Vikend a pokolban

II.
Rymsky úr megtanulja, hogy az angol királlyal még álmában
se legyen udvariatlan az ember. Emerson kissé elkésve érkezik
a saját temetésére és mély részvéttel áll a sírnál

Döbbenten és ostobán ült a tipoyon. Még mindig azt hitte, hogy álom, vagy őrület az egész: szmokingban, szalmakalapban a vadon közepén, miután nemrégen a nizzai kaszinóból jövet kissé támolyogva nézegette a bolondosan viselkedő hoteleket és virágágyakat. Gordon áthozta Afrikába és itt hagyta? De hiszen jó fiú, talpig derék úr… Egyszerre felkacagott. Nem gondolkozik tovább! Slussz! Az egész dolog nagyon vicces és gyerünk tovább! Cigarettára gyujtott és fütyürészett.

– Csak jó helyre vigyetek hülye testvéreim! – szólt oda a bennszülötteknek biztatóan, mire ezek alázatos: “Gordon!”-nal köszönték meg nyájasságát.

Órákon át siettek vele az erdőben. A mozdulatlan fakoronák között már fehér foltokban lopakodott előre a közeledő nappal, mikor kiértek a sűrűből. Mint valami szabályos csatorna, ameddig a szem ellátott, hosszú, hosszú szakadék zárta el útjukat. A széditően mély szakadék fenekén, mintegy madártávlatból látszott, amint örvényekben kavarogva, sziklákon átcsapva rohan egy széles, kanyargó folyó. Tompa harsogás szállt fel a mélyből. Megindultak a szakadék mentén, most már futólépésben, mert ez könnyű talaj volt. A hályogszínű égről elmuló csillagok utolsó fáradt fényei rezegtek. Végre feltünt útjuk célja: egy kunyhó. Mögöttük az őserdő, mint egyetlen fehér tömb állt a reggeli ég alatt.

A négy benszülött letette a kunyhó előtt. Keskeny sínpár vezetett le a lejtős talajon. Vajjon ki lakik itt? Leszállt a tipoyról és átadott a négereknek egy borostyánszipkát, két mellgombot és London villamoshálózatának pontos térképét, ami szemmelláthatóan gavalléros viteldíjnak tünt fel a benszülöttek előtt és nem győztek mosolyogva “Gordonozni” érte. Ezután Emerson kopogott és egy megszokott mozdulattal szemébe csiptetve feketekeretes monokliját, amely most is ott lógott a kabátján, belépett a kunyhóba.

A kunyhóban egy gondozatlan, nagyon ráncos arcú, kopasz, sovány ember egy pálinkásüveg és egy fél szárított hal társaságában ült. Nyilván reggelizett. Nyitott, piszkos ingének ujját felgyűrte könyökig.

Ha Emerson azt hitte, hogy az öregúr el fog ájulni a meglepetéstől, midőn megpillantja szmokingos látogatóját, akkor keservesen csalódott. Az öregúr szájába tett egy falat húst, zsebkésével újabb darabot vágott le és közben valamit mormogott, amit köszönésnek is vehetett az, aki nagyon akarta.

– Uram! Ért ön angolul, vagy franciául?

– Orosz vagyok – mondta az öreg – de kifogástalanul megtanultam az angol és a francia nyelvet, sőt két évig a zeneakadémiára is jártam.

– Szeretném tudni – kérdezte kissé meglepetve Emerson, – hogy hol vagyok?

– Nálam – felelte és akkora darab sózott halat tett a szájába, hogy valósággal eltorzult tőle az arca.

– Úgy gondoltam, hogy ön esetleg bővebb felvilágosítást adhat arról, hogy miféle hely ez?

– Ronda. Ezt higyje el uram. Tíz évi tapasztalat után mondom. Ha parancsol helyet foglalni, leülhet arra a ládára. Dinamit van benne.

– Köszönöm – hebegte Teddy kissé oldalt lépve a ládától, – de én mostanáig ültem.

