A Nevada szelleme

A szellem nyomában

l.

Az ebéd, ha az állatorvos ott maradt estére, komikusnak tűnt a leány előtt, mert nem sok érzékkel bírt a hagyományok tisztelete iránt, de azért engedelmesen lesietett gongütésre emeleti szobájából az ebédlőbe, ahol mindaddig állva maradt az asztalnál, amíg Gonzales ezredes nem ült le. Sokszor valósággal csiklandozta valami belülről, hogy nevessen, mikor Miguel, az óriás néger, aranygombos libériában, fehér kesztyűben körülhordta a tálakat.

Ebéd után az inas bejelentette az intézőt. Az ezredeshez még saját alkalmazottai sem jöhettek be külön engedély nélkül.

– Kéretem Mr. Ingrammot.

Az intéző mélyen meghajolt az ajtóban. Sok év kellett hozzá, amíg ezek a nyugati emberek megtanulták a spanyol főúri szokásokat. Az intéző például tudta, hogy meg kell állnia az ajtóban és várni, amíg Gonzales megszólítja.

– Jöjjön csak, Mr. Ingramm. Már éppen hívatni akartam. Konyakot Miguel.

– Köszönöm, Senor colonel – mondta Ingramm, és miután a házigazda helyett mutatott, leült.

– Valami nincs rendben a gazdaságban?

– Minden jól megy. Csak arra akarom kérni ezredes úr, hogy ezt az új fiút küldje el, vagy ossza be más munkára.

– Miért mi a baj vele?

– Gyáva. És ezt a fiúk nem bírják. Ma egyenesen felszólítottak, hogy távolítsam el közülük Patkinst, különben itt hagyják a munkát.

– Mi törtérit?

– A Glower vendéglőben ültek a legények tegnap és bejött ez a Patkins kölyök cigarettát venni. Valamelyik szomszéd farmról, egy tejfölösszájú fráter, aki úgy látszik hallott már a mi csodabogarunkról, belékötött Patkinsba. Leöntötte a whiskyvel, pofon ütötte és kirugdalta a kocsmából. Ismerni kell azt, akiről szó van. Nagy szájú, hencegő, de nem valami erős, vagy bátor ember. És egy ilyen alak felpofozta Patkinst, a mi cowboyunkat, anélkül hogy a fiú csak a kezét is felemelte volna. A legények nem akarják tovább tűrni a szégyent. Azt mondják, inkább nem dolgoznak itt, pedig tudják, hogy nincs rendesebb farm az Államokban…

A leány most visszaemlékezett a fiúra, a különös halványan izzó szemre, a szabályos, ridegen szomorú arcra, amelyen olykor nagy betegre emlékeztető mosoly suhant át. Kedvetlenül döfködött egy kenyérgalacsint. Bántotta, hogy ez a nyílt homlokú ember gyáva.

– Jó. Majd intézkedem. Küldje ide azt a Patkinst – felelte elgondolkozva az ezredes.

– Magammal hoztam, kint vár a tornácon… Miguel, küldd be a cowboyt – szólt a négerhez. Miguel kiment és nyomban utána Tom lépett be. Tisztán, rendesen volt öltözve, mint mindig, kalapját a kezében tartotta és kissé meghajolt, de távolról sem olyan mélyen, mint ahogy ezen a ranchon szokásban volt…

– Parancsol velem, Senor.

– Ismét azt hallom, hogy gyáva voltál.

– Az voltam, Colonel.

– A legényeim szégyenlik, hogy gyáva ember van közöttük. Nem akarnak veled dolgozni.

– Igazuk van, Senor.

– Ülj le – mondta az ezredes.

A lány felkapta a fejét. Tom az ajtótól mindössze négy lépést tett, és Anna döbbenten vette észre, amitől Gibson, a seriff is megijedt annak idején, hogy a fiú lépései nyomán nem hallatszott semmi nesz!

– Miért mondod, hogy gyáva vagy? – kérdezte nyájasan Gonzales.

– Mert az vagyok, Senor. Azt hiszem, legokosabb, ha elbocsát.

– Bízd rám, hogy mit teszek. Aki rendesen viselkedik, azt nem bocsátom el. Minden tisztességes embernek meg kell élni, akkor is, ha valaki állítólag gyáva.

– Mr. Patkins jó lovas, kihordhatná az orvosságot és az élelmiszert az én környékbeli szegényeimnek. Miguel úgysem győzi a lovaglást meg az inasmunkát együtt. Nem is beszélve arról, hogy sérült a lába – szólalt meg Anna.

A kétméteres négernek egy kóbor kutya harapott a lábába és még mindig sántikálva járt. Az inasi teendőkön kívül Miguel szokta Anna gyámolítottjainak elvinni a segélyt.

– Nem bánom – bólintott az ezredes. – Ezentúl reggel bekíséred a senoritát a városba, és Miguel helyett elviszed a szegényeknek való holmit. Rendben van?

– Ön rendelkezik velem, Colonel – felelte Tom.

Az ezredes felállt. Ezzel jelezte, hogy befejezte a kihallgatást. Ingramm és Tom elmentek. A leány ismét ideges lett a nesztelen, hosszú, vontatott lépésektől. Nem értette!… Ez a vén deszkapadló, amely reggeltől estig bántóan nyikorog, meg sem reccsen Patkins lába alatt.

2.

Tanasso utolsó házától egy szép fasor választotta el Gonzales gróf ranchát. Rövid ösvény volt, mindössze pár száz méter, két oldalt tarka vadvirágokkal dúsan benőtt rét fogta körül, és az út végén látszott a templom, azzal a kis térséggel, ahol a vásárosok rakták ki áruikat.

A derűs, jószagú reggelben százféle madárhang töltötte be a mezőt. A lány ment elől és Tom egy lépés távolságról követte, karján a kosárral. Mikor egy dús cédrus eltakarta őket és a lány tudta, hogy a házból már nem látják, vidáman hátraszólt:

– Jöjjön nyugodtan mellettem Mr. Patkins. Én csak apus előtt szoktam betartani ezeket a gyűlöletes szabályokat.

A fiú szolgálatkészen melléje lépett.

– Mondja Mr. Patkins, miért gyáva maga?

– Ilyennek születtem, senorita.

– Mondja nekem azt, hogy Miss. Jobban szeretem. Tudja, Mr. Patkins, én azt hiszem, hogy a gyávaság gyógyítható betegség. Próbáljon meg kissé erőt venni magán, ha bajban van.

– Nem akarok bátor lenni, Miss Gonzales.

