Egy tudósból kitör a “farkasvér”
Havlicsek tombolt! Szidta a kalózokat ügyetlenségükért, a szerződés azonnali felbontásával fenyegetődzött, hogy ez nem munka, ez nem kalóztámadás volt, hanem durva erőszak és így igazán nem számíthatnak arra, hogy szolíd üzletet bonyolíthassanak turistákkal.
– Az a fiatalember, akit megvertek, nem fog fizetni! Azonnal partraszállunk és abbahagyjuk az egészet. Magukból soha sem lesz életrevaló kalóz. – A marconák csendben hallgatták, olykor a kapitányra néztek, hogy dobhatják-e már Havlicseket? De távolból egy torpedóromboló bordázata csillant meg és a kapitány hűvös pillantása nem látszott biztatni őket arra, hogy parancsa nélkül cselekedjenek. Errefelé még hemzsegtek a hajók.
– Ne haragudjon, uram – mondta az ősz óriás bűnbánóan, – de igazán nincsen még gyakorlatunk ilyesmiben. Kérem, vegye át a parancsnokságot továbbra is és utasítson bennünket.
– Na, ezt szeretem. Hát kérem, egy óra mulva elém vezetik a foglyokat. Én majd az egyik hölgyet kissé megbántom és akkor majd az önök által felpofozott úr mindannyiunkra átkokat szór és férfiasan lép fel, ami bennünket szemmelláthatólag megfélemlít. Senki sem lép közbe, csendben a háttérbe állnak. Ezzel esetleg még jóvátehetjük a dolgot és megkapjuk a honoráriumot. Valaki oldja el azt az embert, adjanak a foglyoknak vizet és enni, ha van ilyesmijük, esetleg napilapokat is vihetnek. Ezt a mesterséget érteni kell.
Miután itt még szükség lehetett Havlicsek írására, amelyet Larrytól kapott, teljesítették a parancsát, kivéve a napilapokat. Ilyesmivel ugyanis nem szokták ellátni a vitorlást San Franciscóban. De megigérték Havlicseknek, hogy ha kell, legközelebb abonálják magukat.
A foglyok egy fülkében voltak összezsufolva. Ide a hajó orrából lépcső vezetett. A három matróz, a kormányos és a szakács is ott volt. Larry nem sérült meg nagyon, néhol kissé feldagadt és megkékült, a porcellán összekarcolta az arcát, de a saját lábán járt.
Mikor a foglyokat, hölgyekkel együtt a fedélzetre vezették, a kalózok kissé távolabb helyezkedtek el. Megigérték Havlicseknek, hogy rábíznak mindent, egy ujjal sem nyúlnak senkihez, csak zordonan állnak. Havlicsek, viharkabátjában bősz arccal járt fel s alá, csak Larry felé vetett olykor egy-egy biztató pillantást. Larry azonban moccanni sem mert. A férfias fellépésről egy időre leszokott.
– Jegyezzék meg, hölgyeim és uraim – kezdte Havlicsek, – hogy vérszomjas kalózok kezébe kerültek, akiket neveltetésük nem akadályoz meg abban, hogy gyilkoljanak. A gazdag Burton-család váltságdíjat fog fizetni és akkor szabadon bocsátjuk önöket. De addig is tartózkodjanak mindennemű lázadástól! Ez elsősorban a hölgyekre vonatkozik! – És hogy alkalmat adjon Larrynak férfias fellépésére, megragadta Maryt a karjánál. A lány felsikoltott. Larry pisszenni sem mert. Ekkor azonban Havlicseket műsoron kívüli meglepetés érte. John úgy érezte, hogy az atavizmus elemi erővel tépte szét a puha neveltetés pókhálóját, vérhullám szökött az agyába és úgy vágta szájon Havlicseket, hogy belereccsent az állkapcsa. A bősz kalóz nem tudta, mit tegyen, de túlsok ideje nem maradt tűnődésre, mert John ökle egyszerre csapta orron-szájon. Havlicsek nem volt gyenge ember. Meglepte, hogy valaki férfiasan lép fel, aki egy vasat sem igért, de azután torkon kapta Johnt. A foglyok dermedten álltak. John félelmetesen