A Nevada szelleme

A Nevada Szelleme

1.

Jenkins másnap kis híján a nyakát törte egy hosszú, hajlékony acélcsövön, amely nemrégen még porszívásra szolgált. Az eset előzménye előző nap délutánján történt. Holborn délelőtt bemutatta a két szolgalegénynek, hogy miképpen használják a porszívót. Egy áramelosztó segítségével a villanykörte foglalatához kapcsolta a zsinórt és a legények legnagyobb álmélkodására szétszórta a szobában a hamut, kiöntötte a szemétkosár tartalmát, azután megcsavart egy gombot és a csodálatos kis masina percek alatt eltüntette a hamut, a port és a szemetet. Fél órán belül a két legény tökéletesen elsajátította Holborntól a porszívó használatát. Miután megígérték az ügynöknek, hogy reklámot csinálnak a gépnek, átmentek a szomszéd Farlane-hoz, egy mogorva öreg gyümölcstermesztőhöz. Ez ugyan nem volt kíváncsi a gépre, de mert a két legény arra hivatkozott, hogy a seriff is vett ilyet éspedig kettőt, némi gyanakvással beleegyezett, hogy működésbe hozzák.

– Gibson nem buta ember. Hát lássuk csak. Zenéljenek vele.

– Ez nem zene. Ez légseprű! Elvarázsolja a szemetet. Tessék csak megfigyelni. – Az egyik legény, a gazda legnagyobb megrökönyödésére kiöntötte és szétszórta a szobában a hamut, a másik a szemetet hintette el a padlón, sőt még az udvarról is behoztak vagy tíz marék port és gondosan elhintették, hogy mindenhová jusson. A szoba már inkább hasonlított istállóhoz, mint emberi lakhelyhez. Farlane növekvő nyugtalansággal figyelte a fejleményeket. Az egyik legény biztatóan intett feléje. Azután bekapcsolták az áramot és elindították a gépet. Egy sercenés hallatszott, aztán csend…

A két legény kissé zavarba jött. Összenéztek. Farlane idegesen tapogatta a revolverét. Lassan bealkonyodott, de a gép csak nem akarta felszívni a szemetet. Sercent és nem mozdult.

– Az ördög bújt bele… – jegyezte meg az egyik legény elvörösödve. Szuszogtak, kínlódtak. Az öreg gyümölcsfarmer a szemétdomb közepéről, egyre gyilkosabb pillantásokat vetett rájuk. Végül is a két legény, a gépekkel együtt, gyorsan eliszkolt. A szoba siralmasan nézett ki…

Farlane ingerülten ordítozott a szolgája után. A néger legény ijedten állt meg a küszöbön…

– Majd adok én nekik tréfálni! – dühöngött a farmer. – Nézd mit csináltak! Azonnal takaríts itt ki!

– Most nem lehet gazda. Megyek a szerelőért. Az egész házban kialudt a villany.

Farlane levegő után kapkodott…

Másnap, mikor Holborn megjelent a seriffnél, csak Gibson jelenléte mentette meg attól, hogy a két legény elpáholja. Hiába magyarázott nekik valamit egyenáramról és váltóáramról, ők tisztában voltak vele, hogy valami jenki gazsággal állnak szemben.

Gibson egyedül maradt Holbornnal és a két cowboy minden dühét a porszívón töltötte ki. Így történt, hogy Jenkins, kis híján a nyakát törte, az egyik kitépett acélkígyón.

– Hát ez mi a csoda? – kérdezte meglepetten a porszívóra mutatva.

– Mr. Gibson bedőlt itt egy csirkefogónak. Hozott valami szemétvető gépet és a seriff nyakára sózta. Mert itt Nevadában mindent lehet. Még csak megverni sem hagyta ezt az urat. Tiszta középkor ez Mr. Jenkins.

Jenkins azért jött be, hogy búcsút mondjon a hivatalának. A seriff szobája felé tartott, de feltűnt neki, hogy odabenn halkan beszélnek. Hallgatózni kezdett.

– Most csak annyit mondok önnek Mr. Holborn – mondta a seriff -, hogy arról, amit tegnap nekem jelentett, senkinek se szóljon. Rajtam kívül maga az egyetlen ember az államban, aki személyesen is ismeri a Véres Tomot.

– De hiszen inkább szét kellene küldeni a személyleírását és mindenkit felvilágosítani… – Jenkins az ajtóhoz tapadva, ámultan hallotta a meglepő fordulatot. Hohó!… Itt úgy látszik fontos dolgok történtek, mialatt távol volt!

Nem jelentkezett a seriffnél, ahogy tervezte. Elbújt egy kamrában, amit irattárnak használtak és várt… Tudta, hogy Gibson délelőtt elmegy a vegyeskereskedőhöz, akinél verekedés közben súlyosan megsebesítettek egy bányászt. A seriff csakugyan rövidesen elment és lezárta a szobáját. Erre várt Jenkins.

Egy alkalmas pillanatban, amint üres volt az udvar, az ablakon át bemászott az irodába. Ilyesmire fényes nappal még egy olyan óvatos ember sem számított, mint amilyen Gibson volt.

A seriff íróasztalán azután megtalálta a kormányzónak írt jelentést, amelyet főnöke csak délután akart beküldeni a fővárosba, miután még nem fejezte be. Jenkins nagy érdeklődéssel olvasta végig, azután visszatette az írást a helyére és kimászott az ablakon.