– Áhá!… Szökött rab.

– Nem, nem… Hordszékben ültem. És szeretném tudni, hogy földrajzi értelemben hol vagyok?

– Az öreg Rimskynél. A középső vasútszakasz felvigyázójánál. Vasutas vagyok, kérem. Ugyanis jövőre idáig ér majd a Kongómenti hálózat, ez lesz Mataditól számítva a km 934-es őrház. Most térképeznek, meg robbantanak.

Kongó! Hát mégis a Kongó! De hogyan került ide? Illetve, hogy kerül innen el? Ilyen gonosz tréfát csinált volna Gordon?… Nem gondolkozni, Teddy! Nem gondolkozni, mert megőrülsz! – mondta magában.

– Uram, – kérte a madárhangú, kopasz öreget, – én szeretnék eljutni innen a legközelebbi, európaiak által lakott helyre. Látom, hogy erre van sín… Bizonyára közlekedni is szoktak rajta.

– De mennyire! Azért húzták fel idáig ezt a keskeny nyomatú vágányt, hogy olykor élelmiszert, meg orvosságot hozzanak és revidiálják a szakaszt. Félórája sincs, hogy itt járt egy mozdony.

– És mikor jön erre legközelebb?

– Elég sűrűn közlekedik. Öt havonként. De ha egy félórával előbb jön, addig se kellett volna várni.

– Kedves Rimsky úr – felelte Teddy, mert végképp kihozta sodrából, hogy az öreg olyan nyugodtan veszi tudomásul az ő megjelenését, mintha itt a Kongómenti őserdőkben csak ritkán fordulna elő olyan átutazó, aki nem hord estélyiruhát, – nem lepi önt meg a külsőm?

– Nem vagyok riadós természetű – felelte Rimsky. – Velem már az is előfordult a multkor, hogy hajnaltájt váratlanul megjelent nálam az angol király, koronadíszben és puskával a vállán. «Na hogy van öreg Rimsky!» kiáltotta vidáman. «Nem volna kedve Londonba jönni velem államtitkárnak?» Ugyanilyen nyugodtan ettem. És mert nem hagyott békén, hozzávágtam egy heringet. Jól tudtam ugyanis, hogy valami néger küldönc jött csak és nem őfelsége. A delirium tremensből maradt vissza nálam ez a jelentéktelen tünet. Mindenféle színeket, ruhákat, állatokat összekeverek a valósággal. Nem fogja elhinni: magát például állandóan szmokingban látom. Még monoklija és szalmakalapja is van. De azért jól tudom, hogy ön egy mocskos ingben ül itt kéthónapos szakállal, rongyos nadrágban. Hát azért nem vagyok meglepve.

– Mr. Rimsky – mondta rövid szünet után, – ez esetben nincs érzéki csalódásról szó. Én valóban szmokingban vagyok jelen.

Rimsky odalépett hozzá, nézegette, megfogta a monoklit, megtapogatta a ruhaszövetet, azután a homlokát néhányszor végigsimítva motyogta: “Szent Isten… Szent Isten… Én hülye… Kirugtam az angol királyt… Akkor az is valódi volt… Istenem! Erre vadászott… Államtitkár lehettem volna… Uram atyám! Hozzávágtam egy heringet a királyhoz!”

– Azt hiszem, hogy őfelsége igazán csak látomás lehetett – nyugtatta meg Teddy, -koronázódíszben nem szokás a dzsungelben járni.

– És szmokingban igen?! Uram, mondhat akármit, tönkretettem a karrieremet! Egy király sosem bocsátja meg, ha heringet vágnak hozzá… Ön szintén elmebeteg?

– Még nem tudom. Mindenesetre tartsunk össze. Mondja, kérem, hogy juthatnék el valahová, ahol fehérek laknak.

