A Nevada szelleme

A halott Shiwán kincse

l.

Tanassoban Tom első útja az ezredeshez vezetett. A szép ranch a Gonzales-birtokon épült. Derült időben az ezredes végigtekinthetett ablakából a földjein és a távolban legelésző nyájakon.

A ház előtti kertben, messziről hozatott, ritka virágfajták, kedves repkénnyel futtatott lugas barátságos látványa fogadta az érkezőt. Középtermetű, mosolygós arcú leány lépett ki éppen a kapun, mikor Tom megérkezett.

Levette a kalapját és félreállt. De a lány megszólította:

– Jó napot. Hozzánk készül?

– Az ezredes urat keresem.

– Tíz perce sincs, hogy kilovagolt. Vele személyesen akar valamit elintézni?

– Munkát keresek.

– Ebben az ügyben az intézőhöz is fordulhat. Apa nem szokott beleszólni abba, hogy Mr. Ingramm kit vegyen fel. Épp most jön ki a házból.

Tom az ősz embert pillantotta meg, aki a Nagy Tábor vendéglőjében védelmére kelt.

– Ez az idegen munkát keres – mondta a leány, mikor az intéző odajött.

– Hohó! Nézd csak!… Hiszen régi ismerősöm. Remélem, több kellemetlensége nem volt útközben? – Köszöntötte Ingramm a fiút.

– Nem.

A leány csodálkozott.

– Már találkozott… Mr… Mr…

– Patkins – segítette ki Tom.

– Mr. Patkinsszal?

– Kis híján meglincselték öt nap előtt a Nagy Táborban – nevetett Ingramm. – Most vallja be őszintén barátom, hogy maga nem szektárius, hanem keletről érkezett tapasztalatlan ifjú, aki nem sütött még el revolvert és megijed néhány ökölcsapástól…

A leány magasra húzott szemöldökkel nézett a fiúra. Most látta csak, hogy Tomnál nincs semmiféle fegyver.

– Csakugyan nem tud fegyverrel bánni? – kérdezte.

– Úgy van, ahogy az intéző úr mondta – felelte a fiatalember. – Nem hordok fegyvert és nem verekszem.

A leány csak most figyelt fel a dallamos és mégis hűvös csengésű hangra. Maga sem tudta, hogy miért, szorongás fogta el egy pillanatra.

– Végre is – mondta Ingramm -, nem született mindenki revolverhősnek. A kötekedő embert magam sem szeretem, de errefelé azért mégis csak férfiak kellenek. Remélem Patkins, hogy maga csak fiatal és tapasztalatlan, de nem gyáva…

– Tudok bánni az állatokkal – felelte mereven a fiú -, és szeretek dolgozni. Ha ez elegendő ahhoz, hogy alkalmazzon, szívesen állok be a legényei közé Mr. Ingramm. De ha itt időnként verekedni és lövöldözni is kell, akkor inkább nem vállalok munkát.

A lány lassan, lesütött szemmel elindult a város felé. Szégyellte magát Tom helyett, mert nem szerette a gyáva embereket.

– Felveszem, mert szükség van minden emberre – döntött végül Ingramm. – Ilyenkor nehezen kapni munkaerőt. De hát a fiúk nem nagyon szeretik a félénk embert…

– Majd elkerülöm a kötekedőket. Békés természetem van.

– Hm… Ez nem is olyan dicsőség, mint ahogy esetleg hiszi…

2.

Az első két napon megbarátkozott a cowboyokkal. Csak annyit láttak, hogy udvarias, csendes ember, jól üli meg a lovat, ügyesen dobja a pányvát, kifogástalanul végzi mindazt, amit rábíznak. Hogy nincs revolvere az furcsa, de hát fiatal ember és senki sem jött a világra két Colt pisztollyal a kezében.

Egy unalmas, dologtalan félórában Hyckes az öreg legény elővette a revolverét és rálőtt egy vén széles fára, amely vagy ötven méterre tőle magányosan állt a mezőn.

– Most eltaláltam a fa törzsét – mondta Tomnak -, nem valami nagy művészet, de kezdetnek jó célpont. Ne, itt a pisztoly, próbálj meg te is odalőni a fára.

Tom a pisztolyra nézett, aztán Hyckesre.

