A fekete kapitány

Egy ember férfi szeretne lenni

1.

A vitorlás club ötórai teáján ébredt fel hirtelen Burton Larryban a vágy: jó lenne erős, bátor férfinak lenni. Hirtelen ambíciójának Mary Long volt az oka. Mary, a milliomos Arthur Long leánya. Long nem szerette a környezetében nyüzsgő előkelő ifjakat. Mary ugyanis azt hitte önmagáról, hogy ő az a bizonyos erős, edzett, kisportolt, korszerű nő, aki joggal keres magához illő élettársat egy komoly, értelmes, de bátor és erős férfi személyében. Holott Mary a fenti jellemvonásokból csak a korszerű jelzőnek felelt meg, bár el kell ismerni, hogy senki olyan rövid idő alatt annyi autót nem vezetett tönkre, mint ő. Tény és való példáúl, hogy sportkocsija, mint a sors kiszámíthatatlan akarata száguldozott e csodálatos világváros utcáin. Ezenkívül Mary képes volt olyan messzire kiúszni a tengerbe, hogy mentőexpedíciót mozgósítottak érte a kikötőben található valamennyi vízi jármű részvételével. Ez délután háromkor történt. Este hatkor néhány kisebb egységből álló torpedóraj egy távoli zátonyon találta meg. Fürdőtrikóban ült és didergett. Tánc helyett szívesebben ment hegyet mászni, remek túrista felszerelésével, a közeli Nevada vadregényes, csodás szikláira és este kissé elhanyagolt külsővel, a tűzoltók kiséretében érkezett haza. Ezek után úgy érezte, hogy ő különb az átlagnőnél és jogot formált arra, hogy környezetében a kedves úri fiúkat lenézze.

Ilyen lenézett úri fiú volt számára Burton Larry is, a konzervativ Burton bankár fia. Azért említem éppen Larryt a sok közül, mert ezen a különben jó kedélyű fiatalemberen Mary viselkedése miatt már hetek óta búskomorság határozott tünetei látszottak. Pedig gyávának sem lehetett nevezni a fiút, mert szerelme olyan elszánttá tette, hogy képes volt beülni a sportkocsiba, ha Mary vezette és a leány kedvéért minden reggel hatkor elment a “Hidegvíz Egészség” társasággal kirándulni, sőt megfürdött velük együtt egy ezer méter magasan fekvő tengerszemben, míg a társaság tagjai között fellépő heveny influenzajárvány következtében az egyesületet a tisztiorvos javaslatára beszüntették.

Marlow, a másik konok udvarló sem próbálkozott több szerencsével, mint Larry. De Marlow, tudatában reménytelen szerelmének, nem kísérletezett azzal, hogy Mary különbnek lássa őt, mint amilyen a valóságban. És a valóságban szegény John igazán szánalmas férfi volt. Még csak teniszezni sem tudott, általában túl halkan beszélt, könnyen pirult és olykor akadozott, elterjedt róla, hogy fél a tengertől, még csónakban sem ült soha. Egyetlen egyszer sem mert Maryvel autózni, irodalommal, művészettörténelemmel és zenével foglalkozott. Igen szépen hegedült, vagyont érő régiség-gyüjteménye volt és miután letette a filozófiai doktorátust, a város néhány tudósával együtt egy néprajzi múzeum felállításával foglalkozott évek óta. Ideje volt rá elég, mert a Marlow család az ország első adófizetői között szerepelt a pénzügyi statisztikában. Elemében csak akkor érezte magát, ha a társaság művészettel vagy tudománnyal kapcsolatos téma iránt érdeklődött. Miután a jobb körök ilyen irányú lelki szükségét egész rövid társalgások hosszú időre fedezik, tehát Marlow néha napokig fel sem tünt jelenlétével, ha valamelyik sarokból szomorúan nézte Maryt. A türelmes, szerény vendégnek azzal a közömbös benyomásával hatott, amellyel némely emberről olyan leltárszerűen vesznek tudomást, mintha jelenlétével csak a szalón bútorzatát egészítené ki.

John Marlow unokatestvére volt Larry Burtonnak. Az idősebb Burton Marlow édesanyjának húgát vette el. Míg azonban a Burtonok a pénzvilágban játszottak jelentős szerepet, a Marlow család tagjai már négy-öt generáción keresztül kizárólag a tudománynak és művészetnek szentelték minden idejüket.