– Innen délre él egy benszülött halásztörzs, azok esetleg elfuvarozzák. De egynapi járóföldre, a Vörös Bevágásnál lakik a kálvinista hittérítő. Ez bizonyára hathatósabban segít magán. Velem nem sokat ér, én egész nap részeg vagyok – megnézte a karóráját: – Tíz óra negyvenkor kezdek inni. De mondja, kérem, hogy kerül ide?

– Nem tudom… Lehet, hogy egy pilóta kitett… ide vikendezni… Nézze öregem, én nem akarok ezen gondolkozni. Vezessen el ahhoz a misszionáriushoz, mert a bennszülöttek, akik idáig hoztak, bizonyára elmentek.

Az öreg felemelte az orrát és szaglászott.

– Még kint vannak – mondta határozottan. – Jöjjön, ha azonnal menni akar, én útbaigazítom. Nálam ne maradjon – megnézte a karóráját – tizenkét óra húszkor dühöngeni fogok.

Összeszedett némi halat, kinint, gyufát és ivóvizet is adott egy üvegben Azután kilépett a kunyhó elé és harsányan kiáltozott a négy bennszülöttnek, akik a tipoy mellett ülve eszegettek valamit. A négerek megértően bólogattak. Emerson kezetrázott az őrült vasútassal, pénzt is akart neki adni, amit ez nem fogadott el.

– Nem tehetem. Sajnos, úriember vagyok. Csak arra kérem, hogy ha beszél az angol királlyal, mentsen ki előtte – mondta az öreg, majd karórájára nézett és gyorsan búcsúzott. – Ne haragudjon uram, de két perc mulva indul a második üveg és nálunk a vasútnál első a pontosság. Ajánlom magamat. – Besietett a kunyhóba.

*

A négy teherhordó félórai pihenő után olyan frissen vitte a hordszéket, mintha egy napot pihentek volna. Emerson, aki mindössze csak ült, fáradtabb volt, mint ők. Közben olyan forróság támadt, hogy kishijján lefordult a tipoyról. De mégsem Gordonnak volt igaza, Teddy kemény fiúnak bizonyult és állta a hőséget, a fáradságot. Pedig Theodor Emerson, a «Petróleum Teddy» eddig még nem ismert más fáradalmat, mint a sportolás utáni, jóleső elernyedését az izmoknak.

A kunyhótól néhány mérföldnyire befordultak az őserdőbe. Ismét a fülledt vadon fogta körül őket, lejtős, úttalan utakon bolyongtak és Teddyt összecsipkedték a szunyogok. Kissé álmos is volt.

Két rövid pihenővel alkonyig mentek. Közben evett a deliriumos bakter heringadományából és barátságosan összevihogott négereivel, akik már nevet is adtak neki maguk között. «Pakala-Pakala» mondták, valahányszor rámutattak, vagy invitálták, hogy üljön a tipoyra. Tehát «pakala-pakala» ezek szerint fehér urat, királyt, vagy ilyesmit jelent, gondolta Emerson. Az ember igyekszik megtanulni a nyelvet.

Azután megérkeztek a cölöpre épített faházhoz. Moszkitókkal lepett ablakhálója mögül fény szűrődött ki. A mangbattuk letették a tipoyt. Rikoltottak valamit. Félmeztelen néger boy sietett ki. A kisérők egyike Petróleum Teddyre mutatva így szólt:

– Pakala-pakala…

A néger boy bólintott, azután vigyorogva csevegni kezdtek. A moszkitók az ablakokról áttelepedtek Emerson fejére, mire ordítani kezdett: «Papa! Papa!» Ez fehér embert jelent. A boy egy irányt mutatott a kezével. Áhá! Nincsenek itthon! Felkapták és vitték. Félórát sem mentek, mikor feltünt egy kisebb tisztás. Emerson megérintette a vezető vállát. Letették. A holdfény odavilágított a füves térségre. Frissen hantolt sír körül egy ősz férfi és egy fiatal leány térdenállva imádkoztak.