– Nem akarok.

– Hát mikor akarod megtanulni, hogy mire való a revolver?

– Soha.

– Az ördög hallott még ilyet! Életed végéig fegyvertelenül fogsz mászkálni, mint valami tacskó? Ne félj semmit. Vedd a revolvert és lőj oda.

– Mondtam már Mr. Hyckes, hogy nem akarok.

– Csak nem félsz a pisztolytól? – kérdezte ámultan az öreg.

– De igen – mondta határozottan Tom. – Félek…

– Félek!

A körülötte ácsorgó legények csodálkozva kapták fel a fejüket. Hyckes olyan gyorsan tette el a revolverét, mint aki megégette a kezét. Az arcán minden vonás megdermedt.

– Az más – vetette oda kurtán.

Ettől a naptól kezdve pokol lett a fiú élete. Célpontja volt a durva tréfáknak és rajta töltötte ki mérgét az utolsó pásztorfiú is.

Alantas munkát végeztettek vele, és az asztalnál utoljára jutott hozzá az étel. Hol a nyergét lazították meg annyira, hogy lovaglás közben váratlanul kikapcsolódjon a heveder, hol a lasszóját bogozták össze, és ha ennek következtében nem jól végezte el a rábízott munkát, akkor kiabáltak vele.

Úgy látszott azonban, hogy ezt a fiút semmi sem teszi élénkebbé, semmi sem fáj neki, semmi sem hozza ki a sodrából. Pedig voltaképpen nem így volt. Hogy mi játszódott le a hegyek között, szabadon felnőtt, farkasölő, Véres Tom lelkében, azt senki sem tudta. Százszor is érezte, hogy keze megrándul a dereka felé, ahol revolverét hordta valamikor.

Az ezredest csak egy hét múlva látta, amikor a gazda kilovagolt a legények közé. Ideális spanyol férfitípus volt Gonzales. A vállas, erős, őszülő katona úgy ült a ménjén, annyi méltósággal és nyugalommal kreol, nemes vonású arcán, mint valami conquistador.

Az ezredes egy ideig nézte a munkát, azután magához intette Tomot.

– Te új ember vagy? – kérdezte a fiút.

– Új vagyok gazda.

– A legényeim Colonelnek szólítanak, vagy Senornak – felelte nyájasan. – Azt hallottam rólad, hogy gyáva vagy.

– Gyáva vagyok Colonel és nem értek a fegyverhez.

Az ezredes kutatóan nézett az arcába. Fél szemét kissé összehúzta:

– Különös. Aki gyáva, az ritkán ismeri be… Ehhez a kijelentéshez itt bátorság kell… Mindegy. A fő, hogy jól végezd a dolgodat.

Már odábblépett volna, ha Tom nem rúgtat hirtelen eléje.

– Bocsánat Senor, megenged egy kérdést?

– Tessék.

– Ezredes úr parancsnok volt Fort-Rowerben. Valaki azt mondta, hogy önnél érdeklődhetek egy ember felől.

– Miféle ember felől?

– Egy bizonyos Fernandez nevű meszticet keresek.

Az ezredes meglepetten nézett rá.

– A rabló Shiwán fiát gondolod?

– Igen.

Gonzales elgondolkozott.

– Erről igazán nem mondhatok neked semmit. Mikor én az erődbe kerültem, Fernandez már nem volt ezen a vidéken. Csak hallomásból ismerem. De hiszen te sokkal fiatalabb vagy, semhogy valami ügyed lehessen Fernandezzel.

– Nekem nem volt vele dolgom. Más embernek az ügyéről van szó.

Az ezredes lova lépésben ment és Tom kísérte.

– Tanassoban és a környéken – mondta tűnődve az ezredes – sok mesztic él. Ha valamelyik csakugyan Shiwán fia, akkor sem lehet ezt ma már teljes bizonyossággal megállapítani.

Tom egy pillanatig habozott.

– Szerintem – vágta ki végül határozottan -, a Nevada Szelleme nem más, mint Fernandez!

– Hm… Nem is rossz feltevés – mondta mosolyogva Gonzales -, azonban én ezt a szellemhistóriát dajkamesének tartom.

