Vikend a pokolban

III.
Teddy kellemetlen ismerőssel találkozik, ezért gyorsan útnak
indítják és kíséretével megérkezik “titkos” köztársaságba

Másnap, mikor Teddy felébredt, az ablak moszkitóhálóján keresztül egy majom vicsorította rá a fogát.

Trópusi ruhát nem tudott adni O’Brien, de talált Teddy számára csizmát, parafakalapot és egy tiszta inget. Ha ehhez hozzávesszük a szmokingot, elképzelhetjük, hogy Teddy még így is elég furcsán festett.

– Jó reggelt! – üdvözölte a leányt, mikor az ebédlőben találkoztak.

– Nálunk ez már nem reggel! – nevetett Mary. – Itt hajnalban kezdődik a nap.

Reggeli után Mary elvezette a petróleumforrásokhoz.

Egy órányira volt a telep a missziótól. Hatalmas darabon símára tarolták az őserdőt és a faóriások helyett csak néhány fúrótorony gerendaváza meredt az ég felé. Csinos kis cementalapra épített vályogház állt itt, ebben lakott Róbert O’Brien a kutató társasággal. A Loanda folyón olykor Librevilleből, mindenféle áruval, felfelé pöfögött egy laposfenekű gőzös, ha kivételesen kedvező volt a vízállás. Róbert O’Brien csinos, szőke, eljenkisedett angol volt. Mr. Ramsworth, egy szakállas ősz tudós, aki a talajelemzéseket végezte, éppen a házban tartózkodott, mikor Teddy megérkezett, de a többiek nagy érdeklődéssel hallgatták «Mr. Gordon» csodálatos történetét.

– Még elég szerencsésen végződött a kaland – mondta Róbert O’Brien. – Ha lakhatatlan vidéken történik, már azóta elpusztult volna.

Később Maryvel kettesben sétáltak a ház körül.

– Szeretném magát látni akkor is, ha egyszer elkerültünk innen.

Most jött ki Ramsworth a laboratóriumból.

– Hát… – felelte elpirulva a leány, – örülni fogok, ha meglátogat Newyorkban…

– Igazán örülni fog?

Mary nem felelt. A férfi megfogta a kezét.

– Szokatlanul érzelmes kedélyállapotba kerültem egynapi ismeretség után.

– Nem lehet, hogy a hirtelen éghajlatváltozástól van? – kérdezte csúfondárosan Mary, de nem vette el a kezét továbbra sem. Teddyt kellemetlenül érintette, hogy a petróleumkutatók nem messze tőlük izgatottan beszélgettek és olykor ránéztek. Mit akarnak ezek? Rövidesen megtudta. A kis csoport elindult feléjük. Ramsworth, az ősz tudós kivált a többi közül és hozzája lépett:

– Kérem Mr. Gordon, azt állítottam az imént, hogy önt az Emerson petróleumvállalat ötvenéves ünnepén láttam az igazgatóság nevében felszólalni. Határozottan emlékszem erre, mert a banketten a petróleumkutatók küldöttségében vettem részt.

Mary ijedten kapta fel a fejét. Teddy nem felelt.

– Feleljen, kérem – mondta nyugodtan, de nagyon hüvösen Róbert O’Brien, – ön az Emerson vállalat kötelékébe tartozik?

– Igen.

Mary úgy érezte, mintha arculütnék. A kis társaság tagjai mintegy vezényszóra közelebb léptek.

Róbert kiterjesztve jobbkarját, visszatartotta társait.

– Hogy hívják? Mert feltételezem, hogy nem pilóta és nem is Gordon.

– Csodálkozni fog. Én vagyok a néhai Petróleum Teddy.

– Hazudik – szólt közbe Morton vegyészmérnök.

– Bocsánat – fordult udvariasan Róberthez Teddy és egy irtózatos ökölcsapással válaszolt Mortonnak, amitől ez hang nélkül hanyattbukott.

Mary ugrott közéjük.