2.

Az egykor ragyogó, tiszta Wheeler-tanya, most inkább útszéli csárdára emlékeztetett. A közelben még látható volt a hajdan nagyszámú személyzet leégett blokkházának romja. Az üszkös szeméthalmot nem takarította el senki. Személyzet már úgysem kellett ide. A leromlott, csekély számú állatállomány elszórtan legelészett a gazzal és dudvával benőtt sovány réteken. Egy szál cowboy őgyelgett köröttük. Nem volt itt mit gondozni, nem volt mire vigyázni, sivár, értéktelen pusztulásnak indult kisbirtok lett Nevada állam legszebb mintagazdasága.

A ház három lakója mindössze két szobát használt, a többit lepte a por, a moly és a pókháló. A padló deszkája recsegett és hajladozott, a lépcsők nyikorogtak.

Az egyik szobában meglehetősen elhanyagolt külsővel ültek együtt a letört tulajdonosok, Jenkins társaságában. Csak Lindsay, ez a hatalmas elbizakodott ember fordított némi gondot a külsejére. Viszont két társán meglátszott az elmúlt évek minden megpróbáltatása, hiábavaló küzdelme, és amit gondosan titkoltak egymás előtt: halálfélelmük a Véres Tomtól, aki hét cimborájukat küldte a másvilágra. Arcukon, szemükön, bizonytalan idegesség ült. Borotválatlanok, rongyosak és piszkosak voltak.

– Ez nagyon érdekes – mondta Lindsay -, szóval a Véres Tom békét kötött Nevada állammal?

– Ahelyett hogy elfognák és felkötnék! – kiáltotta dühösen Corner.

– Csak hidegvér uraim. Nevada állam megkegyelmezhet neki, de mi nem írtuk alá a megállapodást – mondta Lindsay.

Egy pillanatra értelmetlenül néztek rá.

– Ha jól értettem a fivérét nem tartóztatják le és ő ezért kénytelen lesz fegyvertelenül járni. Tehát ha szembetalálkozunk vele, minden kockázat nélkül lepuffanthatjuk.

– Kitűnő!… Le kell puffantani a gazembert – lelkesedtek nyomban Corner és Bronson. – Ezenfelül nagyon ránk fér, hogy végre legyen tízezer dollárunk, amivel kezdhetünk valamit.

Jenkins meghökkent.

– Hogy érti ezt?

– Magának jobban kellene tudni, mint nekem. A Véres Tom fejére tízezer dollár van kitűzve. Egyszerűen nem vesszük tudomásul azt, amit nem is mondtak meg senkinek, hogy Véres Tom ellen az eljárást felfüggesztették. Megkeressük azt a kölyköt, kap egypár darab ólmot, azután beszolgáltatjuk a hatóságoknak és kérjük a jutalmat.

– Nagyon jó gondolat – helyeselte Corner -, hiszen sohasem láttuk még az arcát.

– Magunkkal visszük a porszívóügynököt – mondta Lindsay. – Útközben Tanasso felé beérjük a Véres Tomot és ezt az ügynököt valahogy rábírjuk, hogy leleplezze előttünk. Elég, hogy megmutatja nekünk, a többi gyerekjáték, miután Véres Tomnak nincs fegyvere.

A szóban forgó ügynöknek ez idő tájt a helybeli patikus preparált vattával igyekezett az orrvérzését elállítani. Az arc többi zúzódását már ellátta flastrommal. Mr. Holborn abból az alkalomból szerezte sérüléseit, hogy a délelőtti órákban felkereste Mr. Farlane-t, mint a helyiség legtekintélyesebb polgárát és megkérte hogy bemutathassa a “Sátán” gyártmányú porszívót. Hivatkozott arra is, hogy a seriffnek kettő van belőle, és udvariasan felajánlotta szolgálatait minden vételkényszer nélkül.

Lehet, hogy a kapu előtt nem szórták fel homokkal a síkos követ, vagy lehet, hogy az ügynök (mint ő állítja) megbotlott valamiben, annyi mindenesetre bizonyos hogy Holborn meglehetősen nagyívű lendülettel hagyta el Farlane házát, és csúnyán orra esett. A gyógyszerész azonban ismét rendbe hozta az arcát, és az ügynök aránylag vidáman távozott, miután megszokta, hogy jelentéktelen incidensek ne hátráltassák működésében.

Valaki megszólította az utcán:

– Egy szóra, Mr. Holborn… Azt hiszem megismer?

– Hogyne! A vendéglőben a szerencsétlenségnél volt szerencsénk. Ön a seriff segédje, Jenkins.

– Velem kell jönnie. Mr. Gibson azt mondta önnek ma délelőtt, hogy a Véres Tom ügyében senkivel se érintkezzék…

– Igen – ment bele gyanútlanul Holborn a csapdába. Részint tudta, hogy Jenkins a seriff segédje, részint egy olyan beszélgetésből idézett, amiről Holborn szerint csak a serifftől tudhatott. – Biztosíthatom, hogy én eddig is a legszigorúbban betartottam az ígéretemet.