– Dajkamesékben nem fordulnak elő ilyen rézhüvelyek. Ezt egy 7.65-ös Mauser ismétlőből lőtték ki – felelte Tom és előhúzta zsebéből a hüvelyt. – Egy nagyon pontosan szíven lőtt embertől százötven méterre találtam. Ilyen lövést én is dajkamesének tartanék, ha nem láttam volna az áldozatot.

– Ahhoz képest, hogy mit sem értesz a fegyverekhez, egészen érdekes, amit mondasz – szólt hűvösen az ezredes.

Tom a haja tövéig elpirult.

Elfeledkezett magáról és ostoba hibát követett el!

– Te megállapítottad egy halott ember fekvéséből, hogy milyen irányból érte a lövés, megállapítottad egy rézhüvelyről, hogy 7.65-ös Mauserből hullott ki. És közben itt megvetnek a társaid, mert nem értesz a fegyverhez. Mi okod van erre a komédiára?

Tom hallgatott.

– Nem akarlak faggatni. De figyelmeztetlek, hogy ha valami titkolni valód van, úgy máskor légy óvatosabb.

Ezzel az ezredes elrúgtatott mellőle.

3.

Hogy Tom megalázó helyzetét elviselte, azt elsősorban Gibson levele okozta. Megállapodásuk szerint, miután beállt Gonzaleshez, írt a seriffnek és ez nyomban válaszolt. Hangsúlyozta, hogy fivére dr. Patkins jól van…

Dick! Ez adott erőt Tomnak. A bátyja iránti szeretet. Csakis Dickért viselte el, hogy mintegy véletlenül leöntsék ételmaradékkal és a kövér Johnson a lábára taposson, valahányszor elmegy mellette. Hyckes lehetőleg az istálló takarítását, beteg állatok kenegetését, vagy más piszkos munkát bízott rá.

Egy alkalommal ebéd után, miközben békésen dohányoztak, végigheverve a földön, Johnson sehol nem találta az öngyújtóját.

– Ide tettem az imént a takaróra!

Az öngyújtót néhány perccel előbb Tom ledobott bőrmellényének a zsebébe csúsztatták.

– Csak nem hiszed, hogy valaki eltette? – szólt közbe Jeff.

– Hiszem vagy nem hiszem, itt volt a takarón! – és rászólt Tomra – Te az előbb egyedül voltál itt! Nem tetted el?!

– Nem.

– Hazudsz!

A cowboyok felfigyeltek. Elhatározták, hogy ha a fiú megüti Johnsont, nem bántják. Sőt. Akkor még nem is olyan reménytelen a feltevés, hogy valaha férfi váljék belőle.

– Téved Mr. Johnson. Én nem láttam az öngyújtóját – mondta Tom.

Hyckes elfordította a fejét. Nem bírt látni ilyesmit. A többiek arca is elkedvtelenedett. Johnson felkapta a fiú mellényét a takaróról.

– Majd meglátom! – A következő pillanatban magasra emelt kezében ott volt az öngyújtó.

– Tolvaj vagy! Elloptad az öngyújtómat!

Johnson boldog lett volna, ha ez a fiú megüti. Nem is páholta volna el. Ehelyett azonban valami egészen meglepő dolog történt.

Tom nyugodt, nagy szemei, közömbösen pihentek meg az öngyújtón, azután nyugodtan ezt mondta:

– Bevallom. Én tettem zsebre.

Elképedve néztek rá. Johnsonnak tátva maradt a szája.

Ő maga tette a fiú zsebébe az öngyújtót. Tom felállt és egész közel lépett hozzá.

– Akar megütni? – mondta szelíd udvariassággal. Még mosolygott is kissé. – Vagy szívesebben lép inkább a lábamra? Nyugodtan megteheti, miután nem ütöm vissza.

Johnson tűzvörös lett:

– Azt mondod gyáva vagyok?

– Igen. Azt mondom, hogy gyáva.

A kövér cowboy azzal az ütéssel, amely eddig még minden esetben leterítette az ellenfelét, hirtelen belecsapott a fiú arcába. Tom szemrebbenés nélkül állt egy helyben. A szája sarkából keskeny vércsík futott le az állán.

Azután ugyanazon a csengő, hűvös hangon mondta:

– Megismétlem: maga gyáva.

