A Nevada szelleme

A hetedik

1.

RENDELET!

NEVADA ÁLLAM KORMÁNYZÓJA ELRENDELTE, HOGY A MAI NAPTÓL TOVÁBBI INTÉZKEDÉSIG BALTING CITYTŐL A COUNUL RIVERIG, ILLETVE AZ ELK VASÚTÁLLOMÁSTÓL A NORMANN-VÖLGYIG TERJEDŐ TERÜLETEN, EGÉSZEN OREGON ÁLLAM HATÁRÁIG, MINDEN ORSZÁGUTAT ÉS ÖSVÉNYT, AMELY A SIERRA NEVADA HEGYSÉGBE VEZET, A HATÓSÁGOK KÖTELESEK NYOMBAN TORLASZOKKAL ELZÁRNI.

AZ EMLÍTETT UTAKON ÉS ÖSVÉNYEKEN KÖZLEKEDNI EGY ÉVIG TERJEDŐ FOGHÁZBÜNTETÉS TERHE MELLETT TILOS!

Ez a különös intézkedés, amely ott függött Nevada állam területének minden forgalmasabb pontján, senkit sem lepett meg. Egyesek szerint már régen ez lett volna az egyetlen célravezető eszköz a Véres Tom ellen. A rendelet minden utat elzárt a Sierra Nevada zord hegyvidékétől, ahol Véres Tom tanyája volt. Lehetetlenné vált, hogy ismerős pásztorok, hegylakók és más cinkosok élelemmel lássák el, továbbá a Nevadán keresztül lovagló utasokat sem rabolhatta ki.

Holborn csodálkozva olvasta Balting City vendégfogadója előtt ezt a számára különleges intézkedést. Mi az ördögöt zárják el a hegyekbe vezető utat?

– Mit tátja itt a száját? Jöjjön inkább egy pohár sörre a hűvös vendéglőbe. – Holborn meglepetten fordult meg. Az a kis, kövér trapper állt mellette, aki először figyelmeztette a feltűnő jól öltözöttség hátrányára.

– Van szerencsém – felelte városi módon az ügynök. – Ezt a csodálatos hirdetményt olvasom, de nem értem…

Beléptek a kocsmába. Az egyik sarokasztalnál néhány bányász iddogált, különben csak a vendéglős tartózkodott a söntéspolc mögött, az unalmas kora délutáni órákban.

– Sört adjál, Fred! De hideg legyen…

– Amilyen van… – felelte a kocsmáros. Álmos szemű, kövér ember volt ez a Fred. Amellett úgy bánt a vendégeivel, mintha kissé az idegeire mennének.

Morogva hozta a sört, és szó nélkül eléjük tette.

– Szóval maga még nem hallott a Véres Tomról? – kérdezte Trickley, betöltve a sörét.

– Elkben a vasúti vendéglős beszélt róla. De nem adott bővebb magyarázatot. Talán rabló?

– Hm… az is, és mégsem az. Kétségtelen, hogy olykor rabol, de a hegyek között nem élhet fűből és levegőből. Azért mégsem rabló végeredményben…

– Hanem micsoda?

– Gyújtogató.

Holborn már nem merte mutatni, hogy csodálkozik. Mióta nyugatra jött, már néhányszor keményen gorombáskodtak vele, ha azt mutatta, hogy meglepődik valamin.

– Igen, gyújtogató. Egy esztendő alatt a város legnagyobb farmját négyszer égette porrá. Azonkívül néhány embert is a másvilágra küldött.

– De hát miért?

– Eh, hagyjon békét!… Gyerünk, Fred! Még egy sört! – Úgy látszott, mintha kellemetlenül érintené ez a beszédtárgy.

Új vendég jött. Kissé őszülő, komoly, napbarnított arcú ember volt Gibson, a seriff. Viseltes, de tiszta, fekete ruhája, szigorú polgári jellemre vallott. Hófehér inge, rendes, sima csokornyakkendője, tükörfényes csizmái, határozott, lassú mozgású járása bizonyos méltóságot adtak a helyiségnek, ahova belépett.

Kissé szomorú arckifejezésében volt valami, amitől az ügynök megborzadt. Egy pillanatra nagyon örül annak, hogy nincs oka a törvény emberétől tartani…

– Idehallgasson, Fred – kezdte minden átmenet nélkül, a köszönést is csak azzal jelezve, hogy levette a kalapját. – Még egyszer és utoljára figyelmeztettem, hogy vegye ki a kezét abból a bandából, amelyik a whiskyt viszi át innen Mexikóba. Ezt izenem Cressnek is!

– Most igazán nem csinálok semmit… – mondta a tulajdonos megszelídülve. – Nem tudom, Gibson, mit akar tőlem…

– Csak ne alakoskodjék! Jól tudom, hogy maga áll a társaság mögött, és az indián Chickwoock a közvetítő.