– Ez iránt nem merült fel kétség. Azonban Mr. Gibson egy szívességet szeretne öntől kérni. Nekem figyelnem kell, hogy Véres Tom valóban megtartja-e, amit ígért. De én nem ismerem ezt a rablót személyesen. Úgy beszéltük meg Gibsonnal, hogy elviszem magát is Tanassoba. Ugyanis ott fog letelepedni a Véres Tom. Ha maga felismeri, majd megmutatja nekem, és akkor én észrevétlenül figyelhetem ezt az embert, néhány barátommal. Cserébe Mr. Gibson elsőrangú ajánlásokkal látja el a porszívóit illetőleg, Kaliforniában éppen olyan eredménnyel dolgozhat majd, mint itt.

– Ettől még nem riadnék vissza – mondotta Holborn, és óvatosan az arcához nyúlt -, de tudja, a lovaglásban nem érzem magam elég erősnek. Életemben talán tízszer lovagoltam, és állítólag nem vagyok rátermett erre a nemes sportra.

– Egy nyugati ügynöknek bele kell jönnie ilyesmibe.

– Igaza van.

– Örülök, hogy megértjük egymást. A férfi legyen edzett. A Nyugaton nem jó, ha valaki nagyon érzékeny a testére.

– Ezt tapasztaltam…

– Mi lelte az arcát?

– Megütöttem. Üzemi baleset. Nem vagyok még tisztában, hogy mi az egyenáram és váltóáram.

– És megütötte?

– Nem. Csak kidobott… Szóval rendben van. Ha lesz olyan kedves mérsékelten heves természetű paripát szerezni, akkor önnel tartok.

– Rám bízhatja…

…Két óra múlva egymás mellett ügettek a dombok között, és az ügynök úgy rázkódott lovaglás közben a nyeregben, mint akinek hideglelése van.

Az északi országúton három lovassal találkoztak… Milyen csodálatos véletlen, Mr. Jenkisnek régi ismerősei: bizonyos Lindsay, Bronson és Corner farmerek. Miután a három ismerős is Tanassoba lovagolt, együtt folytatták az útjukat.

3.

Ahol a Sierra Nevada hosszú lánca Arizona és Kalifornia határa között véget ér, elszórt jukka fákkal benőtt, szép füves, dombos tereppel búcsúzik el Nevada állam a Kaliforniába igyekvő utastól. Nyugat felé kezdődik a terméketlen Mohave-sivatag, amely Dél-Kalifornia és Mexikó között terült el. Halottá égett kaktuszcserjék, por, forróság és váratlanul alázúduló homoktölcsérek teszik félelmetessé a vidéket.

De még mielőtt a lovas nekivágna a pusztaságnak, Nevada határán egy szép, friss patak partján tarthat búcsútáborozást.

A pataknál egy férfi állt éppen és nyugodtan várt, amíg a lova lassú, hosszú kortyokban nyelte a kristálytiszta vizet. Mikor az állat felemelte a fejét, hogy hátracsússzon szájában a zabla, és fogai közül nagy cseppekben lehullott a víz, a lovas megveregette a nyakát. Azután néhány marok száraz fűvel végigdörzsölte a paripa testét és anélkül, hogy megkötötte volna szabadon hagyta legelni. Az ilyen keleti fajtájú csődör errefelé ritkán fordul elő. Keskeny orrú, boltozatos homlokú, okos szemű állat volt, nem a szokásos széles mellkasú, túl izmos amerikai trapper. Inkább soványnak tűnt és keskeny, magas ágyéka járás közben nem vált külön a lapocka izmaitól, hanem egyenletes, szabályos vonalakkal húzódott szét. Az állaton minden dekányi hús arányosan oszlott el. Karcsúsága dacára ezen a nemes, finom ménen meglátszott, hogy különb teljesítményekre képes a leghatalmasabb, betört musztángnál és bármelyik magas hátú, izmos nyugati lónál.

Maga a lovas sem emlékeztetett a nyugati emberre. Külsején nyomban látszott, hogy mexikói, Ruhája hasonlatos volt a cowboyokéhoz, de mégis mindenben más volt: rikító, csodálatosan tiszta, festői és előkelő. Színes hímzéssel szegett szarvasbőr mellényt viselt, bőr csuklóvédőin aranyszínű gombok fénylettek, selyeminge felett kötött spanyol kendőt csavart a nyakára és puha, világosszürke kalapja, a hosszú út dacára olyan töretlenül sima és tiszta volt, mintha most hozta volna az üzletből. A lovas külsejének legrikítóbb jellegét a bronzvörös színű, elválasztott haj adta meg. Izmos magas alakja, széles válla, jókedvű, szemtelenül szép spanyol vágású arca csak érdekesebben hatott a különös hajszínnel. Ezüstcsatos revolverövében, két gondosan tisztított, de a sok használattól fényesre kopott pisztoly látszott.

Hogy mexikói, azt elsősorban mégis a csontfejű korbácsa árulta el, amivel nadrágszárát csapkodta. Igazi nyugati ember sohasem üti meg a lovát, tehát ostort, vesszőt, korbácsot sem hord magával. Viszont a heves vérű mexikói akkor is veri az állatot, ha utána hal bánatában, ezért a csuklójára szíjazott korbács éppúgy hozzátartozik a lovagláshoz, mint a sarkantyú vagy a nyereg.