felkacagott, mint valami hiéna és vad verekedés kezdődött. A kalózok, miután Havlicsek annyira a lelkükre kötötte, hogy ne merjenek közbelépni és viselkedjenek illedelmesen, szerényen nézték távolból az eseményeket, sőt meg kell mondanom: némi élvezettel is. Figyelmesen és udvariasan szemlélték, amint a bősz vezérről cafatokban szakad le a ruha és rugásoknak, pofonoknak olyan tömegében részesül és olyan káprázatos gyorsasággal, mintha jelenléte nem is befolyásolná Johnt. Azután egymást átkarolva gurultak a fedélzeten, végül John Havlicsek fejét két fülénél fogva szaporán verdeste a padlóhoz és talán nem unja meg soha, ha nem kéri meg rá, hogy hagyja már abba. A kalózok nem mozdultak. Havlicsek igazán meg lehetett elégedve a kalózok tapintatával. Meg se moccantak. A foglyok rángatták fel Marlowot, aki még ekkor is veszettül rúgdosta az alélt kapitányt. Az ősz, napbarnított ember lassan odajött hozzájuk, megnézte Johnt, azután az ájult Havlicseket és bólogatva így szólt:
– Jó munka volt. Öntsétek majd le ezt az izét valamivel. – Azután a foglyokhoz fordult. – Menjenek vissza a helyükre.
– Mit akarnak velünk? – kérdezte Marlow.
– Az majd elválik. És csendesen beszéljen. Érti?
– Azt hiszi, félek magától?! – mondta John vadul. Az ősz ember rövid mozdulattal, látszólag erőtlenül állon vágta. John úgy bukfencezett hanyatt, mint egy eldobott sétapálca. De félelmet nem ismert! Érezte, hogy a farkas kitört belőle. Leszegett fejjel rohant ellenfelére. A második ütéstől azonban már fekve maradt. Az ősz ember közben nem mozdult a helyéről.
– Viselkedjenek nyugodtan – mondta alig hallhatóan.
Ettől a csendes hangtól mégis a hátgerincükig borzongtak meg a foglyok.
Visszavitték őket a fedélköz alatti helyiségbe, rájuk zárták az ajtót és őrt állítottak elé. Burton és Larry ápolták az ájult Johnt. Mary hirtelen odalépett hozzá és megtörölte a fiú szájaszélén csordogáló vért. Meg is simogatta a homlokát. Larry lesütötte a szemét. Csodálta Johnt, hiszen érthetetlen volt ez a váratlan harciasság. Azért kissé dühös is volt rá, mert most már sejtette, hogy a verés, amelyet ő kapott, félreértés következtében történt, viszont a John által abszolvált férfias fellépésért pénzelte ő le Havlicseket. Szóval, saját pénzén Marlow malmára hajtotta a vizet. De ez egyáltalán nem magyarázta meg azt az igazán hősies, nagyszerű bátorságot, amellyel John Mary védelmében félholtra verte az álkalózt és félholtra verette magát azzal az ijesztő ősz emberrel. Hm… azért itt valami hiba van. Ez a Havlicsek gyanus társaságot szedett össze…
John nemsokára magához tért. A foglyok szomorúan gubbasztottak a padlón, az egykori jacht személyzete betartván a fegyelmet, valamivel távolabb ült az uraktól. Longné és Mary igyekeztek megőrizni nyugalmukat, de ez nehezen sikerült.
– Vajjon mit akarnak velünk? – kérdezte az öreg Burton.
– Váltságdíjat – felelte Long. – Mért bántanának bennünket? Hála Istennek, nem vagyunk szegények, majd fizetünk és ezzel el lesz intézve.
– Bocsánat, uraim – szólt közbe Harrington, a kormányos, – azt hiszem komoly bajban vagyunk. – Láttam köztük egy alacsony, tömzsi fickót, Higginsnek hívják. Ezt a kínai partvidéken mindenhol körözik, híres kalóz.
– Dehát mit akarhatnak mást, mint pénzt? – mondta erre a bejelentésre rémülten Larry, aki nem volt olyan ostoba, mint Havlicsek és sejtette a bajt.