Johnson kilendülő öklét ketten is elkapták és Hyckes dühösen kiáltott rá:

– Ezt nem szeretjük Johnson! Érted?! Ha még egyszer megütöd a fiút, akkor különb ellenfelet is találsz majd itt… Te pedig takarodj!

Tom Wheeler elballagott. Nem haragudott ezekre az emberekre. Gibsont szerette volna megölni és széttépni, Gibsont, aki ezt a kötélnél ezerszer súlyosabb büntetést kitalálta: fegyver és ököl nélkül, gyáva ember módjára élni itt nyugaton. Ahol jaj annak, aki nem támaszkodhat a fegyverére és az öklére!

4.

Gringo Fox átaludta a délutánt. Estére már elfelejtette a furcsa fiút. Vidáman fütyörészett és kávét főzött. Amíg a víz főtt, a lova mellé állt és szeretettel veregette meg az állat nyakát.

– Megyünk vissza az aranybogarak bolond földjére, Rodrigó. Jó?

A mexikói hirtelen felfigyelt. Gyorsan a tűzhöz lépett és a kávét a lángokra öntötte. Sötét lett. Azután a lóval együtt a sűrűbe húzódott.

– Csendesen Rodrigó… – súgta az állatnak -, jönnek…

Néhány perc múlva nagyon távolról lódobogás hallatszott. Rodrigó először odadörzsölte homlokát a gazdájához, de mikor ez csitítóan megveregette, felemelt fejjel, tágult orrlyukkal, mozdulatlanul állt, mint egy szobor.

Óriás termetű lovas rúgtatott ki a tisztásra és dühösen kiáltott visszafelé:

– Hagyjátok a fenébe. Ha nem tud lépést tartani, maradjon ott, ahol van! Torkig vagyok vele…

Lindsay volt.

Leugrott a lováról. Újabb két lovas érkezett most és nagyot fújva szálltak le. Corner volt az egyik és Bronson a másik.

– Jenkins visszalovagolt azért a hülyéért – mondta Corner és száraz ágakat keresett, mert éhesek voltak és gyorsan akarták megfőzni a vacsorát.

– Meg vagyunk verve ezzel az emberrel – dörmögte Bronson -, de mégis azt mondom, bánjunk óvatosan vele, mert nélküle nem ismerjük fel a Véres Tomot.

Tüzet raktak és hozzáláttak a főzéshez.

A vacsora már készen volt, mikor megérkezett Jenkins. És nyomában Holborn. De milyen siralmas állapotban!

Száron vezette a lovát, bicegett, nyögött, a ruhája szakadt volt és tetőtől talpig poros.

– Ha folyton elmarad, ott hagyjuk majd az úton és megeszik éjjel a vadállatok! – kiáltott rá Lindsay.

– Jaj… Uraim, lássák be, hogy nem születtem zsokénak. Nekem még bele kell jönni a lovaglásba…

– Üljön már le!

– Nem tudok… Az még csak hagyján, hogy olykor leestem a bestiáról… de a nyereg!… Hiába: meg kell szokni… Én eddig még csak pullmannkocsiban utaztam, és az nem töri fel az embert.

– Szóval állva akar enni, mint egy ló?

– Hm… a hasonlatai nem éppen hízelgőek Mr. Lindsay, ezt meg kell mondanom.

Végül is letérdelt, azután nyögve végigfeküdt a füvön és néhány falatot evett, majd mélyen elaludt. Hortyogása betöltötte a prérit.

– Nagy előnyt szerzett a kölyök. Átkozott ötlet volt ezt az ügynököt elhozni.

– Nem értelek Lindsay – mondta Bronson -, végre is tudjuk, hogy Tanassoba ment és ott is marad.

– Ostoba vagy! A Véres Tomot sem lehet egy város közepén csak úgy lepuffantani, ha fegyvertelen.

– Majd csak alkalmunk lesz rá, hogy valami elhagyott helyen találkozzunk vele – jegyezte meg Jenkins. – A fő, hogy az ügynök megmutassa nekünk. Nekem nem kell tudni azt, hogy a Véres Tomot feltételes kegyelemben részesítették, amíg nem hord fegyvert magánál. Tehát, mint volt rendőrtisztviselő, egyszerűen lelövöm, mert törvényen kívül áll.

