Életre-halálra
l.
Tonga kunyhója körül minden csendes volt. A kis ház ablaka sötéten meredt az éjszakába. Tanasso felett röppentyűk siklottak fel az égre.
Az indián a küszöbön guggolt és szemét előremeresztette az éjszakába. Puska feküdt keresztben az ölében. Hirtelen egy kéz szorította meg a csuklóját, egy másik a nyakát, úgy, hogy nem jött ki hang a torkán. Az indián kővé dermedten ült. Csak kísértet osonhat egy pawnie harcos közelébe anélkül, hogy észrevegye.
– Ne mozdulj, jó barát vagyok – súgta egy hang a fülébe. – Az én lovamon menekült meg az ezredes. Beszélnem kell vele.
A szorító kéz máris elengedte a torkát és mire Tonga körülnézett, az ismeretlen nem volt sehol sem. Azt a surranást, amellyel Tom Wheeler a szobába lépett és becsukta az ajtót, az indián nem látta és nem hallotta. Mozdulatlanul ülve maradt a helyén.
Olyan ember ellen, aki erre képes volt, úgysem lehet védekezni.
– Fernandez… – mondta Tom, miután belépett a sötét szobába -, nem kell semmit mondanod, mindent értek. Már régen tudom, hogy te vagy az ezredes. Mindennap vártalak a domb alján, hogy egyszer mint Fernandezzel beszéljek veled. Ma nem volt erre megfelelő alkalom és most sincs.
– Köszönöm, amit tettél, Tom Wheeler. De azt hiszem, mindennek vége – hallatszott egy fájdalomtól elgyötört hang.
– Ostobaság. Meg foglak menteni! Elsősorban gyújts világot. Esés közben kificamítottad vagy eltörted a válladat, ezt az indián kösse be, azután nyugodtan lovagolj haza és mondd, hogy leestél a lóról.
– A Sacramento partjáról sokan látták az üldözést, holnap a gazemberek mindent rám tudnak bizonyítani. Ki fog derülni, hogy én voltam a Nevada Szelleme, eltört vállam ellenem vall.
– Nem tudják bebizonyítani. Azt fogod mondani, hogy baleset ért.
– Ki hiszi ezt el? Ha nincs is tárgyi bizonyíték ellenem, meggyőzően nem tudom igazolni magam, rajtam marad a gyanú… csak Anna miatt fáj…
– Elsősorban adj ide mindent, ami a Nevada Szellemének a felszerelése volt, hogy eltüntessem. Azután tedd, amit mondok: lovagolj vissza városba, az indián ad lovat. A puskád már nálam van. Siessünk. Minden pillanatban ide jöhetnek.
Közben az asztalon tapogatva megtalálta a lámpát és világosságot gyújtott. Az ezredes eltorzult arccal feküdt egy pokrócon. Tom behívta az indiánt:
– Levetkőztetjük az ezredes urat, aztán bekötözöd a vállát és ráadod az uniformist. Itt esett le a lováról, mikor éppen hozzád igyekezett.
…Tom később elindult az ezredes puskájával és egy batyuval, kis kócos lován a ranch irányába.
2.
Éjfél után egy óra volt. A földrengés, amely annak idején elpusztította a várost, ebben az időpontban rázta meg szörnyű erővel a házakat. Most hatalmas tűzkerekek és rakéták kezdtek pufogni betöltve iszonyú ropogásukkal a környéket, mintha ezer gépfegyver működne…
Három lovas ugrott le lihegve a fogadó előtt és felrohantak Gringo Foxhoz.
– Nos? – kérdezte szokatlan izgalommal a bandita. Lindsay öklével az asztalra csapott.
– Kisiklott a kezünkből!… Nyomában voltunk a dombokig…
A mexikói szitkozódva ugrott fel:
– Átkozott tökfilkók vagytok! A kezetekbe adtam mindent és mégis elrontottátok az egészet!
– Kilőttük a lovat alóla, de eltűnt. Úgy látszik, tartalék lovat rejtett valahol el, vagy pedig csakugyan szellem – védekezett Long.
– Barmok vagytok! – dühöngött a mexikói.
– Te mit csináltál azalatt, hogy ennyire ránk förmedsz? – kérdezte Narrow gúnyosan.
Gringo Fox kissé összehúzta a bal szemét és oldalt hajtott fejjél nézett a legveszélyesebb cinkosára:
– Kivételesen közlöm veled, hogy mit végeztem. Ti semmire se mentetek volna, ha el is fogjátok Fernandezt. Az a kemény ember nem vallotta volna be, hogy hol a kincs. Tudjátok meg, hogy én egy óra múlva megszöktetem a leányt! Ha Fernandezt elfogjátok és a leány nálam van, akkor Shiwán minden kincsét kicsalhatjuk tőle, mert rajongásig szereti Hawkins Kittyt. De miután elszalasztottátok, könnyen halomra dőlhet minden, amit hetek óta építek…
– Talán Corner és Bronson kilesték a félvért! Várjuk meg, amíg visszajönnek – ajánlotta Lindsay.
A mexikói arcán furcsa cinikus vigyor villant át egy pillanatra.
– Nem érünk rá megvárni őket – felelte.
– De hát mit tehetünk mást? – kérdezte Long. – Ha egyszer kisiklott a kezünkből, akkor úgyis…
– Még nem siklott ki! – vágott közbe a Gringo. – Van még egy esélyünk. Figyeljetek. A Nevada Szelleme mint Gonzales ezredes tér haza éjszakai útjáról. Valahol tehát át kell öltöznie. Talán meg is sérült, mikor leesett a lóról, szóval lehet, hogy még nem ért haza. Vágtassatok el Gonzales ranchtól a dombok felé vezető úton elébe. Fogjátok el és hozzátok a Kereszt Tetőre.
– Ezt megpróbálhatjuk! – És Lindsay szemében felvillant a reménység. – Ketten könnyen elbánunk a meszticcel és nagyon tévednék, ha abban a hatalmas zuhanásban éppen maradt volna minden csontja.
– De ha soká álldogáltok, hazaér közben. Gyerünk! Gyerünk!
Elsiettek.
Gringo Fox egyedül maradt és cigarettára gyújtott. De váratlanul nyílt az ajtó. Narrow jött vissza. Néhány másodpercig farkasszemet néztek.
– Mit akarsz? – kérdezte a mexikói az arany öngyújtóját dobálta fel a tenyerében.
– Ide hallgass, Fox! Tisztán látom a játékodat. Egyetlen komoly ellenfeled van és az a Nevada Szelleme. Bennünket használsz fel arra, hogy eltedd az útból, amíg a leánnyal biztos helyre jutsz. Ördögi módon harcolsz Fernandez ellen, hogy ne tudjon éjszaka megfogni, és mégis könyörtelenül a sarkában érezzen téged. Azért voltál ilyen dühös, mert úgy akartál megszökni a leánnyal, aki az aranyat jelenti, hogy mi addig feltartóztassuk Fernandezt.