A lovas csak akkor törődött magával, miután az állatot ellátta. Mindenekelőtt kihúzott a zsákjából egy kefét és gondosan letisztogatta a ruháját. Közben fütyörészett. Azután konzervbabot főzött. Belevágott egy darab szalonnát és jókora szelet szárított húst, közben egy pillanatra sem szünetelt a füttyszó. A vörös hajú lovas olyan otthonosan érezte magát a szavannán, mintha a lakásában lenne.

– Bocsánat – mondta valaki mögötte halkan.

A vörös úgy ugrott fel a tűz mellől, mintha kígyó marta volna meg. Ebben a pillanatban már pisztolya is a kezében volt. Kissé csalódottan eresztette le a fegyvert. Lányos képű fiatalember állt mögötte, revolveröv nélkül.

Tetőtől talpig figyelmesen végignézte a jövevényt.

– Hogy került mögém?

– Idejöttem.

– Lopódzkodott! Nem valami okos dolog. Könnyen golyót kaphat, mielőtt még kinyitja a száját. Errefelé senki se szereti, ha észrevétlenül a hátába kerülnek.

A fiú hűvös tekintete elkalandozott az ég felé, onnan a legelésző lóra, közben ezt mondta:

– Igen, azt hiszem ez lehetséges… Rosszul tettem.

A vörös hajú hátralépett. Ez az üres csengésű, dallamos hang kissé megdöbbentette.

– Még most sem értem, hogy lopódzhatott mögém. Eddig azt hittem, hogy a fülem és a szaglásom a legóvatosabb indiánt is messziről jelzi.

A másik mentegetőzve vonta fel a vállát:

– Csendben jöttem.

– Honnan?…

– Balting Cityből.

– Mióta van úton?

– Egy napja.

– Ember! Hülyének néz? Balting Cityből egy nap alatt az ördög sem érhet ide!

A fiú füttyentett. Lassan egy ló poroszkált elő a bozótból. Az az alacsony, kócos, hitvány külsejű, indián fajta volt, amelyik a pónira és az öszvérre emlékeztet. Hozzá nem értő ember kevésre becsüli, de az igazi lovas első pillantásra látja, hogy az állat mit ér. Okos, szívós és némelyiket a legszebb telivér lóért sem adná oda a gazdája. Hegyek között a lassú, alattomos és csökönyös öszvér helyett valóságos áldás. Ez az állat azonban halálosan kimerültnek látszott. Mélyen lehorgasztotta a fejét, hasán felül vastagon lepte a por, szemhéjai fáradtan hunyódtak és úgy bólogatott, alig harapva a friss füvet, mint aki a legeléshez is fáradt. Hihető volt róla, hogy rendkívüli teljesítmény után van. De a lovasa nem úgy fest, mint aki húsz órát őrületes vágtatásban töltött el.

– Balting City óta a nyeregben ül?

– Igen.

– Szóval nem is evett útközben?

– Nem.

– Jöjjön…

Leültek a tűz mellé. A mexikói odakínálta a főtt ételt. A fiú egyáltalán nem evett mohón. Ha valóban húsz órát étlen-szomjan nyeregben töltött el, akkor bámulatos az önuralma.

– Hogy hívják?

– Patkins. Tom Patkins.

– Hol hagyta a revolverét?

– Nincs revolverem. Szektárius vagyok. Sohasem foghatok revolvert.

A vörös hajú ismét figyelmesen végigmérte, közben halkan fütyörészett. De nem szólt semmit. Elmosta a pataknál az edényt, azután vizet tett fel és jó sok kávét szórt bele.

– Az én nevem Fox Cullen. Az anyám mexikói volt, az apám jenki. Én azonban inkább mexikói vagyok. Mit gondol rólam? Miféle embernek tart?

– Azt hiszem rabló…

A mexikói arca elsötétedett.

– Úgy?… Miből veszi ezt a badarságot?

A fiatalember a tűzbe bámult, közben változatlanul színtelen hangon felelt:

– Szokatlanul rövidre húzott kengyel van a lován, hogy gyorsan tudjon vágtatni, egészen előre dőlve a paripa nyaka felett. Aki állandóan így meghúzza a kengyelt, és pihenés közben sem nyergeli le a lovát, az minden pillanatban készen akar lenni arra, hogy nyeregbe vesse magát és elvágtasson. Kinek kell ezen a békés és biztonságos vidéken minden pillanatban menekülésre készen állni? Csak a rablónak.

A mexikói fütyörészett, de közben mereven nézett a vendégére. Hirtelen elnevette magát.

– Eltalálta. Rabló vagyok. Ugyanahhoz a szektához tartozunk. Tessék?… Vagy azt hiszi, hogy csak maga nem esett a fejére?

Tom változatlan nyugalommal kérdezte:

– Miért tart rablónak?

– Például: hajlandó vagyok elhinni, hogy szektáriusok nem hordanak revolvert, sem revolverövet. De hogy a szekta tagjai a nadrágjukon egy nem létező revolver fokának a kopását hordják, ez valószínűtlen. A combján világosan látni az elszíntelenedett szöveten, hogy sokszor verődött oda az a bőrtok, amit nem visel. Miért kell valakinek, ha nincs fegyvere, veszettül lovagolni húsz órán keresztül? Mert ki akar kerülni abból a körzetből, ahol az első ember, aki revolver nélkül látja, nyugodtan lelövi. Ki az, akit a vadnyugat erkölcsi törvényeinek ellenére, akkor is lelőhet bárki, ha nincs fegyver a kezében? Rabló, aki törvényen kívül áll.