– Ez az ember az apánk vendége. Tudtommal, eddig nem tett semmit, amiért megtámadhatnák – most Teddy felé fordult. – Mindössze visszaélt a vendégszeretetünkkel.

– Nézze Mary…

– Szólítson Miss O’Briennek. De egyáltalán nem kívánom, hogy bármiféle megszólítással is beszélgetést kezdjen velem.

– Marynak igaza van – mondta Róbert és eléállt a feltápászkodó Mortonnak. – Menj a házba Morton. Az ütésért alkalmilag elégtételt vehetsz ezen az úron Londonban. Itt én intézkedem.

– Legyen szerencsém – szólt oda gálánsan Teddy a dörmögő, elballagó Mortonnak és tölcsért csinálva a két kezéből utánakiáltotta: – Kinsbay Road 3, félemelet. Négy és hat között mindig otthon vagyok.

– Ön nem lehet Theodor Emerson, miután ezt az urat nemrégen agyonlőtték, – mondta Ramsworth.

– Ez a hír engem is nagyon meglepett. Azonban megfelelő bizonyítékok birtokában vagyok. – Irásokat vett elő: – Itt az útlevelem, ez a soffőrigazolványom, egy írás, amely szerint a pilótavizsgán állami kitüntetést nyertem…

– Rendben van – felelte Róbert. – Ezekután azt hiszem, akit agyonlőttek, az valami szélhámos lehetett, szóval egyike az ön aligazgatóinak.

– Ha ezen a hangon folytatja, rövidesen szüksége lesz londoni lakáscímemre. Sejtelmem sem volt mindarról, ami itt történt. Engem egy félbolond pilóta barátom tett itt le az erdőben, őt hívják Gordonnak, repülővilágrekorder. Őszintén szólva az Emerson cég adminisztratív ügyeivel is keveset foglalkoztam és csak annyit tudok a vállalatról, hogy az enyém és jövedelmez. Ha elhiszi, jó, ha nem, akkor pofozkodhatunk, vagy amit akar.

Kutató szemek vizsgálták Teddyt, aki erre nagyképűen szemébe csapta a monokliját és olyan gőgösen nézett rájuk, hogy Mary a szomorú leleplezés ellenére kishijján elnevette magát. Végül Róbert határozott:

– Bennszülött kísérettel elküldjük a négerek országába.

– Szent Isten! Libériába?!

– Nem. Itt is van egy Négerország. Ez a törzs szállítja nekünk a munkásokat. Úgy hívják, hogy Urundi. Elég rendes bennszülött kolónia. Hat napig fog ottmaradni és akkor odaviszik a bennszülöttek, ahová menni akar. Ezalatt mi megjárjuk Leopoldvillét és nem keresztezheti az utunkat. Figyelmeztetem – folytatta Róbert, – hogy a bennszülöttek, akik kísérik, nyomban végeznek magával, ha szökni próbál. Egy órán belül indulhat, addig én vigyázok magára.

Elővette a revolverét.

– Önök igen rideg testvérek – állapította meg szemrehányóan Teddy, – ennek dacára tetszenek nekem. Minden úgy lesz, ahogy kívánják, feltéve, ha nem gondolom meg magam. A parancsolgatást ugyanis nem jól bírom, ezt akkor is megmondom, ha még egy pisztolyt húz elő, vagy akár egy páncélkocsit szegez rám. Mehetünk öregem…

Egy óra mulva hat megbízható néger tipoyra tette Emersont. Négyen vitték a hordszéket, a másik kettő felfegyverkezve követte a menetet.

*

Émelygett és szédült az elviselhetetlen szagú olajtól, amely a bennszülöttek barna bőrén fénylett. Pedig ez hasznos szer volt. Kipróbált védekezés a rovarok ellen. A megóvott néger testekért Teddy fejével kárpótolták magukat úgy-ahogy a szunyogok. Kínjában hol fütyült, hol káromkodott. Miután úgysem értik ezek a vadak, cifrán szidta őket angolul.

