Rejtő Jenő
A Nevada szelleme
TARTALOM
ELSŐ FEJEZET
A Nyugat vasútján
MÁSODIK FEJEZET
A hetedik
HARMADIK FEJEZET
Körvadászat emberre
NEGYEDIK FEJEZET
Farkas a veremben
ÖTÖDIK FEJEZET
A Nevada Szelleme
HATODIK FEJEZET
A halott Shiwán kincse
HETEDIK FEJEZET
A szellem nyomában
NYOLCADIK FEJEZET
Dráma a hegyek között
KILENCEDIK FEJEZET
Életre-halálra
ELSŐ FEJEZET
A Nyugat vasútján
1.
Kansas Cityn túl, magas töltésen, napégette tarlók, tikkadt sík legelők között rohant tovább a vonat. Vidám, zöld rétek, barátságos farmok és a régimódi községekkel, kis városokkal lomhán fejlődő Nebraska állam napfénytől sziporkázó tájai mosolyognak az utasra. Innen San Franciscóig, most már olyan ez a Nyugat, mint valami álom. Domboldalakban elszórt mezővárosaival, legelő csordáival, gödrös utain zötyögő használt autókkal, farmjaival, alig változott a vidék letűnt idők óta.
James Holborn, egy jól öltözött utas, körülbelül ilyesféle tűnődésekkel könyökölt a kupé ablakában. Mintha a gondolataira felelne, váratlanul egy borízű hang szólalt meg a háta mögött:
– Talál még itt farmot, ahol kötélen szárítják a húst, és zacskóban hordják porrá törve.
Holborn csodálkozva fordult hátra. Alacsony, nagyon kövér, kopasz ember volt, aki megszólította, rettenetesen izzadt, csizmája fölött bő trappernadrág fityegett, és a két széles nadrágszár nem hagyott kétséget aziránt, hogy viselője táborozások alkalmával mibe törli a kezét étkezés után. Csodálatosan rongyos kalapja ott függött az ülés felett. A kalap mellől lógott le revolveröve, tartóiban egy-egy igen régi 45-ös Colt pisztollyal. Holborn most már emlékezett, hogy a kis, kövér utas körül bámészkodó csődületet látott Kansas Cityben a pályaudvaron.
– Honnan tudja, hogy ilyesmire gondoltam?
– Mindenki ilyesmire gondol, ha Kansas City után erre a tájra jön.
A kis kövér nagyot szuszogott, majd elővett egy rövid fapipát, amely zsúfolt söntések illúzióját keltette fel, és rágyújtott. A jól öltözött utas illőnek tartotta, hogy bemutatkozzék:
– Holborn vagyok, Bostonból.
– Jobban tette volna, ha ott marad – felelte a másik minden rosszindulat vagy gorombaság nélkül. Holborn nem bírt szólni a megrökönyödéstől.
– Én Trickley vagyok – folytatta a köpcös -, Jeff Trickley. Errefelé egypár államban előnyösen ismernek. Csak érdeklődjék utánam. Ismerem a nyugatot is, meg a keletet is, mert nyugaton lenyúzom az állat bőrét, és keleten eladom. Ott az én bőrömet nyúzzák le.
Erről eszébe jutott valami, és köpött egyet a pipája mellől.
– Az élet nagyon furcsa. Engem a nagyvárosokban csodálnak meg, pedig akkor jártam még ott, amikor Kansas Cityben csak faépületek voltak, és aki nyugatról jött, az nem hozott pénzt magával, hanem aranyrögöket vett ki a lőportüszőjéből, és mérlegen állapították meg, hogy mi jár vissza. És ma engem ott a jött-mentek kinevetnek, mert ha padlón járok, csörög a szöges cipőm, és nem vagyok bolond minden tíz évben új ruhát csináltatni. Errefelé meg magát fogják kiröhögni, éppen az ellenkező oknál fogva.
Holborn végignézett magán. Vadonatúj lovaglóbetétes bőrnadrágja volt, fényes, sárga sarkantyús csizmája, gyönyörű, fehér szalagos, széles karimájú, szürke nemezkalapja. Piros vadászinge fölé fehér csillagos kék selyemkendőt kötött, de legcsodálatosabb volt fényes bőrövén függő, két Maxime márkájú automata revolvere, úgy kifényesítve, mintha szabadnapos közlegény lenne, akit visszazavar az őrség, hacsak hajszálnyira is rendetlen. Ugyanilyen pedantériáról tanúskodott 7.65-ös Mauser fegyvere, amely az ülés felett függött. Nem értette hát, hogy ilyen gondosan megválogatott vadnyugati külsővel miért lenne nevetséges?