Gringo visszatette zsebébe az öngyújtóját és egykedvűen állt Narrow-val szemben. Még csak a revolveröve sem volt rajta. A másik egyszerűen lelőhette. A mexikói ezzel úgy látszik nem törődött. Szemébe nevetett a banditának:
– Így van minden, ahogy mondod, Narrow – felelte kacagva. – Gyűlölsz engem, mert hiú ember vagy és azt hiszed, hogy te is lehetnél vezér. De ebben nincs igazad, mert alapjában véve ostoba vagy. Végtelenül ostoba…
Az utolsó szavakat hangosabban mondta, hogy túlharsogja a rakéták ropogását. Narrow elsápadt. A fegyvertelen, kiszolgáltatott Fox gúnykacaja hisztérikus dühbe hozta, villámgyors mozdulattal kapott a revolveréhez…
De Gringo Fox, a zsebéből, ahova az öngyújtóját visszatette, kísértetiesen gyors mozdulattal rántott elő egy apró browningot és Narrow pisztolya még kint sem volt a tartójából, mikor a mexikói már tüzelt… Háromszor egymás után lőtt.
A szüntelenül ropogó tűzijáték elnyomta a három rövid pukkanást. Narrow egy pillanatig ámultan meredt maga elé, azután a földre zuhant.
– Adios amigos – suttogta gonosz mosollyal Gringo Fox, lehajolva a haldokló arcához, azután elment.
A fogadó előtt nyeregbe ült és megindult a fasoron át a Gonzales-ranch felé.
3.
Anna töprengve ült a szobájában. Kis lakktáskájába becsomagolt néhány holmit és lovaglóruhába öltözött. Az ünnepség zaja szűnőben volt… Tom apja megölte az ő apját, Hawkinst. Akit az apjának hitt, az részt vett ebben a gyilkosságban. Miért ül hát itt még most is, az útra meredve, mintha aggódna az apja gyilkosáért?… Miért nem tudja gyűlölni igazán?…
Bolyongott az elhagyatott éjszakai házban. Egyszer csak ott állt Tom ajtaja előtt… Zajt hallott.
Itthon van!
Nem bírt ellenállni a vágynak, hogy megtudjon valamit… Kopogni is elfelejtett… Benyitott.
Sikoltva állt meg.
A szoba közepén megpillantotta Tomot, amint egy olajos ronggyal puskát tisztít. Azt a puskát, amit olyan jól ismert, amit Gonzales este a vállára dobott, amikor útnak indult.
– Megölte! Megölte! Az ő puskája!…
Tom meglepetten lépett a leányhoz.
– Nem igaz…
– Gyilkos! Gyilkos!… Maga is… ő is! Gyilkosok!
– Ha valaha szeretett…
– Nem szerettem soha!… Gyilkos!
Elrohant. Tom döbbenten állt. Mintha golyó találta volna el, úgy ütötte meg belülről, amit a leány mondott. De most sürgősen cselekednie kellett. Visszament a szobába. A sastollat, az indián öltönyt, a fekete hajfonatos parókát, a sasorrnak használt, lágy viaszdarabot gyorsan a szekrény mélyére rejtette…
Közben a városban hirtelen vége szakadt az ünnepségnek. Az egyik szobából súlyos sebesült zuhant ki a folyósóra. Narrow volt, aki a gyűlölet és a düh szörnyű erejével az ajtóig vonszolta magát és kinyitotta…
Súlyos sebesült örömünnep alkalmával nem ritkaság errefelé, de az a néhány szaggatott szó, amit a bandita mondott, mégis percek alatt valósággal pánikba hozta a várost. Néhányan Morgannel az élükön Clayton seriffet keresték, aki egy vendégével sétált az ünneplők között.
Gibson, Balting City seriffje volt ez a vendég. Este érkezett és nyomban a Véres Tom felől érdeklődött.
– Semmi hiba – nyugtatta meg Clayton. – A bandita olyan jámboran viselkedik, mint aki díszpolgár akar lenni. Városunkat valósággal felvirágoztatta. Segédem indiszkréciója következtében híre ment, hogy itt tartózkodik és messze vidékről csodájára járnak.
– Hm… Nem hittem, hogy amit magának mondok, az a segéd indiszkréciója révén kiszivárog… Mindegy. Most már majdnem bizonyos, hogy ez az Arthur Wheeler ártatlan volt és a vádlói érdemelték volna meg a golyót. A kormányzó széles körű nyomozást indított az ügyben. Ez a tíz ember azt vallotta, hogy kirabolták őket, viszont kétségtelenül megállapította a kutatás, hogy igen tekintélyes mennyiségű aranyat adtak el rövidesen az állítólagos rablás után és valami vállalatot alapítottak. Shiwán fiának igazán könnyen lehetett aranya, amit Arthur Wheelernek adjon. Ha most hozzáveszi ezt ahhoz, amit maga megtudott az indián Tongától, hogy Fernandezt sebesülten szedte fel a halottak közül, akkor igen valószínű, hogy nagy igazságtalanság történt itt Clayton, egy egész családot döntött a látszat, ártatlanul romlásba.
– Az én körzetemben, ezt nem veszi rossz néven, kedves Gibson – jegyezte meg Clayton gőgösen -, ilyesmi nem fordulhatott volna elő. A banditákat innen kipusztítottuk és az én szememet még egy csirketolvaj sem kerüli el. Ne haragudjon…
Ebben a pillanatban Morgan érkezett lihegve:
– Mr. Clayton! Gringo Fox két hétig lakott a városban egész bandájával, elrabolták Gonzales ezredest és a leányát. Egy haldokló várja önt a vendéglőben.
Gibson megcsóválta a fejét.
– Kedves Clayton, ha ön Gringo Foxot még a csirketolvajok közé se számítja, akkor nagyon méltányosan vélekedik a mi banditáinkról…
De Clayton ezt már nem hallotta, mert rohant a vendéglő felé, nyomában a segédjével és kollégájával.
A rémült tömeg utat nyitott a seriffnek. Gringo Fox elhagyott szobájában átható kámforos alkoholszag terjengett. A seriff mindenkit szétlökdösve letérdelt Narrow mellé. A bandita falfehér volt és utolsó másodperceit élte.
– Beszélj! Ki vagy!
– Narrow… – suttogta elhalón.
Az orvos kiejtette a kristályfecskendőt és az emberek kissé elhúzódtak.
– Ez se éppen az a kimondott csirketolvaj… – dünnyögte Gibson.
Clayton felültette a haldoklót és megrázta.
– Beszélj! Hol van Gringo Fox?
– Kereszt… Tető… – tátogta szinte hangtalanul Narrow. – Gringo Fox… fekete a haja… vörös paróka…
– Hol az ezredes?!
Egy sípoló, hörgő lélegzet után minden erejét összeszedve suttogta:
– Gringo… Lindsay… elrabolták… ezredes volt a Nevada… Szelleme… Kereszt… Tetőn… siess… etek… Gringo… megölt… Ördög…
Holtan dőlt előre fejével a seriff vállához koccanva.