A négerek csak vigyorogtak rá és egyenletesen folytatták útjukat. Később az egyik fegyveres megbotlott és majd fellökte a tipoyt. Bocsánatkérően vigyorgott az utasra. Teddy ugyanolyan kedves vigyorral így szólt:

– Halj meg, de hirtelen!

– Nem jó kívánság ez uram – felelte kifogástalan angolsággal a néger, – fiatalember vagyok még.

Teddy kishijján lefordult a hordszékről.

– Valamennyien tudunk angolul – magyarázta a bennszülött. – De ettől eltekintve, kérlek, hogy a halálomat ne kívánd, uram. Nem szeretnék még meghalni, bár négy feleségem van.

– Kedves fiúk vagytok. Hol tanultatok angolul?

– Beszélünk mi franciául is. Akarod hallani? Monsieur… pourboire… Follies Bergère… meg ilyesmiket. Urundi ugyanis titkos ország.

– Bocsáss meg pajtás – mondta Teddy, – de mi Európában kissé elmaradtunk a világtól, ezt nem értem. Mi az, hogy «titkos» ország?

– Alkotmányos részvénytársaság.

– Ismétlem, hogy mi fehér bennszülöttek, még csak a rádiónál tartunk…

– Ez az ország tulajdonképpen nem is létezik.

– Értem. Az ország nem létezik, csak te látod; mert inni szoktál. Úgy látszik, ez itt népbetegség.

– Nem, uram. Az ország épp olyan, mint egy részvénytársaság, csak nincs alaptőkéje és nem fizet osztalékot. Egy néger hotelportás alapította, aki néhány embert megölt Bomában és idemenekült. Azóta a négerek tudják Mataditól Brazovilleig, hogy ha meztelenre vetkőznek, az őserdőbe mennek és hülyén mutogatnak, akkor ők vadak és nem lehet rájuk bizonyítani semmit. Nincs más feltünő ismertetőjelünk, csak a ruhánk és a nyelvtudásunk. Akinek baja van a törvénnyel, az eljön ide és ha katonaság, vagy rendőrség közeledik, akkor egyszerűen meztelenre vetkőzünk és ugrálunk. Ha elmentek, akkor felvesszük a régi ruháinkat. Én, uram, a Waggon Litsnél voltam pincér, amíg az a rablás nem történt… Itt várom, hogy elévüljön, addig dolgozom a petróleumnál. Ez a mi országunk célja és történelme.

Teddy nem szólt semmit. Már csak azon lepődött volna meg, ha egyszerre… váratlanul nem történik valami különös. Még fél napig haladtak észak felé és elérték a «titkos» országot. Kis tisztásra jutottak ki, ahol egy cölöp állt a földbeszúrva. A cölöpön jókora tábla a következő felírással:

GRAND HOTEL
SZABAD KIRÁLYI KÖZTÁRSASÁG.
ISMERŐSÖKNEK TILOS A BEMENET!

Az országba vezető ösvényen még több figyelmeztető tábla ötlött a szemükbe:

«Lassíts!»

Vagy:

«Csendet kérünk!»

Erről a tábláról látszott, hogy nagy utat tett meg idáig, mert a zománcozott betűk barnulásnak indultak rajta. Ugyancsak ezt árulta el egy lentiszkuszcserjére tűzött bádogtábla:

«Számfejtőség»

felírással, majd valamivel távolabb ez állt egy fán:

«Kéret… ábat letöröln…»

– Ugyanis – magyarázta a Hálókocsi Társaság meztelen pincére, – csak civilizált négert veszünk fel. Aki állampolgár akar lenni, annak igazolásul egy táblát kell hozni a nagyvilágból. Mi gyüjtjük a feliratokat. Mert szerintünk, uram, a civilizációt a táblák jelentik! Akármi van mögötte, a felírás mindig valódi. Hát ez a helyzet nálunk is!

Rövidesen elérték az ország szívét: nagy csomó kunyhót egy tisztáson. Két póznán egy diadalívszerű tábla alatt vezetett el az ösvény. Ez a diadalív volt a főtábla, a táblák táblája! Legfelül iromba betűkkel:

BEJÁRAT
A SZÉKESFŐVÁROSBA

Majd alább gyönyörű zománcos táblák sorozata:

MÉLYVIZ!
CSAK SZABADUSZÓKNAK!

