.
Hajnalra elérte Gaót. Néhány ház, egy posta vagy húsz pálma és a pályaudvar. Sikerült észrevétlenül idáig jutni. Óvatosan az üres bódéhoz lopódzott és elbujt benne. Itt aludt néhány órácskát.
Délután ébredt fel. Már sajnálta, hogy eljött. Ez a Péter nagy fantaszta. Hol a csodában szerez majd pénzt kopott külsejű ismerőse, a pénzember, egy ilyen expedicióhoz? És hogy jön ide száz emberrel? Hiszen letartóztatják őket… Mindig így volt. Péter, tiszteletteljes katonás modora mögött, voltaképpen terrorizált…
Az ajtó óvatosan nyílt. Hudniczka jött hatalmas csomaggal.
– Minden jól van – súgta a center. – Azt üzeni Bronc, hogy bízzál benne. Eszes fiú. Ideadta ezt a csomagot. Ha sötétedik, felvesszük, ami benne van. Valami vámőr vagy csendőr egyenruha lesz, mert azt üzeni, hogy mikor befut az esti vonat, mi ne törődjünk semmivel, csak lépjünk ki a perronra, mert ha nem, akkor ittragadunk és végünk.
Sötétedett. Lacroix most már végképpen nem értette a dolgot. Itt átöltözni pénzügyőrnek és úgy tenni, mintha autóbusszal jöttek volna a vonathoz? Így két-három ember feljuthat a vonatra, de száz pénzügyőr nagyon feltűnő embercsoport.
– Öltözzünk fel – mondta Hudniczka, – hallom a jelzőcsengőt.
Kint néhány ember sietett át a perronon. Nehéz volt itt a vak sötétben elővenni a ruhákat.
– Ez a tied… Mondta, hogy amelyiket dróttal kötötte át, az az enyém…
Csakugyan valami egyenruha volt a csomagban. De mi az ördög! Kard is van hozzá. Kár volt hinni a gascogneinek, de most már mit tehet?…
A perronon kigyúltak a lámpák. Ez az ajtó hasadékán látszott.
– Most jön, azt hiszem – mondta Hudniczka. És távolról tompa dübörgést hallottak. A vonat befutott…
– Gyerünk – suttogta a center és kiléptek gyorsan.
Éppen beözönlöttek a perronra a pályaudvarhoz robogó autóbusz utasai, akik a környező oázisokból érkeztek. Lacroix egy másodpercig vakon pislogott a fényben, azután látott, de nyomban meghűlt benne a vér! Végük!
Katonavonat volt. Zsúfolva légionáriusokkal. Szó sem lehet arról, hogy ide beszálljanak. Erre bizonyára Péter sem számított.
Futni már késő volt. A kocsikról a katonák leözönlenek. Egy kiáltás:
– Gardez vous!
Megmerevedik az oszlop és… igen… valamennyien rájuk néznek… Lacroix végigpillant magán. Kis hijján elájul.
Századosi egyenruhában volt! Ezek a katonák itt neki állnak sorfalat… És most… Megőrült? Mi ez?… Péter jön!
Megáll Lacroix előtt feszes vigyázzban és harsányan jelenti:
– Alázatosan jelentem, a létszám két peloton, kilencvenhét ember. Kérjük százados urat, hogy vezessen bennünket és mi hűséggel követjük, mindhalálig.
A száz ember hallotta ezt és ellenvetés nélkül állt a helyén. Vigyázzban.
Péter teljesítette Lacroix feltételeit. Hudniczka káplári ruhában volt. Nyilván a “százados” kísérője. Az állomáson cirkáló csendőrök mereven tisztelegtek.
– Gazember… Ezért lelőlek… – mormogta Lacroix.
Péter, mintha a százados parancsot adott volna, megfordult és elordította magát:
– A droit!… – Egy bakancszörrenés és jobbra fordulnak. Az arcvonalból libasor lesz. – Par fils de quatre!
Négyes sor. Lacroix még mindég azon gondolkozik, hogy mit tegyen. Valamit tenni kell, mert ilyen szélhámosság még nem történt a köztársaság fennállása óta.
Ellopott egy századot!
A köpenicki kapitány csirketolvaj ehhez képest.
Most a csendőrök visszaszorítják a néhány beszállót és merev vigyázzban állnak, mert feltűnik ismét két magasrangú katona, valahonnan a háttérből, szivarozva jönnek be az állomásra. Ezek most érkezhettek az autóbusszal. Egy törzsorvos, egy főhadnagy, mögöttük szanitéc hozza az orvos táskáját és három altiszt van velük.
Lacroix elhűlten áll. A főhadnagy Vligny, a törzsorvos, nagystílű katonai eleganciával és egy jogtalanul viselt, vörös tábornoki csíkkal a nadrágján: Biribi! Kroll is jön és mögötte Wieland, Landondery, a vörös Mendóza és a welszi herceg. Lacroix nem tudja, mit tegyen. Ezért tíz év jár talpig vasban! Az a legkevesebb. Leleplezni itt nem lehet Pétert, de valahogy meg kell szüntetni ezt az őrült állapotot, amiről hetekig vezércikkezik majd a sajtó és vicclapokban a késő utókor is felemlíti… De mit tehet? Hiszen mindenkit beugratott ez az életveszélyes szélhámos… Most jön erre nagy peckesen és jelent.
– Alázatosan jelentem: indulhatunk.
– Idehallgass te gazember… – mormogja Lacroix és Péter tisztelegve, harsányan feleli:
– Igenis! – Azután a katonák felé fordul – Gardez vous!… En avante!… March!
Trombita szól és ütemes zörgéssel elindul a század, az állomás kijárata felé kanyarodva… Hangos csinnadrattával megszólal egy zenekar. A csendőrök tisztelegnek.
Gao néhány főnyi helyőrsége kiküldte gyorsan a zenekarát, amikor hallotta, hogy katonák érkeztek, akik bizonyára a Kongóhoz, vagy a Szaharába mennek… A zenekar utánakanyarodik a csapatnak és a katonai udvariasság szabályai szerint végigkíséri őket a helységen. Az altisztek elfoglalják a helyüket és amikor kiérnek az állomás elé, Péter teli torokból ordítozik egy szakasz műszakival. Ezek öszvéreket vezetnek le a marhavagónból, gépfegyverszerelvényt és lovakat. És három alvázon, könnyen legördíthető módon, ponyvás szekerek állnak. Az ügyes szekerészek percek alatt befogják a lovakat. Az egyik kocsi vöröskeresztes, ide nyomban felugrik a törzsorvos, a másik bizonyára élelmiszert, municiót és ilyesmit hoz. Két baka kapaszkodik fel és Mendóza “káplár”. Azután egy legény két ficánkoló lovat hoz, egyet Lacroixnak, egyet Vlignynek. Mit lehet tenni? Felszáll és a helyére lovagol, Vligny két peloton közé trappol. Ahogy végigmennek a kis helység egyetlen poros útján, sorfalat állnak bámészkodva az arabok, a zenekar követi őket és vagy száz borízű hang énekel harsányan és vídáman:
“Tin! T’auras du boudin!
Tin! T’auras du boudin…”
NEGYEDIK fejezet—>>>