– Nem magyarázná meg a szavait, Trickley úr?
– A ruháján meglátszik, hogy sohasem ült még tábortűz mellett. A fegyverei olyan újak, hogy csikorog az ember szeme, ha rájuk néz. Azt hiszem, nem tévedek, ha felteszem, hogy mind a két revolverével hadakozva, tíz lépésről könnyen elhibázna egy felhőkarcolót. Errefelé az embereknek nincs idejük rá, hogy ennyit törődjenek a külsejükkel. Aki órákig olajozza a revolverét, megnézi a helyet, ahová leül, az vegyeskereskedő vagy porszívóügynök.
Holborn felszisszent. Honnan tudja ez az alak, hogy ő éppen porszívók miatt jött le ide a nyugatra? Eddig azt hitte, hogy stílszerűen alkalmazkodni fog a környezethez, és szinte észrevétlenül elvegyül a távoli nyugat farmerei között. Előbb csak barátkozik majd velük, azután megpróbál piacot teremteni a “Sátán” porszívónak. Erre kapott pénzt és megbízást a cégtől. Sacramentóban az egyik igazgatónak birtoka van. Ez lenne a kiindulási pont. Útközben előbb megáll Balting Cityben. Az ember természetesen nem mehet a vadnyugatra keménykalapban ügynökölni. Ezért öltözött hamisítatlan nyugati embernek, egy Kansas City-beli kereskedő útmutatásai szerint. És most ez a kis gömböc egyszerűen kineveti.
– Hallgasson rám, uram – mondta Trickley -, öltözzön inkább zsakettbe, kevésbé lesz feltűnő. Színtársulatok sűrűn járnak errefelé. A farmerek szeretik a hazafias darabokat. Futóbolondok ritkábbak. Azokat nem is szeretik.
– Azt akarja ezzel állítani – mondta kissé epésen -, hogy errefelé nincs rendes és tisztán öltözött ember?
– Van. Azokkal nyugodtan összeülhet, éppen olyan kezdők, mint maga. Erről ismerheti fel őket. Most majd alszom egyet.
A kövér végignyúlt a padon, és nagy szusszanásokkal elaludt. Annyit mindenesetre megjegyzett Holborn, hogy ha gondozott külsejű egyént lát, megértésre számíthat. Nem árt, ha az ember tudja, hogy kik a hozzá hasonló kezdők.
Sajnos, a kövér trapper szavai igaznak bizonyultak. Omahánál néhány elhanyagolt ruházatú nyugati ember szállt be. Hangos, vidám kiáltások röpködtek, letámasztott puskák agya döngött, és ezek a sáros csizmájú, zsíros sombrerójú, nyers alakok egy cseppet sem titkolták, hogy Holbornt meglehetősen mulatságos figurának tartják. Egy roppant magas ember, hosszú, ősz, piszkos szakállal, aki érthetetlen módon fekete szalonkabátot hordott, odajött és hüvelykujja körmével a fogát piszkálva, olyan leplezetlen érdeklődéssel nézte Holbornt, mint egy Barnum cirkuszból megszökött csoda állatot.
– Ugyan ne bántsátok – mondta jóindulatúan egy másik -, biztos valami népdalénekes. Énekeljen valamit, fiam; majd gyűjtünk pénzt egy kalapba.
– Azt énekelje – pártolta lelkesen az ügyet egy duzzadt szájú, vörös hajú egyén -, hogy “Csillagos lobogó, teérted meghalok!”
– Kérem, én nem vagyok énekes!
– Mindegy, azért csak énekeljen. Még mindig jobb, mint ha megverjük – ajánlotta jóindulatúan egy elképesztően hosszú, sovány ember, akinek könyökben végződött a kabátujja. – Gyerünk! Énekeljen!
– Úgy van! Maga biztosan filmszínész!
Mit részletezzem? Holborn énekelt. Dühtől remegő vékony hangon, egy-két sort. Az utasok gurultak a nevetéstől, de ettől fogva békén hagyták. A kupé nemsokára fullasztó pipafüsttel telt meg.
A vonat zöld mezők és beláthatatlan távolságon sodronykerítéssel ellátott, dús gyümölcsösök mentén vágtatott. Közben felébredt Trickley.
