Dráma a hegyek között
l.
Anna nyugtalanul járkált az ebédlőben. Két óta elmúlt. Az ezredes nemrégen tért vissza délelőtti sétalovaglásáról és a szobájába ment, hogy átöltözzék az étkezéshez. Mikor Jimmy, az új néger inas megütötte a gongot, Gonzales frissen vasalt egyenruhában jött le a lépcsőn. A ház régi szokása ellenére Anna nem várta meg, hogy az apja kezdje a beszélgetést, hanem ő szólította meg nyomban.
– Aggódom ezért a Patkinsért. Tegnap Norwichba küldtem orvossággal és még nem tért vissza.
– Remélhetőleg nem esett semmi baja. Talán ott töltötte az éjszakát.
– Nem, nem… Azt mondta, hogy estére újra itt lesz – felelte Anna leplezetlen idegességgel. Az ezredes összehúzódó szemmel nézte.
– Mindenesetre hiba volt – szólt rövid habozás után -, hogy olyan messzire küldted. Tudod jól, hogy nem visel fegyvert, tehát védtelen mindenféle támadás ellen. Az ilyen fiút nem szabad este a prérire engedni.
Anna az ujjait morzsolgatta.
– Igazad van… Sohasem bocsátom meg magamnak, ha valami baja esett. Gondolnom kellett volna erre.
Szótlanul ettek. Anna alig nyúlt az ételhez.
– Jimmy – szólt később az ezredes -, mondd meg Mr. Ingrammnak, hogy tegnap délután a senorita egy legényt küldött Norwichba, aki még nem tért vissza. Intézkedjék, hogy megtudjunk róla valamit.
Egy perc múlva a néger ismét visszatért.
– Az a legény már itthon van senor, az imént érkezett.
Az ezredes felemelkedett a helyéről.
– Na látod, kár volt aggódnod. Nem eszik meg a cowboyt ezen a vidéken. Délután a városban van dolgom. Holnap ünnepeljük Tanasso újjáépülésének évfordulóját.
Miután az ezredes elment, hogy a városba lovagoljon, Anna mintha csak sétálna, körüljárta a házat. Távol, az istálló mellett, megpillantotta Tomot, aki az öreg tölgy árnyékában egy vastag deszkát faragott, amit a jászol középső bakja és a tető közé akart ékelni, mert meglazult kissé a főgerenda. A leány egyenesen hozzásietett:
– Örülök, hogy látom Mr. Patkins, nyugtalan voltam, hogy olyan sokáig elmaradt.
– Elszakadt a heveder útközben és vissza kellett térnem…
Anna kétkedően nézett a szemébe.
– Azt hittem, más történt… Szeretném, ha őszinte lenne hozzám… – Egy barátságos mozdulattal a fiú vállára helyezte a kezét. Meglepetten látta, hogy Tom arca összerándul. Most vette csak észre, hogy az ing kissé magasabb a bal váll felett. Ott kötés van!
– Megsebesült!
– Kissé megütöttem… Ugyanis, amikor elszakadt a heveder…
– Miért hazudik?!
Tom elfordította a fejét. Nagyon nehezen jön ki hazugság a szájából.
– Üldözték!… Eltalálták a vállát! Miért nem mondja meg? Mi történt a vállával?
Tom hűvös tekintete lassan átmelegedett, és fényt kapott, de ez nem a lapulni kényszerülő, veszett fenevad izzó pillantása volt, ez a meleg, lelkes ragyogás azt fejezte ki, hogy örül, amiért a lány ennyire aggódik érte, örül, mert úgy érzi, hogy Anna szereti.
– Jelentéktelen horzsolás… – felelte halkan.
– De eltalálhatták volna halálosan is!
Két kézzel megfogta a fiú kezét.
– Tom… ne menjen többé a bosszúja után…
Tom maga sem tudta, hogy történt: átkarolta Annát.
– Ha tudnám… Ha nem állna közöttünk semmi… Magáért mindenre képes volnék…
– Akkor megmondom őszintén: köztünk nincs más akadály, csak az, hogy gyűlölöm a bosszút, a hazugságot, az olyan embert, aki halálra üldöz valakit, amíg elpusztítja…
– Megígérem magának, hogy nem állok bosszút senkin. Utánajárok az apám becsületének, de még a gyilkosára sem emelek kezet… Nem most érlelődött meg bennem ez az elhatározás, hanem még éjjel, egy csendes félórában, mikor azt hittem, hogy mindennek vége és magára gondoltam.
Anna két kézzel szorította meg Tom kezét.
– Köszönöm… – mondta halkan.
…Az istálló előtti vén tölgyfa eltakarta őket és így senki sem látta, mikor megcsókolták egymást.
2.
Claytont, a tanassoi seriffet komor gondolatok nyomasztották a hivatalában. Ez a Smith, aki meghalt, utolsó perceiben különös vallomást tett. A haldokló bányász, mert a seriff nem tudta, hogy Smith bandita, egész furcsa, látszólag összefüggéstelén históriát mesélt. A segédje, Morgan és az orvos éppolyan tanácstalanul állták körül a végét járó Smith ágyát, mint ő. Már az furcsa volt, hogy a Nevada Szellemének egy áldozata élve kerül a kórházba, mert valami fémlapon elsiklott a golyó.
Nézzük csak meg, hogy mi derült ki a szaggatott szavakból, amit Smith lázasan elnyögdécselt.
Elsősorban kiderült, hogy üldözték a Véres Tomot. Másodsorban a két ember, aki behozta Smith-t, eltűnt. Harmadszor: Véres Tom állítólag Tanassoban tartózkodik. Negyedszer jön a főzagyvaság: a rabló szerint, nem Véres Tom lövöldözött rájuk, hanem a Nevada Szelleme. Ötödsorban: mikor megkérdezték, hogy miért nem lőtt rájuk Véres Tom, kiderült, hogy a haldokló biztos tudomása szerint a Véres Tom soha többé nem süti el a revolverét senkire. Éppen midőn a seriffet legjobban érdekelte volna a beteg mondanivalója, ez ügyet sem vetve a hivatalos közeg kíváncsiságára, egyszerűen meghalt.
Most mihez kezdjen? Morgan, a seriff segédje, már egy órája kéri telefonon Balting Cityt. Ha ott sem tudnak semmit, akkor itt egy lázálomról van szó, ami haldoklónál a seriff biztos tudomása szerint nem ritka eset!
– Balting City?… – Morgan befedte a kagylót és átszólt: – Mr. Clayton!
…Clayton átvette a hallgatót és röviden elmondta az eseményeket kollégájának. Gibson ezután meglepő választ adott.
– A bányász vallomása helytálló. Véres Tom ügyében a kormányzó felfüggesztett minden további eljárást. Nem kell tartani tőle, állandóan ellenőrizzük és biztosítékunk van arra, hogy nem bánt többé senkit. Figyelmébe ajánlom, hogy az ügyet tartsa titokban, mert ez jót fog tenni az ön további pályafutásának, Mr. Clayton.
– Mindent meg fogok tenni, ami tőlem telik… Csak kérem, hogy mondja el az ügy legapróbb részletét is.