Emerson levette a kalapját és lassan, megilletődötten közeledett. Kissé távolabb megvárta, amíg befejezik az imát. Az öreg felállt, kezébe vette az ásót; a leány is keresztet vetett és felemelkedett. Most lépett oda Emerson:

– Jóestét.

A kálvinista misszionárius és a leánya csodálkozva nézték.

– Isten hozta – mondta az öreg. – Engem keres?

– Igen. A négerük küldött ide. Szomorú eseményhez érkeztem, amint látom.

– Elég szomorú – mondta a pap, miközben csodálkozva nézegette az estélyiruhás, monoklis, szalmakalapos urat, – egy ember elmulása akkor is szomorú, ha olyan gonosz, bűnös lélek volt mint ez, aki itt nyugszik.

Emerson közelebb lépett a sírhoz és megnézte a táblát. Ez állt rajta:

ITT NYUGSZIK
THEODOR EMERSON.
ÉLT 24 ÉVET.

Kissé főbekólintva állt ott, majd megköszörülte a torkát és fátyolozott hangon kérdezte:

– Ki… ki ez a Theodor Emerson?

– Bizonyára hallotta már a nevét. Ez a Petróleum Teddy. Nagy gazember volt, Isten nyugtassa. Halló!… Mary vizet!… Rosszul lett?

– Köszönöm… Csak szédülök kissé – mondta kibontakozva a hatalmas pap karjaiból, ahová dőlt. – Régen úton vagyok…

– Akkor gyerünk haza, hogy pihenjen. Vagy ha vallásos ember, mondjon el maga is egy imát a néhai lelkiüdvéért.

– Én is azt hiszem, hogy ez helyes lenne – mondta Teddy és mert vallásos ember volt, úgy érezte, nem haladhat el minden megilletődés nélkül saját sírja mellett, tehát elmondott egy imát a bűnös Petróleum Teddy lelkiüdvéért.

*

Most már igazán elbocsátotta teherhordóit, akik néhány harcias karlendítéssel kísért, harsány «Gordon! Gordon!» felkiáltással búcsúztak.

– Gordon! – kiáltotta cserkészmódra hű kísérőinek Teddy és ezek eltüntek a tipoyjal együtt.

A hittérítő nem állt elő tolakodó kérdésekkel. Teddy viszont szinte szóra képtelenül ment mellettük. Elhatározta, hogy nem mondja meg a nevét. Úgy látszik, errefelé nincs valami jó csengése. Ez a dolog a sírral mégis több, mint kettő. Hogy értse az ilyesmit? Hisz ez az egész huszonnégy óra még viziónak is szörnyű. «Ha rám hallgatsz Teddy», oktatta önmagát, «nem gondolkozol».

Beértek a cölöpház belsejébe. A néger boy úgy vigyorgott Teddyre, mintha egy kitömött cápa érkezne és azt súgta a bennszülött szakácsnőnek, hogy: «Pakala-pakala», miközben Teddyre mutatott. «Úgy látszik, a fehér ember tekintélyének hatása rendkívüli itt a dzsungelben», gondolta Teddy és mert nem nyegleségből hordta a monoklit, hanem balszemének gyengesége folytán, tehát ösztönös mozdulattal feltette, midőn a szobába lépett. Meglepően tiszta, angol parasztkunyhóra emlékeztető ebédlőbe vezette a pap.

– Foglaljon helyet. Ha álmos, nyomban lefekhet, de azt hiszem, jó lesz, ha előbb meleg ételt eszik.

A leány szó nélkül kiment a szobából.

– Ugy érzem, magyarázattal tartozom ittlétemet, de még inkább külső megjelenésemet illetően. Nevem… Charles Gordon. – Gondolta, ha itt mint gazember meghalt, nyugodjék békével és ne támadjon fel néhány perccel később. Sok lenne egy napra szegény papnak. – És… pilóta vagyok.

– Nagyon örülök. James O’Brien a nevem. Magáról már olvastam. Azt hiszem, Ausztráliába repült rekordidő alatt.