Larrynak csak az apja élt, míg John Marlow már négyéves korában árva volt. Édesapjára, édesanyjára nem emlékszik és 13 éves korában mostoha apját is elvesztette. Tehát a nagyanyja nevelte fel. Hivatalos gyámja ugyan Fred Marlow nevű nagybátyja volt, aki mint nyugalmazott tengernagy, a miniszteriumban töltött be magas poziciót, de John nevelését a család tulajdonképpeni feje, a nagymama irányította. És pedig igen erős kézzel. Ez a törékeny, galambősz, hetvenhatéves, finomarcú asszony nem ismert akadályt, ha arról volt szó, hogy az akaratát keresztül vigye. John zenét tanult és nyelveket. Sokat kellett tornásznia, de erejének nem vette hasznát, mert minden rossztól, hidegtől, verekedő pajtásoktól, közönséges emberektől úgy óvták, mint valami távol keleti ország trónörökösét, aki egyúttal a nép istene is lesz, ha megkoronázzák. Ezért John gyenge volt, félénk, határozatlan és alázatos. Óvta magát az időjárás viszontagságaitól, külsejére kínos pedantériával ügyelt, sohasem ivott alkoholt, nem járt nyilvános szórakozóhelyekre és nem dohányzott. Viszont rajongott a francia költőkért, gyönyörűen zongorázott és cikkei az angolszász nyelvjárásról feltűnést keltettek igen komoly tudományos körökben.

A nagyanya későn látta be gondos pedagógiai rendszerének rossz következményeit. Egy fiatalember ilyen természettel akkor is szerencsétlen, ha tudós. Különösen az Egyesült Államokban. Most már szívesen küldte volna Johnt cimborákkal egy pohár bort inni, lovagolni és autót vezetni, titokban talán azt sem bánta volna, ha unokája felpofoz valakit. De ez késő bánat volt. John utálta az italt, nagy ívben kerülte el, ha ló akadt az útjába és képtelen lett volna arra, hogy kezet emeljen valakire. Ő tehát nem is kisérletezett Maryvel, hiszen Larry, aki autót vezet, iszik, kimerészkedik vitorlással a tengerre; még Larry is távol áll Mary férfi ideáljától. Ezért John Marlow beérte annyival, hogy olykor a közelében lehetett Marynek. Érthető, hogy a leány rokonszenvesebbnek találta a fiatal tudóst, aki szomorú tekintete mögül sohasem engedte útjára vallomását és ha már nagyon szenvedett Maryért, érzelmeinek legfeljebb egy rövid előadásban adott kifejezést, amellyel a Fidzsi szigetek igen fejlett alkotmányát ismertette. Két különböző udvarló közül a nő számára mindig az a rokonszenvesebb, aki ritkábban ad kifejezést az érzelmeinek.

Ez volt a helyzet a regény kezdetén. Adva volt Larry, egy férfi, aki szeretett egy lányt. Nem az első eset, hogy egy regény így kezdődik és az sem különleges folytatás, hogy a leány az említett urat nem szerette. De az a körülmény, hogy az úr ebbe nem nyugodott bele, egy regényre való bonyodalmat von maga után. Az ilyen csökönyös emberek nélkül az írók elmehetnének koldulni.

2.

A vitorlás club ötórai teáján Larry egész határozott lépésre szánta el magát.

– Mary – mondta tánc közben, – ez nem mehet így tovább. Szeretem magát.

– Látja, ennek örülök. Jó érzés egy nőnek, ha tudja, hogy szeretik.

– Ez nem válasz, Mary, jöjjön hozzám feleségül.

– Most táncoljunk – mondta Mary. Csak azért nem utasította határozottan vissza Larryt, mert egyike volt az ide-oda rángatható, kedves tenisz, vitorlás és táncpartnereinek. Nem nélkülözte volna szívesen. – Azt hiszem, Larry, én sohasem biztattam magát azzal, hogy a felesége leszek.

– Rendben van. Tehát mikor válaszol? Félóra mulva? Elég annyi gondolkozási idő?

– Majd meglátom…

Tánc után Marlow jött oda az asztalukhoz. John és Larry alapjában véve szerették egymást, de most a lány miatt, különösen Larry részéről, mintha feszültebb lett volna közöttük az érintkezés. Mary, hogy elterelje a beszélgetést eddigi irányából, gyorsan érdeklődni kezdett az állítólagos néhai kontinensről, amely egykor Délamerikát és Ausztráliát kötötte össze és Marlow szerint ezt fényesen bizonyítja a Csendes Óceán néhány szigetén napvilágra került ősi indián eszköz. John igen alapos tájékoztatással szolgált e leletekről, különös fejtegetésekkel térve ki egy bizonyos majomhoz közelálló ősember Jáva szigetén kiásott csontjaira. Larry semmiképpen sem tudta figyelmét a nívós előadáshoz illő módon rokonára összpontosítani. Enyhe kifejezés, ha azt mondom, hogy unta. Bosszantotta, sőt dühítette, piruló barátjának unokatestvére, aki elvont fejtegetése közben szemeit egy tudóshoz nem méltó szomorú áhítattal meresztette Maryre. “Mamlasz”, gondolta Larry, azután táncolni vitte Maryt.