– Új nadrágot kell szereznem – mondta nyugodtan Tom -, csakugyan hibát követtem el.

– Hová készül?

– Kaliforniába.

– Van egy tartalék revolverem, ha akarja, magának adom. Errefelé igazán furcsa látvány valaki fegyver nélkül.

– Köszönöm, nem veszek fegyvert magamhoz.

– Mit komédiázik?! Maga tetszik nekem, ha akarja együtt maradhatunk. Van három emberem odaát, a hegyek között és…

– Én munkát keresek.

– Mit ostobáskodik?! – kiáltotta dühösen a vörös -, azt hiszi rendőr vagyok?! Nem hallotta még soha Gringo Fox nevét?

A fiú figyelmesen nézett rá. A név meglepte. Gringo Foxot egyik tengertől a másikig ismerték az Egyesült Államokban. Amerikai apja miatt maradt rajta a “Gringo” csúfnév. Legendás hírű rabló volt, akinek erejéről, ügyességéről és bátorságáról csodálatos történeteket meséltek.

– Nos?

– Nem mondhatok mást: munkát keresek, fegyvert nem veszek a kezembe, és nem harcolok senki ellen…

A mexikói ki akarta ugratni a nyulat a bokorból.

– És mit csinál, ha valaki gyávának nevezi, arcul üti…

– Feljelentem.

Gringo Fox felkacagott.

– Szóval eltűrné mondjuk, hogy leköpjék? Ha megütné valaki, maga meg sem mozdulna?

– Meg sem mozdulnék.

A mexikói hirtelen a fiú arcába csapott a korbáccsal. Hosszú, vörös csík maradt az ütés helyén, és néhány sűrű vércsepp serkedt ki a bőr alól. Tomot most ütötték meg először életében. Csendesen ülve maradt a helyén, ugyanazzal a viasszerű nyugalommal az arcvonásain. De a szeme, mintha két apró villanykörte gyúlna ki, különös, lázas, sárga fénnyel kezdett ragyogni.

Furcsa, bágyadt mosollyal előhúzott egy cigarettát, és nyelve hegyévet megnyalta a szája szélét.

Gringo Fox úgy érezte, mintha megremegne a levegő körülötte attól a néma, iszonyatos erőfeszítéstől, amivel ez az ember fegyelmezi magát.

Csak éppen a szemében felfénylő, önnön vérétől felizgult ragadozó pillantása nem állott az akarat befolyása alatt.

Tom maga sem értette, hogy miért kiált fel ijedten a mexikói, miért lép hátra, miközben remegő hangon mondja:

– Menjen innen… azonnal hordja el magát! Érti?!… Ha még egy pillanatig itt ül, keresztüllövöm! – Idegesen előrántotta a revolverét. Úgy látszott, mintha ezzel a fegyvertelenül ülő emberrel szemben védekezne. De mi ellen?

Tom lassan a lovához ment, lomha lábvetéssel nyeregbe emelte magát, és megindult a Kalifornia felé húzódó dombok irányába.

Gringo Fox úgy érezte, maga sem tudta miért, hogy ezt az embert most le kellene lőnie!

4.

Tom csak nehezen jutott előre a sivatag felé egyre sivárabbá változó talajon, ahol a tábor állt. A Nagy Tábor amolyan karaván rendezőpályaudvar-féle volt. Akik Kaliforniából jöttek, azok itt pihentek meg a sivatag után, akik Kaliforniába igyekeztek, itt tartottak alapos táborozást a nehéz út előtt.

Tom bement a vendéglőbe.

– Szeretnék valamit enni és néhány holmit vásárolni – mondta a kocsmárosnak, aki ebben mint vegyeskereskedő is rendelkezésére állt az utasoknak.

– Lesz minden – biztatta Tomot.

– De kérem nekem nincs pénzem.

– Hát, akkor hogy akar vásárolni?

– Tanassoba igyekszem. Dolgozni fogok és majd megadom. Elküldöm magának postán. – A kocsmáros jót nevetett. Azután feltűnt neki a fiú arcán a korbácsütés véraláfutásos nyoma és elkomolyodott.

– Menjen innen, amíg jókedvem van, mert megeshet, hogy errefelé is ellátják a baját.

Tom önkéntelenül a korbácsütéshez nyúlt.

– Mit akar ez az ember? – kérdezte egy hórihorgas bányász a vendéglőst.

– Hitelt. Hogy majd megküldi. Megint sok gyanús alak kóvályog erre…

– Honnan jött és mit csinált eddig? – kérdezte a bányász.

– Csapdát állítottam a hegyekben.

– És hol kapta ezt a gyönyörű jelet az arcára, mi? Jobb lesz ha elhordja magát. – Többen álltak körülöttük a söntés polc előtt. Valaki előretolakodott.

– Ilyen alak volt az, aki tegnap a szekerem körül ólálkodott, és reggelre eltűnt az egyik takaróm. – Az alak mellbe taszította…

– Mit keres erre? Mit sompolyog a kocsik körül?

Tom nagyon sápadtan, de nyugodtan állt, miközben ide-oda lökdösték.

– Én Tom Patkins vagyok. Ma érkeztem Nevadából.

– Hazudik!… Az arca sem áll jól… – kiabálták összevissza és valaki hátba vágta, hogy előrebotlott. Akinek nekisodorta a lökés, az mellbe taszította és leverte a kalapját.