– Igen. És… – Nagyszerű jutott az eszébe. – Fogadtam Nizzában egy társasággal, kissé spiccesen, hogy szmokingban, így, ahogy vagyok, elrepülök az Egyenlítőig. Sajnos, megjártam ezzel az őrültséggel. Motorhiba miatt kényszerleszállást végeztem és a gép nagyon megrongálódott.

Nemsokára visszatért a leány, banánt sütött és néhány tojásból rántottát. O’Brien atya elmondta az asztali áldást és hozzá láttak a táplálkozáshoz.

– Azt hiszem, az lesz a leghelyesebb – mondta a misszionárius, – ha kipiheni magát és holnap, vagy holnapután vezetőt bérel, akivel elmegy a Kongó mentén Leopoldvillebe.

– Igen… Azt hiszem, ez jó megoldás…

– Nemsokára én is megteszem ezt az utat a fivérem társaságában – mondta a leány. – A bátyám itt dolgozik egy barátjával Loanda felső folyásánál, petróleum után kutatnak.

– Akkor talán mehetnénk együtt – felelte élénken Teddy, mert nagyon megtetszett neki a rendkívül szép leány.

– Nem – felelte röviden Mary és elkomolyodott.

– Ugyanis – tette hozzá némi zavarral a pap, – az ő útjuk bizonyos fokig… veszélyekkel jár majd.

– Eggyel több ok arra, hogy elfogadják szerény támogatásomat. Higyje el öregem, hogy nem vagyok sem gyönge, sem gyáva legény. – A leány néma köszönettel emelte rá fényes szemeit és hosszan, kutatóan nézte Teddy vidám arcát, kedves, tejfölösszájú mosolyával.

– Nem lehet, Mr. Gordon – rázta meg rövid habozás után a fejét Mary, – nincs jogunk más embert belevonni ebbe a halálos kockázatba.

– Elárulhatok önnek annyit – mondta a misszionárius, – hogy petróleumról van szó, sejtheti tehát, hogy gyilkosság, rablás, orvtámadás, gyujtogatás nem számít. A fiam és leányom Newyorkban nevelődtek fel. Róbert mérnök lett, Mary nyelvtanárnő. Azután Róbert egy kisebb társaságnál mint nyersanyagkutató állást kapott és mert tudta jól, hogy én itt a vadonban minden talpalatnyi helyet ismerek, hozzám jött tanácsért, hogy merre keressen petróleumot. És visszatért vele együtt, vendégnek Mary is – megsimogatta a leányát, – orvosságot, hitet és higiéniát terjeszt a bennszülöttek közt, akik Sárga Anyának nevezik szőke haja miatt. A fiam megtalálta, amit keresett. Elsőrangú petróleumföldre bukkant. Most visszatérhetnének Maryvel Newyorkba, hogy tisztes, gondtalan úri életet élhessenek…

– Ki akadályozhatja meg őket ebben?

– A Próféta… Ne csodálkozzék. Nem Mohamedről van szó. A Próféta rettegett hatalom a dzsungelben. Azért kapta ezt a nevet, mert hosszú keze mindenhová elér, ahogy a közmondás a prófétáról mondja. Stanleypooltól Bomáig nagyobb úr, mint a kormányzó, pedig csak egy erdőjáró vadász, félig népies hős, félig bandita.

– Dehát mi köze van neki a maguk petróleumához?

– Tudnia kell – szólt közbe Mary, – hogy aki petróleumkutatással foglalkozik, annak elsősorban opciót kell kérni a kiszemelt terület anyaországának kormányától. Az opciót itt úgy értelmezik, hogy meghatározott ideig joga van kutatni és ha ezalatt petróleumot talál, akkor előre megállapított összegért a kutató, vagy a vállalata megkapják az olajtartalmú földet. Természetesen, aki az engedélye lejártáig nem kutat eredménnyel, az elveszíti minden további jogát, még akkor is, ha később kiderül, hogy ezen a területen csakugyan volt petróleum. Régebbi eredménytelen kutatást nem tartanak tiszteletben. A mi opciónk egy hét mulva lejár. Addig be kell jelenteni, ha találtunk olajat. Be kell adni a bizonyítékainkat Leopoldvilleben, különben más kapja meg a lejárt jogot. Egy nagy vállalat mesterkedik ebben, mert tudja, hogy elsőrangú terület a mienk.