– Hát kérem… – felelte bizonytalanul a kormányos, összenézve a matrózokkal és a szakáccsal, – azt hiszem… ha kiérünk északkelet felé… a hajózási vonalból… akkor legfeljebb az idősebb Burton urat, vagy a Long urat tartják itt… Az már így szokás náluk. Egy embernek a kezeírása elég, hogy a többi hozzátartozót is megzsarolják.
– Megmondhatjuk őszintén! – szólt közbe a szakács. – Nem hagynak ezek élve senkit, még azt sem, akinek a hozzátartozója fizet. Pláne minket, meg a fiatal urakat nyomban elintézik, ha kiértünk abból a vonalból, ahol még az a veszély fenyegeti őket, hogy hajó jön szembe.
Rémülten hallgattak el. John, aki úgy érezte a tudományokba vetett hitével, hogy az atavizmus tökéletesen utat tör papírmasséból készített neveltetésén keresztül, most megrendülten konstatálta, hogy egyáltalán nem fél, inkább diadalt érez és megveti a halált. Hiszen, mondta magában, ősei már ezer halállal néztek szembe nyugodtan, könnyen lehet, hogy dalolva. Érezte, hogy származása vezéri szerepre és sürgős tettekre predesztinálja.
– Mennyi ideig tart, amíg kijutunk a zónából? – kérdezte.
– Ha nem változik a szél, huszonnégy óra alatt – mondta a kormányos.
– Mindenesetre meg fogjuk próbálni felvenni a harcot. Akarnak engedelmeskedni nekem? – mondta John.
– De hogy képzeled ezt?… – nyögte Larry.
– Akárhogy! Ha máskép nem sikerül, férfiak módjára fogunk meghalni és nem hagyjuk egyszerűen leöldösni magunkat – felelte erélyesen. – Aki nem akar velem tartani, az marad. – Mary csodálkozó szemmel nézte. John egyszerre nagyot nőtt előtte. Milyen elsőrangú ember! Ha egy klubban arculütik, szó nélkül elmegy és itt, ahol életre-halálra megy a játék, igazi férfi. John egy pillanatra bekapcsolódott a lány tekintetébe, de ijedten nézett másfelé. Most, mikor tudatába volt annak, hogy kalóz, minden ízében a Fekete Kapitány gyilkos vére cirkulál, most már csak egyet tehet: távol tart magától mindenkit, aki kedves előtte.
– A fedélzeten jól körülnéztem – szólt a foglyokhoz, akik mint vezérüket vették körül. – A hajó előrészén csak a kormányos állt. Ha elbánunk a kormányossal és megszálljuk a fedélköz fölötti részt, mi kormányozzuk a hajót, tehát előbb-utóbb találkozunk vízijárművel ezen a vonalon és addig meg is fogjuk védeni a poziciónkat. Kinél van lőfegyver? – A kalózok annyira sem tartottak tőlünk, hogy kikutassák őket. A kormányosnál, két matróznál, az idősebb Burtonnál volt egy-egy Browning és néhány töltény, körülbelül hatvan lövés. – Burton adja át a revolverét nekem! Én most megpróbálok a szellőztető ablakon kimászni. Remélem, sötét van és az őr az ajtónál azt fogja hinni, hogy egy társa jön. Ha ártalmatlanná tettem, felrohanunk az előrészbe és ha véletlenül mégis van ott a kormányoson kívül más, azt habozás nélkül lelőni. Értitek? – mindezt suttogva, de nagyon határozottan mondotta, – sok beszédre nincs idő. Ha húsz perc mulva nem jövök vissza, akkor végeztek velem!