– Rövidesen személyesen fog tőlem mindent megtudni. Egy elcsapott rendőrtisztviselő, bizonyos Jenkins, néhány gyanús emberrel Kaliforniába ment és egy ügyben nyomozok, amiért utánuk megyek.
– Valami közelebbit kérek a Véres Tomról, addig is, amíg idejön.
Gibson néhány szóban elmondta, hogy Véres Tom vagy két hónapja, a Kansas Cityből jövő vonaton utazott Elkig, és jámbor ifjúnak mutatkozott be. Balting Cityben felismerte valaki egy kocsmai támadásnál. Mintegy két hete indult Tanassoba… Közelebbit majd személyesen.
– Mr. Morgan! – intette be Clayton a segédjét -, egy titkot bízok most önre. Megígértem, hogy senkinek sem fogom elmondani. Hasonló diszkréciót várok magától is.
Közölte az ügyet Morgannal. Morgan megőrizte a titkot, csak a feleségének beszélt róla, ami viszont természetes, Morganné is csak legzárkózottabb barátnőjének, Winston gyógyszerész nejének mondta el az érdekes hírt, így azután valóságos csoda, hogy másnap mégis egész Tanasso tudta Véres Tom históriáját. Az emberek kis csoportokban tárgyalták az eseményt. Kombináltak, hogy ki lehet az illető.
Végül a rejtélyt másnap egy kis kövér trapper oldotta meg. A furcsa zsíros ruhájú ember, aki a szörnyű hőségben egy másodpercre sem vetette le hatalmas nemezkalapját, mintha félne, hogy valaki ellophatja a muzeális értékű holmit, egy csomó vidrabőrrel megrakva érkezett a hegyek közül Barthoz, aki régi vásárlója volt. Itt azután a felhalmozott bőrökön üldögélő szomszéd kereskedők suttogásaiból kivehette, hogy Véres Tomról van sűrűn szó.
– Mi köze Kaliforniának a Véres Tomhoz? – kérdezte a trapper.
– Sok, Mr. Trickley. A Véres Tom itt van Tanassoban. A legnagyobb titoktartás terhe mellett elárulom magának.
– Mi az ördög? És maguk ilyen nyugodtak?
– Nyugodtak lehetünk. A Véres Tom polgári foglalkozásra adta magát. Nem nyúl a revolveréhez, nem emel kezet senkire. De mégsem lincselhetjük meg, mert a seriff szerint ebben az esetben a kormányzó nem ajándékozza Tanassonak azt a gyönyörű négy tenyészlovat, amit legutóbb ígért.
Trickley közben egy régi ismerősét vette észre, kint az utcán, amint bemegy a szemközti kocsmába. Nézd az ügynök! Hát ez mit kódorog erre?
Közben Bart folytatta a titok előadását:
– Két hónap előtt szelíd zöldfülűnek öltözve utazott Kansas Cityből Balting Citybe – mesélte a kereskedő. – Elkben felismerték. Azután megölt valakit Balting Cityben és valamilyen okból itt él Tanassoban. Felfüggesztették ellene az eljárást, de soha többé nem bánthat senkit.
Trickley álmélkodva figyelt… Kansas City… zöldfülű… Balting City… Gyilkosság! Hopp! Nagyot ütött a homlokára.
– Bart! Én egy ökör vagyok!
A kereskedő vállat vont.
– Mi köze ehhez az ügyhöz a maga intelligenciájának?
Mindenki tudja, hogy egy trapper nem lehet egyetemi tanár.
– Szavamra mondom, hogy együtt utaztam a Véres Tommal, Kansas Cityből! Csakugyan úgy viselkedett, mint valami zöldfülű, sőt én bolond, ott voltam abban a vendéglőben, vele együtt, ahol később megölt valakit! Söröztünk! És bedőltem a komédiájának! Hogy röhöghetett rajtam!
Azután titokzatos arcot vágott:
– Ne kérdezzen többet tőlem, Bart. Mi odaát Nevadában mindig tudtuk, hogy ez a Véres Tom voltaképpen egész rendes fickó. Én nem leplezem le… – Értékes nemezkalapját megigazgatta és távozott. Egyenesen a kocsmába ment. Éppen siralmas látványhoz érkezett. Wolfert, ez a garázda, részeges fuvaros, a porszívóügynököt a nyakánál fogta és rázta.
– Majd adok neked visszautasítani tisztességes emberek meghívását! – Nekivágta Holbornt egy asztalnak. – Ismerem az ilyen kifent úri csirkefogókat!
– Mr. izé… – hebegte Holborn -, ön téved… Én nem vagyok úri… Egyáltalán nem…
Wolfert revolverével hadonászott az ügynök orra alatt.
– Nekem nincs két revolverem, mint neked. Csak egy van! De elő merem venni.
– Én beismerem… Nem tudok revolvert rántani… – rebegte Holborn.
Wolfert ismét el akarta kapni az ügynök nyakát, de valaki a kezére ütött, hogy kiejtette a revolvert. A kis kövér Trickley állt előtte.
– Mi?! – ordította dühödten a garázda fuvaros. – Te törpe! Szétszedlek!
És nekiment a tömzsinek.
A helyiségben ülő vendégek közül senki sem szerette a verekedő Wolfertet, ezért tapssal honorálták a kis kövér trapper kellemes mutatványát, amely két részből állt. Elsősorban a harcias fuvarost pofon ütötte és térden rúgta. Amíg ez egy pillanatig csodálkozott, azalatt nekivágta a söntéspolcnak, hasba rúgta és két fülénél fogva hosszan és türelmesen verte Wolfert fejét a márványlaphoz. A mutatvány második része akkor következett, midőn Trickley, hogy ne bocsátkozzon állandó ismétlésekbe, abbahagyta a fej odaveregetését és remek célzással, nyolc lépés távolságból, pontosan az utcára rúgta ki a nyitott ajtón keresztül Wolfertet. Azután megigazította álla alatt a kalapja szíját és szuszogva odaszólt a vendéglősnek:
– Sört!
Egy pohár sör után egyenesen az ijedtségtől sápadt Holborn asztalához ült. Az ügynök hálásan szorította meg a kezét:
– Köszönöm önnek Mr… Trottler.
– Trickley. Nincs mit köszöni. Inkább én csodálom az ön férfias fegyelmezettségét. Nem lennék erre képes.
Holborn bután nézte. Trickley szünetet tartott, azután jelentős pillantással mondta:
– Vallja be őszintén, hogy utóbbi találkozásunkkor néhányszor hülyének tartott…
– No, de Mr. …Trickley… Miért akar belém kötni? – kérdezte siralmasan Holborn.
– Szó sincs ilyesmiről. Biztosíthatom, hogy én csak védelmezője és barátja leszek a jövőben, de őszintén és nyugodtan mondja ki: ugye hülyének tartott engem néhányszor?
– Hát… ha egészen őszinte akarok lenni… – hebegte az ügynök -, olykor bizony… gondoltam ilyesmit, de nem is sejtettem, hogy észreveszi.
Trickley bólogatott.
– Azóta rájöttem. Beismerem: én egy marha vagyok!
– Nem, Mr. Trickley. Igazán nem marha. Talán kissé korlátolt. De hát végtére is…
Elakadt. Csodálkozva nézett körül.
