VIKEND A POKOLBAN
REGÉNY
IRTA
REJTŐ JENŐ
TARTALOM
I.
Egy éhes ember belátja, hogy erdő mellett nem jóllakni: bölcs mértékletesség
II.
Rymsky úr megtanulja, hogy az angol királlyal még álmában se legyen udvariatlan
az ember. Emerson kissé elkésve érkezik a saját temetésére és mély részvéttel áll a sírnál
III.
Teddy kellemetlen ismerőssel találkozik, ezért gyorsan útnak indítják
és kíséretével megérkezik “titkos” köztársaságba
IV.
Több üveg nem indul. Egy krokodil szabálytalanul előz.
A felrobbantott híd nem hidalja át a nehézségeket
V.
Vihar tör ki mindenféle értelemben. Teddy kishijján a mennyországba
jut a Próféta révén, végül megfejt egy keresztrejtvényt és húslevest rendel.
Ezzel vége is a regénynek
I.
Egy éhes ember belátja, hogy erdő mellett
nem jóllakni: bölcs mértékletesség
Kilencven évével igazán még bakfisnak sem számított, tehát nem hihette, hogy az öregkorral járó érzéki csalódások áldozata. Lehúnyta pilláit, újra kinyitotta, megrázta fejét, ismét előremeredt, hiába: a látvány változatlan. Átnézett a szomszédságba, ahol egy idősebb pávián, régi ismerőse a viruló hajadonnak, úgy viselkedett, mint aki elveszített valamit a saját bundájában. Közben a pávián is lepillantott a tisztásra, azután összenézett régi ismerősével, a kilencvenéves bakfissal. A viruló papagájhajadon hunyorított, felborzolta a tollait és elhülten közölte, hogy: «Ki-rá-ki… ki-rá-ki…» A pávián nem találta ilyen tragikusnak a helyzetet. Különös, különös, de hogy ki-rá-ki, ezt mégsem állítaná a papagáj helyében, az ember legyen óvatos a véleményével.
Vajjon mi lehet az, amitől egy pávián meglepődik és egy papagáj több alkalommal is leszögezi, hogy: «ki-rá-ki?»
Azonnal be fogjuk látni, hogy alapos okuk volt e különös viselkedésre.
Az erdő közepén, hátával egy fának dőlve nyugodtan aludt egy úr, szmokingban, lakkcipőben, fején szalmakalappal, gomblyukáról csüggő monoklival. Estélyi ruhája olyan kifogástalan, olyan frissenvasalt és ragyogóan tiszta volt, inge, keménygallérja olyan kifogástalanul síma és hófehér, mintha most lépett volna ki egy kaszinó kapuján.
Megjegyzem, így is volt. Ez az úr, mielőtt elaludt, a nizzai kaszinó sziporkázó üvegpalotájából jött kit a Promenade des Anglaisre.
A hely viszont, ahol most ébredezett, a Kongó őserdejének mélye volt.
Lassan mozgolódik. Ásít, szétlöki a két karját, azután körülnéz. Nini! Erdő! Hogy az ördögbe kerültem ide? Ennyire kimászkáltam volna a városból? És milyen meleg van! Azért nem érdemes júniusban Nizzába jönni. Az ember tavasszal menjen el a Rivieráról.
Lassan talpraállt. Feltette a monokliját, elővette cigarettatárcáját és rágyujtott. Undok szokás ez, hogy részegen elcsavarog és így ébred fel a városon kívül.
Egy arrajáró pelikán nézett ki a bokrok közül és csuklani kezdett ijedtében.
*
Úgy érzem, leghelyesebb, ha röviden összefoglalom a kissé kusza előzményeket. Theodor Emerson, vagy ahogy a magazinok nyelvén nevezték mindenütt, a «Petróleum Teddy» huszonnyolc éves volt. Anglia legkonzervatívabb felső társadalmi rétege is befogadta, pedig az apja John Emerson, meglehetősen homályos előélet után került a multimilliomosok közé. Ifjabb éveiben állítólag rabszolgakereskedők mellett működött Arábiában és tudnak arról is, hogy Kimberleyben, a gyémántmezőkön dolgozott. Első állomását a karrier felé egy petróleumkutató vállalatnál történt alkalmazása jelentette. Néhány év mulva több szerencsés kutatás után komoly hatalomra tett szert a nyersolajpiacon és övé volt az “Emerson Oil Company”.