– Melyik vállalat az? – kérdezte Teddy?

– Az Emerson Oil Company. A rettegett Próféta nevű bandita Emersonék szolgálatában áll. Mi kitünő eredménnyel kutatunk…

– Hát akkor mit tehetünk… tehetnek… maguk ellen?

– Törvényes úton semmit – mondta O’Brien, – de eljutni Leopoldvillebe elég körülményes, ha a Próféta azt akarja, hogy mi ne nyujtsuk át az engedmény lejárta előtt a kutatás eredményét. Viszont, ha csak egyetlen napot késünk, már kikérik Emersonék az engedélyt és a mienk érvényét veszti.

Ennyit Teddy is értett a petróleumhoz. Ide senki sem fog kijönni megvizsgálni, hogy az előző engedményes találta-e a petróleumot, vagy a későbbi. A dátumok döntenek. De ki ez a Próféta? Hát az Emerson cég rablókkal is dolgozik? És ki ez az alak, akit itt lepuffantottak az ő személyében… Meg kell őrülni!…

– Minden rendben van már – szólt Mary, – holnaputánig a térképezés, a vegyelemzés utolsó részletével is elkészül a fivérem társasága. Holnapután indulunk. Július elsejére, tehát egy hét mulva kell Leopoldvilleben lenni. Négy nap út mindössze, de a Próféta esetleg meg fogja kísérelni, hogy késleltesse az utunkat.

– Az én gyermekeimnek nem áll rendelkezésükre rablóbanda – mondta O’Brien atya. – Jobb kiséretük van. Az Isten lesz mellettük. Nem azt mondom, hogy a fiam rosszul kezeli a revolvert…

– Bocsánat, hogy félbeszakítom, de ha már megtiszteltek közlékenységükkel, nem mondaná meg, hogy ez az izé… ez a Theodor Emerson…

– Tegye hozzá, hogy az Úr legyen elnéző hozzá.

– Nem is hiszi, milyen őszintén kívánom. Szóval ez a pasas hogy került itt jobblétre?

– Nemrégen tünt fel a környéken. Állítólag addig hol Londonban, hol Cape Townban élt. Most ő vette át Leopoldvilleben az ügyek vezetését. Amikor meghallotta, hogy petróleumot találtunk, eljött «egyezkedni» Róberthez. A fiam egyszerűen kidobta. Mielőtt elment volna, összeverekedett Morton vegyészmérnökkel. Egymásra lövöldöztek és a Petróleum Teddy súlyosan megsebesült. Itt ápoltuk nyolc napig, mindent megtettünk érte, de elmérgesedett a sebe és meghalt.

– Szegény… – mondta melankolikusan Teddy és mentegetőzve hozzátette. – Ő is csak ember volt…

Egyre bizonyosabbá vált benne, hogy ha röviden nem ébred fel, akkor megőrül.

– Ezért nem fogadhatjuk el, hogy csatlakozzék hozzánk, – mondta Mary. – A mi ügyünkért csak a saját életünket kockáztathatjuk.

Rövidesen elköszöntek a vendégtől, akinek a szomszédos szobában vetettek ágyat. Az ajtóból Teddy visszafordult:

– Mondja Mr. O’Brien, mit jelent a bennszülöttek nyelvén az, hogy: «pakala-pakala»?

– Azt jelenti, hogy féleszű, hibbant. Miért?

– Semmi… Izé… Jóéjszakát…

Gyorsan becsukta az ajtót. Ilyen szemtelenség!

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.