HALÁLESET
MIATT ZÁRVA

A RABOKNAK PÉNZT ADNI
SZIGORUN TILOS!

A vezető olykor büszkén felpillantott, hogy lássa e rendkívüli dolgok hatását Teddy arcán. A hatás nem is maradt el. Ámult! Különösen akkor érzett mélységes elismerést, mikor egy néger fiúcska fával megrakott öszvért vezetett előttük és az állat farán svájci rendszámtáblát pillantott meg.

Azután beértek a faluba. Soha ilyen falut! A négerek, ha biztonságban érezték magukat, gyötrő honvágyukban a civilizáció iránt, itt a dzsungel mélyén titokban viselték egykori formaruháikat. Csak akkor vetkőztek meztelenre, ha hivatalos látogatásról értesültek. Ilyenkor leszedték a táblákat is. A vendég elé egy ősz liftboy sietett a székesfővárosból, mögötte ujságosok, trafikosok, kávéfőzők és cipőtisztítók vonultak fel zárt sorokban. Valamennyit körözték. Teddy vezetője meghajolt, tenyerét külső felével homlokához értette és elmondta az ország ünnepélyes üdvözlését:

– Dining room, man spricht deutsch!

– Dining room, man spricht deutsch! – zúgta rá kórusban a nép. A vezető néhány rövid szóban elmondta, hogy mit üzent a «Furóország» vezére, aki munkát szokott adni nekik. Az idegennel jól kell bánni, hat nap mulva vezessék Leopoldsvillebe, de ha addig szökni próbál, meg kell ölni.

– Ez nagy horderejű kérdés – mondta az ősz liftes. – Egyelőre kérlek, várakozzál itt az ország halljában, amíg nem intézkedik ügyedben – itt mélyen meghajolt, – a birodalmi főportás. Egy szivaros azonnal hívja őfelségét!

Az ország legfőbb portása rövidesen megjelent. Csupasz testén mindössze egy aranygombos zöld kabátot viselt bársonygallérral és piros díszítésű, ellenzős zöld sapka volt a fején. Nagyon kövér volt és nagyon öreg. Hasán összefont ujjai egyben kecskeszakállának végét is lerögzítették és hóna alatt az ország jogarának megfelelő jelképet: egy vendégkönyvet szorított.

– Dining room, man spricht deutsch! – üdvözölte kórusban a tömeg.

A király nyájasan integetett és leereszkedő barátsággal felelt:

– Az úri közönség táncol…

Helyetfoglalt egy fatörzsön, amely a «Feltételes megálló» felírást viselte.

Meghallgatta a tipoyhordók vezetőjét, azután Teddyhez fordult:

– Ez fontos kérdés, uram. Idegenforgalmi dolgokban egyedül nem határozok. Tanácsot kell tartanom az ország négy első lóndinerével. Addig szíveskedjék várakozni, a poggyászt átadhatod a szenátor úrnak.

Teddy nem tudta, hogy nevessen-e vagy mérgelődjék. Az étkezőkocsi pincére közben apró felvilágosításokat súgott a fülébe:

– Valamennyinek leghőbb vágya visszakerülni a nagyvilágba. Most boldogan fontoskodnak egy kicsit. Úri vendéget sejtenek benned. Ritkán van alkalmuk felidézni a Grand Hotelben eltöltött dicsőséges mult emlékét. Az ország bálványa egy pár cipő. Titkos szertartásunk, hogy esténként sírva kikeféljük és egy számot ír mindenki a talpára. Szívbemarkolóbb jelenetet még sohasem láttál uram.

Őportássága visszatért:

– A minisztertanács határozott. Most már csak tőled függ uram, hogy menüt akarsz-e enni, vagy à la carte étkezel? – Egy sokszorosított étlapot nyujtott át, amelyen hors d’oeuvre variéstől kezdve rákmeridonon és árticsókán át a 918-as Maison Laffitt és özvegy Cliquontné legfinomabb pezsgőjéig minden rajta volt, ami jó és kellemes.