Hatalma még jobban megnövekedett, mikor feleségül vette Lord Narwich leányát. Lord Narwich Anglia legvagyonosabb, legbefolyásosabb főnemeseinek egyike volt. Amikor Theodor világrajött, az édesanyja meghalt. John Emerson nagyon szerette a fiát. Mindent megtett, hogy Teddy angol nemesek gyermekeihez illő nevelésben részesüljön. Mikor húszéves lett a fiú, az öreg Emerson ismét folytatta régi üzleti útjait. Hol Newyorkba, hol Sidneybe utazott hosszabb tartózkodásra. Helyettese, Patrick, aki egyszerű tisztviselőből az ő keze alatt lett vezérigazgató, pontosan tudta már a legkomplikáltabb esetben is, hogy mi a tennivaló. Teddy nem foglalkozott az üzlettel. Golfozott, bridzselt, lovagolt, úgy élt, mint valami trónörökös. Korlátlan vagyon ura volt és az a vagyon most már, akárhogy költekezett a fiú, csak gyarapodott. Az apjával olykor két-három évig sem találkozott. Nagyon szerették egymást, de Teddy Londonhoz tartozott, az öreg pedig felesége halála óta csak kényszerűségből jött haza olykor Angliába, kissé utánanézni a vállalatnak, néhány estét tölteni a fiával, azután ismét útrakelt. Ötvenöt éve ellenére John Emerson izmos, ruganyos járású, élénkeszű ember volt, aki golfpályán, lovaglásban, de ha olykor tréfából boxkesztyűt húzott, még a ringben is lepipálta a fiatalokat.
Teddy sokat örökölt apja erejéből, ügyességéből, sportszeretetéből, de anyai ágon mégiscsak oda tartozott a kaszinókhoz, a golfpályához, a klubhoz és általában a társasághoz.
Jó barátja, Gordon kapitány, aki döntő szerepet játszik a történetben, mint sportrepülő kezdte pályafutását, később világrekorder lett, azután az Emerson Company szolgálatába állt. Sokszor végzett felderítő repüléseket, figyelemmel kísérte az őserdőkben, távoli szigeteken barangoló pertróleumkutatókat és fenntartotta összeköttetésüket a külvilággal. Gordon kapitány képezte Teddyt pilótává, de a fiú nem rajongott a repülésért.
Theodor Emerson és Evans Gordon örökké ugratták egymást. Azért igazán nagyon megörültek egymásnak, amikor Gordon új sportrepülőgépével váratlanul megérkezett Nizzába.
A háromnapos nizzai szórakozás alatt mérgesedett el végképp régi vitájuk. Ez a vita abban állt, hogy Gordon szerint Theodort, ha nem lenne a milliomos Petróleum Teddy, semmire sem lehetne használni ezen a világon; sírvafakadna tehetetlenségében, ha elvennék a millióit és két keze munkájával egy sajtos szendvicset sem lenne képes megkeresni. Teddy ez ellen mindig hevesen tiltakozott.
Különösen kiélezte most az ügyet, hogy a két nap óta minden este megújuló vita egy hölgy jelenlétében folyt és a hölgy mindkettőjüknek tetszett. Gordon a nevezetes estén alig ivott. Péntek este volt és másnap hosszú vikendkirándulásra akart repülni. Teddy annál többet ivott. Ő nem járt vikendezni. Viszont ismételten kijelentette a kapitánynak, hogy egy sportszerűen nevelt leleményes és jókedélyű angol gentleman, családi összeköttetések és milliók nélkül is megél a jég hátán, vagy akár a sivatagban, ő például szó nélkül vállalkozna arra, hogy így, ahogy van, egy szál szmokingban a Kongó őserdejének kellős közepén elsőrangú exisztenciát biztosítson magának. Ezt a példát különösen szerette alkalmazni. Gordon viszont éppen ettől a képtelen példától szokott elzöldülni mérgében. Nyomban felvilágosította a társaságukban lévő hölgyet, hogy Theodor Emerson kedves, de élhetetlen ifjú, aki az őserdőből csak atyja petróleumkútjai révén tud megélni. Emerson elfogult, fölényeskedő fráternek nevezte Gordont, aki viszont kijelentette róla, hogy nagyszájú, beképzelt és hencegő hülye. Ebben maradtak.