– Az ilyen csirkefogók teszik bizonytalanná a környéket!

Egyszerre tágult a kör és egy magas, ősz ember lépett előre.

– Mit csinált ez az ember? – Pillanatnyi csend támadt.

– Ellopta a takarómat! – mondta rövid habozás után a bányász, és torkon ragadta a fiút. Tom viasszerű mosolyával, az újonnan érkezett, ősz ember felé fordult:

– Csak az történt uram, hogy sok felfegyverzett ember rátámadt valakire, aki nem védekezhet.

Miután a bányász önkéntelenül elengedte a torkát, körülnézett és valami bántóan tiszta csengésű udvarias hangon még hozzáfűzte:

– Ezt Nyugaton csak errefelé láttam eddig.

Az ősz ember végignézte, figyelmesen. A korbácsütésen megakadt a tekintete.

– Hol kapta ezt az ütést?

– Egy gyáva ember az arcomba vágott. Két revolver volt nála.

– Miért ütötte meg.

– Mert kijelentettem, hogy nem hordok fegyvert, és nem tudok védekezni, ha bántanak.

Körülnézett. Szinte sorra, minden emberen végigfutott a tekintete.

– Ez úgy látszik a gyáva embereket felbiztatja.

A cowboy dühösen lépett előre a sértésre, de az ősz ember kinyújtotta a karját és megállította.

– Megállj! A fiúnál tényleg nincs fegyver. Mit követett el ez az ember?

– Azt mondtam a vendéglősnek, hogy nincs pénzem, adjon enni és néhány szükséges holmit, majd megküldöm az árát, ha lesz.

– Ez errefelé nem szokás. De viszont arra sem ok, hogy meglincseljenek valakit.

– De a takaróm… – jegyezte meg a bányász.

– Mikor lopták el a maga takaróját?

– Tegnap éjjel, amíg aludtam.

– Ha aludt, akkor honnan tudja, hogy ez a fiú lopta el? Ugyanúgy rám is foghatja, ha nem hátráltatja ebben az a körülmény, hogy nyomban lelőném, mint egy veszett kutyát.

A nyugati ember hangulata nagyon változékony. Közben új vendégek jöttek, és ezek már a fiú pártjára álltak, de akik még az imént hangoskodtak, azok is nevetve vették tudomásul, hogy a bányász csak álmában látta a tolvajt.

– Miért nincs fegyvere? – kérdezte Tomot a pártfogója.

– Szektárius vagyok. Tiltja a hitem.

Többen vigyorogni kezdtek.

– Végeredményben ehhez senkinek semmi köze – mondta az ősz. – Mindenki azt csinál, amit akar, ha tisztességesen viselkedik. Menjen ki a szekértáborba, keresse Ingramm kocsiját, fogja ki a lovakat, itassa meg őket és ha elvégezte a munkát, akkor gondom lesz magára.

Tom szó nélkül kiment. Miután megitatta a lovakat, az ősz ember pénzt adott neki. A nyers, de alapjában véve jószívű nyugatiak követték Ingramm példáját; munkát adtak a fiúnak. Vizet hordattak vele, fát vágattak és így hozzájutott egy kevés pénzhez.

Véres Tom dolgozott. Megalázó cselédmunkát, odavetett kenyérdarabokért. Ki sejthette volna, hogy ez a serdületlen külsejű, szófukar fiatalember, ezzel a formás, szokatlanul kis kézzel megfojtotta már a hegység szürke farkasát.

Az egyik asszonynak segített kiteregetni a ruhát, azután himbálta a bölcsőt, amíg megfőtt az ebéd, hogy a gyerek ne sírjon az anyja után.

Egy szakállas ember megszólította:

– Trauer a nevem. Nem volna kedve beállni hozzám?

– Milyen munkát kellene végezni?

– Vendéglős vagyok Ramsayban. Már régen keresek egy pincért, aki a gorombaságot nem veszi túlságosan a lelkére, és nem kap mindjárt a revolveréhez, ha pofon üti egy részeg vendég.

Tom a földet nézte.

– Azt hiszem nem lennék alkalmas – mondta csendesen. – Már úgy értem, mint pincér… Mert különben…

Elhallgatott. Az asszony egy kávédarálót hozott és szó nélkül odaadta eléje. Tom, lábával a bölcsőt ringatta és közben darált…

5.

Azzal a karavánnal indult el Észak felé, a sivatagon át, amelyiknél az asszonynak segített a munkában. Öt férfi lovagolt a szekér mellett, ezek között ügetett Tom is. Este indultak, hogy a sivatagi út fárasztóbb részét éjszaka tegyék meg.

Éjfél felé kiesett az egyik kerékagy. Megálltak és nagy időveszteséggel folytatták az utat. Ez a késedelem csak másnap éreztette kellemetlen hatását, mert az iszonyúan forró, kiégett, szikes síkon hozták be a késést. A bőrtömlőkben elraktározott, állott víz megóvta őket a szomjanhalástól, de nem üdített fel senkit.

Délig a lovasok alig tartották magukat a lovon.

– Átkozott egy kölyök! – mondta az egyik lovas.