Mi ez? A helyiség megtelt emberekkel és vagy tízen, akik már nem fértek be, az ablakpárkányon könyököltek. És mintha valamennyien őt néznék!
– Nem is sejtettem, mikor együtt utaztunk nyolc hét előtt Kansas Cityből, hogy valaha büszke leszek erre – mondta Trickley.
“Mit akar ez?” – kérdezte önmagától szorongva Holborn és ijedten csodálta a sokadalmat. Mikor az emberek meghallották Kansas City említését, felzúgtak és összesúgtak. Minden megegyezik! Ez az alak utazott Kansas Cityből, ez érkezett ide két hét előtt.
Holborn baljós előérzettel felemelkedett:
– Viszontlátásra… uram… – dadogta Trickley felé.
Egy hosszú bányász lépett oda:
– Idehallgasson! Nem bántjuk magát, de azután viselkedjen tisztességesen, mert itt nagyon hamar elbánunk az izgága emberrel. Érti? Itt nem lesz lövöldözés…
“Folyton belém kötnek…” állapította meg keservesen magában, és hebegve fordult a bányászhoz:
– Kérem, én… én… igazán… senkit sem bántok… sohasem lövöldözök… és ha akarják… – oda akarta adni a revolvereit és alázatosan kihúzta őket tartóikból…
A következő másodpercben üres volt a kocsma!
Az a két-három ember, aki a helyiségben tartózkodott, meg sem moccant az asztalok alatt. Viszont öt percen belül megjelent a seriff.
– Uram! – lépett oda Holbornhoz – hivatalosan nem veszek tudomást a jelenlétéről, de figyelmeztetem, hogy ne járkáljon errefelé fegyverrel és még tréfából se húzza elő a revolverét! Itt csak addig élvezi a vendégszeretetünket, amíg nem öl meg valakit. Érti? Ilyesmiben nem ismerjük a tréfát!
– Kérem én Holborn… ügynök vagyok.
– Mindegy, hogy milyen nevet mond. Tudomásul veszem, hogy Holborn ügynök. Ön mindennap reggel tízkor jelentkezik nálam a hivatalban, és amelyik napon ezt elmulasztja, a legkönyörtelenebbül fogunk eljárni.
– De Mr. seriff… Én itt békében töltöttem el az időmet…
– Biztosíthatom, hogy ezután is így lesz. Minden egyes lépésről tartozik nekem beszámolni. Ne felejtse el, hogy én védem meg a tömeg elől, amely különben meglincselte volna magát.
Holborn szédült.
– Kérem, azonnal elhagyom a várost…
– Ezt további intézkedésig ne merészelje, mert száz kitűnő lovas ered a nyomába és szitává lövik, még ha a világ legnagyobb banditája, akkor is!
Ezzel a seriff magához vette az ügynök két revolverét és döngő léptekkel távozott. Holborn elkékült, remegő ajakkal dőlt a söntéspolcnak. Néhány sápadt ember mászott elő az asztal alól és a vendéglős, az eldugott legvénebb whiskyjéből átnyújtott egy pohárral Holbornnak.
– Mr… Hogy is mondta?… Nem bánom, legyen Holborn! Engedje meg, hogy megkínáljam egy korty itallal és tekintse magát ezentúl a vendégemnek. Átkozott legyek, ha ezentúl egy centet is elfogadok öntől valamiért.
Holborn ettől a kijelentéstől legalább úgy megijedt, mint a seriff fenyegető szavaitól. Eszelősen tapogatta a homlokát, rávigyorgott a vendéglősre, és gyorsan felhajtotta a whiskyt. Levegőt… levegőt… mert rosszul lesz. Megőrült egy egész város… Példátlan esemény… Kitámolygott az ajtón és bizonytalan léptekkel elindult, hogy helyreállítsa a lelki egyensúlyát egy rövid sétával. Nem gondolkozni… csak menni. És ment…
Tisztes távolból néhány száz főből álló tömeg követte.
3.
Ezt a csődületet látta messziről Anna. Sohasem volt még ilyen nyüzsgő és izgatott a békés Tanasso. Igaz, hogy a földrengéstől elpusztult város újjáépülésének évfordulóját ünneplik holnap, de ezért még nem hagynák el a boltosok üzleteiket, hogy csoportokba verődve, felhevülten hadonászva tárgyaljanak.
– Engedje meg, hogy üdvözöljem, senorita – szólalt meg egy hang mellette. Az a spanyol úr üdvözölte mély meghajlással, kalaplevéve, aki a múltkor a szegényeknek adakozott.
– Jó reggelt, senor. Nem tudja, mi okozza ezt a különös izgalmat a városban?
– Egy sajátos esemény, senorita. Nevada leghíresebb banditáját Tanassoba internálták és valahogy kipattant a dolog.
Közben elindult a leány mellett.
– Boldog leszek, ha megengedi, hogy együtt menjek önnel, senorita. Amint látom, kísérő nélkül van és tudom, hogy egy igazi spanyol hölgy…
– Csak hagyja, senor. Én már itt születtem a Nyugaton és nem érzem magam spanyol nőnek. Amerikai lettem.
– Per Dios! Ebben igaza van! Mióta megismertem önt, csodálkozom azon, hogy spanyol. A bőre hófehér és ez ritkaság a mi donnáinknál, azonfelül minden mozdulata, az egész lénye angolszász…
Közben a fasorhoz értek. Anna hazafelé ment.
– Még nem mondta el, hogy ki az a bandita, aki ilyen lázba hozta a várost.
– A Véres Tom. Egy hihetetlenül vakmerő, félelmetesen erős és ügyes rabló, aki az egész Nevada állam ellen harcolt. Sehogy sem tudták elfogni. Hogy ártalmatlanná tették, annak egész különös oka van, amit véletlenül tudok. Egy ismerősöm mesélte, aki befolyásos ember Balting Cityben. Véres Tomnak a fivérét felismerték és elfogták. Ezen az alapon fegyverszünetet kötöttek a rablóval. A bátyja ott maradt túsznak Balting Cityben és őt ide internálták Tanassoba azzal a kikötéssel, hogy ha bárkire kezet emel, akkor könyörtelenül elbánnak a fivérével.
Anna megállt és elfehéredett.
– Ki volt az… akit az emberek követtek a városban most…
A spanyol nevetett.
– Egy ártatlan porszívóügynök, akit néhány ostoba alak összetévesztett a rablóval.
– És mit követett el… ez a… Vé… res…
– Tizenöt éves volt, mikor megölték az apját, akkor a hegyek közé menekült, ahol úgy élt, mint valami farkas. Tíz embert gyanúsított azzal, hogy részesek az apja halálában. Hetet lelőtt ezek közül. Kétszer gyújtotta fel a várost és ha nem fogják el a fivérét, Nevada állam minden rendőre és katonája kevés lett volna ahhoz, hogy elbánjanak vele. Rosszul van, senorita?
Anna egy pillanatra megkapaszkodott Gringo Fox karjába, azután erőt vett magán.
– Nem… köszönöm… semmi… És miért éppen Tanassoba jött ez az ember?