– Nem tudom, honnan veszi ezeket…

A seriff szó nélkül elindult a söntéspolc mögötti függönnyel eltakart helyiség felé. Belépett a fülkébe, és néhány másodperc múlva megjelent Chickwoockkal, akit a karjánál fogva előrelódított.

Holborn csodálkozva ismerte fel azt az öreg indiánt, aki dr. Patkinst elvitte Elkből.

– Azt hiszi, Fred, hogy be tud csapni engem? – kérdezte a seriff. – Másképp is jöhettem volna ide ma, ha nem nézném, hogy a csempészéstől eltekintve sohasem volt bajom magával. – Egyet lódított az indiánon az ajtó felé. – Te pedig vigyázz magadra, tudom, hogy kik a cimboráid, és a legközelebbi szállítmánynál leszámolok mindnyájatokkal.

Fredet elöntötte a pulykaméreg.

– Azt hiszi, nem tudom, honnan fúj a szél? Hogy miért keres mindenfelé bűnügyeket, amivel kitüntetheti magát?!

A seriff egészen feléje fordult. Hüvelykujjait lazán függő revolverövébe akasztotta.

– Mit mond? Talán valami kifogása van ellenem?

– Ó, semmi! Legfeljebb az, hogy ennyi buzgósággal esetleg a Véres Tomtól is meg tudna szabadítani bennünket.

A seriff arca hirtelen bíborpiros lett és a keze az egyik revolvere felé rándult. Azután nagyot lélegzett, leeresztette a kezét és elment. Utána kisurrant az indián is.

– Mások jelentéktelen dolgaival akarja elterelni a figyelmet arról, hogy ez a Tom szabadon garázdálkodik – kiáltotta Fred.

Trickley felállt.

– Megyek innen a Sacramentóhoz csapdát állítani. Nyugalmasabb vidék az én érzékeny idegeim számára. Kaliforniában nincsenek ilyen banditák, ilyen seriffek és ilyen vendéglősök. A vendégekről nem is beszélve… Good bye…

És otthagyta őket.

Holborn is követte a példáját. Jó ötlete támadt. Feltűnt neki, hogy milyen tisztelettel nézték a seriffet mindazok, akik az ivóban voltak. Hm… ezt az embert kellene felhasználni a porszívó propagálására. Úgy látszik, hatással van itt a lakosságra. Nem is fontolgatta az ügyet, hanem égyenesen a seriffhez ment.

– Jó napot – köszönt tiszteletteljesen.

A seriff felnézett rá, bólintott és hátradőlt a karosszékében. Ingujjban ült az íróasztal előtt.

– Egy kéréssel jövök önhöz, mint a törvény köztiszteletben álló és nagyra becsült…

– Nem veszek semmit, uram…

– Kérem, a hatóságnak alapjában véve pártolni kell engem, mert a közegészség ügyét szolgálom…

– Mondja el röviden, hogy mit akar?

– Szeretnék önnek egy porszívót kölcsönadni, hogy propagandát csináljon…

A seriff meglepetten körülnézett.

– Minek ide porszívó?

– Ezzel a gépezettel elérhetjük, hogy az irodákban a hivatalos írásokat ne lepje be a por.

– De hát miért ne lepje be őket? Mi a jó abban, ha ezek a régi vackok nem porosak? Ezenfelül bútorok, padló… Ugyan, hagyjon békében!

– Biztosíthatom…

– Most már menjen el, kérem!

Ez a kijelentés olyan határozott volt, hogy szó nélkül sarkon fordult és távozott. Nem éppen ideális környék üzletszerzők részére, az biztos. Ebéd után türelmesen üldögélt magában a vendégfogadó sarkában. Kora délután volt, rajta kívül csak egy igen részeg fuvaros tartózkodott a helyiségben, ez is aludt a karjára dőlve.

Négy óra felé egy negyvenöt év körüli köpcös, kopasz ember lépett az ivóba. Durva, érdes hangon köszönt, poros kalapját az asztalra dobta, és kissé szuszogott. Ruháját belepte a por, látszott, hogy messziről jött lovon.

– Halló, Fred! Először is egy whiskyt. Azután foglalkozz valamit a lovammal is. Odaállt a söntéspolchoz, verejtékes homlokát törölgette, és türelmesen várta, amíg a vendéglős betölti az italt.

– A seriff járt itt délelőtt – mondta Fred. – Neked is üzent.

Ahá!… Ez az a bizonyos “Cress”, gondolta Holborn.

– Miféle üzennivalója van számomra a seriffnek?! – kérdezte összevont szemöldökkel, a bűntudatukat leplező emberek kihívó hangján.

Ez a férfi csakúgy sugározta magából a durva, nyugati ember kegyetlen erejét és vadságát. Bár folyt a víz róla, és inge izzadtan tapadt a testéhez, vasegészségében bízva egyetlen hajtásra itta ki a jeges whiskyt. A kocsmáros kiment, hogy a lóról gondoskodjék.

