A nagymama közbelép
1.
A hetvenhatesztendős Mrs. Marlow legidősebb fiával ült együtt. A nyugalmazott tengernagy egy kis aranyozott régiművű medaillont mutatott az anyjának. A medaillonban két kép volt elhelyezve: egy hároméves kisgyermek és egy fiatal nő arcképe.
– Szegény Tom – mondta a tengernagy, – fiatalon kellett meghalnia és talán jobb neki.
– Mi történt vele?
– Belezuhant a liftaknába. Mindenki szerette a miniszteriumban, szelíd, engedelmes fiatalember volt Tom. Már kora reggel ott bíbelődött virágaival a kertben, mosolyogva köszönt az érkező tisztviselőknek és késő estig ápolta a növényeket. És tudod, ki volt ez a szelíd kertész? Ha nem hal meg, sohasem derül ki. A “Fekete Kapitány” fia.
– Él még ez a szörnyeteg?
– Igen. Azt mondják. Kalózokról sohasem lehet biztosan tudni. És annyian élnek vissza a nevével. A kínai partok közelében legalább négy-öt kalóz használja ezt a rettegett nevet és a hírhedt Fekete Kapitány lobogója alatt öldökli a szerencsétlen csempészeket és hasonló áldozatait.
– Hogy lett ez a fiú a minisztériumban kertész?
– Érdekes módon. Hallgasson meg! Halála előtt eszméleténél volt és engem kéretett az ágyához. Valami oknál fogva engem különösképpen szeretett. Szegény Tom. Ideadta nekem ezt a medaillont. Az édesanyja és ő van a két képen. Nagyon előkelő, gazdag lány volt az anyja. Harminckét év előtt a Fekete Kapitány egy kiránduló társaságot rabolt ki a tengeren és magával hurcolta ezt a gyönyörű nőt. És ez az asszony megszerette a kalózt. A kalóz pedig az ő kedvéért abbahagyta a kalózkodást, feleségül vette és egy szigeten telepedett le. A leány fivére tengerésztiszt volt, évekig kutatta a húgát és egyszer véletlenül ráakadt. Tom már a világon volt. Talán három éves lehetett. Ez a kép abban az időben készült. A Fekete Kapitány valahogy megmenekült és az asszonyt a gyermekkel elhozták San Franciscóba. Erőszakkal hozta el fivére. A házasságot könnyű volt érvényteleníteni. Az asszony azután még férjhez is ment, de rövidesen meghalt. Állítólag bánatában. Az első férjét szerette. A kalózt. Ez volt a mi szelíd kertészünk szomorú titka. Arra kért engem, hogy ne temessük el a mostoha apja családi sírboltjába, mert hiszen ő a Fekete Kapitány fia. Józanul és értelmesen beszélt. Azt mondta, jobb így, mert mindig félt, hogy egyszer csak kitör belőle az apja fékezhetetlen vad, bűnös természete. Szelídségével ezt a félelmet fojtotta el. Félt a tengertől, mert húzta valami és tudta, hogy a Fekete Kapitány kalózdinasztiából származik. Apja, nagyapja és minden nemzetsége tengeren élt és ott is halt meg, véres nevet és kegyetlen utódot hagyva hátra. Ez a kertész Tom félt az apja vérétől, félt a gyilkos ösztöneitől. Szegény. Egy óra előtt halt meg. És a medaillont nekem adta. Emlékül.
Az ősz asszony sokáig nézte a medaillont, a bájos fiatal nőt és a csöpp gyereket. Észre sem vette, mikor a tengernagy kiment a szobából. Johnra gondolt. Az ő édesanyja is férjhez ment ujra, de négyéves sem volt John, mikor meghalt az asszony. Szegény gyerek. Mostoha apját a háborúban vesztette el. Ez a Tom sem lehetett idősebb, mint John. De John a tudományokért rajongó nemes Marlowok közül való, míg ez a boldogtalan kertész egy kalóz generáció nehéz vérét rettegte, amíg élt. A medaillont az asztal fiókjába tette.
Ekkor lépett be John. Mrs. Marlow jól ismerte az unokáját. De ha nem ismerte volna, akkor is láthatta ezen a csüggedt, szomorú arcon, hogy nagyon, nagyon rossz lelkiállapotban van a fiatalember. Megcsókolta nagyanyja kezét, leült és sokáig nézett maga elé.
– Mi bajod van, John?
– Nagyanyó… borzasztóan fáj, hogy gyáva vagyok. És gyenge.
– Nem vagy gyenge, John.
– Mit számít a kéz ereje annak, aki nem meri felemelni? Mit ér a tudás, mit ér minden, ami igazán szép, okos és nagyszerű, ha az ember szerencsétlen. Miért neveltél úgy, mint valami melegházi virágot?