Egyik-másik ásítozni kezdett. A fel-fellobbanó lángok alacsonyan pislákoltak a rőtszínű parázs felett.

– Csak azt szeretném tudni, hogy miért pont Tanassot választotta tartózkodási helyül ez a fiú? – kérdezte Corner.

– Nagyon egyszerű a megoldás – mondta Jenkins. – Az apja ügyére akar világosságot deríteni. Arthur Wheeler aznap éjjel, mikor maguk rajtaütöttek, az északi országút felé lovagolt. Oda igyekezett, ahonnan segítséget remélt. Szerintem Tanassoba akart jutni. Kire számíthatott Tom Wheeler maguk ellen, mint mentőtanúra?

Lindsay a homlokára ütött:

– Fernandez!

Ismét csend lett, majd Bronson mély hangja dörmögött bele a sötétbe, amit alig zavart meg a hamvadó parázs rózsaszínű sugárzása:

– Ostobaság! Fernandezt rég elvitte az ördög.

– Tévednek!

Ijedten ugrottak fel valamennyien.

Egy idegen hang szólalt meg a közelükben. Négy revolver irányult Gringo Foxra, aki nyugodtan állt előttük, és korbácsával ütögette a lábszárát.

– Csak tegyék el az ócskavasat, nekem elég lett volna az egyiket előhúzni és már nem élnének. Sohase üljenek ilyen közel a vízparthoz, mert akkor a patak csobogása miatt nem hallják meg a közeledő lépteket. Ezt neked már tudni kellene Lindsay.

– Gringo Fox!

A meglepett csendet csak Holborn egyenletes hortyogása zavarta.

A vörös leült. Egy rőzseággal belepiszkált a parázsba és rádobott néhány fácskát, hogy a tűz ismét fellobogott.

– Éppen kávéfőzés közben zavartatok meg. Ha régi, nyugati emberek lennétek, meg kellett volna találnotok amott balra a friss táborhelyemet, ahol leöntöttem a tüzet kávéval. De úgy járkáltok itt a rétségen, mint a süketek és a vakok. Elismerem, hogy engem is meglepett valaki, ugyanezen a helyen, de most hallom, hogy az a kölyök a Véres Tom volt.

Ez az újabb bomba még meglepőbben hatott.

– A Véres Tom?…

– Úgy van. Itt ült vagy fél órát…

Lindsay valamikor Gringo Fox bandájához tartozott, mikor még a vörös rabló hordája a mexikói forradalmárok nyomában a felgyújtott falvakat fosztogatta. Később, amikor Gonzales ezredes kegyetlenül hozzálátott a rendcsináláshoz, a banda szétfutott, és Lindsay átmenekült Kaliforniába.

– Találkoztál… a Véres Tommal?

– Együtt ebédeltem vele – felelte egykedvűen. Azután füttyentett, mire kilépett a sűrűből Rodrigó és harapdálni kezdte a füvet.

– Hogy kerülsz ide? – kérdezte Lindsay Foxtól.

– Mexikóból térek vissza Kaliforniába. Emberekre van szükségem.

– Nincs bandád?

– Már csak hárman vannak, tizenötből. – Mialatt vigyázott, hogy ne fusson ki a kávé, még hozzáfűzte: – A többit egyenként lőtte ki közülünk a Nevada Szelleme.

– Hallottam róla – bólogatott Bronson -, csak az áldozatait találják meg, őt nem ismeri senki.

– Eddig én sem tudtam, hogy kicsoda – mondta a Gringo. – De most már tudom.

– Mit tudsz?

– Hogy a Nevada Szelleme senki más, mint Fernandez.

5.

– Eleinte az volt a szándékom, hogy nem árulom el a jelenlétemet. De amit mondtatok, az összefüggésben áll az én ügyemmel. Hónapok óta csak egy dologgal foglalkozom, egy olyan “munkával”, amiért érdemes volt húsz évig rablóéletet élni. Mesebeli kincsről van szó. Annyi aranyról, amennyi talán a legnagyobb New York-i bank pincéjében sincs, és nem kell érte mást tenni, mint megtalálni és elvinni.

– Az öreg Shiwán kincséről van szó – mondta Bronson és legyintett -, ezt már ezren is keresték.