– Aki csak mozdulni tud, menjen haza a lováért és a puskájáért! – kiáltotta Clayton. – Öt percet várok, azután indulunk a banditák után.
A szoba nyomban üres lett. Jellemző, hogy még az orvos is rohant a lováért és fegyveréért.
– Maga érti, Gibson ezt a zagyvaságot? – kérdezte Clayton.
Gibson többet értett belőle, mint kollégája. Most már ő is tudta, hogy miért indult Arthur Wheeler lovon Tanassoba és miért nem leplezte le Fernandezt. De csak annyit mondott Claytonnak, amennyit szükségesnek látott:
– Persze, hogy értem! Gringo Foxot mindenki vörösnek hitte, pedig ez csak paróka volt. Mint egyszerű utas élt itt a városban. Az arcát nem sokan látták olyanok, akik életben maradtak, a haja fekete volt, tehát elkerülte a legszemfülesebb seriff figyelmét is. Ma éjszaka néhány társával együtt elrabolta az ezredest meg a leányát és a Kereszt Tető felé menekült.
– Ennyit még az én együgyűségemmel is sikerült kihámozni a haldokló szavaiból. De mi az, hogy az ezredes a Nevada Szelleme?
– Hogy?… Egy haldokló könnyen fantáziál… Nem ajánlom, hogy a segédje indiszkrét legyen – tette hozzá nyomatékkal Gibson -, mielőtt ebben az ügyben valami bizonyosat tud.
A seriff zavartan nézett össze a segédjével.
– Igaza van, Gibson. Az ügy roppant kényes… De ha meggondolom, hogy az ezredes kreol… Habár hihetetlen, mert a legkitűnőbb… Igazán nem tudom…
– Spanyol grófban nem ritka a kreol és óva intem, hogy az Államok egy magas rangú kitűnő tisztjét…
– De Mr. Gibson! Én nem mondtam semmit! Maga mit tátja itt a száját, Morgan! Menjen és csődítse ide a legjobb lovasokat!
Miután Morgan elment, kissé siralmas ábrázattal fordult Gibsonhoz.
– A maga környékén több gyakorlatot szerezhetett az ilyesmiben, Mr. Gibson. Ennek a példátlan emberrablásnak a felelősségével kétségbeejtően tapasztalatlanul állok itt… Mit tenne ön az én helyemben?
– Nem esnék kétségbe. Azután keresnék egy alkalmas vezetőt. Ismer valakit, aki a Nevada ösvényein, szakadékain keresztül, utolérhet egy gyilkost?
– Csak a jó isten… De nem… Köszönöm a tanácsát. Van egy mentőötletem…
– Egy ötletem nekem is van. Szervezek egy üldöző csoportot és útközben majd találkozunk. Viszontlátásra.
A két seriff kezet fogott, Gibson elvágtatott egyenesen Gonzales ezredes ranchához. A nyüzsgés, lárma, amely messzire hallatszott, jelezte, hogy itt már tudják az eseményt. A cowboyok nyergeltek.
Angolkerten, virágágyakon keresztül vágtatott be a seriff nyitott kapun át és csak a legények között ugrott le a lováról.
– Emberek! Én Balting City seriffje vagyok. Szeretném veletek kézre keríteni, akit annyian üldöztek már hiába, az Államok rákfenéjét: Gringo Foxot!
– Hallottunk már magáról, Gibson – mondta Hyckes. – Azt hiszem, megfelelő legények leszünk.
– Ez bizonyos. De szükség van valakire, aki a Nevada sziklái között is megtalálja a nyomokat, aki ha kell, fegyverrel, ököllel egyaránt méltó ellenfele a Gringo Foxnak. – Odanézett az istálló melletti padra, ahol Tom ült és egy vékony ággal rajzolgatott a porban.
– A hegyek között… nem vagyunk jártasak – felelte Johnson. – De ahhoz talán elegen vagyunk, hogy…
– Köztetek van egy ember, akinek vezetni kellene az üldözést, aki legyőzheti Gringót. Ott ül! Tom!
Csodálkozva néztek a fiúra, azután a seriffre. Tom lassan felállt és előbbre jött: – Mit kíván tőlem, Gibson?
– Az ezredest és a lányát elrabolta Gringo Fox. Egy ember van, aki sikerrel üldözhetné és az… te vagy!
– De seriff? Berúgott?! – kiáltotta a szeplős Johnson. – Ez egy gyáva kölyök, akit már sokszor felfricskáztam.
A seriff végignézte Johnsont.
– Ez az ember a Véres Tom, és akiket ő fricskázott fel, azok közül egy sem maradt élve.
Ha a ház hirtelen romba dől, nem okozott volna nagyobb elképedést, mint Gibson kijelentése.
– Azt mondom – folytatta a seriff -, hogy csak ő foghatja el Gringo Foxot. Tom Wheeler! Kiderült, hogy az édesapád ártatlan volt. Őt már nem támaszthatta fel a kormányzó, de a hatóság tévedését jóvátette azzal, hogy megkegyelmezett neked. Csatold fel az övedet, ülj lóra, független, szabad ember vagy, aki nem kénytelen eltűrni a sértést.
Tom egész közel ment a seriffhez.
– Elsősorban magát lőném le, Gibson mindazért, ami velem a maga pokoli ötlete miatt történt. Ragaszkodik ahhoz, hogy felkössem a revolverövemet? Maga után a szeplős Johnson következik, azután Hyckes…
Csend lett. Tom megköszörülte a torkát, megnedvesítette nyelve hegyével kiszáradt száját és rekedten, szinte suttogva mondta:
– Szóval… Mehetek… ahová akarok?
– Mehet… – hebegte Gibson.
Tom szó nélkül hátat fordított és elindult az istálló felé. A szeplős Johnson szólt utána.
– Hej, Véres Tom! – A fiú visszafordult.
– Azt mondtad nekem egyszer, hogy gyáva vagyok – kiabálta éles kihívó hangon. – Be fogom neked bizonyítani, hogy nem vagyok az, pedig most már tudom, hogy te bántál el a veszett Miguellel is. Ide hallgass! Mint rongyos menekült érkeztél, bambának tettetted magad, terhére voltál mindenkinek és az ezredes meg a senorita befogadtak és jók voltak hozzád. Most, mikor bajba kerültek, egyszerűen elmész?
– Most elmegyek, Johnson.
– Hát akkor vedd tudomásul, hogy szívtelen, hálátlan gazember vagy!
A legények ijedten néztek a fiúra. Most már tudták, amit Johnson is tudott, hogy az egyik kezével agyonüthetné a szeplőst. De a fiú szemében még csak a szokott vad fény sem gyúlt ki. Szó nélkül hátat fordított, feltette rá a batyuját és anélkül, hogy hátranézne, lassan elkocogott az úton a város felé.
– Elég időt pocsékoltunk – kiáltotta Ingramm. – Vezessen, Gibson, talán utolérjük a fiú nélkül is.