– A poggyásza hol van? – kérdezte Holbornt.
– Csak ezt a kis táskát hoztam magammal. A többi holmimat feladtam Elkig.
– Nem fér el ebben a kis táskában takaró?
– Minek errefelé takaró a vonaton? Hiszen a guta kerülgeti az embert a forróságtól. – Trickley vállat vont és a pipáját tömködte.
A legközelebbi megállónál ismét kínos jelenet játszódott le Holbornnal. Egy csapat jókedvű, napbarnított legény szállt be. Denverbe igyekeztek, hogy részt vegyenek a hagyományos lovas versenyen. Csak épp hogy nem voltak rongyosak. Ezeknek is nyomban feltűnt Holborn eleganciája. Ha cilinderben és frakkban van, nem törődnek vele. De ki állhatja meg nevetés nélkül az ilyen csúfos utánzatát egy cowboynak? Több kérges, izzadt, poros tenyér tapogatta az ingét, valamelyik megszagolta a puskáját, úgy bántak vele, mintha ő személyesen ott sem lenne. Végül az egyik egyszerűen félretolta, hogy odaülhessen helyére az ablakhoz. Holborn a portól, a melegtől és a megaláztatásoktól végsőkig gyötörve, legszívesebben visszafordult volna. Közben elérték Denvert.
2.
Vagy félórát állt a vonat, amíg tovább ment.
Denver utolsó házai is eltűntek, kékes pasztellszínű alkonyba nyúlt a nap, ritkás erdőségek, köves, terméketlen vidék következett, és estére Holbornnak be kellett látnia, hogy a kövér trapper érdeklődése a takarók után nem volt ostobaság. A vonat lassú döcögéssel egyre feljebb kapaszkodott a Rocky Mountains barna sziklái között. Nyolcszáz méter magasságban az ablaküvegre kiült a pára, és rövidesen előkerültek a takarók. Utah felé ugyanis át kellett haladni a vonatnak a Sziklás-hegységen és itt igen hideg van. Holborn dideregve bújt a sarokba, és elkeseredetten gondolt arra, hogy milyen beteg lesz reggelre. Egy kétméteres lótenyésztő elővette a tartalék pokrócot és odadobta:
– Itt van, maga pojáca! Hisz megfagy így!
Mohón burkolózott be a pokrócba, és rövidesen elaludt. Első napja itt az “igazi” vadnyugaton nem volt éppen kellemes.
Reggel, mikor még mindenki nagyban aludt, összeszedte a holmiját és kiosont a szakaszból. Talán akad megfelelőbb? Mert ezt nem lehet kibírni. Egy távoli vagonban csakugyan talált megfelelő fülkét. Nyolcszemélyes szakasz volt. Az egyik ülésen sovány, beteges külsejű férfi feküdt pokrócokba takarva, szemben kísérője ült, csinos, kissé lányos arcú fiatalember, hosszú, szépen ívelt szemöldökkel. Ez a fiatalember nem lehetett több tizenkilenc-húsz évesnél, de hűvös kék szemén szokatlan szomorúság ült, valami kifejezéstelen hűvös komorság. Holborn elhatározta, hogy ideül. Ezen az emberen minden tiszta, rendes, szinte vadonatúj volt. Tehát éppolyan kezdő, mint ő. Sorstárs! Kettőjüket talán mégsem gúnyolják majd. Leült a pad szélére, amelynek ablak felőli oldalát a fiatalember foglalta el. A gyerek külsejű útitárs úgy látszott, észre sem veszi. A távolba nézett, amerről hajnali párákon keresztül a Nagy Sóstó csillogott át. A beteg aludt.
– Holborn vagyok.
A fiatalember csodálkozva nézett fel rá, fehér gyerekarcán néhány összehúzódó ránc az orrtőnél jelezte, hogy bizalmatlan természetű. Nem valami barátkozóan, de kellemes, csengő hangon mondta:
– Patkins.
Udvarias volt, és mégis jelezte, hogy nem kíván beszélgetni. Ismét kinézett az ablakon. Később a beteg felnyitotta szemét, és Patkins azonnal hozzáhajolt.
– Hogy vagy?
– Köszönöm… Adj innom.
