlegény akkor összetévesztette az Antarest a Spicával.
Az ezredes töprengett. Lacroix csak ennyit mondott:
– Ha így van, akkor oázis helyett az egyiptomi határt fogjuk elérni, ezen a szaggatott vörös vonallal jelzett úton.
– Nem értem – mormogta az ezredes, amikor ketten maradtak a tábornokkal. – Valami zavar van… Csak tudnám, hogy mi…
– Hát mégis erre jártatok?
Az ezredes halkan, nagyon sápadtan mondta:
– Azt hiszem…
– Hogy lehet? – töprengett az ezredes. Az iránytű pontosan délkeletre mutatott és mégis… Itt járt. Ez az égbolt… Egy öreg afrikai katona az égboltról megállapítja, hogy hol jár. A csillagok állása… Meg merne esküdni… De most az iránytű nem egyezik az ezrednaplóba felvett adatokkal, amit ő maga térképezett. Tévedés kizárva…
Lorien ezalatt egyedül sétált a tábor körül. Egyik cigarettát a másik után szívta. Végül hátrament az állatokhoz, kiválasztotta a tevéjét és szépen elindult.
Ha a tábor mögött egy homokdünát megkerül, eltűnik szem elől, felpattan a tevére és…
– Alázatosan jelentem – szólalt meg egy csendes hang mellette, – ha nyomban nem megy vissza a táborba, akkor pontosan fejbelövöm a főhadnagy urat.
Erélyesen fordult vissza, de egy altiszti revolvert csöve irányult a homloka közepének és egy vidám, ravasz, mandulavágású szem, egy barna, elszánt, nyílt arc meredt a köpcös, kemény gascognei nyakról.
Szó nélkül visszament a táborba.
HETEDIK fejezet—>>>