Tom ugyanis épp olyan közömbösen ült a nyeregben, mintha csak a legelőn sétáltatná a lovát. A fáradtság legkisebb jele sem látszott rajta, jóformán alig ivott, és az arcát sem mosta állandóan. Csak ügetett egyenletesen, néha elszívott egy cigarettát, és üres pillantásával a távoli ég alját nézte.

Így ment velük alkonyatig. A többiek néhányszor megszédültek a nyeregben, nedves ruhát raktak a kalapjuk alá, és olykor hörögve vettek levegőt.

Egyre sűrűbben pihentek meg, hogy ledőljenek a kocsi árnyékában. Tom ilyenkor sem pihent. Ledörzsölte és megitatta a lovakat. Estére elérték azt a füves részt, ahol a Sacramento völgye kezdődik. Innen már gyorsabb ütemben haladtak. A közeli víz tudata embert, állatot erősebbé tett. Éjfél után feltűnt a folyó és a holdfényben, mint ezüst csík feküdt végig a prérin… A karaván Wickfieldbe készült. Újabban elterjedt a hír, hogy Wickfield környékén gazdag aranyerekre bukkantak, és ilyenkor mindig megindult egy kisebb népvándorlás. Tanasso néhány kilométerrel északabbra feküdt. A karaván egyik tagja már járt arra és felvilágosítással szolgált Tomnak.

– Mit akar csinálni Tanassoban?

– Munkát keresek. És szeretnék valaki után tudakozódni – felelte Tom.

– Kicsoda az illető?

– Valamikor bányász volt.

– A régi világról, mikor még Shiwán hordái uralkodtak errefelé, megtudhat egyet-mást Tanassoban Gonzales ezredestől.

– Miféle ezredes?

– Fort-Rower parancsnoka volt. Ez az erőd tartotta fenn akkoriban a rendet. Gonzales ezredes harcolt Shiwán ellen. Ő tisztította meg végül az aranyvidéket a rablóktól.

Ez mindenesetre értékes felvilágosítás. Az ezredes talán Fernandezről is tud valamit. Tudnia kell hogy Shiwánnak fia is volt. Jobb nyom híján először Gonzales ezredeshez fordulhat.

– Hol találom meg az ezredest Tanassoban?

– Nem kell soká keresnie. Jobban ismerik arrafelé, mint a köztársaság elnökét. Nagy tekintélye van a városban, de meg is érdemli. Áldott jó ember. Ezt el kell ismerni. Pedig nem is amerikai. Bevándorolt spanyol nemesi családból származik. Torreno de Gonzales gróf. Mégse használja a címét… Arra büszke, hogy ezredes. És azt mondom magának, hogy igaza van. Nincs az a rang és cím, ami különbül hangzana, mint ha Tanassoban azt mondja, hogy: “az ezredes”.

Közben elérték Wickfieldet. A lovakat alig lehetett visszatartani attól, hogy szekérrel együtt berohanjanak a folyóba. Itt még élénkebb volt a nyüzsgés, mint a Nagy Táborban. Ostorozás, ordítozás, szekérnyikorgás, zsivaj töltötte be az éjszakát és távolról, a holdfényben újabb meg újabb szekérkaravánok látszottak, amint Wickfield felé bandukolnak.

Fél óra múlva Tom odalépett útitársaihoz, akik a vendéglőben leragadó szempilláikkal ették a vacsorájukat.

– Jó éjszakát kívánok.

– Már vacsorázott?

– Igen. Sietek Tanassoba.

A bányászok rácsodálkoztak:

– Tovább akar lovagolni? Hiszen lefordul a nyergéből.

A fiú udvarias mosollyal megrázta a fejét:

– Nem hiszem. Jó fél órát pihentem. Viszontlátásra.

Később látták, amint kócos kis indián lován elvágtat.

6.

Ahol a Sacramento kiszélesedik és ritkás erdőség köti össze völgyét a Sierra Nevadával, egy útelágazás vezet Tanasso felé.

Dél felől nagyobb karaván közeledett az elágazáshoz. Több kocsi és vagy húsz lovas igyekezett a folyó menti lankás útról erre a keskenyebb, de kevésbé jó talajú elágazáshoz jutni.

A holdvilág lassan átsiklott a vízről a part felé, és fényhatárán túl már kirajzolódott a homályból az óriási hegylánc néhány csúcsának gigantikus körvonala. Ahol a holdfény most áthaladt, a part mentén egy sötét folt látszott a földön. És mintha nem lenne mozdulatlan!…

– Hát az mi? – kérdezte az egyik lovas.

– Valami pocsolya lehet és visszaveri a holdfényt.

Az egyik előbbre lovagolt és ellenzőt formált homloka elé a tenyeréből. Azután felkiáltott:

– Ott valami dög van! Keselyük telepedtek az útra.

– Nézzük meg!

A lovasok egy része nekirúgatott. Közöttük Tom is, aki Wickfield után csatlakozott a karavánhoz. Mivel fegyvertelennek érezte magát, igyekezett társaságban utazni, hogy ne legyen minden jöttmentnek kiszolgáltatva.

Aki előrelovagolt, most elsütötte a puskáját, hogy elriassza a dögmadarakat. A keselyűk lomha szárnyalással szétrebbentek, de továbbra is ott kóvályogtak körben, alacsonyan, megzavart lakomájuk színhelye felett.

– Halott ember – mondta az egyik lovas.

– Valakinek eloltották a gyertyáját… – állapította meg egy másik.