– De hát miért? Ez igazán nem jó így…

– Nem hiszem, hogy Lincoln Ábrahám, vagy Franklin Benjamin megállták volna a helyüket egy kocsmai verekedésben. Mégis akármelyik van olyan kitűnő ember, mint a szeplős Johnson vagy akár az öreg Hyckes, aki pedig alaposan oda tud sózni. Lehet Miss Gonzales, hogy Edison elszaladna egy pofon elől, azért mégsem sajnálatra méltó. A bátorság csak háborúban erény.

A lány egy ideig szótlanul nézett kísérőjére. Hm… Így még nem fogta fel eddig a bátorság kérdését. Az bizonyos, hogy nagyobb dolog volt az izzólámpát feltalálni, mint betörni egy vadlovat.

Messziről már látszott a templom barátságos, fehér fala. Apja halálának szörnyű emléke óta talán most először érezte Tom, hogy lelkében felengedett a vaskapcsok szorítása.

– De magának nincs találmánya és nem is államelnök, csak gyáva. Ez nem jó dolog.

– Így születtem.

– Várjon… Szedjünk virágot. Mert virágot is szoktam vinni a szegényeimnek… Apus ugyanis büszke arra, hogy Tanassoban nincs koldus, nincs nyomorult ember, mert mi mindenkin segítünk.

Jobbra-balra hajladozott és virágot szedett. Tom követte. Nézte a lányt, gyerekes nevetését, karcsú alakját és egyszerre úgy érezte, hogy nagyon-nagyon sötét az élete. De most még sötétebb lett, mint a börtöncella, ahol a betűző napfény csak arra jó, hogy megmutassa, milyen hideg és homályos a bezárt odú.

Anna kifáradt és egy nagy fa árnyékában egyszerűen leült a földre terített kendőjére.

– Ha akarja, üljön le maga is…

Tom melléje telepedett.

– Nagyon bántották a cowboyok?

– Csúfoltak. És igazuk volt. A gyáva embert megvetik a nyugati férfiak… És azt hiszem, a nők is.

Anna a virágokat nézte.

– Hát ne legyen gyáva… és különben sem lehet általában a nőkről beszélni… Az mindig attól függ…

Hallgattak és maguk sem tudták miért: zavarban voltak. Anna hirtelen felugrott.

– No, menjünk…

A városig alig szóltak egy-egy szót. Anna itt is, ott is bement valamelyik házba. Tom táskájából mindenütt előkerült valami, ami szükséges.

Gonzales valósággal az atyja volt ennek a városnak. Mikor a rablók elleni hadjárat megszűnt és az ezredes nyugdíjba vonult, Tanasso piszkos, elhanyagolt kis helység volt. Ma valósággal mintául szolgálhatna az egészséges, szép nyugati városnak. Anna volt az ezredes jótékony jobb keze. Sorra látogatta a város szegényeit és ezek százszor, ezerszer is elmondták, hogy:

– Mindennap imádkozunk a Colonelért és a Senoritáért…

Nagy iskola volt ez Véres Tomnak. Kosárral a karján, egy néger szolga helyett, betegeket és szegényeket látogatni! Érhet-e ennél megalázóbb sors valakit, aki a hegyek szabad fia volt?

– Szomorúnak látszik – mondta Anna, mikor visszafelé mentek. – Én mindennap ettől vagyok jókedvű. Hát nem szép látvány ez: boldog szegényeket látni?

– De szép.

Anna megállt. Éppen a nagy cédrushoz közeledtek, amely eltakarta a ranchot.

– Azt hiszem – mondta Tom szemébe nézve – maga még senkihez sem volt őszinte. Pedig hiába néz ilyen hidegen, hiába zárkózik el. Én tudom, hogy mi a baja: maga boldogtalan. De még lehet boldog ember is…

Tom most a lányra nézett. Lelke visszatért a Sierra Nevada havas csúcsairól:

– Igazán azt hiszi?…

Anna elpirult és nem felelt. A cédruson túl felbukkant a farm.

3.

Másnap reggel Tom megint csak ott állt karján a nagy bőrtáskával. Az idő borúsabb volt. Lomha, fekete fellegek futottak az ég kék alapján, árnyékuk ott látszott a mezőn, és a madarak nyugtalanul, alacsonyan keringtek.

Az ezredes már kilovagolt, Anna épp most reggelizett és jött ki a házból.

– Jó reggelt, Mr. Lincoln! – köszöntötte vidáman a fiút. Kissé tettetett vidámság volt, mert rosszul aludt az éjjel. Szokatlanul sokat kellett foglalkoznia furcsa kísérőjével, aki olyan messzire tud nézni, miközben beszél.

– Jó reggelt, senorita Gonzales.

A lány lelépett a verandáról és elindult. Most a házfal mentén ment a fiú felé. Jobbra a lépcső vaskorlátja zárta el az útját, mögötte a lépcső karfája és a ház közötti beszögellés volt. Ebben a pillanatban irtózatos ordítás hallatszott.

Az óriás Miguel ugrott ki a konyhából, eltorzult arccal, vérben forgó szemekkel, habzó szájjal, kezében baltával. A szakácsnőt lerázta magáról egyetlen vállrándítással. Az istállófiú, aki szintén belekapaszkodott, tört vállal zuhant a földre. Csak véletlen, hogy a balta eltévesztette a fejét és vállon találta. Most rohant egyenesen Anna felé!

– Az óriás Miguel megveszett!

Senki sem gondolta, hogy a jelentéktelen kutyaharapás ilyen következményekkel járjon. Mikor Anna felnézett a sikító, hörgő ordításra, már késő volt ahhoz, hogy meneküljön. Szemberohant rá a veszett néger a baltával. A korlát és a ház elzárták a menekülés útját. Zsibbadtan lapult a falhoz, ahogy szinte zuhanva jött feléje, mint a biztos, szörnyű pusztulás: az óriás Miguel.

Csak Tom, a gyáva cowboy állt jobbra tőle vagy ötlépésnyire. De most… mintha úszna a levegőben, könnyedén átsuhant a lány előtt, egyetlen nagy ívű ugrással és elnyúlt testtel, mint valami leopárd. A magasra emelt baltát tartó óriási fekete kéz csuklóját ragadta meg és valószínűtlenül könnyed mozdulattal megcsavarta. A néger átrepült a kiforduló karral ellenkező irányba, de a fejével visszahajolt hörögve, hogy harapjon. Tomon a legkisebb erőfeszítés sem látszott. Minden mozdulata könnyed, gyors volt és egyszerű. Szabadon maradt ökle egész kis lendülettel csapott a néger állára, de mégis irtózatos lehetett ez az ütés, mert Anna csontok reccsenését hallotta. Azután mintha óriási felfújt gumi lenne, nem is látszott, hogy miképpen.