…Ezalatt a Templom téren mindenfelől vágtatva gyülekeztek a lovasok. Clayton seriff, miután elvált Gibsontól, a vendéglőbe sietett, és odament egy sarokasztalhoz, ahol Mr. Holborn az öt nap előtti New York Heraldba temetkezett. A felfordulásból mit sem vett észre, hiszen olyan lárma volt éjjel, hogy nem tudott aludni.
– Mi az, maga itt olvas? – förmedt rá a seriff.
Holborn mentegetőzve tette el a lapot.
– Azt hittem, szabad…
Több marcona ember lépett be, fegyverek döngtek a padlón.
– Idehallgasson: visszaadom a fegyvereit és az én felelősségemre ma éjszaka nyugodtan használhatja őket…
– Igazán nem nélkülözhetem, Mr. Izé…
– Gringo Fox, az Államok leghíresebb banditája megszöktette Gonzales ezredest és a leányát!
– Szegénykék… – dadogta rosszat sejtve az ügynök.
– Tanasso lóra kap, hogy a rablót üldözze. Maga fog vezetni bennünket a hegyek között…
– Tessék?
– Ismétlem, az én felelősségemre használhatja a fegyverét, magának kell elfogni és legyőzni a Gringo Foxot. Előre!
– De kérem… ezt én nem tehetem.
– Én vállalom a felelősséget! A város legjobb lovát kapja és vezet bennünket a Kereszt Tetőre. Ne próbáljon ellentmondani, mert még azt hiszik, hogy a Gringo Foxszal tart…
– Becsületszavamra nem is ismerem… – siránkozott az ügynök.
Közben a környező embereken keresztül a téren összegyűlt tömegig jutott a hír: a Véres Tom vezeti az üldözést. Az ötletet általános lelkesedés fogadta. A tömeg türelmetlenül kiáltozott, “Gyerünk! gyerünk! Mit késlekedik!”
Holborn egyszer csak azt vette észre, hogy fenyegető magatartású alakok fordulnak feléje mindenfelől. Elvette az isten az eszét, amikor idejött…
– Ember! – kiáltotta a seriff – ha egy percet habozik, meglincselik… Gyerünk, itt egy revolver… halló… egy puskát és hozzátok elő Pepinót.
Holborn a lincselés szóra nyomban átvette a revolvert, vállára dobta a puskát és úgy vágta önmagát fejbe hátulról a csővel, hogy kis híján elájult. Már kint is volt a kocsma előtt, ahol harsány, elismerő zúgással üdvözölte a tömeg és éppen elővezették Pepinót, a város legtüzesebb csődörét. A lovasok mögé sorakoztak és Holborn a nyeregbe vetette magát. Az alattomos puska ebből az alkalomból ismét úgy vágta fejbe, hogy majdnem keresztülesett a lovon, de végre egyensúlyba került, csak a lábszárai bizonytalankodtak és így történt, hogy a kengyelvasával megérintette a ló oldalát, amely az eseményt sarkantyúzásnak fogta fel és az ilyesmit nem állhatta.
A következő pillanatban egyetlen ugrással iramodott el a félvad csődör. A tömeg lelkesen ordított fel, mert így képzelték mindig a Véres Tomot vágtatni.
Hogy Holborn nem esett le a lóról, az egész különös véletlen összjátéka volt és a gyáva emberek szívós védekezése. Csak a föld és a fák rohanásából sejtette, hogy gyorsvonat sebességgel halad és egyetlen ép csontja sem marad, ha lezuhan a lóról, pedig ez kézenfekvő lehetőségnek látszott. A kalapja régen lerepült, a puskacső úgy verte a tarkóját, mintha egy galád ellenség ülne mögötte, a nyereg dobásától sajogni kezdtek a múlt félig begyógyult, fájó sebei és a ló, amely a fasor irányában állt, mikor Holborn ráült, elvágtatott a Gonzales-ranch előtt, kiért a dombok közé és nyargalt, nyomában a lelkes tömeggel…
Hogy a szerencsétlen ügynök felett végképp beboruljon az ég, kelet felől sötét felhők tódultak a síkság fölé és hatalmas dördüléssel bejelentette magát a vihar…
4.
Amikor Anna meglátta Tom kezében az ezredes puskáját, az utolsó kételye is eloszlott. Gyilkosok! Ezzel a sikítással a szívében rohant az istállóba, lóra ült és kilovagolt a ranchból. A sötétségből egy lovas sietett hozzá.
– Itt vagyok, senorita! Ha úgy tetszik, mehetünk. Hajnalra elérjük Sacramentóban a vonatot.
– Csak siessünk… Minél hamarabb kint akarok lenni Tanassoból – felelte és Gringo Foxnak fokozni kellett a tempót, hogy a leánnyal lépést tartva nyargaljon. Már hajnalodott, mikor kiértek a síkra.
Gringo Fox orrcimpái megrezdültek.
– Lehet, hogy vihart kapunk…
– Nincs egy felhő sehol…
– Azért érzem a légáramlásról… jó lesz, ha sietünk, hogy ne érjen szabadban az ítéletidő…
Még sebesebben vágtattak. Egy óra múlva, mikor már feltűntek a sötét felhők és az első dörgés hallatszott, már szemben voltak a Kereszt Tető ösvényével.
– Arra megyünk – mondta a mexikói.
– Arra?… Ez az út a hegyek közé vezet.
– De néhány kilométernyire van egy erdészlak…
– A Kereszt Tető lejtőjén nincs erdészlak – kiáltotta a leány, hirtelen gyanakvással.
– Mégis megyünk! – korbácsával nagyot csapott Anna lovára, megragadta a leány öklét a kantárral együtt, sarkantyút adott a ménjének, és veszett vágtatással rohantak neki az ösvénynek. Anna felsikoltott, de a korbáccsal megütött állat vadul nyargalt vele a bandita mellett.
– Maradjon nyugton! Ha kapálódzik, rákötözöm a ló hátára, hogy moccanni sem tud! – kiáltotta Gringo. – Nyargaljon előttem, ahogy csak bír, az ösvény keskeny, ha egy pillanatra megáll vagy lassít, összeütközünk, és mind a ketten a szakadékba esünk. Ha szót fogad nem lesz semmi baja. Gringo Fox vagyok és megfelelő váltságdíjért visszakerülhet az ezredeshez.
A rettegett névre Anna kis híján leszédült a nyeregből rémületében.
– Előre, mert…!
Engedelmesen megindult galoppban az ösvényen, háta mögött hallotta a mexikói lovának patkócsattogását. Egyre sötétebb lett, villám villám után hasított végig az égen, és zuhogott a zápor. A lány lova nyugtalanul nyerített. Hatalmas szélroham búgott át a szirtek között, és botnyi vastag cseppeket sodort magával.
– Szálljon le a lóról, és hátával a sziklához lapulva, lépésben vezesse az állatot. – Anna okos leány volt és jól tudta, hogy engedelmeskednie kell. A hatalmas koromszínű felhők éjszakai sötétséget hoztak. Rövidesen víz folyt fentről, végig az ösvényen. A mexikói káromkodott.