…Előbb a fejét dugta ki az ablakon és felnézett. A fedélköz korlátja volt mellette. Embert nem látott. Most kiállt az ingadozó hajón az ablak keskeny párkányára. Nem szédült. Ronggyá szakadt ingét, kabátját szinte lehúzta róla a szél és egy pillanatra megcsillant a szakadt ing helyén szabadon látszó medaillon. Erősnek és boldognak érezte magát ahogy ott állt, szemben a süvöltő széllel az éjszakában. Talán ha nem tanult volna annyit az atavizmusról és az átöröklésről, akkor nem mível vele ilyen csodát a szuggesztió, amellyel beleélte magát egy kalóz nemzedék leszármazottjának helyébe. Könnyen elérte feje felett a fedélzet peremét és csodálattal állapította meg, hogy macskaügyességgel és nesztelenséggel húzódzkodik fel… A fedélköznek ez a része teljesen elhagyatott volt. Kabinok falához lapulva osont a hajó orráig és csak annyi ideje volt, hogy behúzódjon egy fülke mögé. Valamelyik kalóz jött arra kötélcsomóval. Elhaladt… John hasoncsúszva ment tovább. Elérte a lépcső lejáratát. Állandóan figyelte magát és megállapította, hogy a legcsekélyebb izgalmat sem érzi. De hiszen a tengeri gyilkosok számára ez az igazi öröm: a veszély és a harc! A kormányos most elfordult és néhány távoli hajó apró fényét figyelte… Ezt a másodpercet használta fel arra, hogy gyorsan felegyenesedve lemenjen a csigalépcsőn. A visszaforduló kormányos még látta eltűnni a lesiető alakot, de nem is gondolt rá, hogy ez más is lehet, mint valamelyik társa. Sietett le… A sötét folyosón a foglyokra egy kalóz vigyázott, törökülésben kuporgott és cigarettázott. Mikor látta a közeledőt, felállt és a lépcső felé sietett…
– Halló! Te vagy az, Bill? Mondd meg a kapitánynak…
A lépcső alján álló kalóz törzse most körülbelül a lesiető John lábának magasságába került. Marlow azonban felismerte a helyzet előnyét és teljes erejével belerugott az őr arcába, aki mint egy rongydarab, zuhant messzire és mozdulatlanul terült el. A foglyok hallották ezt a zuhanást és sápadtan néztek össze. Larry halkan imádkozott. Fordult a kulcs és a nyitott ajtóban ott állt John. De ki ismert volna rá a sanfranciskói jobb körökből? A szeme valami különös lázas fényben ragyogott és mintha egy fejjel magasabbnak látszott volna, ahogy revolverrel a kezében, rongyosan, piszkosan megállt a küszöbön. Rekedt suttogással szólt:
– Egyenként, csendben utánam. A nők maradjanak hátul!
Megrészegülve figyelte magát, amint nesztelen, gyors léptekkel osont fel a lépcsőn. Milyen hatalmas csodája a lappangó természeti erőknek, gondolta. És valóban milyen nagyszerű volt ez a jelenség, hogy még egy téveszme is csodát művelhet, ha valaki fanatikus meggyőződéssel hiszi. Hátraszólt:
– A kormányos jöjjön mögöttem! Ha elbántam a kalózzal, álljon a kerékhez és változtassa meg a hajó irányát. A többi nyomban lő, ha bárki megjelenik a közelben!
Kilépett a fedélzetre és gyors léptekkel a kormányoshoz sietett. Ez csak akkor ismerte fel az idegent, mikor előtte állt. Éppen csak hogy kinyithatta a száját, de mielőtt még szólhatott volna, John ökle belecsapott az álla alá, azután elkapta a derekát és egy csavarintással átrepítette a korláton a tengerbe. A tömzsi Higgins valahol a közelben felordított:
– Mi a csoda az, Joe? – És már jött is a lépcsőn, amely az alsó fedélzetről a hajó orrába vezetett. A szakács egy pompás lövéssel éppen a homloka közepén találta el a vén gyilkost, aki visszazuhant, legurulva a lépcsőkön. John odament az elválasztó korláthoz és lekiabált:
– Hatvan lövésünk van! Aki közeledik, azzal végzünk! Adjátok meg magatokat és akkor megkegyelmezünk mindannyiatoknak! Ha nem, akkor villamosszékbe kerültök!
Ujra visszalépett. Nyugodtan intézkedett. A nőket a csigalépcső korlátja mögött helyezte el és beosztotta az őrhelyeket. Nagyon távolról ismét feltűnt egy hajó lámpája.
A kalózok némán álltak a fedélközben. Körülbelül harmincan voltak. A Fekete Kapitány olyan nyugodt volt, mintha tudomásul sem venné a változást. A leküldött legény felhozta a még mindig eszméletlen Billt. Ott feküdt Higgins is holtan.