Egy csavarintással a levegőbe röpült Miguel és a ház megremegett, ahogy a lépcső korlátjára zuhant. De még egyszer feltápászkodott és, mint valami faltörő kos vetette magát fejjel előre Tomra. Egy tizedmásodpercre megmozdult a fiú lába és a néger ettől a gyors rúgástól ismét a falnak vágódott, azután elájult.

Tom Annára nézett. Nem lihegett, a nyakkendője sem mozdult el a helyéről, valami olyan mesebeli egyszerűséggel tette harcképtelenné a veszett óriást, mint aki egy madzagot kötött meg és most eldobja. Egészen a lány elé lépett:

– Rosszul van, senorita Gonzales?

– Neeem… – felelte a lány és megint csak félve lapult a falhoz, mint az imént.

– Hallgasson ide, kérem. Senkinek sem szabad megtudni hogy én itt elbántam ezzel a szerencsétlen Miguellel. Érti? Csak akkor maradhatok itt, csak akkor élhetek nyugodtan, ha gyávának tartanak.

– Igen… – mondta a lány csodálkozva Patkins határozott hangján és a saját engedelmességén.

– Nem mondja el senkinek, ami történt.

– Nem mondom el… – suttogta.

– Miguel felrohant a lépcsőn, megbotlott, átesett a korláton és lezuhant.

– Lezuhant… – ismételte szinte alázatosan, mert érezte, hogy engedelmeskednie kell.

Tom könnyedén felemelte a négert, a lépcső aljára fektette, mintha legurult volna és megkötözte szorosan kezét-lábát.

Közben a magához tért szakácsnő rohant a cowboyokért és most nagy lármával siettek a házhoz.

A szerencsétlen négert azonnal kocsira tették és a városba szállították. Anna a tornácról nézte az izgatottan cigarettázó, beszélgető cowboyokat.

– Szerencse, hogy lezuhant a lépcsőn – mondta Hyckes. – Irtózatos ereje volt szegénynek. Nyolcan is csak nehezen tudtuk volna megfékezni.

– Még jó – mondta vigyorogva a szeplős Johnson -, hogy ez a cowboykisasszony elég bátor volt ahhoz és megkötözte, miután elájult.

A “cowboykisasszony” szóra jót röhögtek. Tom szelíden mosolygott.

– Adj egy kis tüzet – mondta Johnson, és mint aki rá akar gyújtani Tom cigarettájának a parazsánál, eléje lépett, de úgy, hogy csizmájával és egész testével ránehezedett a fiú jobb lábára. Jó sokáig szipákolt a cigarettával, mintha nem akarna meggyulladni és vigyorgott. A lány ezt jól látta. És most már azt is tudta, hogy ha Tom meglendítené kissé a kezét, ez az ember még nagyobbat bukna, mint a százhúsz kilós néger. Vadul dobogott a szíve…

– Köszönöm… – vigyorgott Johnson.

– Kérem – felelte különös mosolyával Tom.

A cowboyok nevettek, a szeplős kirántotta egy ujjal Tom nyakkendőjét, ugyanezzel az ujjal felütötte az orrát és a fiú kalapját előrehúzta az arcába, majd nevetve elmentek valamennyien.

Tom hidegvérrel visszatette a nyakkendőjét. Azután a kalapját végigsimította a kabátujjával és újra feltette.

– Mehetünk, Miss Gonzales – szólt fel gyerekesen tiszta, udvarias hangon a tornácra. És Anna megdermedt, úgy, ahogy egyszer Gringo Fox ott a patak partján.

…Tom mosolygott, mint valami viaszfigura és két tágra nyitott szeme lázas, sárgás fényben foszforeszkált.

4.

Szótlanul mentek egymás mellett végig a fasoron. A lány lehajtott fejjel a földet nézte. A fiú szokása szerint a távoli ég alját. Tomot ismét szorították a vaskapcsok. Johnson szeplős arca befedte azt a kis tavaszi olvadást, ami már lassan felengedett benne, mert hiszen fiatal volt akkor, ha tizennégy éves kora óta csak revolverrel játszott és odafent a Sierra Nevada hideg csúcsán, a vadászatra induló leopárdot követte nyomon, mialatt a vele egykorúak meleg gyerekszobában ültek és tanultak.

Egy ilyen szobára ő is emlékezett. Nem arra ott Balting Cityben, hanem arra a másikra, ahonnan elindult a dráma. Homályos volt ez a kép… Egy másik gyerekkel volt együtt. A szoba bútorzatából nem sokat őrzött meg. Látott egy gömbölyű faállványt, amelyen Grant tábornok mellszobra állt, fehér gipszből és a szobor orra le volt törve. Azután látott egy alacsony fiókos szekrényt, faragott cirádákkal és a fiókos szekrény márványlapján néha vágyva nézett egy-egy almát, mert nem ért fel odáig.

– Maga miért… miért csinálja ezt? – kérdezte a leány.

– Muszáj.

– Nem igaz… Ez valami sötét… ez valami félelmetes dolog. Ki maga?

Tom megállt és a lányra nézett csodálkozva.

– Miért érdekli ennyire?

– Nekem tudni kell… – felelte a földet nézve és nagyon elpirult.

– Senorita…

– Szólítson a keresztnevemen!

– Anna… – maga sem tudta miért, a vaskapcsok szorítása engedett, ahogy kimondta a leány keresztnevét.

– Nem érzi, hogy jól tenné, ha őszintén beszélne valakivel? – mondta kedvesen, biztatóan a leány. – Bűnt követett el?

– Igen…

– Nincs bűn, amit ne lehetne jóvátenni.

– De van. Van, amit nem lehet jóvátenni és nem lehet elfelejteni.

– Mi az?

– Megölték az apámat.

A lány hallgatott. Maga sem tudta, miért rendült meg annyira ettől.

– Most ne kérdezzen többet. Megölték az apámat. Az életemet a bosszúállásnak szenteltem. Nem tartozom senkihez és sehova. Nem értheti ezt meg.

A lány megállt és egész közel ment hozzá, úgy nézett fel rá:

– Nem hiszi, hogy van valami, amiért érdemes lenne másképpen folytatni… – Tom hallgatott. Először történt meg vele, hogy nem állta valakinek a tekintetét.

– Nem kérdezem, hogy mi a története – kezdte újra Anna. – Csak egyet kérdezek: nincs semmi, amiért lemondana a bosszúállásról?

Tom nem felelt.

– Értem… – szólt lehorgasztott fejjel a lány.

– Nem érti. Csak akkor érthetné, ha megölték volna az apját és ismerné a gyilkost. Tudna nyugodtan élni ezzel a tudattal… Eh!… Most már úgyis mindegy…

– Nem tudom, milyen érzés az, ha valakinek megölték az apját. Én csak azt tudom, hogy van érzés, ami különb a bosszúnál… De ez az érzés vérszomjas embereknél sohasem kerekedhet felül… Mehetünk Mr. Patkins…

Ahogy befordultak a templom előtti térre, Tom egy másodpercig megállt. A vendégfogadóba egy ember ment be kissé bicegve.