Ami ezután történt, az ijesztően, gyors és teljesen valószínűtlen volt.

Cress megfordult, és a söntéspolcnak dőlve körülnézett az ivóban. A felső zsebéből cigarettát dugott a szájába, majd groteszken gyors mozdulattal előkerült az öngyújtó is, és rágyújtott.

A helyiségben csak Holborn tartózkodott és a teljesen részeg fuvaros, aki aludt.

Az udvar felé néző ablak egyszer csak kinyílt, és belépett rajta egy ember. Az arcát végig kendő takarta el, amelyet hátul a kalapja alatt kötött meg. Mint valami csodálatos balett-táncos, olyan nesztelenül ért a szobába, egyetlen hosszú lépéssel, a nyitott ablakon át. Előrejött. A kendőn két nyílás volt lyukasztva, a szemei számára.

– Jó napot, Cress!

A köpcös, nyers, vad alak megfordult, azután döbbenten lépett hátra. A másiknak nyugodtan lógott le a két keze. Cressnek legalább tíz centiméterrel közelebb esett tenyeréhez a revolvere.

Holbornnak sarkáig bizsergett a rémület.

– Hármat számolok, Cress. Azután előrántom a revolvert és lelőlek. Nálad is van fegyver. Védekezz.

Cress eddig még egy szót sem szólt. Most hirtelen rekedten, érdesen felkacagott.

– Hattal könnyen végeztél, de nem azért, mert ügyes vagy, hanem megzavartad őket ezzel a gyerekes blöffel.

– Egy…

– Csak számolj! Most már elbánok veled! Mindössze ebben rejlett a hatalmad. A bekötött arc, a váratlan megjelenés zavarba hozta Pattot, Cornert és…

– Kettő…

– Még csak azt akarom mondani neked, jól figyelj ide…

Aljas és okos csellel próbálkozott meg. Mondat közben, mialatt a másik kiszámolta volna a harmadikat, mialatt bizonyára várta a mondat befejezését, Cress a revolveréhez kapott, és…

Hogy történt? Az esemény gyorsasága ellenőrizhetetlen volt. A bekötött arcú kezében szinte egyetlen mozdulattal felcsillant a revolver, és mielőtt még Cress a magáét kihúzta volna a tokjából, átlőtt fejjel bukott hanyatt.

Az ismeretlen még állt egy másodpercig, revolverrel a kezében, és körülnézett lassan. A kendő mélyéről elővillanó szemek Holborn arcán pihentek meg.

Az ügynöknek elállt a szívverése. A fuvaros csak a lövésre ébredt fel, és bambán nézett. Holborn tudta, hogy meg kell halnia, mert e pillanatban a revolvertartó kézen megpillantott egy friss sebet, amelynek “S” alakja volt. Ezt a sebet a vonatról lehulló poggyász hasította a fiatal Patkins kezén!

A bekötözött arc saját keze felé fordult, és újra Holbornra nézett. Most! Most jön a lövés! A gyilkos rájött, hogy Holborn felismerte!

Irtózatos három másodperc. Mintha habozna…

Azután sarkon fordult, és szinte jelenésszerűen eltűnt két hosszú, nesztelen ugrással az ablakon át.

Holborn úgy érezte, hogy még sohasem állt ilyen közel a halálhoz. És ez a hite száz százalékig fedte a valóságot.

2.

Tíz percen belül az ivó tömve volt emberekkel. Mindenki összevissza beszélt. Holbornt faggatták, mert a fuvaros csak makogni tudott. Holborn nyolcszor, tízszer, húszszor mesélte el a párbaj történetét.

– A Véres Tom!… A Véres Tom!… – mondta mindenki. Az “S” alakú sebről nem beszélt az ügynök. Úgy érezte, hogy ezt még át kell előbb gondolnia.

– A Hetedik… – mondta egy hórihorgas bányász, és végigfutott a többieken is; fejcsóválva, csodálkozva mormolták: “A hetedik…”

Holborn váratlanul népszerű ember lett, mindenki körülötte tolongott.

– És hogy történt a lövés? Ki nyúlt először a revolverhez?

…Csend lett, az emberek utat nyitottak. A seriff érkezett meg. Először a halotthoz ment, letérdelt, figyelmesen megnézte, azután felállt.

– Ki volt jelen a gyilkosságnál?

Holborn büszkén lépett előre.

– Jöjjön velem. – Azután hátrafordult a segédjéhez, aki vele együtt lépett a vendéglőbe. Maga intézkedjék itt, Jenkins. Azután a vendéglőssel együtt jöjjön vissza az irodámba. Ki akarom hallgatni, Fred!

A kocsmáros, aki eddig hamuszínű arccal állt a sarokban, valamit dünnyögött. A seriff ment, de különös módon, lehajtott fejjel, mintha szégyellne az emberek szemébe nézni. És jól hallotta a suttogást:

“A hetedik.”

HARMADIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.