John nem mondott újat nagyanyja számára. Mrs. Marlow sokszor szomorkodott, belátva, hogy helytelenül nevelte az unokáját. De ez a nyílt szemrehányás mindennél jobban fájt.
– Túlzott vagy, John. A huszadik században nem az ököl és a vakmerőség a legszebb férfitulajdonság. Mi történt veled?
– Pofonütöttek…
Először nagy csönd támadt. Azután John lassan elmondott mindent. Szerelmétől kezdve, a jávai majomembertől a pofonig. Őszintén. Az öregasszony keservesen érezte, hogy frázisai a kultúráról és a diadalmas értelmiség huszadik századáról csak úgy hatnának erre a felpofozott fiatalemberre, mint egy megtámadott országra a népszövetség gondolatának hangoztatása. Mélységes szomorúsága unokájáért, lelkiismeretfurdalása és az a határozott gyors észjárás, amellyel családi ügyeknél közbelépett, most váratlanul egy különös ötlet mentőövét dobta oda számára. Bölcs öregasszonyok olykor minden alapismeret nélkül a módszeres pszihológia legfinomabb eszközeivel képesek cselekedni. Még jóformán ki sem bontakozott a gondolat nagyanyó agyában, midőn már megszólalt:
– Kedves John – mondta komolyan, – azt hittem a sors meg fog óvni ettől a fájdalmas közléstől, de amit elmondtál, az kötelességemmé teszi, hogy felvilágosítsalak, hogy okát adjam annak, amiért ilyen gyáva, csendes embert neveltem belőled. Tudd meg gyermekem, hogy a te édesapád, akit nem ismertél, akiről azt hiszed, hogy földbirtokosként halt meg, ez az ember, szegény anyád első férje, a Fekete Kapitány volt. A Fekete Kapitány, akinek minden őse mint rettegett kalóz fejezte be életét.
Kimondta. Szegény Tom meghalt. És talán nem veszi rossznéven, ha Mrs. Marlow az ő életéből vett motivumokkal szeretné elhitetni Johnnal, hogy vérében fékezhetetlen kalóz ősök ösztöne kering. Ez a nagyanyó igazán nem hallott soha önlebecsülő komplexekről, gyenge emberek önbizalmának fokozásáról és mégis; egy gyakorlott idegorvos sem használhatott volna zseniálisabb fogást lelki betegével szemben. Kérdés, hogy sikerül-e? John döbbenten nézett:
– Az én… apám…
– Talán sohasem mondtam volna meg, ha nem teszel szemrehányást túlságosan puha neveltetésed miatt. A te édes apád nem az én megboldogult fiam volt. Mikor elvette anyádat, hároméves sem voltál. A Fekete Kapitány harminc év előtt egy kirándulóhajót támadott meg, amelyen édes anyád is ott volt…
És elmesélte Johnnak szépen az egész történetet, amelyet az imént hallott a tengernagytól, például Fred Marlow játszotta ebben a történetben a szabadító tengerésztiszt szerepét és John helyettesítette a megboldogult Tomot. Az a körülmény, hogy John is korán vesztette el a szüleit, elfogadhatóvá tette a történetet.
– És most már megértheted – fejezte be Mrs. Marlow a történetet, – hogy miért neveltelek gyávának. Mert nem az én vérem vagy. Nem vagy Marlow. És mégis úgy szerettelek, mint a saját unokámat. Féltem attól, hogy egyszer csak kiüt belőled a zabolátlan, vad tengeri rabló vére.
Benyúlt a fiókba és elővette a medaillont. Most dől el minden. Mennyire emlékszik John édesanyja arcvonásaira, akit négyéves korában vesztett el. – Most átadom neked ezt is. Sokszor nézegettem itt, ha egyedül voltam. Ez az anyai örökséged. Ilyen volt az édesanyád, mikor még a Fekete Kapitány felesége volt és ez a gyermek te vagy. Tedd el, őrizd meg jól és ha megbántanak, akkor ahelyett, hogy kezet emelnél valakire, markold meg ezt a medaillont és gondolj arra, hogy ha egyszer szóhoz jut benned az apád, nem tudod már többé elhallgattatni.
John a medaillont nézte. Az a halovány emlék, amely inkább édesanyja alakjáról és arcáról maradt meg benne, visszaidézhető vonások nélkül, nem állott ellentétben ezzel a finom, szomorú tekintetű képmással. Feldúltságában nem reagált határozott érzelmekkel a megrendítő történetre. Nézte a medaillont. Érdekes, cizellált arany volt. Nem is sejtette, hogy néhány óra előtt a Fekete Kapitány haldokló fiának a nyakán függött ezen a vékony láncon.