Holborn!

Az ügynök nem vette észre a fiút és belépett a helyiségbe. Anna nyugodtan ment az útján, és Tom máris követte a hatalmas táskával. Meglepetése csak egy mozdulatnyi visszahőkölésben fejeződött ki. Mindenesetre szerencséje volt, hogy a porszívóügynök nem vette észre.

De azt már nem tudta, hogy valaki mégis észrevette.

A vendégfogadó emeleti ablakában egy ember nézett le a térre és látta Annát, nyomában a fiúval. Addig nézett utánuk, amíg befordultak a sarkon.

A Gringo Fox volt!

A rabló nyugodtan lakhatott bent a városban. Még igen kevesen látták szemtől szembe olyanok, akik azután életben is maradtak.

De ha akad is valaki, aki látta már Gringo Foxot, az sem ismerte volna fel. A banditának ugyanis szénfekete haja és ugyanolyan színű szemöldöke volt. Tizennyolc éves korában tette fel először a szép vörös parókát, akkor sajátította el egy színésztől, hogy mint kell a szemöldökét színpadi festékkel vörösre festeni. Így azután, ha letette a parókát és lefestette a szemét, az egész arckifejezését átváltoztatta a fekete haj és szemöldök.

Mikor Tom és a leány eltűntek a szeme elől, halkan fütyörészett egy darabig, aztán megfordult. Fiatal, vézna külsejű suhanc ült az ágyán.

– Láttam – mondta Fox.

– Kit?

– A Véres Tomot. – A suhanc felugrott.

– Hol van? Miért állsz még mindig itt?

– Nyugalom, Narrow – intette le higgadtan a cinkosát, aki, megtévesztő soványsága dacára, Amerika bármelyik államában két-háromezer dollárt ért élve vagy halva. Az igazi nevét nem tudták, mert mindenfelé csak a gúnynevét ismerték: “a keskeny”. The narrow.

– Átkozott legyek, ha megértlek Gringo! Ez a vadmacska majd beleszól a játékba…

– Az agymunkát csak bízd rám. Véres Tomot rövidesen elintézzük. Várj itt meg…

Lement az ivóba. Szembetalálkozott az ügynökkel, akit közben ő is megismert, mert Lindsayékkal együtt lovagolt Great Dephtig. Lindsayék ott maradtak Great Dephtben és az ügynök tovább jött Foxszal.

– Mi újság, Mr. Holborn? Nem ülne le egy pohár sörre?

– Megihatjuk azt állva is – mondta az ügynök elborult arccal.

Ha hellyel kínálták meg, nyomban szomorú lett. Naphosszat állt. Ez a fáradhatatlanság szoros összefüggésben állt a nyeregben eltöltött órákkal. Hiába bele kell jönni a lovaglásba… El is köszönt Foxtól és felment a szobájába. A mexikói sört rendelt, azután szóba ereszkedett a vendéglőssel.

– Szép város. Nem is hittem volna, hogy erre Kalifornia belsejében ilyen tiszta, modern helység akadjon.

– Ezt sokan mondják senor – mondta a vendéglős öntelten. A vendég öltözködési módja kétségtelenné tette előtte, hogy egy mexikói senorral áll szemben. – És állandóan fejlődünk. Jó kezekben van a város vezetése.

– Hallottam róla – felelte Fox. – Az ezredes kitűnő ember.

– No meg a leánya… Valóságos angyal. Szinte naponta sorra járja a szegényeket, és adományokat osztogat meg orvosságot.

– Nem őt láttam az előbb az ablakból? Egy legény kísérte, hatalmas bőrtáskával.

– Az volt! A néger, aki azelőtt vitte a táskáját, meghülyült egy kutyaharapástól. – Gringo Fox fizetett és ment.

…Egy óra múlva Anna Gonzales egyedül jött visszafelé. A templom előtt valaki megszólította.

– Bocsánat, Senorita… Dr. Joadez vagyok.

Az ismeretlen mélyen meghajolt és megemelte a kalapját.

– Mit kíván uram?

– Ne tartson tolakodónak, Senorita. Hallottam, hogy védőangyala és gyámolítója a város szegényeinek. Mint mexikói spanyol büszke vagyok arra, hogy kitűnő atyjának honfitársa lehetek. Engedje meg, hogy adományához hozzájáruljak valamicskével.

Az előkelő megjelenésű, kitűnő modorú úr mellett egy fiúcska hatalmas csomagot fogott. Anna barátságosan mosolygott.

– Köszönöm, Senor. Mi is győzzük a szegényeket adománnyal, de azért semmi sem vész kárba.

– Most látom csak, Senorita, hogy nincs itt a kísérője, aki a csomagot vihetné.

– Sürgősen ellovagolt Norwichba, egy halász megbetegedett és orvosságot küldtem neki.

– Óh, Dios! Hisz Norwich legalább tíz óra lovon!

– Téved senor. Norwich ötórányira sincs innen, a Sacramento halott ágánál. Azt hiszem, leghelyesebb lesz, ha a csomagot a fiú leteszi a vendéglőben, majd beküldök érte. Örülök, hogy megismertem Senor, egy jólelkű embert. – Kedvesen biccentett, és míg a mexikói mély meghajlással kalapot emelt, a leány elment…

…Gringo Fox felsietett a szobájába, ahol Narrow csizmástól feküdt az ágyán és cigarettázott.

– Ugorj nyeregbe! – kiáltotta a mexikói -, nyargalj, ahogy tudsz, Great Dephtbe és mondd meg Lindsaynak, hogy a Véres Tom ma este egy kis indián lovon, kockás ingben, sárga nyakvédővel útban lesz Norwichból, visszafelé Tanassoba. Norwich, a Sacramento halott ágánál van, ötórányira Tanassotól…

5.

Tom kijött a beteg halásztól. A halászfalu néhány rongyos házikójának lakói hálásan búcsúztak tőle. Kócos, kis indián lovát megabrakoltatták és ragyogóra csutakolva odavezették a “jó senorita” küldöncéhez.

Tom lassú ügetéssel lovagolt a folyóparton.

Ezt a hosszabb utat választott a víz mellett, ahol mindenfelé aranymosók dolgoztak. Miután nem volt fegyvere, ha csak lehetett, forgalmas helyeken járt éjjel, hogy ellensúlyozza védtelenségét.

– A törvény nevében! – Egy lovas állt mellette.

– Harold Jenkins vagyok, helyettes seriff. Feljelentették magát, hogy azonos a Véres Tom nevű rablóval. Kövessen Sacramentoba.