– És a legtöbb kincskereső eltűnt – felelte Fox. – Egész karavánoknak nyomuk veszett. A Kereszt Tetőre indultak, mert állítólag ott van az öreg Shiwán aranya. Én tizenöt emberemmel láttam hozzá a kutatáshoz, de egyszer innen, egyszer onnan dörrent el egy lövés, ha éjszaka valami vállalkozásba kezdtünk. Minden lövés egy emberemet vitt el. Míg végül mindössze három maradt, rajtani kívül.

– A Nevada Szelleme…

– Úgy van – bólintott Fox dühtől eltorzuló arccal. – Tizenhat emberemet terített le…

– És miért éppen téged kímélt meg?

– Mikor a negyedik embert lőtte ki, már tudtam, mi a védekezés ellene: nem szabad éjjel lóra ülni. Az egyetlen pont, ahonnan indulhatok, ha a Nevada Szellemét keresem. Még soha, senkit sem lőtt le nappal. Csak éjjel jár.

– Mint a szellemek…

– Vagy mint az olyan ember, aki csak éjjel játszhatja a szellemet, mert nappal tisztes polgár. Ezen a nyomon indultam el. Éjszaka lehetőleg nem jártam együtt a fiúkkal, mindig találtam egy kifogást. Közben vadásztam a Nevada Szellemére. Nekem éjjel kellett félnem tőle, ő nappal volt veszélyben. Ha lelőtt valahol egy rablót odamentem a tett színhelyére, megkerestem a nyomát és követtem. Egyszer a sarkában voltam. A Kereszt Tető meredekén kanyargó ösvényeken, odáig követtem a nyomát, ahol ezer méter magasból az Alder-Spring a Sacramento völgyébe zuhan. Valahol arra kell lennie az öreg Shiwán kincsének is. Sokan tűntek el erre, de még a csontjukat sem találták meg. Itt van a titok valahol. Érzem! Az Alder-Springnél!

– Ezek szerint – mondta Lindsay -, Tom Wheeler elvezet bennünket Fernandezhez és így a szellemhez is.

– Úgy van. Az természetes, hogy Fernandez azonos a Nevada Szellemével.

– Szó sincs róla! Nemcsak azt kell megtudnom, hogy ki a Nevada Szelleme és nem elég, ha tudom, hogy egy mesztic és álnéven él Tanassoban, hanem vagy azt kell bebizonyítanom, hogy Fernandez rablógyilkos volt, vagy be kell bizonyítanom, hogy ő a Nevada Szelleme!

– Na és? – kérdezte érdeklődve Jenkins. Gringo Fox egy szúró pillantást vetett rá.

– Ha be tudom bizonyítani – felelte mosolyogva -, úgy minden fáradság vagy veszély nélkül megszerzem az öreg Shiwán aranyát, amiből tisztességes osztalékot kaptok, ha segítségemre lesztek.

– Nem értem… – felelte Lindsay.

– Ha nem adja ide nekünk az aranyat, akkor felkötettem. A legokosabb tehát, ha csatlakoztok hozzám.

Rövid habozás után Lindsay azt mondta:

– Én bízom benned és csatlakozni fogunk hozzád. A Véres Tomot azonban el kell intézni. Amíg azzal a kölyökkel nem végeztünk, addig nincs nyugalmunk.

– Ez számomra is fontos. Az egyetlen dolog, ami zavart okozhat, ha ez a fiú beleszól a játékba, hiszen ő is Fernandezt keresi. Megállapodunk abban, hogy ti most nem lovagoltok be a városba, hanem valahol Tanasso közelében táboroztok. Gondoskodni fogok arról, hogy a Véres Tommal is végezhessetek. Ti csak akkor jöttök be a városba, ha szükségem lesz rá, hogy felismerjétek Fernandezt.

– Nem is sejted, hogy ki lehet Fernandez? – kérdezte Lindsay.

– Most már tudom.

– Honnan?

– Tőletek. Itt találtam ki a fa mögött, abból, amit beszéltetek. És most aludjunk. Ezt a hülyét vigye be Jenkins a városba, lehet, hogy őrá is szükség lesz.

– De hát miből tudod…

– Abból, hogy Arthur Wheeler lovon akart elmenni hozzá Tanassoba. Jó éjszakát…

HETEDIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.