– És bizonyára a kormányossal is végzett az az ördög – mondta a kapitány. – Úgy látszik, kimászott a szellőztető ablakon és a csigalépcsőn keresztül visszament, meglepte Billt és kiszabadította a társait. Veszett egy ember, az biztos. A csigalépcsőt biztos, hogy őrzik és ha előlről rohanjuk meg őket, aligha marad valaki élve közülünk. – Körülnézett. – Most én elmegyek. Itt várjatok! Bármi történjék, csak akkor mozdultok, ha egymásután két lövést adok le!
Ebben a pillanatban egy golyó csapott közéjük s az egyik kalóz két kezét a hasára szorítva, összerogyott.
– Amig határoztok, menjetek hátrább, mert halomra lövünk mindnyájatokat! – hallatszott John hangja. A következő lövésre, amely célt tévesztett, a kalózok a hajó tatjára húzódtak. A kapitány meghagyta nekik, hogy félóráig várjanak. A távolból közeledő világos pont cselekvésre sürgette őket. Az ősz ember átlépett a korláton és a fedélzet alsó peremét megfogva, függött a hajó oldalán. Most mintha drótkötélen menne egyik kezével a másikat váltva, jutott előbbre a hajó oldalán. Iszonyú erő kellett ehhez. Igy haladt végig, míg eljutott a hajó orráig. Helyben volt. Kissé felhúzódzkodott. Elővette a revolverét. Egy lépésre tőle, külön a többiektől, a korlátnak dőlve állt John. Centiméterenként húzódott föl. A korlát külső pereménél állt, azután egyetlen szorítással megfogta Marlow torkát és revolverét az oldalához szorította:
– Egy hang és vége! – suttogta.
Mindez másodpercek alatt történt és a sötét helyen a kissé távolabb álló emberek mit sem vettek észre. John nem mozdult.
– Most el fogom ereszteni a torkát – suttogta a kalóz, – a revolverét nyomban a tengerbe dobja! Én a Fekete Kapitány vagyok…
John levegőhöz jutott. De képtelen lett volna megmozdulni. Az apja áll mellette… Az apja fogja őt nyomban megölni!… Ernyedten hullott ki kezéből a revolver… Távoli csobbanás hallatszott.
– Most felszólítja a többieket, hogy nincs értelme a küzdelemnek, adják meg magukat! Én innen hátulról öt lövéssel elintézem az egész társaságot és elsősorban magát, ha csak mukkannak! Úgy látok a sötétben, mint a macska!
John fejéből elfújta a hüvös szél zsibbadt tehetetlenségét. Nyugodtan súgta vissza támadójának:
– Ha valóban a Fekete Kapitány vagy, akkor senkit sem fogsz megölni, legkevésbé engem! Én a fiad vagyok! Itt lóg a nyakamban szerencsétlen édesanyám medaillonja a fényképével!
A medaillon tisztán látszott John meztelen mellén. A revolvercső nyomása nem enyhült az oldalán és a rendíthetetlen ember, aki tartotta, nyugodtan súgta a fülébe:
– Nyissa ki azt a medaillont! De jól vigyázzon a kezére!
A medaillon nyitva volt. A hang ismét suttogott:
– Ha van gyufája vagy öngyujtója, gyújtson rá egy cigarettára és közben világítsa meg a képet! Nagyon vigyázzon a kezére!
A gyufa lobbant és a Fekete Kapitány egy másodpercig megpillantotta a hároméves Tom és a szerencsétlen asszony képét. Az arcot, amelyet azóta is minden órában maga előtt látott.
– Most csukd be a medaillont, eredj oda a többiekhez és mondd meg, hogy mindannyiatokat meg foglak menteni, ne lőjjenek, ha jövök!
Utána nézett a távozó Johnnak. Úri ember lett belőle. De a vér nem válik vízzé. Ezt láthatta ma.