– Állítólag egy Fernandez nevű meszticre vadászik, akiről azt hiszi, hogy fő része volt az apja halálában.
– De ha nem vehet többé fegyvert a kezébe…
– Azért, ha nem látják, a Véres Tom mégis csak Véres Tom marad!
– Köszönöm, senor… Itthon vagyok.
Gringo Fox mélyen meghajolt és nagy ívben vette le a kalapját, de mikor a lány eltűnt a szeme elől, megelégedetten mosolygott és gyors léptekkel fütyörészve ment vissza a vendégfogadóba.
4.
Tom azon a mozdulatlan módon, ahogy megszokta a hegyek között, törökülésben ült a földön. Holdfényes éjszaka volt. Egy domb árnyékában húzódott meg. A kis kócos ló mintha a gazdáját utánozná, olyan mereven, mozdulatlanul állt mellette. Mióta Tonga kunyhójában járt, minden éjszaka itt ült elbújva és várt. Beláthatta a prérit és a távoli dombokat anélkül, hogy őt észrevehették volna. A Kereszt Tetőről vezető ösvény felől ez volt az első domb a sík terület után. Bármerről is nyargal ki a síkságra Fernandez, ha a legrövidebb úton tér vissza Tonga kunyhójához, akkor erre kell lovagolnia.
Türelemmel ült. A hold már bevégezte útját az égen és fehér izzással eltűnt a komor hegység egyik havas süvege mögött. Sötét lett. Tom cigarettára gyújtott. Miközben szívta, tenyerével elfedte a parazsát.
Kelet felől rozsdaszínű csík húzódott előre az égen. Tom a lányra gondolt. Az utóbbi időben nem találkoztak. Anna került el minden alkalmat. Miért? Valami történt, az bizonyos. A piros csík ibolya és sárgás árnyalatokkal tágult, egyre élénkebben terült szét a mező és az álmosan elfekvő Sacramento folyó felett.
Virradt.
Tom lóra ült és megindult a dombok között visszafelé. Ilyenkor már nem jár a Nevada Szelleme.
A nap felkelt, mire visszatért a tanyára. Ilyenkor nem a házba ment, hanem a pihenő ökrök közé, mintha korán ébredt volna és már a munkahelyén lenne. Nem kellett tartania semmitől, mert napszállta után a cowboy ott tölti az idejét, ahol akarja és senki sem törődik azzal, ha a városba lovagol, vagy a prérin csatangol, csak a helyén legyen, mikor dolog van.
Levette lováról a nyerget és szabadon hagyta legelni. Hirtelen megfordult. Nyugtalanság fogta el, úgy érezte, hogy valaki figyeli.
Nem messze egy fa mellett Anna állt. Sohasem szokott ilyen korán kelni. Valószínűleg őt akarta meglesni. Azt is látta bizonyára, hogy Tom a dombok felől jött. Minden bűntudat nélkül jókedvűen sietett a lány felé:
– Jó reggelt!
– Hol volt? – kérdezte keményen Anna.
– A völgyben.
– Lesen?
A fiú arca elborult.
– Megmondtam, hogy keresek egy embert. Azt is megígértem, hogy nem bántom az illetőt.
– Fernandeznek hívják!
Tom egy lépést hátrált és hosszú idő óta most először ült ki az arcára ismét az a viasszerű mozdulatlanság.
– Honnan tudja?
– Maga a Véres Tom!
– Igen… Az vagyok… Illetve voltam. Megölték az apámat, a legjobb és legderekabb embert a világon. Ártatlanul. Az anyámat is ők ölték meg, mert belehalt ebbe a szörnyűségbe. Tizennégy éves koromban hét gyilkossal megverekedtem szemtől szembe, tisztességes harcban… hét olyan gazemberrel, akiket orvul lelőni sem igazságtalanság. Ez igaz. Több vér, több bűn nem tapad hozzám.
– Hét embert… Szörnyű…
– Így van. De ez a hét ember oka volt annak, hogy egy gyerek mindenkitől elhagyatva, árván a hegyek közé került, miután látta, hogy az apját bekerítették és lelőtték, mint valami kártékony vadat.
– Tom… én hiszek magának és mindig hinni akarok… Ugye soha, soha többé nem fog élő emberre lőni? Ugye nem a bosszú melegíti belülről?…
– Nem… most már tudom, hogy nem… mióta magát ismerem…
Közben leültek egy kőpadra. Még senki sem volt ébren a házban.
– Egy magára hagyott gyerek, akinek a hegységben farkasüvöltés volt az altatódala, nem ismerhet más érzést, mint ami engem hajszolt. Sohasem voltam rossz gyerek. Nagyon szerettem a békés gyerekszobát. Szívesen emlékezem arra a kis nyomorúságos odúra is, ahol egész kis gyermek voltam…
– Ez hol volt?
– San Franciscóban. Dick már iskolába járt. Milyen szép emlék az a szegényes szoba. A cirádás fiókos szekrénnyel, amelyen egy-egy alma állt és én nem értem el a márványlapig…
Anna döbbent csodálkozással nézett maga elé.
– Cirádás fiókos szekrény?… Másra nem emlékszik, ami ebben a szobában volt? – kérdezte.
– De igen… egy kerek, barna faliórára is emlékszem, amelyik negyedóránként rekedten zörgött, mert elromlott az ütőszerkezete…
– És a sarokban – folytatta gyorsan, izgatottan a lány -, gömbölyű oszlopon egy fehér szobor áll…
– Grant tábornok…
– Törött volt az orra…
Elhallgattak. Nézték egymást. Tágra nyílt szemmel, nyitott szájjal. A vér sebesen kalapált az agyukban, kétségbeesetten préselve a múltból feltűnő képeket, hogy kicsorduljon belőlük még egy csepp emlékezés, ami megold valamit. És egyszerre Tom gondolatai közül egy név buggyant ki, egy szó és anélkül, hogy értené, ijedten kiáltott:
– Kitty!
A lányt a torkánál kapta el ez a név.
– Kitty!
Valahonnan a sötétből ismerős és mégis sohasem hallott hangok ismételték: “Kitty!” Ő volt Kitty!… És egy fiú ágaskodik a fiókos szekrény előtt, tehetetlen erőlködéssel az almák felé…
– Tom…
Most már Tom is látja azt a tipegő kislányt, akivel együtt ültek a padlón és játszottak.
– Te Kitty voltál…
– Igen… tudom… de hát apus sohasem beszélt erről…
Tom elgondolkozott.
– Bizonyára kellemetlen emlékei fűződnek ehhez az időhöz. Azt hiszem, legokosabb, ha nem kérdezed egyelőre.
Tom agya lázasan dolgozott. Egy függöny lebbent fel előtte. Komoran nézte a lábai előtt heverő apró kavicsokat. Szent Isten!…
A csorda felől egy ostor pattanása hallatszott. Lassan megelevenedett a farm környéke, szomjas állatok bőgtek és felvert por szállongott a napfényben. A lány nem maradhatott itt tovább.
– Viszontlátásra, Tom… – mondta ragyogó szemmel és megszorította a fiú kezét.
– Boldog vagyok, Kitty!…
De nem ez látszott az arcán. Ahogy a leány után nézett, mély, gondterhelt ráncok húzódtak a homlokán és a szája egy kemény, lapos vonássá szorult, ahogy összepréselte az ajkait.