Leugráltak a lovakról. Azon a helyen, ahonnan a dögmadarak felszálltak egy halott feküdt. Itt-ott már belehasított néhány kampós csőr, de az arcára még nem süppedt rá a halál megkövesedett kifejezése. Mindössze néhány órája fekhetett itt.

Kabátja bal oldalán sötét folt látszott!

Lelőtték.

Az egyik lovas föléje hajolt, azután meglepetten nagyot kiáltott:

– Horner! Átkozott gazember! Utolérte a végzet!…

– Ismeri a halottat? – kérdezte Tom.

Többen is feleltek:

– Mindenki ismerte ezen a vidéken… Kegyetlen rabló volt!

Közben az egyik letérdelt és kigombolta Horner tetemén a kabátot.

Pontosan a bal mellkas közepén egy parányi piros lyuk látszott.

– A Nevada Szelleme… – mormolta az egyik lovas. Elfogódottan álltak. Tom előrejött, hogy megnézze, mi okozta a meglepetést. Ő is látta a mellkas bal oldalán a kis vörös nyílást, és hallotta, ahogy ketten suttogják:

– Pontosan a szívébe… pontosan a szívébe…

– Nézzünk szét – mondta Tom -, lehet, hogy aki lelőtte, az maga is megsebesült, és itt fekszik valahol a közelben.

– Nyugodt lehet. Nem talál a közelben senkit és ez a legcsodálatosabb. Lefogadhatja velem, hogy százméternyi körzetben embernek, állatnak nyomát sem látja.

– Nem hiszem. Ez az ember néhány óra előtt még élt, tehát éjszaka lőtték le. Éspedig pont szíven találták. Ilyen lövést éjszaka száz méternél nagyobb távolságról senki sem képes leadni…

– Maga sohasem hallott a Nevada Szelleméről? Úgy látszik messziről jött – jegyezte meg az egyik.

A szellemhistóriákat nem szerette, tehát elindult megkeresni a nyomát annak, aki ezt a lövést leadta. A halott fekvéséből megállapította körülbelül a golyó irányát.

Holdfény nélkül is jól látott az éjszakában. Fürgén hol kiegyenesedve, hol négykézláb, szinte szaglászva kutatta a terepet. Már százötven métert is megtett. Éppen elhatározta, hogy visszafordul, mikor a harmattól felázott földön patanyomokat vett észre!

Tovább keresett… Itt sokáig állt a ló. Mélyebben nyomódott be a patkója… Valami megcsillant a földön…

Üres töltényhüvely volt, amit egy fegyver ismétlő szerkezete dobott ki. Felismerte a rövid Mauser gyártmányú karabély tipikus töltényhüvelyét. Visszanézett abba az irányba, amerre a halott feküdt.

Több mint százötven méternyire lehetett innen. És pontosan szíven találta! Csodálatos lövés!

Gyönge súrolást érzett a vállán. A kis kócos ló jött utána. Épp olyan csendesen járt, mint a gazdája és mindenhova követte Tomot.

Mire visszament, az útitársai már hozzáláttak, hogy sírt ássanak a halott Hornernek, mert akármilyen nagy rabló volt, istenes ember nem hagyja itt az út szélén feküdni keselyűk lakomájának.

Gyorsan befedték a sírt, néhány követ hengerítettek rá és folytatták az útjukat.

– Mit tudnak erről a szellemről? – kérdezte Tom a szomszédját.

– Semmit. A hatóságok szerint rabló. A bányászok azt mondják, hogy jó szellem. És a bányászoknak igazuk van. Ha a Nevada Szelleme átsuhan az éjszakán és elsüti a puskáját, akkor egy útonálló a másvilágra megy. És ha találtak a szellem áldozatai között olyant, aki nem volt útonálló, arról sem derült ki, hogy rendes ember lett volna. Az bizonyos, hogy kipusztította Mawlest, Todyt, Jeffet és még sok retteget rablót, ma éjszaka pedig Hornerrel végzett.

– És még senki sem látta?

– De mennyire látták! Csak nem sokáig. A Nevada Szelleme jön vágtatva, mint a szélvész: egy dörrenés… valaki lebukik a lóról és a szellem máris elnyargalt. Meg sem áll, csak fél kézzel kapásból odadurrant és úgy szíven találja, aki soron következik, mintha szeme volna a golyónak.

– Nem is élő ember az – mondta egy másik. – A hangját még senki sem hallotta. Felbukkan, amikor szükség van rá, de csak egy lövésnyi másodpercre…

– Nem is sejtik, hogy ki lehet? – kérdezte Tom.

– Hm… Állítólag a környék egy régen elhalt, híres rablójának a szelleme. Élt itt valamikor egy világhírű bandita, az öreg Shiwán…

Tom megrántotta a szárat, hogy a ló azon nyomban megállt.

A másik folytatta:

– Indián. Rojtos nadrágot, mokaszint és főnöki tolldíszt hord. Hatalmas sasorra van, mint Shiwánnak, akit bandájával együtt, vagy tizenöt év előtt pusztult el a hegyekben. Öreg indiánok suttogják a legendát, hogy Shiwán szellemének most minden gaztettéért egy rablót kell lelőni cserébe.

Tom már nem kérdezett semmit.

Tudta, hogy hol keresse Fernandez nyomát…

HATODIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.