Hogy milyen hatással lehetett a Fekete Kapitányra megdöbbentő találkozása a fiával, akit három éves korában látott utoljára, ezt nem lehetett elemezni. Szentimentális érzések bizonyára távol állottak ettől a nyers rablótól, akit azonban félelmetes erején és bátorságán kívül különb intelligenciája is kalózok vezérévé tett. Itt vénült meg a tengeren, érzelmi kitörésekre nem volt képes. Csak nézett abba az irányba, amerre John elosont. Talán némi jóérzéssel töltötte el, hogy ez az ember, akit a fiának hitt, ilyen nyavalyás emberek között is bátor és erős maradt. És bizonyára érzett még valamit, amit nem tudott megmagyarázni magának. Mert ez a szó, hogy szeretet, távoli ismeretlen fogalom volt az életében. Megszokta, hogy nyugodtan nézze könyörgő áldozatok elpusztítását és közömbösen vegye tudomásul a tájfun tombolását, amely esetleg másodpercek alatt összeroppanthatja a hajót, mint egy tojáshéjjat. De azért úgy érezte most, mintha mégis megütötte volna valami a mellét.
– Idehallgassatok! – mondta John a társainak. – Beszéltem a kapitánnyal. Ott áll. Senki se nyúljon a fegyveréhez, amíg nem mondom! – kiáltotta erélyesen, mikor a többiek ijedten a revolverükhöz kaptak. – Nem érek rá magyarázni! Megállapodtam vele, hogy semmi bántódásunk sem történik. Ide fog jönni közénk és mindenki viselkedjék vele nyugodtan, nincs tőle mit tartanunk. Annak dacára, hogy ő a Fekete Kapitány!
Egy pillanatra elakadt a lélekzetük a borzalmas névtől. A Fekete Kapitány hajóján vannak!
– Akkor végünk! – nyögte a szakács.
– Nem lesz bántódásunk! Tudom! – Hogy miért, azt nem mondta meg. Odaszólt a korlát felé:
– Ha tetszik, kérem, idejöhet! Bízunk a szavában. És maga is megbízhat bennünk!…
A hatalmas, sötét árny lassú léptekkel közeledett és akinél volt fegyver, annak minden erejét össze kellett szedni, hogy rémülettől görcsösödő ujjai ne rántsák el a ravaszt.
– Távolról egy hajó közeledik! – mondta szokott lassú módján a kapitány. – Jelt adunk, hogy felvegyék magukat. Majd azt mondják, hogy hajótörést szenvedtek és a Friscó sietett segítségükre! Azt hiszem, nem fognak elárulni bennünket…
– Erre mindannyiunk nevében becsületszavamat adom, – felelte John.
A Fekete Kapitány hosszan ránézett. Arckifejezése most is olyan mozdulatlan volt, mint mindig. Odament a hajó orrához. Rövid ideig a drótokkal babrált, azután lement a csigalépcsőn, hatalmas lámpát hozott, meggyujtotta, újra visszatért a drótokhoz és húzta, húzta fel a lámpát, majd a zászlót, amely rövidesen ott lengett erősen megvilágítva a főárboc tetején. Senki sem szólt. Azután előre ment a lejáróhoz és dörgő hangon belekiáltott a sötétbe:
– Hogs, jöjjön ide, a többiek maradjanak a helyükön! – Első pillanatban a vélt diadal örömmoraja hallatszott a háttérből. A kapitány odafordult a többiekhez: – Azt hiszem, nem fog simán menni. Ha verekedésre kerül a sor, egyenként lőjjék ki a golyókat, ne pocsékolják hiába a lőszert! Valaki állandóan vigyázzon a lépcső feljárójánál! A kormánykereket forgassa négy fokkal nyugat felé! – Közben feltűnt Hogs és most ahhoz beszélt: – Idehallgass! Jelt adtam annak a hajónak, ott a távolban. Félórán belül itt lesz. A foglyokat átadjuk, ők megigérték, hogy nem árulnak el bennünket. Amig ideér a hajó, mindenki maradjon ott, ahol van! Ezt parancsolom! Mondd meg a többieknek is!
– Ez nem lesz jó, kapitány! – mondta Hogs. – Én nem bízom az ilyen emberekben! Nem akarok villamosszékbe kerülni!
– Nem kérdeztelek! Mondd meg, amit parancsoltam! Akinek nem tetszik, az majd szembeszáll velem! Mehetsz!