5.
A város minden ablakát kivilágították, zászlók, lampionok, fáklyásmenet és rezesbanda fokozták csodálatosan ünnepivé a hangulatot. A zenekarok és fáklyásmenetek mind a főtérre gyűltek. A templomot zsúfolásig megtöltötték a város előkelőségei, akik az istentiszteleten vettek részt. A templom elé szónoki emelvényt ácsoltak, ahol a notabilitások ünnepi beszédeket intéznek majd a néphez. És a tömeg egyre gyűlt, a városból, a környékről, tömött sorokban tolongtak a főtéren.
Lindsay, Bronson és Corner, Gringo Fox szobájának ablakából néztek le az áradatra. Látcsővel kutatták a kivilágított téren tolongó emberek arcát. Gringo Fox és Narrow az ágyon feküdtek ruhástól, Long egy sarokban ült.
– Épp elég mesztic van az emberek között – mondta Lindsay megfordulva. A Gringo fütyült.
– Azt hiszem, ez valami rögeszméd – mondta idegesen Narrow. – Miért pont itt kerülne a szeműnk elé a mesztic. Tán el sem jön az ünnepségre.
– Lehet, barátom. Ha mindent úgy csináltok, ahogy én mondom, mégis miénk lesz az öreg Shiwán aranya. Most azt mondom, hogy Lindsay és a másik kettő keressék a főtéren Fernandezt.
Tovább fütyörészett. Közben a polgármester odalent gyönyörű beszédet tartott. Utána kilépett a templomból a város képviselője. Felment az emelvényre és körülbelül ugyanazt mondta, amit a polgármester, majd átadta a helyét a következő szónoknak.
– Hát itt nincs közöttük a mesztic! Vagy ha igen, akkor hátul áll… – mormogta Lindsay a tömegét figyelve állandóan.
Dörgő éljen harsogott fel a téren és az emelvényre felment a város jótevője, Gonzales ezredes.
Csend lett.
– Fernandez! – kiáltotta harsányan, megdöbbenve Lindsay.
Az ezredes meghallotta. Felnézett a vendéglő ablakára. Azután nyugodtan az emberek felé fordult:
– Barátaim! Keserves megpróbáltatások után ma egy boldog, békés, fejlődő város…
6.
Lindsay, Bronson és Corner csodálkozva álltak.
– Szóval? Felismertétek az ezredesben Fernandezt? – kérdezte Fox.
– Hogy a fenébe ne! Hiszen csak őszebb lett, de különben olyan, mint mikor mellettem lovagolt, Hawkins karavánjában – kiáltotta Bronson.
– Te tudtad, hogy ő az! – mondta Lindsay a mexikóinak.
– Tőletek. Ha lett volna eszetek, ti is rájöttetek volna. Elsősorban Fernandez magával vitte annak idején a meggyilkolt Hawkinsnak a leányát. Tehát olyan embert kellett keresni, akinek a környezetében egy tizenhét-tizennyolc éves lány is van. Egy mesztic egy fehér lánnyal. Másodsorban mért nem hivatkozott Arthur Wheeler Fernandezre, mikor nyakára szorult a hurok? Mert nem akarta kompromittálni a barátját. És kit lehet kompromittálni? Akinek tekintélye van. Keresni kellett tehát egy kreol bőrű embert, aki tekintélyes polgár és egy körülbelül tizenhét-tizennyolc éves fehér lány él a környezetében. Így jutottam el Gonzales grófhoz. Bőrének színére a spanyol eredet elég jó magyarázat. Shiwán hihetetlen vagyonával, Mexikó elszegényedett nemesei között nem egyet találhatott, aki örökbe fogadta.
– Győztél Gringo Fox! De hogy magyarázod meg a Nevada Szellemét?
– Ezt nem tudom… csak sejtem. Fernandez itt nőtt fel a hegyek között, itt harcolt évékig, valószínű, hogy az ősi vér éjszaka kihajtotta a hegyek közé, a rétségre és folytatta régi hadjáratait.
Narrow csípőre tett kézzel megállt a mexikói előtt:
– És mi szükséged van arra, hogy ilyen lassan keverd a kártyát? Sohasem tudja senki, hogy mit forgatsz a fejedben. Hónapok óta járunk a titok és a kincs nyomában, és egyre kevesebben leszünk…
– Eddig még senkit sem kényszerítettem, hogy velem tartson. Én keverem a kártyát, azt is tudom, hogy csak én ismerem minden részletét az ügynek. Ez azért van, hogy ha egy emberem a saját szakállára akar dolgozni, kaparja ki egyedül a gesztenyét. – Mosolyogva, nyugodtan fújta a füstöt a sovány bandita arcába.
– Hagyjátok ezt az örökös marakodást! – kiáltotta Long. – Mondd meg Gringo, hogy mit csináljunk?
– Lindsay, Corner és Bronson – mondta Fox, újra végigdőlve az ágyon, ügyet sem vetve Narrow-ra, aki merően nézte az ágy lábánál állva – felkeresik Fernandezt, illetve Gonzalest és azt mondják, hogy amennyiben nem kapnak holnapig ötvenezer dollárt, abban az esetben leleplezik.
– Hohó! – kiáltotta Lindsay -, te az öreg Shiwán kincsére vadásztál. Hogy lett ebből most ötvenezer dollár?
– Ostobák vagytok. Egyelőre semmi bizonyítékunk sincs arra, hogy az ezredes valóban Fernandez. Ti hárman elég kínos vallomást tehettek ellene, az is lehet, hogy leleplezhetnétek. Ha ötvenezer dollárt ad nektek, hogy elhordjátok innen magatokat, akkor megvan. Ennyi pénzt senki sem tart a lakásában. Felmegy tehát a Kereszt Tetőre, ahol szerintem Shiwán aranya van elrejtve. Az ezredes bizonyára nem az uniformisában, hanem mint a Nevada Szelleme fog felmenni a hegyre, hogy elhozza az ötvenezer dollár ára aranyat. És ma éjjel kell neki felmenni, mert ti nem vártok tovább, holnap délelőttnél. Este elhelyezkedtek a Tanasso felé vivő ösvényen és elfogjátok az ezredest, mikor visszatér a Kereszt Tetőről. Elfogjátok, mint Nevada Szellemét. Több bizonyíték nem kell. Ha a kezetekbe kerül az ezredes, mint indián, akkor az utolsó szem aranyát is elvehetjük.
– És ha kisiklik? – kérdezte Narrow gyanakodva.
– Ez esetre is bebiztosítom a társaságot. Corner és Bronson elhelyezkednek fent a tetőn, ahol az ösvény a régi őrházhoz ér és kilesik a rejtekhelyet. Lindsay, Narrow és Long elzárják a visszavonulást Tanasso felé.
– És te?! – kérdezte Narrow.
– Én itt maradok a vendégfogadóban.