A fiú gyorsan, készségesen töltött teát egy termoszból, és odanyújtotta a betegnek. Holborn megfigyelte a mozdulatait. Ez a fiú sovány volt, szabályosan karcsú, de minden mozdulata olyan furcsán hatott, olyan puhán, gyorsan, zajtalanul vette fel és kezelte a tárgyakat, mintha valami bűvészmutatványt végezne. Holborn a betegnek is bemutatkozott.
– Dr. Patkins – felelte a fekvő férfi, nyájasan.
– Rokonok? – kérdezte a fiúhoz fordulva.
– A fivérem. – Ugyanaz a hűvös, de dallamos csengő hang, szinte átlátszóan kék idegen tekintet.
– A denveri tüdőgondozóban ápoltak, és az öcsém most hazavisz Balting Citybe… – Nem fejezte be. Talán azt akarta mondani, hogy “meghalni”.
– Odavalósiak?
– Igen – mondta a doktor, aki úgy látszik, beszédesebb volt. – Ott születtünk. Én Bostonban végeztem az iskoláimat, orvos voltam, és csak most, hogy megbetegedtem, vágyakozom haza.
– Ön is Bostonban él? – kérdezte a fiút, mert szerette volna beszédre bírni.
– Nem – felelte az ifjabb Patkins, és cigarettát kezdett sodorni. Egyáltalában nem volt elutasító. De közlékeny sem.
– Még gyermekkorunkban elszakadtunk Balting Cityből – szólt az orvos. – Amíg egészséges voltam eszembe se jutott ez az ócska fészek. Most sem a városba vágyom. Csak Nevadába. Volt már ott?
– Még nem.
– Nevada csodálatos hely. Hófödte, nyomasztó hegyóriások, dús völgyek felett, ahol megterem a kaktusz is, és mindig tavasz van. Örökké kopár, terméketlen sziklák, és ha hátat fordít nekik, mindenfelé, virágos rétek… Itt akarok… ide szeretnék most menni. Él ott egy öreg indián, még az apámnál volt cseléd, kis háza van, nem messze Balting Citytől. Mert Balting Citybe nem akarok menni… Csak a környékére…
– Árt a sok beszéd, Dick – szólalt most meg a fiatalabbik, és a beteg gyorsan elhallgatott. Talán valami okuk van rá, hogy ne legyenek közlékenyek? – gondolta Holborn. Mert a dallamos hang nagyon határozottan szólalt meg. Mintha nemcsak az egészségét féltené a fivérének.
– Én is Balting Citybe igyekszem. Úgy gondolom, Elknél eltér a vasútvonal.
– Ott kell leszállni – mondta a fiú -, azután, ha nem tud lovagolni, kocsin vagy autón folytathatja az útját. Kocsit ajánlok, mert az utak rosszak arrafelé.
– Kellemesebb jármű is, mint a ló – jegyezte meg Holborn, és összeborzadt. Nagyon félt a lovaktól és irtózott a lovaglástól.
Zuhogott az eső, mikor Elkbe értek. Istenverte kis megálló volt. Mindössze egy rosszul világított bódészerű ütött-kopott állomásépület és egy kerekeskút jelezték, hogy emberlakta hely. A kis község félórányira feküdt a megállótól. A fiatalember olyan könnyen ragadta meg a hatalmas bőröndöt, mintha üres lenne. Hogy mennyire teli volt, azt Holborn csak akkor tapasztalta, midőn a beteg iránti előzékenységből segíteni akart, és megkísérelte a fiatal Patkinsnak lenyújtani a koffert a vonat lépcsőjéről. Olyan nehéz volt, hogy kis híján lerántotta magával. Holborn ijedten felkiáltott. A fiú csak egyik kezével érte el a bőrönd fogóját, és egy másodpercig úgy látszott, menthetetlenül hanyatt zuhan a súlyos teher alatt, de a keskeny, szép formájú kéz csodálatos erőkifejtésre volt képes, és mint valami szarvánál megragadott bikát, rövid ingadozás után keményen fogta nehéz terhét, azután szép lassan a földre helyezte.
Egy kézzel!
Holborn eltátotta a száját. Félig még gyereknek látszott. Jól nevelt és elkényeztetett gyermeknek. Ki hitte volna, hogy ilyen mutatványra képes? Most vette csak észre, hogy a fiúnak vérzik a keze. Úgy látszik, egy kiálló fémcsat sebezte meg.
– Bocsánat… – mentegetőzött Holborn.
– Semmiség – felelte közömbösen Patkins.