Néhány aranymosó közelebb jött. Tom végignézte a lovast és egy oldalpillantást vetett a közeledőkre. Itt most könnyen meglincselhetik a kormányzó igazolása dacára, ha kiderül, hogy ő a Véres Tom.

– Követem – mondta gyorsan. És elindult. Jenkins mellette lovagolt. Két revolver volt az övében. Jobban szerette volna, ha Tom megpróbál elnyargalni és leterítheti egy golyóval, de így is jó. Nincs az a félelmetes bandita, aki lefegyverezve ne lenne ártalmatlan két töltött revolver közelében. Még jobb így.

A Sacramento felől át kellett vágni a Nevada hegység lábánál elterülő hatalmas rétségen.

– Lovagoljon közvetlen mellettem – parancsolta Jenkins. Tom melléje rúgtatott a lovával.

– Úgy emlékszem, hogy ön Gibson helyettese volt. Miért visz Sacramentoba, Balting City helyett?

– Áthelyeztek…

A két ló olykor egymáshoz farolt, úgy, hogy az alacsonyabban ülő Tom szinte kifordult a nyeregből.

– Igazolni tudom, hogy a kormányzó felfüggesztette ellenem az eljárást.

– Sacramentóban, a kapitányságon ez módjában lesz.

A hold olykor pillanatokra eltűnt és újból előbújt a felhők mögül. A kis kócos ló hirtelen nyugtalanul megrázta a fejét és harapni kezdte a zabláját. Tom megfordult és összehúzott szemmel meredt bele az éjszakába. Jenkins is megfordult, de nem látott semmit. Tudta jól, hogy Lindsay, Corner és Bronson, megerősítve Gringo Fox három banditájával, a nyomukban van. De amit az ő szeme nem látott, azt úgy látszik Véres Tom mégis kivehette valahogy a sötétben.

– Vágtassunk inkább uram, mert lovasok jönnek utánunk.

– Nincs mitől tartani – felelte Jenkins. – Errefelé sok lovas jár éjjel.

Tom ismét megfordult. Most már Jenkins is látta, hogy nyargaló alakok közelednek és lódobogás hallatszott.

– Vágtassunk, uram.

– Sőt. Bevárjuk a lovasokat – mondta a helyettes seriff.

– Sajnálom. Én elvágtatok.

Jenkins kirántotta a revolverét és belelőtt egyenesen Tom arca közepébe. A fegyver egyet kettyent és nem sült el.

– Ne vegye rossz néven – mondta Tom -, de út közben kivettem a revolverét. Okosabbnak láttam, ha magamhoz veszem a töltényeket, és úgy teszem újra vissza fegyvereit, good night…

Jenkins a töltényeihez nyúlt. Tom térdével oldalba rúgta ellenfele ménjét, amitől az felágaskodott, azután nekieresztette az indián ló szárát és mint a nyíl iramodott el síkon. Már közelről hallatszott az üldöző lovak dobogása. Jenkins villámgyorsan töltötte meg újra a revolvereit, megsarkantyúzta a lovát és Lindsayékat be sem várva nyargalt a menekülő után.

Két lövése ott sivított el Tom füle mellett. Jenkins lova jobb volt, mint a társaié, mert vagy ötven méterrel előttük nyargalt. Több lövés dördült a menekülő után. Ha kibukkant a hold, nyomban célba vették. Narrow, Smith és Long, Gringo Fox három embere, nagy félkörben kelet felé nyargalt, hogy bekerítsék és a hegység lóval járhatatlan sziklái felé szorítsák a menekülőt. Jenkins mögötte volt, Lindsay, Bronson és Corner balra próbáltak előzni. Közben lövés lövés után dörrent.

Tom felemelkedve a nyeregben, előredőlt, hogy megkönnyítse a terhet, amely így eloszlik a ló hátán és vágtatott az életéért! Ugyanígy menekült valamikor az apja… Mint valami róka a körben vérszomjas embervadászok félkaréjában. Egy golyó súrolta a vállát… Az ő lova gyorsabb, de elvágták az útját a szabad mezők felé! Egyre közelebb szorul a hegyekhez… Csak a revolvere itt lenne! Gyáva gazemberek!…

A kis kócos állaton most látszott csak meg, mit ér. Szinte megnövekedett, ahogy elnyúlt a vágtatásban és egyenletesen, szélsebesen iramlott… Ahogy közelebb ért a hegyhez, csattogott alatta a sziklás föld és egyre több golyó süvített mögötte… Vége…! Nem messze előtte, a hegy lejtője zárta el az utat. Balról Narrow és cinkosai egyenesen rálovagolnak, de a legveszélyesebb Jenkins, aki vagy kétszáz méternyire mögötte vágtatott…

Ebben a pillanatban kibújt a hold a felhők mögül és csodálatos látványt világított meg… Mintha az égből hullott volna le, hatalmas fehér kancán, kelet felől, messze, egy kísértetiesen vágtató indián tűnt fel, szinte beleveszve az ezüstös fényben úszó látóhatárba!

A Nevada Szelleme!

Ragyogó fekete varkocsába egy főnöki sastoll volt tűzve, bal kezében a ló megeresztett kantárját tartotta lazán, jobb kézben a puskáját.

Tom látta a csodát!

Egy kézzel, kapásból, hihetetlen távolságból, a Nevada Szelleme vállhoz kapta a puskáját és anélkül, hogy baljával elengedné a szárat, odalőtt egyszer… odalőtt kétszer…

Ennyi elég is volt.

Jenkins kizuhant a nyeregből, a sziklák közé csapódva, a hosszú Smith találat után lógva maradt a kengyelben és a paripa még jó darabig vonszolta, miután lebukott. Narrow rémülten ugrott le a lováról és hasra vetette magát a földön, Long a legelső kiugró szikla mögé ugratott, Lindsay és két társa valóságos sortüzet adott a szellemre… de a kísérteties indián már beleveszett lassan a halványan izzó látóhatár fehér ködébe, mint a Fata Morgana csalóka látomása…

Miután Smith lebukott és szabad lett az út a sík felé, Tom nekieresztette a lovát és most már tudta, hogy megmenekült. A kis ló mintha érezné, hogy az életükért versenyeznek, szédítő iramban vette a távot. Lindsay és társai meg sem kísérelték, hogy üldözzék a rohamosan távolodó lovast.