– Tizenhatan voltunk Gringo és most rajtad kívül csak ketten maradtunk a bandából. Mindig a háttérből irányítasz, hogy addig forgasd a dolgot, amíg csak egyedül te maradsz élve, az aranyhoz – mondta Narrow. – De ne hidd, hogy csak a Nevada Szellemétől kaphatsz golyót – előrántotta revolverét és…
És Gringo Fox, ahogy hanyatt feküdt, az ágy lábánál álló Narrow-nak a csuklójába rúgott, hogy a revolver elrepült a szoba másik sarkába. Azután továbbra is nyugodtan fekve maradt. Lindsay és Long fogták le a dühöngő banditát.
– Ha még egyszer fegyvert próbálsz fogni rám, fejbe lőlek, Narrow. Ezt jó lesz, ha megjegyzed magadnak – figyelmeztette mosolyogva Fox és fütyülni kezdett.
– Nem igazságos Gringo, hogy mi vigyük vásárra a bőrünket te helyetted is – mondta Lindsay.
– All right. Tudjátok mit. Elmondtam nektek az egész tervet. Ti viszitek vásárra a bőrötöket, tehát ha meg tudjátok szerezni nélkülem az aranyat, nem kérek részt belőle. Ugyanis a legfontosabbat, ami nélkül nem mehettek semmire, azt én fogom elvégezni.
– Szóval, ha elfogjuk a meszticet és megtudjuk, hol az arany, neked nem jár semmi? – kérdezte villogó szemmel Narrow.
– Úgy van. Most pedig takarodj. Menjetek és tegyétek meg, amit mondtam, különben magam intézem el az egészet és semmit sem kaptok. Annyi eszetek sem volt eddig, mint egy tyúknak. Nélkülem bejöttetek volna ide a városba és elárultátok volna Fernandeznek idő előtt a jelenléteteket. Na, mehettek… Elég volt belőletek – mondotta unottan Gringo Fox és befordult a fal felé.
Valamennyien szó nélkül, engedelmesen elmentek…
Megkezdődött a tűzijáték. Reggelig fognak durrogni a rakéták Tanassoban. Az ezredes elgondolkozva lovagolt hazafelé a fasorban.
Három lovas jött galoppban utána. Gonzales hátranézett, azután megrántotta a kantárt és visszafordult az érkezők felé. Higgadtsága egy pillanatra sem hagyta cserben, pedig jól tudta: a végzet jön utána.
A három lovas körülfogta.
– Fernandez! – mondta Lindsay -, megismersz bennünket?
– Mit óhajtanak? – kérdezte nyugodtan az ezredes.
– Ide hallgass! Menekülünk. Holnap reggel tovább kell vinni a bőrünket innen. Üldöznek. Ötvenezer dollárt fogsz adni nekünk, hogy úgy tűnjünk el, ahogy jöttünk. Ha nem kapjuk meg az ötvenezer dollárt, mindenki tudni fogja, hogy Fernandez vagy, mesztic, az öreg Shiwán indián fia.
Az ezredes nem felelt.
– Délelőtt tízig a vendégfogadóban várjuk a pénzt – folytatta Lindsay. – Ha elküldöd, élj boldogan. Nem áll érdekünkben hogy bántsunk. Ha nem küldöd el, legyen szégyene mindenkinek körülötted, hogy valaha kezet fogott veled, tépjék le a rangodat, amit az amerikai hadsereg fennállása óta még rabló mesztic sohasem viselt…
A három lovas választ sem várva elrúgtatott. Az ezredes lehajtott fejjel, eleresztett kantárral léptetett végig a fasoron. Felment a szobájába és Annát hívatta. Mikor előtte állt a lány, hosszan a szemébe nézett és megsimogatta.
– Ide hallgass, leányom – mondta csendesen, nyugodtan. – Ha valaha is szerettél, most nagyon erősnek kell lenned. Elmegyek ma este és lehet, hogy nem térek többé vissza… Az is lehet, hogy reggel ismét itt vagyok és nem lesz semmi baj. Ha nem jönnék vissza, meg kell tudnod az igazat. Én nem vagyok spanyol, hanem félvér indián. Te Hawkins Kitty vagy. Ereidben egy csepp indián vér sincs, egy Jack Hawkins nevű szerencsétlen véget ért bányász leánya vagy. Azért vigyáztam állandóan erre a spanyolos komédiára, hogy az emberek még csak ne is gyanítsák bennem a félvért. Tizenöt év előtt örökbe fogadott egy szegény mexikói gróf. Így kerültem mesztic létemre a hadsereg tisztjei közé. Valamikor nagyon szerettem az anyádat. Az ő halála miatt irtottam ki a rablókat. Azután magamhoz vettelek. Lehet, hogy ezt mind nem kellett volna tennem…
Anna odament és a nyakába borult.
– Nem érdekel, hogy félvér vagy-e, vagy spanyol… csak ne menj el… tőlem…
– Erre most nincs idő, Anna. Légy erős. Nekem sietni kell, hogy hajnalra elintézzek mindent. Valamikor azt hittem, sohasem fogod megtudni, hogy én csak egy félvér vagyok.
– Mit bánom én, hogy milyen a bőröd színe! Az apám voltál és most is az vagy… – Az ezredes megkönnyebbülten ölelte magához a leányt.
– Köszönöm. Nagyon jó, hogy ezt mondtad. És most tudj meg röviden mindent. Az én apám rabló volt, engem is rablónak nevelt. Shiwánnak hívták és rettegett tőle egész Kalifornia. Nekem Fernandez az igazi nevem, az anyám holland leány.
Fernandez! A lány elszédült. Az ezredest keresi Tom és talán éppen Tom miatt van ez az egész…
– Ne kutass utánam holnapig – folytatta az ezredes. – Lehet, hogy csak zsarolásról van szó, de lehet, hogy az a bandita áll az események mögött, akit már régen a nyomomban érzek… Én éjjel akartam vele találkozni, ő nappal kutatott utánam. Úgy látszik, ravaszabb mint én. De lehet, hogy tévedek, rémeket látok és nem ez az ember van a sarkamban…
…Tom! Mit csináljon? Talán Tom nem tudja, hogy az ezredes Fernandez? Vagy tudja, hogy az ő nevelőapja mégis?…
– Várj holnapig! – mondta a leány. – Én azt hiszem… ha beszélnél vele…
– Nem lehet. Mióta a sarkamban van, tudom, hogy egyszer felhajszol és az az ember ravasz, gonosz, erős és irgalmatlan…
– Nem!
– Most fogadj szót. Egy perc időm sincs már. Reggelig ne tégy semmit, ne kutass utánam, maradj itthon.
Gyorsan megcsókolta és mielőtt a lány bármit szólhatott volna, ment. Anna kifutott a tornácra és még látta, amint az ezredes a puskáját a vállára veti és elvágtat…
Kora este volt. A városban most kezdődött a tűzijáték. Egy-egy rakéta szállt fel sisteregve és tűzvirágokat szórt szét az égen.
Tom miatt van ez? Talán nem mondott igazat neki?… A bosszú mégis előbbre való mindennél?
Hirtelen elhatározással a fiú szobája felé indult. Mióta a házban teljesített szolgálatot, a főépület egyik kamrájában lakott. Kopogott az ajtón. Semmi válasz. Merészen benyitott.
A szoba üres volt!