A hatalmas lámpa csikorgott fenn, ahogy a szél rázta és a távoli fényes pont növekedett. A kapitány zsebre tette két kezét és megállt John előtt:
– Maga igazi férfi. Mi a foglalkozása?
Úgy kérdezte, mint katonát a feljebbvalója. Nem több érzéssel és nem különösebb érdeklődéssel.
– Doktor vagyok. Filozófus.
Az ősz ember egy pillanatra a vállára tette a kezét és kissé szomorúan nézett a fiú arcába.
– Örülök, hogy az apja büszke lehet magára. És ne féljen. Megmenekülnek innen mind. Az a közeledő fénypont egy cirkáló. Sokkal hamarabb itt lesz, mint valami másik hajó.
Újra zsebre tette a kezeit és a fedélköz sötétje felé nézett, azután csendesen hátra szólt:
– A nők menjenek vissza a korlát mögé, én adom le az első lövést! Vigyázz!
– Halló, kapitány! – hallatszott a morgolódó csoportból, a fedélköz felől. – Semmi kedvünk rá, hogy a hajónkon találják ezeket! Hagyd abba az ostobaságot, mert veled is végzünk!
– Azonnal takarodjatok a fedélközből! – Most egy lövés dördült el a kalózok részéről. A kapitány kivette zsebéből két kezét, egy-egy 45-ös Colt-pisztoly villant fel. Kissé oldalt lépett fedezékül használva a kormányos kajütjét. – Mégegyszer felszólítlak… – most három-négy golyó csapott le a közelébe. – Igy is jó, – mormogta és egymásután tíz lövést adott le. A többiek megfogadták a tanácsát és csak egyesével tüzeltek a felbukkanó árnyakra. Larry felkiáltott. Golyót kapott a karjába. Most már tisztán látszott a közeledő cirkáló.
A kalózok közül vagy tíz elesett, a többi rohamra ment. Csodálatos látvány volt a vén kalóz, amint borzalmas ökölcsapásokkal, egyiket, másikat egyszerűen felragadva és belehajítva a többi közé, mint valami mithológiából megelevenedett bosszúálló isten, helyéből talpalatnyit sem mozdulva, verte vissza a rohamot. John egy földönfekvő vasdoronggal harcolt mellette és segitségükre sietett a két matróz is. A cirkálón már figyelmesek lehettek a lövésre, teljes gőzzel jött a hadihajó és tisztán hallatszott, hogy riadót fújnak. Ez lefújta a harcot is. A kalózok most már visszahúzódtak. Elvesztették a játékot. Végig a lépcsőn, a fedélköz egyharmadáig véres, élettelen vagy fetrengő alakokkal telt meg. Az egyik matróz betört fejjel feküdt és a szakács ápolta. John teli volt zúzott sebekkel, de csodálatosképpen komolyabb baja nem esett. A Fekete Kapitány homlokáról csurgott a vér és kezét a csipőjére szorítva, leült egy kötélcsomóra.
– Mi baja? – kérdezte John.
– Most már… semmi… – elvette a kezét.
Csúnya szúrást kapott az oldalába. John megrendülten nézte. A barna arc fakó lett és egy kéz szorította meg a kezét, amely már a halál hűs, párás állapotába zsibbadt. A csatahajó egy éles fordulattal melléjük kanyarodott és fegyveres matrózok ugráltak át. De John nem törődött vele. Letérdelt az öreg kalóz mellé, mert látta, hogy mozog az ajka és szeretne még mondani valamit. A hideg kéz olyan szorosan fonódott a tenyere köré, hogy szinte eltörte. Marlow egész közel hajolt fülével a Fekete Kapitány arca fölé. Csak ennyit hallott:
– Isten… veled… fiam.
…Nagyanyó nemcsak az unokáján segített, hanem egy bűnös ember szerencsétlen életének szomorú végét is szebbé tette. Abban a hitben halt meg, hogy a fia fogja a kezét. És mint már ebben a regényben más helyen megjegyeztem, ha az ember igazán hisz valamiben, esetleg az sem baj, ha nem igaz. Sokszor a puszta hit is lehet igazi nagy ajándék.