– Mary! Több ideje volt elhatározni magát, mint amennyit korunkban általában a boldogító igen megkíván. A mai háborús időkben sokkal különb események fölött döntenek egy tangó és egy foxtrott között.

– Legyen szíves és ne politizáljon. És ha mindenáron tudni akarja, maga nem felel meg az én igényeimnek. A vasárnapi melléklet nyiltan megírta, hogy a jövő háborúját nem fogja hadüzenet megelőzni. Egyszer csak megjelennek majd San-Franciscó fölött a japán bombavetők és ebben a zűr-zavarban igazi erős férfit akarok az oldalam mellett érezni. És maga nem az.

Ez a bomba, amit Mary minden hadüzenet nélkül dobott Larry fejéhez, a vasárnapi melléklet harcászati szakoktatása szerint tökéletes rombolást vitt véghez a fiatalember lelkivilágában.

– Azt hiszi, hogy én nem tudnám megvédeni?! – mondta mélységesen megsértve Marynek.

– Szerintem a japánok annyi bombát dobhatnak rám magától, amennyit akarnak. A kisujját sem emelné fel ellenük.

– Ezt nem mondhatja! – tiltakozott izgatottan. – Ha sor kerül rá majd, megismer. Bár igazán nem tudom, hogy a mi társadalmi köreinkben miért részesítené előnyben egy finom hölgy a verekedő, krakéler típust.

– Én még egy verekedő frátert is többre tartok a táncoló aranyifjaknál. De nem ilyen embert szeretnék. Az én férjem legyen erős, határozott fellépésű, bátor és komoly.

– És én nem ilyen vagyok?

– Nem. Még nem is láttam magát erélyesnek.

– Mary – felelte szomorúan Larry, – talán lesz rá alkalom, hogy komoly veszély esetén erélyesen lépjek fel a maga védelmében. Előlegezzen nekem annyi bizalmat, hogy hozzám jön feleségül.

– Azt nem. De megigérem magának, hogy hosszabb ideig nem megyek férjhez és ha bebizonyítja, hogy tévedtem, akkor nyomban igent mondok.

Ezzel Mary úgy érezte, hogy diplomatikusan intézte el az ügyet. És tévedett. Tévedésének első súlyos következménye még aznap este bekövetkezett. Larry elég ostoba volt egy férfias fellépés céljára a gyengéd, finom Johnt felhasználni. Ugyanis mikor ismét visszaültek és Marlow a jávai lelet után rátért a cromagnoni barlangban talált délfrancia majomember alaposabb ismertetésére, Larry váratlanul idegesen közbevágott:

– Ugyan, hagyd már ezt az örökös fecsegést.

– Bocsáss meg… – szólt nagyon halkan John, – de azt hiszem, én nem fecsegek. Ez kissé erős kifejezést volt.

– Hát az volt! – felelte egyre ingerültebben Larry. – Nem fogom a te kedvedért patikamérlegre tenni minden szavamat. Vedd tudomásul, hogy unom az ostoba fecsegésedet! – John felemelkedett a helyéről, tűzvörös arccal nézett Maryre, azután bizonytalanul ijedten válaszolt:

– Ez… ez igazán… ez szemtelenség…

Egy pillanat volt, Larry is nyomban megbánta, de még hatása alatt a számára szörnyű beszélgetésnek és megdühödve a sértő szótól, pofonütötte Johnt.

John érezte, hogy most vissza kellene ütni. Hogy halálos szégyen érte Mary előtt! Mary megdermedt rémületében. És John érezte, hogy gyáva és mindennek vége van…

Lehajtott fejjel, megszégyenülten elment.

– Gyáva! – kiáltotta Mary Larrynak. – Azt hiszi, ez bátorság, egy gyenge, csendes tudós embert megütni? Jegyezze meg, hogy John ezerszer rokonszenvesebb, mint maga, mert nem akar másnak látszani, mint amilyen a valóságban! Szégyelheti magát, Mr. Burton!

Sarkon fordult és otthagyta a halálsápadt Larryt. Talán, ha John hallotta volna, amit a lány mondott, akkor sok minden máskép történik. De John nem hallotta. Csak ment haza, a nagyanyjához, szerencsétlenül, megalázottan, szerelmesen. És felpofozva.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.