Kétségtelennek látszott előtte, hogy Tom az, aki miatt az ezredes ilyen előkészületeket tesz. Nagyon homályos és zavaros volt most már előtte minden. Hogy került gyerekkorában San Franciscóba? Miért vitte el onnan a mesztic, akit most is éppúgy szeret, mintha az édesapja lenne. De ki volt az édesapja, a “szerencsétlenül járt bányász”, Hawkins…?
Kisétált a fasorba és maga sem tudta, hogy megindul lassan az egyenes fasoron át a város felé. Még kevésbé látta azt az árnyat, amely fától fához lopakodva követte.
A Gringo Fox volt.
Távoli zűrös zene és lárma hallatszott, rakéták, ropogtak, másodpercekre megvilágítva az égboltot.
A templom előtt feltárult a sokadalom látványa. Megállt egy pillanatra.
– Üdvözlöm, senorita, illetve Miss Gonzales – szólította meg udvariasan Gringo Fox, miután elébe került.
Anna örömmel nyújtotta a kezét. Nagyon egyedül volt, annyi fájdalommal és félelemmel. Jólesett neki, hogy egy szolgálatkész, udvarias férfi van a közelében. Mit tudta ő, hogy éppen Gringo Fox az, akinek a kezét Fernandez indián ösztöne megérezte a játékban, mit tudta ő, hogy éppen Gringo Fox az, akivel az ezredes hónapok óta szívós élethalálharcot folytat, egymás nyomát kutatva.
– Igazán gyönyörű éjszaka és nagyszerű ünnepség – mondta lelkesen a férfi. – Milyen kár, hogy éppen ma hagyom itt ezt a mesés várost. Per Dios! Chicagóban sokkal unalmasabb lesz.
– Ma utazik, senor? Én azt hittem, hogy itt telepszik le.
– Boldogan telepednék le az ön közelében senorita, mert csodálatosabb leányt még sohasem láttam… – A spanyol szeme őszinte tűzzel villant fel, mikor ezt mondta.
Anna kissé összeráncolta a homlokát.
– Úgy látom, ön szeret szépeket mondani a hölgyeknek, senor.
– Ezer bocsánat! – Mentegetődzött a mexikói és ismét levette tiszteletteljesen a kalapját.
– Elragadtattam magam, de higgye el, Miss Gonzales, hogy nem szokásom szépeket mondani. A világ legboldogabb embere lennék, ha valaha méltónak tartana magához.
Anna sóhajtott. Nem volt abban sértő, ahogy a spanyol közeledett hozzá. De ő Tomot szerette és most jobban esett volna egy elfogulatlan jó barát.
– A legnagyobb bányavállalat biztosító társaságának vágyok a főtisztviselője Chicagóban, elég gazdag ahhoz, hogy méltó életet biztosítsak…
– Ne folytassa, senor. Ön kedves gentleman, de nekem nincs szándékomban férjhez menni…
– Akkor hát feledje el, amit mondtam. Én sohasem fogom elfelejteni Tanassot. Amikor idejöttem, azt hittem, hogy csak néhány régi kirabolt bányász bűnügyét kell átvizsgálnom, de most már tudom, hogy a végzetem hozott Tanassoba.
Elsőrangú színészek is megirigyelhették volna Gringo Fox spanyolosan előkelő komédiáját. A leány felkapta a fejét.
– Ön bűnügyekkel foglalkozik?
– Csak biztosítási üzletekkel kapcsolatban. Sok kirabolt bányásznak fizetünk kárösszeget és időnként átnézzük ezeket régi bűnügyeket, mert nem ritka eset, hogy évek múlva elfognak egy rablót. Ha találnak a gazembernél elrejtve pénzt, vagy aranyat, akkor megtérülhet némi a biztosítási összegből.
– Szóval ismeri a régi… rablóvilág gazságait?… Hallott… Shiwánról például?
– Arról a vén rézbőrű szörnyetegről mindenki hallott, de különben elég felületesen ismerem a rablóvilág históriáit, leszámítva néhány érdekes esetet. Tisztviselő vagyok, senorita és nem detektív.
– Talán hallott véletlenül egy szerencsétlen bányászról, akit Hawkinsnak hívtak?…
– Hawkins? Elég mindennapos név. Egy Hawkinst odaát New Sacramentóban kocsmai verekedésnél szúrtak le. Azután úgy emlékszem egyet az öreg Shiwán és az a sokat emlegetett mesztic pusztított el a karavánjával együtt. Ebben az ügyben volt bűntárs Arthur Wheeler is. Az ő fia, az a bizonyos Véres Tom. Ez minden, amit tudok…
Anna zsibbadtan állt… Lehet, hogy akit az apjának hitt, megölte az apját? És az az ember, akit szeret, a másik gyilkosnak a fia? Amennyire tudott, erőt vett magán.
Idétlenül, rekedten jött ki a hang a torkából.
– És hol lehetne erről többet… Valami biztosat…
– Nézze, éppen ott van szemben a seriff hivatala. Morgan, a helyettese, szolgálatban van ma éjjel. Szívesen előkeresi a nyilvántartóból ezt a régi ügyet, hiszen Tanasso környékén játszódott le minden…
– Ez engem nagyon érdekel… Várjon itt meg, senor… ha kedves akar lenni…
– Boldoggá tesz…
Miután a lány belépett a seriffhez, Gringo Fox elégedetten veregette korbácsával a csizmáját és fütyörészett.
Morgan szívesen állt rendelkezésére Annának. A régi körözvények és iratok hamar előkerültek. A lány úgy érezte, megőrül… Az első jelentés szerint Jack Hawkins karavánját lemészárolták és kirabolták… A három éves Hawkins Kitty tetemét nem találták meg. Egy év múlva kiderül, hogy Fernandez, Shiwán fia csalta tőrbe az áldozatokat… Újabb kilenc év múlva váratlanul tíz vádló jelenik meg Balting Cityben, döntő bizonyítékokkal Arthur Wheeler gazdag farmer ellen, aki Hawkins gyermekét magával vitte San Franciscóba. Itt osztozott később Fernandezzel. Fernandez elvitte Hawkinsék kislányát Wheelertől… Arthur Wheelert szökés közben agyonlőtték. Fernandeznek a gyermekkel együtt nyoma veszett…
Maga sem tudta, hogy támolygott ki újra a levegőre… Lehetséges, hogy ez a jó ember… Gonzales…? Még most sem tudja gyűlölni, pedig olvasta róla, hogy megölte az apját.
Hogy is mondta Tom? “Maga nem tudhatja, hogy mit érez egy ember, akinek megölték az apját…”
Most már tudja…
– Nincs jól, senorita? – A spanyol lépett hozzá.
Anna felnézett az okos, behízelgő kifejezésű férfiarcra. Senkije sem volt a kerek világon, ezen a nyájas ismerősön kívül.
– Senor… Elfogadom az ajánlatát… Vigyen magával Chicagóba! – mondta hirtelen elhatározással.
– Ó, senorita! – Mélyen meghajolva hosszan kezet csókolt.