Talán a pofonnál is jobban megrémítette az, amit a nagyanyja mondott. Felállt, de egy pillanatig megkapaszkodott.
– Most… most felmegyek a szobámba… nem akarok beszélni – mondta és bizonytalan léptekkel, mint valami holdkóros, elhagyta a szalónt. Mrs. Marlow először úgy érezte, hogy utána megy és őszintén bevallja a csalást. De meggondolta. Végre is erre ráér, ha látja, hogy bajt csinált. Szomorúan aggódva nézett a nyitvamaradt ajtóra, amelyen át unokája, aki telivér, igazi Marlow volt, abban a hitben távozott, hogy ő a Fekete Kapitány fia.
2.
Larry pedig így gondolkodott: pénzért Amerikában mindent meg lehet kapni. Itt már vásároltak birodalmakat királyostul és anélkül, lehet kapni kéz alatt kitünő sporteredményt, szenátorságot és Európából importált lovagvárakat, miért ne lehetne hősi nimbuszt venni, bátor férfiúi erényeket, ha Marynek ez kell? Ha például hirdetést adna fel, amelyben jelentős összeget kínál fel ilyesmiért, bizonyára sok ajánlat érkezne. De honnan?
Egy angol üzletbarátjától megtudta a beszerzési forrást. Üzletbarátja elmesélte, hogy a közelben hemzsegő kalóztanyák egyikét kereste fel és igazán hátborzongató élményben volt része. Larry, aki nagyon jól tudta, hogy egy emberemlékezet óta ezen a tájon nemcsak tengeri rablók, hanem még tengeri zsebmetszők, vagy csirketolvajok sem fordultak elő, nyomban sejtette, hogy blöffről van szó, tehát tüzetesen érdeklődött barátjánál a látogatás körülményeiről. Így tudta meg az utazási iroda nevét, ahol rövid utánjárással kinyomozta Havlicseket, a kalózkirályt.
A kalózkirálynak, akit hotelszobájában felkeresett, elmondta, hogy milyen megbízásról lenne szó.
Havlicsek, mint egy gondos belgyógyász, figyelmesen végighallgatta Larryt, megértően bólogatott és szürcsölte a teáját.
– Ön segíthet rajtam – mondta Larry, – nem hagyom magamon száradni a gyanút, hogy gyáva vagyok. Maga összehozhat valami izét… szituációt, vagy ilyesmit, amiből Mary láthatja, hogy igenis számíthat rám. Zsebrevágjam talán a gyanút, hogy bombazápor esetén feleségemet nem tudnám megvédeni a japánoktól?
– Uram, japán bombavető gépeket, sajnos, nem tudok hamisítani. Vérszomjas kalózaim csak a törvényes határokon belül fejtik ki működésüket. De lehetne esetleg olyasmit, hogy őnagyságának zsarolólevelet írunk és az ön rettenthetetlen válaszai postafordultával szétkergetik a bandát. Ez veszélytelen és olcsón megszámítom. Portóval együtt négyszáz dollár.
– Nem jó. Ajánlott levélben elkövetett hőstettek nem meggyőzőek. Képzelje ön el, hogy Othelló levelet ír, ahelyett, hogy nyíltszínen hattyúvá változna.
– Bocsánat, az az illető Lohengrin volt egy dalműben és kétséges, hogyha ön, mondjuk, hattyúvá változna, ezzel már igazolná is bátorságát. Lehet, hogy Európában ez a fellépés férfias, de nálunk, uram, négy unciás kesztyűkkel kilenc menetet kell állni a férfinak. És akkor az sem baj, ha hattyú helyett néger. Mi volna a véleménye egy szépen keresztülvitt, ügyes kis éjszakai rablótámadásról?
– Nem jó. Belekeveredhet a rendőrség. És itt nem arról van szó, hogy én boxoljak, hanem hogy huzamosabb ideig menyasszonyom jelenlétében józan, férfias és bátor legyek, a bennünket körülvevő veszély dacára.
– Mit szólna például egy remekbeszabott festői kalóztámadáshoz a nyílt tengeren, martalócokkal, halálfejes lobogóval?
– Nem rossz. Kis lövöldözés…
– Félek, hogy ez megdrágítja. Puskáink nagyrésze ugyanis hasznavehetetlen és függetlenül ettől, külön e célra töltésmentes golyókat kell beszerezni… – aggodalmaskodott a vén tengeri farkas, miközben egy apró ráspollyal körmeit ápolgatta. Szebben lakkozott farkaslábakat álmában sem látott Brehm.
– Pénz nem számít. De, sajnos, amerikai állampolgárokat nem lehet becsapni azzal, hogy Honolulu közelében kalózszigetek vannak.