– Azt rendelheted uram, amit óhajtasz.

– Ne mondd! Ez mind van nektek?

– Az más lapra tartozik. – És szinte könyörögve tette hozzá. – Rendelni azért lehet. Uram! Én főpincér voltam, meg tudom állapítani az ilyesmit. Te olyan embernek látszol, aki rendelt már elsőosztályú étteremben kétszemélyes vacsorát. Elhatározta a tanács, hogy megkérünk erre téged.

– Jó – mondta Teddy, mert sejtette, miről van szó. – Előételnek kérek langusztot és hozzá Chablist a 22-es évjáratból. Utána szarvasgombakrém levest, pirított csigatésztával, – valaki sírvafakadt és az ország ősz portása rezgő kecskeszakállal ismételgette hangtalanul a szavakat. – Sültnek, azt hiszem, jó lesz borjúkotlett Mirabeau módra: hirtelen angol habbal, fejessalátával. Utána vaniliapudding…

– Bocsánat – szólalt meg az uralkodó szerényen, – az ki van húzva, tessék talán valami mást.

Valóban e nyolc év előtti karácsonyestén az angolok elfogyasztották a bananai Viktória szálló teljes puddingkészletét és így Urundiben nem szolgálhattak vele pillanatnyilag, amit az egész törzs végtelenül röstelt.

Teddy gyorsan el akarta tussolni a dolgot:

– Nem baj, nem baj… A pudding úgyis nehéz. Hozzon csak minyont, vagy valami grillage-félét és Chester-sajtot, ha lehet, ne legyen érett.

A birodalom bólogatott. Ez igen! Ez rendelés volt! És miután Teddy megjegyezte, hogy nagyon éhes, nyomban tálalták is az ebédet. Nyolc darabra vágták a halat, sorfalat álltak mellette, kézről kézre adták és ha megette az egyik darabot, valaki azt suttogta mögötte: «Váltás…» Máris új pálmalevelet tettek az ölébe és mindenki lenyalta a tíz ujját, hogy tiszta kézzel adja tovább a soron következő darab halat.

– Parancsol a szobájába fáradni?

– Igen.

– Folyóvízzel, vagy anélkül?

– Folyóvízzel… – felelte csodálkozva Teddy. Megindult a király után. Egy alacsony raffiakunyhóhoz vezették, amelynek bejárata fölött ez állt:

VÉSZKIJÁRAT.

Beléptek a kunyhóba. Az oldalfalból ablakok nyíltak, amelyeket tüllfüggönnyel lehetett elfedni.

– Hol a folyóvíz? – kérdezte Teddy.

Őfelsége szó nélkül kimutatott az ablakon a vadul hömpölygő Kongóra.

– Itt a folyóvíz, uram. – Elővett a belső zsebéből egy papírlapot és az asztalra tette: – A bejelentőlapot tessék majd kitölteni. – Azután diszkréten az ajtó felé lépett. – Mikorra parancsolja a keltést?

– Szeretném, ha nyomban felébresztene valaki! – mondta Teddy és szétrepedni készülő fejét két kezével szorította össze.

*

Mélyen elaludt a gyékényre hintett száraz pálmaleveleken. Csengetésre ébredt. A Waggon Lits embere egy másodpercre bedugta a fejét:

– Table d’hote – és nyomban rohant tovább egyre csengetve kunyhóról-kunyhóra. Hiába. El kellett ismerni, hogy ez egy úri bennszülött törzs. Vacsoránál ismét azt akarták, hogy Teddy à la carte étkezzen, de erre már nem volt hajlandó. Leült a törzzsel együtt vacsorázni. Nagy hotelokról, luxushajókról, éttermekről és fegyintézetekről folyt a szó. Az agg uralkodó ezután elmondta a szokásos vacsorautáni ájtatoskodást: hogyan szolgálta ki annakidején Cape-Townban a walesi herceget.