– Összeszedek néhány nélkülözhetetlen holmit az útra…
– Ha esetleg holnap nem akar még indulni…
– Nem holnap… Most… Azonnal… Hajnalban, ha világosodik, elindulhatunk Sacramentoba… Várjon a fasorban két órakor… Most kérem, ne kísérjen… Egyedül akarok maradni…
Szinte futva indult hazafelé…
Gringo Fox diadalmasan nézett a leány után és vidáman fütyörészve ment vissza a fogadóba. Per Dios! Az öreg Shiwán hagyatékát ez a leány jelenti!
9.
A Nevada Szelleme messze északra vágtatott Tonga kunyhójától és nagy félkört írt le az éjszakai rétségen, úgy vágtatott neki déli iránynak. Tizenegy óra lehetett. Tanasso felett rakéták röppentek az ég felé és tompa ropogás kísérte a lehulló fényeket.
A sötétségből egyetlen iramlással nekirúgtatott az ösvénynek. Ha lestek is rá, ez olyan hirtelen történt, hogy annyi idő sem telt el, amíg egy revolvert kihúzhattak volna és a Szellem már a hegyoldal szikláinak fedezékében folytatta útját.
Lassan, megfontoltan léptetett, a fenséges néma hegyóriások között kanyargó, kis szerpentinen. Úgy érezte, hogy utoljára jár a Szellem magányos éjszakai útján, a Nevada zord, barna sziklái között. Elnyújtotta hát ezt a kirándulást és bandukolva kapaszkodott egyre feljebb, feljebb. Mintha otthonától búcsúzna, olyan szeretetteljes szomorúsággal hallgatta a magasból leomló Alder-Spring harsogását.
Egyre magasabban hágott a kristálytiszta levegőben.
A fehér kanca fülei hirtelen megrezdültek és orrát a föld felé nyújtogatta.
– Mit látsz, öreg?…
Előrehajolt a ló nyaka fölött. Néhány falevél feküdt az ösvényen. Nem szárazak, hanem frissek. Felnézett. A levelek nemrégen hullhattak le a magnóliafáról. És nem is maguktól kerültek a földre, hiszen friss zöld levelek voltak és szél sem fújt. Valaki lesodorta őket valószínűleg a puskacsővel.
– Értem… Szóval jól sejtettem… – mormogta a mesztic.
Azután ügyet sem vetett a földre, pedig a ló állandóan előrehajtotta az orrát és mozgatta a füleit. Nyugodtan haladt az út feléig. Itt megkötötte a lovat. Most körülbelül ott volt, ahonnan a barlang titkos kijárásán keresztül, a vízesést kikerülve, elérhette az ösvényt. Egykedvűen anélkül, hogy jobbra vagy balra nézve, gyalog ment tovább a tetőre, azután nekivágott a sűrűnek és belépett a barlangba… Corner és Bronson óvatosan követték.
– Várj!… – súgta Corner -, hagyjunk egy kis előnyt, csak azután menjünk utána a barlangba.
– Ha megtaláljuk az aranyat, akár nyomban le is lőhetjük – mondta a másik. – Azt hiszem, Gringo Fox nem sejtette, hogy ilyen pontosan beválik a terve.
Corner előrement, Bronson vagy tíz lépésről követte. Óvatosan, lábujjhegyen haladtak a barlang lejtős folyosóján, pedig erre nem is volt szükség, mert a Nevada Szelleme olyan gondatlanul, hangosan csoszogva járt előttük, mint aki tökéletes biztonságban érzi magát.
Bronson hirtelen fojtott kiáltást hallott a fordulóból, amerre Corner ment! Egy ugrással ott termett…
Azután ő is zuhant…
10.
A hatalmas fehér ló türelmesen várt. Egyszer csak a vízesés mögül kilépett egy sziklára az indián. Előbukkant a hold. Még az éles, fehér megvilágításban sem ismerhette fel az ezredest, aki így látja. Előreugró sasorra volt most. Lágy viaszból formálta ezt a toldalékot az orrára. Ahogy a holdfényben lóra kapott, igazi rézbőrűnek látszott. A fénylő fekete sima, dús haj két hosszú indián fonattal és rajta a főnöki tolldísz, tökéletes illúziót adtak.
Gyors trappban sietett le a szerpentinen. Nem kellett félnie attól, hogy a ló megcsúszik. Az állat minden követ ismert errefelé.
Miután leért a Kereszt Tető aljára, a legrövidebb úton sietett a távol sötétlő dombok felé. Két kis zsák aranyport vitt magával. A hold elbújt, vaksötét volt. Mikor befordult a Tanasso felé vezető csapásra, vagy harminc lépésről lovas alakok rúgtattak hirtelen feléje.
Éles harci kiáltást hallatott, a ló oldalába vágta a sarkantyúját és hirtelen eliramodott.
– Utána! – kiáltotta Lindsay.
Narrow lőtt… Long is…
A mesztic indián lovasbravúrral, fél lábát kiakasztva a kengyelből, szinte a földig lógott és a vágtató ló oldalával fedezte magát a lövések elől… A dombok még messze voltak… Ha odaér, megmenekült. A sok-sok elmélkedés között, a sötétben nem tudják követni… Már rohanva közeledett az első domb.
És akkor szerencsétlenségére kibukkant a hold…
Tiszta célpontot mutatott!
– A lovat! Csak a lóra célozzatok! – kiáltotta Narrow és lőtt.
Veszett patkócsattogással, fújtatva iramlott Fernandez lova a dombok felé… Puskaropogás… Már az első emelkedés árnyékába ért, amikor döngve bukott fel a ló!… Fernandez messzire repült a nyeregből, az üldözők sebes ügetéssel közeledtek.
Éles fájdalom nyilallt a vállába: eltörte!
Ebben a pillanatban egy árny ugrott elő a domb mellőli bokrok közül és egy lovat fogott a kantárjánál. Felrántotta Fernandezt a földről.
– Ugorjon fel a lóra és vágtasson…
– Tom Wheeler!
– Egy szót sem! Vágtasson, ahogy tud…
– De maga…
– Van itt még egy ló. Siessen!
Százméternyire sem voltak az üldözők. Azt látták, hogy felbukott a ló, de hogy mi történt később, azt eltakarta a domb árnyéka.
Az ezredes már nyeregben volt. A jobb karja bénultan függött, a ballal fogta a kantárt és vágtatott.
Egy pillanatra visszafordult. Tom Wheeler felkapta a földről a puskát, amely könnyen árulója lehetett volna az ezredesnek, ezután oldalt kúszott négykézláb.
Tehát nem igaz, hogy lova van. Mi lesz vele?
De ezt már vágtatás közben gondolta.
A kis indián ló száguldva vitte. Cikcakkban nyargalt a sötét dombok között és tudta, hogy megmenekült.
A banditák szitkozódva álltak a fehér ló teteme körül.
– Ördög és pokol! – kiáltotta Narrow. – Halljátok?! Lódobogás. Készenlétben tartott itt egy tartalék állatot!
– Utána! Hátha elérjük.
– Itt a dombok és fák között?! Lehetetlen…
– Mindegy! Előre!
Összevissza vágtattak, de nem akadtak az ezredes nyomára.
Mikor csend lett a domb körül, ahol a ló kimúlt teteme hevert. Tom kibújt a dudvával benőtt, megkezdett aknából.
KILENCEDIK fejezet—>>>