– Eresszen előre. Sietni kell, én fogok vezetni.
Ördögi ügyesség kellett, hogy a keskeny ösvényen elhaladjon foglya előtt a sötétben. Anna a nyugati lány védekező ösztönével arra gondolt, mi volna ha, megtaszítaná a férfit, mikor eléje ér…? Még nem is gondolta ezt végig, mikor a sötétben egy hideg, kemény kéz fogta meg a torkát, nem erősen, de határozottan, és a kéz mindaddig ottmaradt, amíg Gringo Fox nem haladt át előtte. Ezután a kéz a nyakáról lecsúszott a karján, a kezéhez, és megfogta a csuklójánál. A lova, ezt jól tudta a mexikói, nem fog lecsúszni az útról, akkor sem, ha elengedi. Most már gyorsan haladtak. A víz egyre sebesebb erecskékben ömlött föntről, ahogy a zápor meggyűlt a hegy vízmosásaiban… Félúton egy sziklaplatóhoz értek, amely elég széles volt ahhoz, hogy néhány percre megálljanak, Anna kifulladva kapkodott levegő után.
– Mit akar tőlem?…
– Mondtam. Váltságdíjat. De most ne beszéljen, pihentesse a tüdejét, mert fél óránk van még a csúcsig, és vagy felmegyünk, vagy elsodor a víz.
Ahogy erősödött a zápor, a lefolyó áradat is sebesebb és duzzadtabb lett. Az utolsó métereknél, közvetlenül a tető előtt már úgy látszott, elsodorja őket a rohanó esővíz. A leány kétszer is elesett, és ha a mexikói acélos szorítása nem rántja vissza, az örvénylő, bugyborékoló áramlat lesodorja az Alder-Spring mélyére
De végre felértek. Gringo örömmel látta, hogy az elhagyott őrház ablaka világos. Lindsay és Long tehát itt vannak, valószínűleg az ezredessel együtt.
A bandita nem tévedett. Lindsay és Long, miután hiába vártak Narrow-ra, ketten indultak el. Ők elismerték Gringo Fox fölényét, és nem tartották helyesnek, hogy Narrow vetélkedik a mexikóival. Mikor elhagyták a Gonzales ranchot és kiértek a dombokra, örömmel látták hogy a mexikói ismét jól számított: távol feltűnt az ezredes, amint óvatosan, lépésben közeledett. Bal kézzel fogta a kantárt, a jobbja bénultan lógott. Long visszafelé lovagolt, és félkörben megkerülte Gonzalest. Lindsay egyenesen feléje tartott.
– Állj! Elhoztad a pénzt?
Gonzales sápadt volt a fájdalomtól és szédelgett a nyeregben.
– El… és megkapjátok…
Baljával villámgyorsan revolvert rántott. Lindsay nem is gondolhatott ellenállásra.
– Félre az útból! És ha…
Long kiugratott Gonzales mögött a domb mögül, és fejbe csapta a revolver agyával.
– Épp jókor! – kiáltotta Lindsay. Az ezredes ájultan hanyatlott előre, de elkapták, mielőtt a földre esett volna. Az alélt embert rákötözték a lovára, és elvágtattak vele a Kereszt Tető felé.
…Mikor magához tért, iszonyúan sajgott a válla és a feje. A két bandita vigyorogva figyelte. A Kereszt Tető elhagyott őrházában voltak.
– Vizet… – suttogta az ezredes.
– A szellemek nem szoktak vizet inni – mondta röhögve Long.
– Hol vagyok?… Ja úgy… Látom. A Kereszt Tetőre hoztatok – állapította meg Gonzales. Erőt vett magán, és igyekezett nyugodt lenni. A két rablót dühítette a megvető hang.
– Kutya! – kiáltotta Lindsay. – Mi lett azzal a két emberrel, akik követtek ma éjjel?
– Ők is szellemek lettek.
Lindsay megragadta az ezredes lelógó karját és rángatta. Iszonyú kínokat kellett, hogy okozzon ezzel. De az ezredes hamuszínűre vált arccal csak mosolygott rá. Long közbelépett:
– Várjuk meg a Gringót! Ő tudja majd, hogy mit kell tenni.
– Szóval Gringo Fox keze van a játékban?…
– Eltaláltad. Itt van víz. Igyál. Fontos, hogy beszélni tudj, ha majd a Gringo kérdez.
Az ezredes ivott és újra gúnyosan mosolygott.
– Félek, hogy nincs annyi víz a hegyek között, amennyi engem beszédre bír. Ha azt akarjátok… – Abbahagyta. Rémülten meredt az ajtóra, és megpróbált felugrani, de összekötött lábai miatt tehetetlenül zuhant vissza. – Anna!… Anna… – nyögte rémülten.
A leány mögött Gringo Fox lépett be a kunyhóba.
– Fernandez! A játék véget ért – mondta gúnyos udvariassággal, mélyen meghajolva a mexikói. – Nagy küzdelem volt, de megérte, mert a győzelmem teljes.
– Hol van Narrow? – kérdezte Long.
– A pokolban! Le akart lőni, mert azt hitte, hogy amíg ti feltartjátok Fernandezt, addig én egyedül akarok elszökni a leánnyal. Ostoba volt szegény. Amint látjátok, itt vagyok és osztozom veletek.
– Mit akartok elosztani? – kérdezte nyugodtan az ezredes, aki közben visszanyerte az uralmát idegei felett.
– Az öreg Shiwán aranyát. Tőled fogjuk megkapni.
– Alig hiszem.
Lindsay odalépett hozzá, és megrántotta vállban tört karját. Fernandez arca összerándult, azután elkékült szájjal mosolygott. Gringo Fox elkapta a nyakánál Lindsayt és a kétméteres embert egyetlen mozdulattal úgy csapta a sarokba, hogy a kunyhó megremegett bele.
– Te sakál! Akarsz Narrow után menni!? Itt én parancsolok. Érted?
– Az imént is próbálta már ezt – mondta Fernandez. – Azt hiszi a barom, hogy kínzással megy valamire.
Lindsay szédelegve feltápászkodott. Anna dermedten állt az ajtónál. Az égzengés és a zápor csattogása még pokolibbá tették a hegytetőn lejátszódó szörnyűséget.
– Beszéljünk okosan Fernandez – mondta Gringo. – Szabadon elmehetsz a lánnyal, ha ideadod az aranyat.
– Mi biztosít erről?
– Mindenki tudja rólam, hogy vallásos ember vagyok. Az igazi mexikói banditák csak az istentől félnek. Megesküszöm neked…
– Várj! Mit ér a te esküd, ha két másik bandita nem tartja be?
– Megesküszöm, hogy megölöm őket, ha bántódásod esne.
– Erre ne esküdj! – kiáltott Lindsay. – Fernandeznek biztosítékot kell adni, hogy nem szövetkezik ellenem Tom Wheelerrel. Ne felejtsd el, hogy én nyugodtan élhetek, nem üldöz senki, csak Fernandez és a Véres Tom márthatnak be.