– Mondjátok – kérdezte Teddy, mert nem tudott szabadulni gondolatban az O’Brien-ügytől – ismeri valamelyiktek a Prófétát?

Még egyikük sem látta.

– Mi előkelő hotelekben dolgoztunk, uram, ahol csak elvétve fordultak meg rablók és azok is milyen urak voltak. Emlékszem egy szélhámosra, aki a dakari Páris Hotelben, miközben rendőrök elől menekült, megevett egy ötvenezer font értékű gyöngysort, Mirabeau módra; hirtelen…

– Én két hét előtt szöktem csak el Leopoldsvilleből – szólalt most meg az egyik néger. – Egy hotelben szolgáltam, ahol kiraboltak valakit. Ott kihallgattam két embert, ezek a Próféta zsoldjában álltak…

– És mit beszéltek?

– Valami papnak a fiáról, meg a lányáról.

Teddy felugrott.

– Mondj el mindent pontosan!

– A papnak a fia meg a lánya nemsokára Leopoldsvillebe mennek valami izé… itt mindig mondtak valamit…

– Opció? nem?

– Igen! Honnan tudja? A Próféta a Laonda lefolyásánál épített új híd után következő kanyarodóban várja majd őket a túlsó parton. Mert egész biztos, hogy az új hídon fognak menni. Azelőtt néhány mérfölddel délebbre, egy függőhídon át mentek, Stanleyvillenél. Ott annyian laknak, hogy nem lehetne senkit kirabolni.

– Valaki azonnal szaladjon át a mérnökökhöz, meg…

– Azok tegnap este útnak indultak – mondta legyintve a Hálókocsi Társaság körözött alkalmazottja.

Mit csináljon?

– Hogy lehetne előbb a vasuti hídhoz érni azoknál, akik tegnap este az őserdőn keresztül indultak el Leopoldvillebe?

– Nehezen… Illetve van egy mód. Ügyes kormányossal a Kongón, a sziklák és a krokodilok között. A víz hamarabb lesodor egy csónakot a Loanga ágig, mintha az ember az őserdőn átmegy. De te uram nem mehetsz el, amíg a számlád nincs rendezve és úgy tudom, hogy ez még öt napig tart.

– De értsétek meg! Veszélyben forognak a fehérek…

– Azt hiszem, uram, be akarsz csapni minket – szólt szemrehányóan a király. – Elfelejted, hogy én főpincér is voltam.

Látta, hogy itt hiába minden. A fegyveres őrök egy percig sem tágítottak mellőle. Éjszaka az ajtajánál és ablakánál egy-egy ember helyezkedett el. Szörnyű állapotban ült «folyóvízes» szobája földjén. Éjfél felé az ajtaja előtt halk hortyogást hallott. Az egyik őr elaludt. Teddy gyorsan határozott. Összekötözte kis csomagját, amiben kinin, konzerv és néhány szükséges holmi volt, O’Brien atya jóvoltából. Azután az ablakhoz ment és magához intette a sétálgató őrt. Ez gyanútlanul vigyorogva lépett oda. Teddy egy kézzel, amennyire csak erejéből tellett, torkonragadta és szabadonmaradt öklét nagy ívben vágta az álla alá. A kiáltást erős szorítás préselte vissza a néger gégéjébe, azután kábultan függvemaradt Emerson kezén. Óvatosan leeresztette az ájult őrt, kilépett az ablakon és mélyen előrehajolva sietett a falu mögött, a folyóparthoz az éjszakában.

Ahogy elhagyta a falut, rohanni kezdett. Határozott terve volt. Rimsky úr őrháza a Kongó mentén van, délebbre. Ha tehát a folyóval egy irányban megy, nem kerülheti el a kunyhót. Csak kérdés, hogy két nap alatt mennyire távolodott el tőle? Rimsky említett bennszülött halászokat a közelben, azok talán elviszik csónakon…

Már hajnalodott, mikor kifulladtan megállt. Barátságtalan, elhagyatott, kopár vidék volt, dzsungellel szegélyezett part, óriási barna sziklákkal. És a mélyben kavarogva, harsogva rohan a Kongó. Reggel lett és még nyomát sem látta a kunyhónak. A nap forrón tűzött. Most jutott eszébe, hogy elfelejtett vizet hozni magával. A hőség egyre elviselhetetlenebb lett és nagyon szenvedett a szomjúságtól. Már alig vonszolta magát. Mint valami részeg, tántorgott előre. Jóval elmúlt dél. Zúgó aggyal, homályosuló szemmel bukdácsolt az útján. Végre!… A part egy kanyarodójánál feltűnt a kis ház.