Jenkinshez siettek. A szikla szétroncsolta a fejét, de már előbb meghalt: pontosan a szíve közepén találta el a golyó. A másik még élt. Ennek is a szíve közepén fúródott volna át a golyó, de elcsúszott egy fémlap mentén. Narrow káromkodott. Gringo Fox és mindhárom embere tudták jól, hogy a Nevada Szelleme erre a helyre lő és kissé későn bár, de rájöttek a kézenfekvő védekezésre, hogy egy fémlappal óvják a mellkas bal oldalát. Smithnek azonban nem volt szerencséje. A golyó elcsúszott a fémlapon és nem hatolt ugyan a szívbe, de belefúródott a tüdejébe…

Jenkinst eltemették és Smithet beszállították a tanassoi kórházba. A súlyos sebesült megint egy bizonyíték volt arra, hogy a Nevada Szelleme nemcsak rablókat, hanem az útjába kerülő szerencsétlen bányászokat is lelövöldözi. Valami fanatikus rézbőrű lehet, aki gyűlöli a fehér embereket. Bár a történet után ítélve, megint csak valószínű, hogy nem élőlény, hanem szellem: az öreg Shiwán lelke! Éppolyan kiugró sasorra van, ahogy a leírásokból kiderült, mint a Sierra Nevada egykori haramiájának.

A seriff azonban hivatalos szemmel kénytelen nézni a dolgokat, tehát délután, mikor értesítették, hogy a súlyos állapotban lévő Smith magához tért, eljött, hogy kihallgassa…

6.

Mikor Tom hátranézett és látta, hogy üldözői elmaradtak, nem csökkentette a vágtatást. Abba az irányba lovagolt, amerről a szellemet látta.

Fernandez!

Ragaszkodott ehhez a feltevéshez: a Nevada Szelleme senki más, mint Fernandez! A fehér holdfény, ami a legkipróbáltabb vadászt is akadályozza abban, hogy célozzon, még nagyszerűbbé tette a Szellem két találatát. Nem lehetett messzebb százötven méternél, csak a vakító holdfényén keresztül tűnt olyan ködösen távolinak.

Hamarosan megtalálta a lónyomot a nedves földön. A világos éjszakában le sem kellett szállnia a lóról, hogy kövesse, olyan mélyen és határozottan látszott a patkók helye.

A szellem nyomában nyargalt!

Vagy két mérföld után csodálkozva látta, hogy nagy ívben visszafelé kanyarodik a nyom. De az indián nem tűnt fel többé. Látszott, hogy a lova sokkal jobb, mint Tomé. De még mindig tiszta és kivehető volt a nyom. Semmi kétség… Egyenesen a hegységnek tartott. Világosan látszott, hogy a szerpentinen indult neki a hegységnek. Tom követte.

Eleinte, amíg a talaj homokos volt, jól látta a nyomot. Ahogy sziklásabb lett a talaj, Tomnak le kellett szállni és minden éleslátását összeszedni, hogy követhesse a Szellemet.

A Kereszt Tető csúcsának lejtőjén volt.

Lépésről lépésre haladt. Patkónyom már nem is látszott. Csak azt figyelte, hogy merre van frissen leütött szikladarab a földön. Mesteri munka volt. Meg kellett találnia, hogy a ló patkója hol csiszolt le egy-egy kődarabot az egyenetlen talajról.

Egyre feljebb és feljebb ment. Jobbra nagy harsogással, ezer méter magasról zuhogott alá egy vízesés a völgybe. Hajnalra elérte a tetőt és itt újra megtalálta a ló patkójának lenyomatát a szegényes, harmatos talajban.

A kis fűszálak, amelyeket letaposott a ló, még nem emelkedtek fel. Ebből Tom tudta, hogy egy órával sem előzhette meg itt a Szellem. Az élő fű hamar kiegyenesedik. Azután ismét sziklás részen tűnt el a patkó nyoma és egyszerre…

Egy kis ház mellett ott látta kikötve a fehér hatalmas kancát!

Óvatosan az ablakhoz lépett. A szoba üres volt.

Belépett a kunyhóba. A tűzhelyen magasan lobogott a láng. Hús volt odakészítve és egy serpenyő. A sarokban egy fegyver állt a falhoz támasztva…

Egy 7.65 Mauser!

Tom felvette. Két golyó hiányzott belőle…

Csak most tudta igazán, hogy mennyire vasból vannak az idegei. Percek előtt itt volt a kunyhóban a Nevada Szelleme!

És ő ugyanazt a jeges nyugalmat érezte belülről, ugyanazt az acélos önbizalmat, mintha csak egy mosómedve nyomában lenne.

Kilépett a kunyhóból. A lehajlott fűszálak mutatták az indián nyomát… Virradt. Rőtszínű és sárgás sugárzással terült végig a nap előhírnöke a Kereszt Tetőn és a szomszédos hegyláncok beláthatatlan sorozatán. A szellem nyomán egy sziklaüreghez érkezett. Az üreg fenyegetően, sötéten, némán tátongott előtte… Belépett. Kimeresztve a szemét, a falhoz lapulva haladt, nesztelenül, óvatosan. Egyik forduló a másik után… A barlang alapja lejtősen haladt, egyre meredekebben kanyargott lefelé, mintha a hegy belsejébe vezetne a barlang.

Ahogy a sziklafal mentén haladt, érezte, hogy nedves a folyosó oldala is… Egy újabb forduló után megállt. Mintha lépésék neszét hallaná… Igen, igen… valaki óvatosan jár előtte.

– Fernandez állj meg! – kiáltotta harsányan. A boltozatos sziklafalak között ijesztően zengett a hangja. Senki sem felelt és távolról ismét halk léptek nesze hallatszott…

Sietett. Elmosódó zúgást hallott. Mintha nagyon messze egy dinamó működne… Azután egyszerre elveszett lába alól a talaj és zuhant…

Egy átvillanó gondolat: Vége!

Vagy nyolc métert zuhanhatott, amíg leért. Az a tizedmásodpercnyi irtózatos érzés is átjárta, amit a magasból földet érő ember érez, mielőtt összetörné a tagjait.

De nem ez történt.

Rugalmas alapra esett, amely feldobta újra. Kifeszített ponyvára hullott… Négykézláb kúszott előre… Hamarosan a szélére ért. Miután megpróbált óvatosan lelépni, földet ért a lába. A ponyvát körülbelül egy méter magasságban feszítették ki, a talaj felett.

Távoli zúgást hallott állandóan. Minden nedves volt körülötte: a szikla, a vastag ponyva és víz csepegett föntről is a nyakába.

Ezt ügyesen csinálták! Itt van a hegy belsejében, ahonnan visszafelé nyolc-tíz méteres sima fal zárja el az utat. De hová tűnt az indián? Ha innen nincs kijárás és Fernandez fent meghúzta magát egy sziklamélyedésben, akkor elég, ha a mesztic egyszerűen visszamegy a lovához és elnyargal. Tomnak itt nyomorultul el kell pusztulnia.