– Á, tudom… te meg a barátaid lemészároltátok Hawkinsot a családjával, és nem lőttétek teljesen agyon Fernandezt, meg az öreg Wheelert is futni hagytátok… Szerencsétlen hülyék. Rendben van. Ezt is elintézzük.
Mikor Anna ezt meghallotta, úgy érezte, hogy belülről összefacsarják a szívét. Egy pillanat alatt megértett mindent. Tom ártatlan, Fernandez ártatlan…
Long, aki időközben kiment szétnézni a viharban, rémülten rohant vissza.
– A nyomunkban vannak! Amennyire az ár ellen lehet, útban vannak felénk.
A mexikói meghökkent. Egy pillanatig gondolkozott, aztán dühödten sziszegte:
– Narrow, a gazember!… Úgy látszik, nem döglött meg azonnal!
Kirohant a kunyhóból. A vaksötétben nem látott semmit. Azután villám cikázott, és megpillantotta az ösvényen felfelé igyekvőket. A rohanó áradat azonban lehetetlenné tette az üldözők útját. Egy csoport megrekedt a platón, nem bírtak feljebb kapaszkodni a mindent elsöprő víz ellen.
– Lóra! – rohant vissza a kunyhóba Gringo Fox – amíg a vihar tart, egérutat nyerünk. A Kereszt Tető túlsó lejtőjén leérünk a síkra. Úgy lovagolj, Fernandez, hogy ha egy lépést elmaradsz, golyót kapsz. Előre!…
A platón a Gonzales-ranch cowboyai és Gibson álltak. Tehetetlenül látták a fel-felvillanó fénynél, hogy a banditák kivonszolják a lányt és a tört karú ezredest. Egy-egy villanásnyira látszott csak a kép. Ki merne lőni a felvillanó fénynél, mikor ott a két fogoly? Lejjebb Clayton és a segédje rekedtek meg a fordulóban. Ők is tehetetlen kétségbeeséssel nézték a cikázásnyi időre felvillanó képet… Szemük láttára hurcolják el az ezredest és a leányt…
Gringo Fox Anna lovának a zablájába kapaszkodott. Fernandez tört karjával nem bírt felmászni a lóra. Lindsay ágaskodó paripáját maga mellé rántotta a zablájánál fogva, azután oldalba lökte puskatussal Fernandezt.
– Gyerünk.
Fél lábbal már a nyeregben volt. Most egy villám cikázott, és mintha belesújtott volna, Lindsay a ló fején keresztül nagy bukfenccel a földre bukott. Long, Gringo és az ezredes nem tudták, mi történt. Ekkor néhány másodpercre, háromszoros cikázással világosodott meg a táj, és nem messze a csúcstól, egy kiugró sziklán, ott állt Nevada Szelleme, fél kezével a kantárt fogta, másik kezével, csodálatos módján vállához szorította a puskát, úgy várta a villámlást. Egy cikázás, egy dörrenés és Long lebukott a nyeregből.
Az ösvényen meredten álltak az emberek. Fernandez egy másodpercig úgy érezte, hogy megőrült. Mintha önmagát látná!
Gringo Fox felordított, és magával rántva Anna lovát, nekiugratott a fennsíknak, a másik lejtő felé.
…És minden villámfénynél ismét feltűnt sötét hajfonatával, lengő tolldísszel a Nevada Szelleme, amint a harsogva ömlő ár ellen, a szakadék mentén, szikláról sziklára lép a lovával és megy a csúcs felé.
– Hallja… – suttogta Clayton a segédjének. – Ha a gyógyszerész feleségétől megtudja azt a hülyeséget, hogy az ezredes a Nevada Szelleme, akkor én addig verem magát egy léccel, amíg mozdulni tud…
A legközelebbi cikázásnál a Szellem a Kereszt Tető csúcsának peremén látszott, hatalmas fehér lován egy másodpercre.
Csak Fernandez indiánszeme állapította meg a távolból is, hogy a ló Tonga egyik fehér kancája, a párja annak, amelyet Gonzales alól kilőttek az éjjel.
5.
A vihar egy csapásra elállt, kisütött a nap, de a hegyről még mindig patakokban ömlött a víz. Gringo Fox hiába volt okos, a mexikóinak a vérében van az, hogy babonás. Rémülten nyargalt, a lányt is kényszerítve lefelé a nyugati ösvényen. Ez sokkal szélesebb út volt, de úgy is minden percben a nyaktörés veszélye fenyegette őket.
Időnként hátranézett, de a Szellemet nem látta.
Már közel látszott a tócsáktól ragyogó sík, mikor a Nevada Szelleme feltűnt mögötte a lejtő kanyarodójánál. Ő azonban már elérte a leánnyal a prérit. Most még szorosabban fogta Anna lovát vágtatás közben, tudta jól, a szellem így nem mer utána lőni, mert könnyen eltalálhatja a leányt.
A síkon voltak. Rodrigó úgy nyargalt, hogy ellenállhatatlanul magával rántotta a másik lovat is. Egy-egy fűvel belepett tócsán átnyargalva, valóságos vízfelhőt fröcsköltek maguk körül… Már az indián is a síkra ért, és messze mögötte özönlöttek reménytelen távolságban az üldözők. Gringo Fox csodálatos lovas volt, és ha a lány olykor lemaradt kissé ebben az őrült vágtatásban, a bandita korbácsa vadul csapkodott le a lovára, amitől ez a nemes paripa szinte veszetten száguldott.
Az üldöző lova, úgy látszik, kevésbé bírta az iramot, a távolság egyre nőtt közte és a nyargaló között. A mexikói örömmel konstatálta, hogy ez egyszer ismét megmenekült.
Jobbra kanyarodott a hegyvidék felé nyúló sziklás talajra, hogy nyoma vesszen. Ha eléri azt a kis erdőséget ott a távolban, akkor átjut Arizonába. Még jobb így! Egyedül maradt az aranyhoz. Mert a lány birtokában bizonyos lehetett benne, hogy hozzájut az ezredes aranyához.
Kissé lassított. Üldözőt már nem látott maga mögött, és tudta jól, hogy ezen a terepen nem követhetik nyomon.
– Hová akar vinni? – kérdezte elgyötörten a leány…
– Csak nyugalom. Biztos helyre viszem. Ha engedelmeskedik, nem lesz bántódása – felelte a mexikói. – Rövidesen pihenünk.
Napszállta felé elérték az erdőt, itt tíz perc pihenőt engedélyezett a lánynak. Azután folytatták az utat sebesen, de nem olyan őrületes iramban, mint eddig. Éjfélre kis erdei házhoz értek.
– Ez a ház az egyik rejtekhelyem. Ha sietve jövök át Arizonából, itt szoktam megpihenni.
Bementek a kunyhóba. Anna félájultan roskadt az egyik székbe. Gringo Fox tüzet gyújtott, közben fütyörészett.