Kétszer is elvágódott az utolsó métereknél, de végül elérte a kunyhót. Szinte bezuhant az ajtón. Rimsky úr szokott helyén ült az asztalnál, egy pálinkásüveg és egy hering társaságában. Éppen csuklott egyet és rosszalóan csóválta a fejét. Meg sem lepte, hogy néhány embert lát belépni az ajtókon. Rimsky úr tekintete dél felé már régen szakított az egyesszámmal.

– Mit óhajtanak? – kérdezte.

Teddy a falnak dőlt és hörögve suttogta:

– Vizet…

– Minek? – kérdezte csodálkozva Rimsky.

De Teddy nem felelt. Odatámolygott a vizeskannához és ivott.

– Uram – kezdte, mikor kissé magáhoztért, – önnek azonnal velem kell jönni. Egy bennszülött kormányost és vezetőt fog szerezni.

Rimsky kihúzta magát és dacosan felvetette a fejét.

– Főhadnagy úr! Felszólítom, hogy ezt a kijelentését nyomban vonja vissza!

Teddy átkozta magát, amiért nem ért ide az első üveg indulási ideje előtt. Mit kezdjen egy deliriumos őrülttel?

– Rimsky úr! – kiáltotta szigorúan, – ön helytelenül teszi, ha minden alkalommal megsérti az angol királyt! Legutóbb egy heringet vágott hozzám! Ezt az állapotot meg akarom szüntetni!

– Felség… – hebegte színtelen hangon, – ne haragudjon, én a józanság áldozata vagyok… Ha nem iszom alkoholt… az a látomás gyötör, hogy egyedül élek… a Kongónál… Bocsásson meg…

– Ön követni fog engem. Fontos ügyet kell elintézni.

– Parancsára…

– Azonnal velem jön. Dinamitot is viszünk. A fulbé halászokat keressük fel. Tolmácsolni fog engem.

– Nagyon helyes. – Kinyitotta a faládát, de Teddy nem engedte a robbanószerhez nyúlni. Volt néhány gránátszerű, időre beállítható patrón is a ládában. Ezek közül választott ki hármat.

Gyorsan összeszedett némi élelmet, vizet és néhány doboz revolvertöltényt, beletette egy nagy vízhatlan zsákba és karjánál fogva rángatva, magávalvitte Rimskyt. Egyetlen lehetőséget látott a testvérek megmentésére: Előbb érni a hídhoz és a levegőbe röpíteni. Akkor a Próféta a túlsó parton reked embereivel. Mary és a bátyja csak Stanleyvillenél mehetnek át a függőhídon és ezen a sűrűn lakott helyen nem fenyegeti őket veszély. Bevárni O’Brient a húgával és figyelmeztetni reménytelen. Nem hinnének neki. Sőt. Meg lennének győződve, hogy tőrbe akarja csalni őket.

– Mr. Rimsky! Mennyi idő alatt érhetjük el a fulbé falut?

– Hát várjon… Mikor volt a boxerlázadás?

Reménytelen volt. Minden erejét összeszedve cipelte magával az éneklő, csontvázszerű Rimskyt. Egyszerre azonban az orosz megállt és a karórájára nézett:

– Két óra negyven. Indulni kell egy üvegnek.

– Téved. Az üveg a kunyhóban maradt. Lekéste a csatlakozást – mondta erélyesen.

– Mikor indul a következő?… – kérdezte búsan a vasutas, azután hagyta vonszolni magát.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

tizenkettő + 13 =