Pedig elég mély volt a seb. A csat alaposan beleszakított a húsba, “S” betűre emlékeztető sebet hasítva, amelyből dőlt a vér. A fiú egykedvűen csavarta rá zsebkendőjét, azután ügyet sem vetve Holbornra, fivére után nézett, hogy segítsen a betegnek a leszállásnál.
Sűrű, apró szemű eső hullott, egyhangúan neszelve. Úgy látszik, az indián nem jött meg értük, mert az elhagyatott váróterembe mentek.
Holborn éjszakai szállást keresett, de ebben az istenverte ázott ócska épületben nem talált megfelelő helyet. Dühösen ült be a nedves ruhák párolgásától, pálinka- és pipabűztől súlyos légkörű söntésbe.
Egy sarokasztalnál ült a két Patkins fiú. A fiatalabbik pokrócot terített a bátyja vállára, és általában olyan gyengéden bánt vele, mint valami gyermekkel. Látszott rajta, hogy nagyon szereti a fivérét.
Éjfél után kerékzörgés hallatszott kintről. Kétkerekű, homokfutó kocsi állt meg az állomás épülete előtt. Egy cowboy módra öltözött indián lépett be a vendéglőbe, de csak éppen hogy odapillantott a Patkins testvérek felé, azután nyomban kiment újra. A fiatal Patkins szemrebbenéssel sem jelezte, hogy ismeri az indiánt. Általában, csinos, fiatal arcára szinte ráfagyott ez a semmibe néző közöny.
Fizettek, és az ifjabb gyengéden felsegítette a bátyját, aztán gyengéden támogatva kivezette a helyiségből.
Holborn vacsora után rosszkedvűen várta, hogy végre virradjon. Mikor a vendéglős odajött, hogy elvigye az edényeket, megkérdezte:
– Lesz itt valaki hajnalban, akivel Balting Citybe mehetek?
– Könnyen lehet. Bár mostanában a farmerek az utolsó taligáig lefoglalnak minden járművet.
– Hogyan jutnak az utasok akkor Balting Citybe?
– Lovon uram, ha nem tudná. Errefelé ugyanis csak az öregasszonyok, meg a gyerekek kedvelik a szekeret – felelte a vendéglős. De azután úgy látszik, mégiscsak megszánta a tehetetlen alakot, mert tovább dörmögött: – az állomásfőnök fia beviszi a kordélyukon, de az is csak reggel.
– Miért csak reggel?
– Egy idő óta nem járnak éjszaka Balting City felé. A Véres Tom miatt.
– Ki az az úr?
– Tessék?…
A kocsmáros úgy nézett rá, mint valami ötlábú borjúra, azután szelíden megkérdezte:
– Uraságod Ausztráliából jött?
– Nem vagyok ismerős errefelé.
– De olvasni talán csak tud? Hiszen minden második fán, minden benzintöltő állomáson ott a neve! Pillanatnyilag 8000 dollárt ígérnek érte élve vagy halva. De ez nem egyforma. Havonta többre taksálják, attól függ, hogy bankot rabol-e ki Balting City környékén, vagy csak egy átutazó pasast lő le. Hát ezért éjszaka nemigen közlekednek arra, csak nappal, ha már megindul a forgalom.
Miután a kocsmáros egy rövid fordulással otthagyta, Holborn kiment az állomás elé, hogy utánanézzen a kordélynak.
Doktor Patkins éppen akkor szállt fel egy homokfutóra. Jól elhelyezték a beteg orvost, pokrócokba csavarva, az indián a lovak közé csapott, és a szekér zörögve döckölődött ki a sorból. Azután befelé kanyarodott az országútra.
“Hol van a fiatalabb?” – gondolta Holborn.
Jobb felől lódobogást hallott. Valaki most elvágtatott a hegyek felé, ellenkező irányba, mint amerre az indián, a kétkerekűvel hajtatott…
Holborn, a lovas szokatlan karcsú sziluettjében az ifjabb Patkinst vélte felismerni. Miért nem megy a fivérével, ha annyira szereti? És miért igyekszik lovon Nevada kietlen, zord sziklái felé? A szél undok, hideg, apró esőszemeket csapott az arcába. Nem ácsorgott itt tovább, a ránézve lényegtelen kérdésen tűnődve, hanem benyitott az állomásfőnökhöz, hogy valamiféle járművet béreljen.
MÁSODIK fejezet—>>>