– Velem azért nem bírnak – mondta később, miközben konzervbabot és húst kezdett főzni a tűzhelyen -, mert a bátorságom sohasem kerítheti hatalmába az eszemet. Mindent csak tervszerűen teszek, mindent előre elkészítek… Legalább tíz ilyen kunyhóm van különböző határvidékeken…
Anna alig hallotta, amit a bandita mond, olyan összetörten és kimerülten ült. A mexikói egy rejtekhelyről zsákot vett elő.
– Abrak. Minden van, ami szükséges… És… – Döbbenten elhallgatott. Anna követte a tekintetét. Az üldöző indián ott állt a szobában. De nem az ajtónál, hanem közvetlen közelükben. Mintha megelevenedett volna a semmiből.
Pedig kinyitotta az ajtót, becsukta és előrejött. De olyan nesztelenül, mint valami finom légáramlat.
És most már az is látszott, hogy a Nevada Szelleme Véres Tom.
Gringo Fox önkéntelenül felkiáltott.
Az esővíz üldözés közben lemosta a viaszt Tom arcáról, a sastoll, a fekete hajdísz kirepült az utolsó mérföldek irtózatos vágtatásában. Az indián öltözék és valami barna máz, amivel bekente magát, nem leplezték többé a Véres Tomot.
– Gringo Fox… – suttogta halkan, finoman, furcsa hűvös mosolyával -, meg fogsz halni. Lelőhettelek volna itt nyugodtan, de látni akartam arcodon a rémületet. És különben sem szoktam gyilkolni. Még az ilyen banditának is adok egy esélyt…
– Kutya… – sziszegte a mexikói. De nem nyúlt a revolveréhez. Tudta jól, hogy az ellenfél csak erre vár. De hát fél attól, hogy a másik gyorsabb?
Gringo Fox fél?
Igen. Gringo Fox félt. Először életében félt, és ez az érzés, éppen azért, mert ismeretlen volt számára, kétszeres erővel nyomasztotta. Érezte, hogy homlokát ellepi a verejték.
– Tom! – kiáltott Anna. Feléje lépett, mindenről elfeledkezve örömében, hogy nincs tovább kiszolgáltatva a banditának…
Tom oldalt akart gyorsan lépni… De késő volt! Abban a másodpercben, mikor a lány közéjük ért, a mexikói elkapta Annát, maga elé rántotta, és hátrafelé az ajtóhoz ugrott. Ha Tom lő, valószínűleg Annát találja el. A mexikói egy pillanat alatt kiugrott az ajtón, és a leányt teljes erejéből a feléje ugró Tom Wheelerhez taszította. Azután menekült…
Tom diadalmas kiáltást hallatott. Menekül Gringo Fox, menekül!…
Nem ugorhatott ki az ajtón, mert esetleg a bandita golyóiba rohan. Az ájult lányt egy padra fektette. Anna lassan magához tért. Lódobogás hallatszott… Tom óvatosan kinyitotta az ajtót… Látta a mexikóit lovon menekülni.
Utána!
A lovát távolabb, a bozótban rejtette el, és az állat csendesen állt. Ha Gringo megpillantja a lovát és lelövi, akkor reménytelen az üldözés… Így máris utána nyargalt. Tudta, hogy az ő lova rosszabb… Mindegy! Annára nem volt gondja, ezen a vidéken csak egy veszély fenyegette a leányt, és annak ő nyomában volt…
A mexikói vágtatott. Hegyen, völgyön, szakadatlanul. Hajnalban állt meg pihenni. Rodrigó, az arab ló szomorúan lógatta a fejét. Gringo Fox mélyen aludt. Nem sokat alhatott, mikor a ló horkantására ébredt. Az emelkedés szélén lenézett. Messze, félórányira a pihenőhelytől, lassú ügetéssel jött a Véres Tom. Jobbról-balra lehajolt a lóról, és a nyomokat kémlelte. Most felnézett, észrevette a mexikóit, és megsarkantyúzta a lovát.
– Átkozott véreb!
Gringo Fox lóra kapott és nyargalt. De Rodrigó már fáradt volt. Hajszolta újra, amennyire csak lehetett. Este kimerülten pihent meg. Hideg szárított húst evett gyorsan. Véres Tom már nem lehet a nyomában. Nincs még egy ló Rodrigón kívül, amelyik ezt az iramot bírja.
És mégsem ült neki főzni. Valahogy szorongva érezte, hogy erősebb az, aki szemben áll vele. A végzet üldözi!
Egy óra múlva, a mezőn át, jobbra-balra nyomokat figyelve, megpillantotta Véres Tomot. Barna lovon volt!
Valahol sikerült pihent állatra szert tennie, és most jön… Jön kérlelhetetlenül… Gringo felült a lovára, vadul sarkantyúzta, de az állat alig kocogott. Rémületében, dühében, korbácsa nyelével verte Rodrigó fejét. De hiába…
Leszállt a nyeregből. Hirtelen jeges nyugalom fogta el. Leverte ruhájáról a port, megtörölte a kalapját, és újra feltette. Közben fütyörészett. Aztán megindult gyalog az ösvényen, szembe a barna lovon közelgő végzettel. Most már visszanyerte az önbizalmát is… Győzni fog!… Igen, igen… Lehetséges, hogy győz… Időnként egy prérikutya rikoltott fel a távolból.
Tom is leszállt a lóról, mikor meglátta. Nyugodt, tempós léptekkel közeledtek egymáshoz, még mosolyogtak is, ha valaki látja, azt hihette volna, hogy régi jó ismerősök találkoznak. Tom megállt:
– Készen vagy, Gringo Fox?
A mexikói is megállt.
– Láthatod!
– Ha a prérikutya, legközelebb sikolt, lövünk.
– All right!
Vártak. Nyugodt, langyos este volt, nagylombú fák bóbiskoltak békésen körülöttük, és a csendet nem zavarta semmi.
A prérikutya, úgy látszik, lesett valamire, mert hosszan hallgatott. Vagy elosont talán másfelé? Talán négy perc múlt el így.
Azután artikulátlanul, hirtelen felrikoltott a coyotte.
…Ilyen gyorsan még sohasem sikerült előrántani Gringónak a pisztolyát. Ezt boldogan érezte… És mégis… Mielőtt lenyomhatta volna a ravaszt, roppant ütés taszította mellbe, tűz villant, dörrenést hallott, és csak azt érezte még, hogy a feje odacsapódik a földhöz…
Tom tartójába tette a fegyverét, lóra ült, visszafordult a keskeny ösvényen, és csendesen elügetett.
Még hallotta egyszer, de sokkal közelebbről, a prérikutya vékony, furcsa ugatását…
6.
Anna még vagy félórát pihent a kunyhóban. Egyszer csak lódobogást hallott. Ijedten ugrott fel. Talán a bandita végzett Tommal?
Megkönnyebbülten látta, hogy hat-nyolc lovas érkezik. Tom kiáltotta oda vágtatás közben egy birkapásztornak lent a síkon, hogy az ezredes lánya az erdei magányos kunyhóban van. A pásztor odacsődítette néhány társát, elmentek Annáért, és hazakísérték Tanassoba.