Vaktában ment előre. A talpa alatt száraz, kemény valami töredezett, minden lépésnél, hangos reccsenéssel…

A fordulónál halvány világosság látszott és közelebbről hallotta a tompa zúgást. Mintha az üreg kijárásához közeledne!

Tágas barlangba ért.

Most megpillantotta a távoli, halk zúgás és a beszüremlő fény okát… A folyosó nem vezet tovább. A fal félkörben elzárta mindenfelé az utat, csak balra volt egy hatalmas nyílás. De ez a kijárás éppen olyan áthághatatlan volt, mint a legvastagabb szikla. Az Alder-Spring vízfüggönye hullott le előtte. Az ezerméteres mélységből felhallatszott a vízesés tompa, távoli zúgása. Ez a nyílás körülbelül a hegy közepén volt. Idáig jött le a csúcsról. Odalépett a nyílás széléhez. Félméternyire előtte ömlött a vízfüggöny, ez engedte át a halvány tejszínű fényt, amely árnyékokkal játszott most a fiú arcán a zuhanó víz ritmikája szerint cikázva. Ha csak előrehajtja a fejét, a vízesés összetörve dobja le mélységbe. Jobbra-balra sehol egy talpalatnyi kiugrás, a pattanó cseppektől simára csiszolt bazalt falon…

Tom visszalépett a barlangba. A világosságtól kissé elvakultan tapogatódzott körbe de csak zárt, nedves falakat érintett a keze. A barlang hátsó boltozata alatt, nedves, nyirkos, furcsa tapintású felületet talált. Kemény volt és mégis érezte, hogy nem kő… Azután egyenletes mélyedések következtek… Ugyanilyen volt lent és fent, mindenfelé a keze alatt.

Mi ez?

Hirtelen rádöbbent. Sok-sok, rendbe rakott kis zsákokban, arany!

Az öreg Shiwán kincse!

Végig a fal mentén, olyan magasságban is, ahová a keze már nem ért el, kis vászonzsákok sorakoztak…

Már látta is a zsákokat, mert a szeme ismét hozzászokott a félhomályhoz. Némelyik elrohadt és a kifolyt aranypor, kis zöldes halomban rakódott le a földön. Levett néhány zsákot, befúrta kezét a hézagok között, talán valahol megérzi a falat és a zsákok mögött nyílás lesz… De ameddig a keze elért, pedig válláig nyomakodott be a zsákok közé, mindenütt újabb és újabb sorok közé tapintott.

Felbecsülhetetlenül sok aranypor van itt felrakva!…

Hihetetlen kincs!… Arany… mindenütt arany… Mennyi vér, mennyi hiábavaló keserves kínlódás, remény és boldogság fűződött ezekhez a zsákokhoz, amelyeket Shiwán évtizedeken át gyűjtött itt össze áldozataitól…

Újságpapírt vett elő a zsebéből és meggyújtotta az öngyújtójával.

A fellobbanó papír lángja kivilágította a barlangot. Látszottak a félelmetes tömegben egymásra rakott kis zsákok, a sötét falak, amelyeken sehol egy nyílás és…

…És most azt is megértette, hogy mi reccsent olykor a lába alatt.

Csontok! Fehér, emberi csontok hevertek mindenfelé!…

Néhányan az elmúlt tizenhat esztendő alatt idáig már eljutottak a kincs nyomában. Megtalálták az aranyat, azután örökre az övék lett… Az ellobbanó papír világánál, lidércnyomásszerű mozdulatlan összhangban látszottak rövid időre:

Az arany és a csontváz!…

Most már körülbelül sejtette, hogy mi vár rá. Leleményes emberek, akik idejutottak, lassú keserves éhhalállal múltak ki és nem találták a kijárást.

Nincs kijárás. Lezuhanni lehet a magasból, de felmenni, a tíz-tizenkét méteres sima falon lehetetlen…

Leült és cigarettára gyújtott.

Most hát meg fog bűnhődni a sok vérért. Ha bűnösek voltak is az áldozatai. A vér, a bosszú, mégis valahová idevezet, ez világos. Talán, ha előbb megismeri ezt a lányt… Talán minden más lenne most…

A padmalyról egy kövér csepp pontosan a cigarettája parazsára esett. A piros folt egy sistergéssel elmúlt. Ült és nézte a zizegő víz homályos üvegekre emlékeztető függönyét.

– Tom Wheeler…

Felugrott!

…Tisztán hallotta ezt, és mégis mintha a halkan zúgó víz mögül, meghatározhatatlan helyről jönne a hang…

– Tom Wheeler, hallasz engem?…

Honnan ér ide a hang? Ő a víz zizegésén túlról hallja. Olyan fojtottan, mintha a földből jönne, de az is lehet, hogy súgja valaki mellette. Tónustalanul elmosódó, irány nélkül érkező hang volt…

– Megölhetnélek és megérdemelnéd. Üldöztél, miután megmentettem az életedet… Ez hálátlanság…

A félhalk, gazdátlan beszéd, visszhangosan zengett a nedves boltozatok között… Tom nem hitt a szellemekben, de ez földöntúlian megfoghatatlan hang volt.

– Arthur Wheeler jó volt hozzám. Ezért még egyszer meghálálom a fiának, amit tett. Az egyetlen ember leszel, rajtam kívül, aki élve kijött innen…

Most végre neki is megjött a szava:

– Az apámat ártatlanul megölték! Te megmenthetted volna.

Csend támadt.

– Csak akkor értesültem róla, mikor már meghalt.

– Hagytad, hogy becstelennek tartsák!

Egész halkan, mintha Tom fülébe suttogna, olyan szomorú, leheletszerű válasz érkezett a sötétből:

– Nem tehettem mást… – A hang kissé megerősödött. – Tom Wheeler… végy magadhoz aranyat…

– Fernandez! Nem kell a mocskos, véres aranyad… – Ismét csend lett. Úgy látszott, az indián gondolkozik. Azután a víz zizegésén átszűrve egy sóhaj hallatszott, gondterhelt, szomorú sóhaj, majd a hallott hang ismét megszólalt:

– Kiengedlek innen, ha megesküszöl apád emlékére, aki a barátom volt, hogy nem kutatsz tovább utánam.

– Nem lehettél apám barátja, mert rajtahagytad száradni a mocskot. Ne engedj ki innen Fernandez, mert nem nyugszom addig, amíg megkötözve a bíró elé nem vittelek, hogy számot adj az apám becsületéről.

Visszaült a földre, és cigarettára gyújtott. Ó, ebben a bátorságában, amivel visszautasította az ajánlatot, volt némi életundor is. Lelke legmélyén talán nem bánta volna már a halált, utálta a settenkedést, a bosszút, az üldözést, a vért és az aranyat.