– Uram, én a nyolcvanas években Bostonban sikerrel árusítottam egy hajnövesztőszert, amelynek összetétele megegyezett a tűzoltók csizmáját vízhatlanító kenőccsel.
– Azóta Amerika sokat fejlődött.
– Hm… Bostoni lerakatom még most is haszonnal dolgozik – jegyezte meg Havlicsek. – De ha gondolja, készséggel elhurcoljuk önt és tisztelt hozzátartozóit egy kalózhajóra. Ön meghívja a szóbanforgó hölgyet és néhány ismerősét egy szép jachtkirándulásra…
– Megvan! – szólt közben Larry. – Rendezek néhánynapos jachtkirándulást, maguk megtámadják a vitorlást és elhurcolnak bennünket egy szigetre.
– Jó ötlet – bólogatott Havlicsek. – Milyen sziget legyen?
– Lehetőleg kopár legyen, de nem minden komfort nélkül. Szóval a foglyok itt egész egyszerű vaságyakban alszanak, mindössze egyetlen párnát kapnak, az épület kívülről zord, de belülről tiszta, az élelmezés egyszerű, de azért tápláló és véletlenül egy csomó folyóirat is van valahol, amit lemészárolt utasok hagytak ott.
– Tökéletesen értem. Olyan szigetet bérelhetek, amilyet akar. Itt egy prospektus. Százötventől fölfelé kaphat már bérbe szigetet vulkánnal, vagy vízeséssel. Garantáltan tisztességes benszülött törzzsel. Kétszázért és száznegyvenért ajánlottak egy szigetet valódi európai remetével, aki tizenkét éve ruha nélkül tartózkodik egy barlangban, növényi táplálékon él, képeket fest és szájharmonikázik.
– A sziget kiválasztását önre bízom.
– Az a leghelyesebb. Ha én választom ki, olcsó lesz és kies.
– Milyen?
– Kies. Hajózási vállalatok kedvenc kifejezése, ha túristáknak való szigetet közelebbről meghatározható előnyökkel nem ajánlhatnak. Szóval nincsen rajta szép út, nevezetes régiség, sem gyönyörű növényzet; ilyenkor csak azt mondják, hogy kies. Ezen a címen kérik a viteldíjat. Szóval, hogy parancsolja: vulkánnal, vízeséssel, vagy remetével, benszülöttekkel, vagy minden nélkül?
– A sziget legyen elhagyatott, de lehetőleg árnyékos és egészséges. Végre is kalózok tanyázhatnak egészséges helyen is.
– Ez bizonyos. Én például ebben a finom hotelban tanyázom állandóan, nem mondom, hogy egészségtelen, de drágább, mintha egy zátonyon élnék. Ennek, uram, vonja le a következtetéseit, ha az árról lesz szó.
– Nyugodt lehet. Mielőtt én indulnék, mindent megbeszélek magával. Figyelmeztetem, hogy realisztikus legyen a támadás és az elrablás. Mennél realisztikusabb. A támadáskor én ellenállok majd, férfias daccal, de végül elnyom a túlerő.
– Ha parancsolja, megfutamodhatnak a kalózok…
– Nem, nem. Én majd ellenszegülök, előrántom a revolveremet, amely vakra lesz töltve, néhány lövést adok le, az első felémrohanót knockautolom, de a többség tapintatosan leteper. Figyelmeztetem, hogy ha sérülést szenvedek, elveszíti a fele honoráriumot.
– Mit képzel? Látszólag vad dulakodás lesz, de alapjában véve egy karcolás sem éri.
– Azért reálisztikus legyen. Kötözzenek meg, és én még akkor is szitkokat fogok szórni önökre. Mocskos kalózoknak fogom önöket nevezni és gyáva orvtámadóknak…
– Nyugodtan. Nem vagyunk érzékenyek.
– Ezután elhurcolnak bennünket a szigetre és kijelentik, hogy csak súlyos váltságdíj ellenében bocsátanak szabadon.
– Uram! Ön filmírónak született. Most csupán egy aggályom van: tegyük fel a lehetetlent, hogy a rendőrség kinyomozza a tetteseket. Mit csinálok én annyi éven keresztül a Sing-Singben?
– Látja, erre nem gondoltam.
– Semmiség az egész. Ön írásban adja, hogy az egész elrablás tréfáját személyesen eszelte ki és e megbízólevél felmutatója határozott kérésére vitte önt és társait a puszta szigetre.
– Stop. A fő, hogy minden élethű legyen. Realisztikus, uram, realisztikus!
– Nyugodt lehet! Hátborzongatóan élethű lesz!
És úgy is lett…