Két nap telt el.
A Gonzales ranchon szokatlanul nagy társaság ült együtt.
Az ezredes ágyban feküdt, és a vállán nagy gipszkötés dudorodott ki. A vendégek az ágya körül ültek és Anna kávéval kínálta a látogatókat. Gibson mint egy érdekes esetet mondta el mindazt, amit a Véres Tom és Arthur Wheeler ügyében megtudott.
– Hálátlanság volt tőle, hogy hátat fordított a háznak, mikor ilyen nagy baj történt – jegyezte meg az intéző.
– Csak hagyja, Ingramm – mondta mosolyogva az ezredes -, sohase tudhatjuk, hogy mi rejlik egy ember cselekedetei mélyén.
Clayton seriff jött lelkendezve.
– Na, itt hozom! – kiáltotta Gibson felé -, igazán szomorú tévedés volt.
Az ajtón belépett a “szomorú tévedés”. Az arcán öt-hat keskeny tapasz vonult át a véraláfutások fölött, kissé bicegett, és szerényen megállt a küszöbön.
– Igazán sajnálom magát, Holborn – mondta Gibson.
– Ez az egyetlen, ami vigasztal – udvariaskodott siralmasan az ügynök. Anna egy széket tolt feléje.
– Köszönöm… De most egy ideig nem teszek ilyesmit – felelte búsan -, majd álldogálok itt.
– Csak azt nem értem – mondta az orvos -, hogy a senoritát hogyan ragadhatta el ez a bandita.
– Kilovagoltam… Nyugtalankodtam az apámért… – felelte zavartan Anna – és váratlanul… egyszer csak…
– Adj egy kis whiskyt a vendégeknek – segítette ki zavarából az ezredes. És mikor mindenkinek töltöttek, a házigazda magasra emelte a poharát:
– A Nevada Szellemére isszuk ezt, uraim!
Valamennyien fenékig ürítették poharaikat…
7.
Tom visszakapta a Wheeler-birtokot. És a kormányzó, kinek sok álmatlan éjszakát kellett a szerencsétlen Arthur Wheelerre gondolni, bőkezűen segítette hozzá a fiút, hogy a Wheeler farm megint a régi, nyájaktól nyüzsgő, szép gazdaság legyen. A ház, a cowboyok blokkháza az egykori tervek alapján épült fel újra. Balting City lakosai szintén igyekeztek a fiúval elfeledtetni azt a szerencsétlenséget, ami olyan igazságtalanul pusztította el a Wheeler családot. A Véres Tom nevét többé nem említették. Békében és megbecsülésben élhetett a régi birtokon. Szegény Dick is, szemben a Nevada hófödte csúcsaival, itt, a szülőföldjén hunyta le örökre a szemét.
Mindent visszaadhattak Tomnak, ami egykor Arthur Wheeleré volt, csak az otthont, a családot nem pótolhatták semmivel.
Ezt tudták jól a Balting City-beliek és mintha bűnösök lennének valamiben, szomorúan figyelték az örökké komoly, örökké egyedül járkáló, komor tekintetű Tomot, aki olykor két-három napra is eltűnt, hogy a hegyek között kóboroljon. Egyedül járta az ösvényeket követte egy-egy állat nyomát, de a puskát nem vette le a válláról, nem vadászott, csak kószált a magányos vadak ösvényén…
Mikor egy ilyen kóborlásból visszatért, a város felé vezető domb elején léptetve, világosságot látott a Wheeler-ház ablakában.
Mi a csoda? Ki lehet az ő szobájában este?
Megsarkantyúzta lovát, és bevágtatott az udvarra. Maga sem tudta, hogy miért olyan izgatott. Vagy tudta, de nem merte végiggondolni. Ahogy elindult a tornác felé, nyílt az ajtó és Anna jött eléje.
– Eljöttem, Tom… – mondta csendesen.
Az ezredes tűnt fel a lány mögött, és két kézzel szorította meg a fiú kezét:
– Úgy látszik, hiába vártunk volna arra, hogy maga jöjjön el hozzánk! Hohó, barátom!… Együtt lenni, mikor baj van és megszökni a jutalom elől, az nem helyes eljárás!
– Csak nem akar megjutalmazni? – mondta meglepetten Tom.
– Csak ne fortyanjon fel. Maga tartotta a hátát a közvélemény előtt. Úgy tett, mint aki gyáván cserbenhagyja a gazdáját, csak azért, hogy azután Tonga kunyhójához nyargaljon, ott valami ördögi gyorsasággal egy fehér lóra kapjon és eljátssza az embereknek a Nevada Szellemét. Ezzel megmentett engem attól, hogy a lábra kapott gyanú tovább éljen. A becsületemet köszönhetem a maga okosságának, ügyességének és bátorságának. Ezt most nem lehet csak úgy egyszerűen elintézni…
– Figyelmeztetem – mondta erélyesen Tom -, hogy nem fogadok el semmit…
Anna csendesen eléje állt.
– Semmit?…
A fiú nem válaszolt.
– Ja igaz… – folytatta az ezredes, miközben elgondolkozva szivarra gyújtott. – Azt a két alakot, Cornert és Bronsont, kiszabadítottam a barlangból. Megérdemelték volna, hogy éhen pusztuljanak, de azt hiszem maga sem kívánta ezt. Elég vér tapadt már ehhez a históriához… Jó büntetés volt… Közel álltak az őrülethez, mikor értük mentem. Az egyik teljesen megőszült, a másik reszketett és dadogott. Adtam nekik annyit, hogy valahol letelepedhessenek és megbánhassák a bűneiket.
A lány kíváncsian nézett Tomra. Vajon nem kívánja-e halálukat?
– Jól tette, senor – felelte a fiatalember. – Én is ezt tettem volna az ön helyében… Elég volt a bosszúból…
Az ezredes lassan elsétált a nyugalmas éjszakai kertben. A Nevada fehér csúcsai felett csodálatosan tiszta fénnyel ragyogtak a csillagok. Ketten maradtak. A lány két kezét Tom vállára tette:
– Eljöttem hozzád…
– Kitty…
– Tom… – suttogta és odahajtotta a fejét a fiú vállára…
…Tom Wheeler fiatal feleségével együtt a régi boldogság is beköltözött a farmra, és Balting City lakói most már sűrűn látták mosolyogni a néhai Arthur Wheeler fiát.
Az ezredes, aki természetesen már nem hagyta el Tanassot (mit is kezdtek volna ott nélküle?), sokszor rándult át a fiatalokhoz, és csak nehezen szánta rá magát, hogy ismét elhagyja ezt a kellemes környezetet.
Az öreg Shiwán kincséről még sokat beszéltek, pedig egyre fogyott az eldugott arany, és Tanassonak pedig egy duzzasztógát révén rövidesen erőműve volt, amelyhez gyár is kellett. Később felépült az új kórház, néhány tanyai iskola és a zsákok fogytak, egyre fogytak, azon mértékben, ahogy Tanasso mind nagyobb lett…