Csend volt. Szóval Fernandez elment. Itt hagyta őt. Igaza van… Bolond lenne, ha egy veszélyes ellenséget kiengedne a markából. Fernandez megmentette őt egyszer, ma éjjel. És egyszer megöli. Kiegyenlítette a számadást.

– Tom Wheeler… légy hát szabad. Nem félek tőled.

– Add vissza az apám becsületét!

– Azt fogom tenni, amit az én helyemben te is tennél… Menj a barlangnyílás jobb oldalához, nyúlj fel a kezeddel, amíg egy kiálló sziklát találsz, húzódzkodj fel, amíg rá tudsz térdelni, feletted újabb kiugró lesz, a kinyújtott kezed magasságában… Ezen is húzódzkodj fel…

A hang elhalt. Mire Fernandez az utolsó szóhoz ért, Tom csodálatos fürgeséggel, szinte két mozdulatnak tetszett az egész: már ott térdelt a barlangnyílás jobb oldala felett kiálló, kis sziklán. Ez a kiugró csak éppen annyi helyet hagyott, hogy az egyik térdével elférjen rajta. Sok-sok hasonló szikladudor volt a barlangban. Senkinek sem juthatott eszébe, hogy egy ilyenre felkapaszkodva valahogy megszabaduljon. A Szellem utasítása szerint a feje fölé nyúlt, ahol újabb lapos kis szikladarab állt ki. Mikor fejével két kapaszkodó keze közé ért, tudott mindent. Ettől a második kiugrótól jobbra halvány fényt pillantott meg. A fény innen látszott, a keskeny nyílás a barlang homlokzatából előredőlő bazalttömb oldalában volt. Csak kis hasadék volt, éppen annyi, hogy a homlokzat mögé lehessen siklani.

Bepréselte magát a hasadékba és szembekerült egy üreggel, amelyen át megpillantotta az eget. Csak annyi hely volt itt, hogy hason csúszva előrejusson a nyílásig. A nyílás előtt is víz folyt le, vékony sugarakban. Kidugta a fejét. Közvetlen alatta és kétoldalt mellette zuhant le az Alder-Spring roppant víztömege, amely porrá törve harsogott lent a mélyben. De erre a kis részre csak néhány csepp hullott. Felnézett. A nyílás felett sziklapárkány meredt előre, ezen megtört a lezuhanó víz, hogy sokkal lejjebb egyesüljön újra a két sugár, valószínűleg a barlang nagyobb nyílása előtt. Ez a kis rész a párkány védelme alatt állott. Épp annyi hely volt hogy kicsúszhasson. Egy pillanatig szédülten állt ott a vízesés közepén, mindössze néhány méternyi szikla óvta a feje felett, ebben a szédítő magasságban. Most megértette azt a furcsa fátyolozott hangot, amellyel a Szellem beszélt. Ezen a kövön állt és hangja kívülről tompítva ért a barlangba a mellette lehulló víz zajától.

Jobbra, ha egészen a sziklához lapult, áttehette a lábát egy másik kőre, amely oldalt és hátrafelé elkanyarodott a lehulló víz mögött. Miután átlépett erre a kiugróra, keskeny ösvény nyílt meg előtte és néhány ugrással kiért az Alder-Spring zuhataga mögül.

Elgondolkozva ment fel ismét a tetőre. A fehér mén már nem volt ott. A kis indián ló békésen legelészett. Fáradtan ült a nyeregbe és elindult lefelé… Egész napját lovon töltötte, inge foszlányokban lógott és vállsebe, ahol a golyó súrolta, kissé gyulladásba jött. Elgondolkozott. Az bizonyos hogy Fernandez innen valahova Tanasso környékére tér haza, hiszen Arthur Wheeler itt akarta keresni. A tetőn nem lakik, az látszott a kunyhón. Valahol lejjebb kell egy szállásnak lenni, ahol megbújhat, ahonnan váratlanul lecsaphat a síkságra. Igen, igen… Hova mehetett innen Fernandez, ahol nem kell félnie, hogy elfogják, ahol ehet, ihat, pihenhet és átöltözhet.

Azt képzelte, hogy ő a Szellem.

Ezen az ösvényen le kellett mennie, mert jobbra és balra nem vezet út. Miután leért a Kereszt Tető aljára, körülnézett. Merre menne, ha ő lenne a mesztic? Szemben a síkság és a Sacramento folyó, ahol nyüzsögnek a bányászok. Arra nem mehet. Jobbra domb, a hullámos talajon Tanasso felé vezet az út. Itt az óvatos ember, dombtól dombig könnyen továbbjuthat anélkül, hogy észrevegyék.

Átnyargalt a dombokon. Távolról már feltűnt Tanasso. Két lejtő között hatalmas birkanyáj legelészett egy kunyhó közelében. Ez mindenesetre ideális átmeneti rejtekhely lehet a Nevada Szelleme számára.

Egy öreg indián pásztor lakott itt, Tonga, aki megfordult sokszor Gonzales farmján is, mert kitűnő ismerője volt az állatok betegségeinek. De hát az ősz, hajlott hátú, köhögős Tonga nem lehet a Nevada Szelleme.

Megsarkantyúzta a lovát és a szétiramló juhok között odarúgtatott a kunyhó küszöbén üldögélő indiánhoz.

– Halló, Nagy Főnök!

Tonga tiszteletteljesen felállt.

– Tonga nem Nagy Főnök, csak egyszerű, vén harcos. Úgy látom, rossz utad volt uram. – Az indián “rossz út” alatt veszélyes lovaglást ért.

– Igen, rossz utam volt, Tonga. Szeretném, ha megmosnád a vállsebemet és egy inget adnál kölcsön. Nem szívesen mennék így haza.

– Örülök, ha ezt a semmiséget megtehetem érted, uram.

Miután megmosdott, az indián egy kiváló sebész ügyességével megtisztogatta és bekötözte a horzsolást, Tom felfrissülve lépett ki a kunyhóból. Odabent alaposan körülnézett, de semmit sem látott, ami arra emlékeztette volna, hogy nemrégen itt járt a Nevada Szelleme.

– Nem látnád el a lovamat, mielőtt útnak indulok? – kérdezte Tongát. És mint aki biztos abban, hogy beleegyező választ kap, elindult az istálló felé. De az indián gyorsan elállta az útját.

– Sajnos, az istállóba nem vezetheted be a lovat, az én két állatom köhögést kapott és tudod, uram, hogy az milyen ragályos.

– Igazad van, Tonga. Most már a ranchig csak kibírja valahogy, ha idáig elhozott. – Nyeregbe szállt és elügetett. Megtudta, amit akart: Fernandez fehér kancája az indián istállójában van. Ezért nem engedte be őt.

NYOLCADIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.