Gordon azonban készen volt a tervével. Mikor kitámogatta holtrészeg barátját, már megkapta orvosismerősétől a szükséges injekciós tűket és fiolákat. A Promenade des Anglaisen karonfogta Teddyt, a legközelebbi sarkon taxiba gyömöszölte és ki a repülőtérre! A szerelője már várta. Kitolták a gépet és az aléltan hortyogó Teddyt az ülésre szíjjazták egy szál szmokingban, szalmakalapjával egyetemben, azután beült melléje a kapitány és neki a villámsebes géppel az éjszakának… Perceken belül a Földközi-tenger felett jártak, az afrikai partok felé. Itt Gordon egy gondosan előkészített fémdobozból előre összeállított injekciós fecskendőt vett elő és megszúrta vele alvó barátját. Teddy morgott valamit, csámcsogott és még mélyebben elaludt.
Most majd elválik, hogy mit csinál a hencegő fráter, ha valóban ott áll az őserdő közepén. Ő majd messziről figyeli és röhög. És nem jön elő, csak egy jó óra mulva. Majd lesz most Teddynek kellemes vikendje: megemlegeti, amíg él. Reggel lett. Délben Makkánál benzint vett fel és leszállás nélkül Brazovilleig repült. Innen délután tovább indult a Kongó felé…
Gordon sokszor járt a gépével Afrikában és tudta jól, hogy a Kongó rengetegeiben sok tisztás van, amely leszállásra alkalmas. Az őserdő bolond földje, amelyből csodálatos tömegben özönlik az élet, sokszor többkilométeres területen olyan halott, hogy fűszál sem terem rajta. Egyikét az ilyen magasból ismert természetes starthelyeknek választotta ki Gordon, minden eshetőségre számítva olyat, amely mellett bennszülött falu is volt.
Minden pontosan úgy sikerült, ahogy kitervelte. A hatalmas, agyagos területen könnyedén leszállt. Betolta gépét a lapály mögött egy lombsátor alá, szépen karjaiba emelte az alélt, alvó Teddyt és vitte. Egy aránylag tiszta helyen letette a földre, úgy hogy fejével egy fatörzs oldalának dőlve aludt tovább. Azután ismét kivette zsebéből a fémdobozt, ellátta barátját egy koffeininjekcióval és vagy kétszáz méterrel eltávolodott tőle, egy cserje mögé. Onnan leste nagy kárörömmel a barátját. Közben világosodott, madárhanggal telt meg az erdő.
A kapitány leste Emersont és egy leopárd leste a kapitányt.
Teddy még meg sem mozdult, mikor Gordonra rázuhant a leselkedő fenevad és még akkor is nyugodalmasan aludt Teddy, az injekció ellenére, amikor a vadállat megelégedett mormogással marcangolta a kihült pilótát.
A szerencsétlen Gordon, kitünő tervébe nem vette fel azt az igen kézenfekvő eshetőséget, hogy a vadonban ragadozókkal is találkozhatik.
*
Megfordult maga körül. Gondolkozott, hogy merre menjen. Hogy a csodába tévedhetett le az útról? Még jó, hogy nem rabolták ki. Éppen előző nap látta, mikor Monte Carlo felé mentek autón, hogy arab kubikusok laknak sátorban az útmenti erdőségek fái között. Annyira csak nem mászott be a sűrűbe, hogy ne is lássa az útat? De nem látta. Még csak az hiányzik, hogy eltévedjen egy délfrancia erdőségben és felöltő nélkül itt találja az este. És milyen kutya meleg van… Az életben többé nem jön a Rivierára nyáron.
Óvatosan lépegetett a sok giz-gaz között. Hogy is került ide?… Gordonnal volt. Hogy Gordon magárahagyta ilyen állapotban, ezt csodálta. Mert bizonyára magárahagyta és ő, szokása szerint részegen vándorolni kezdett. Legfeljebb egy órát szokott részegen alvajárni. Tehát nem lehet messze Nizzától.
De nem találta meg az útat. Már másfél órája bolyongott fullasztó melegben és mindenütt csak fa, sűrű, óriási törzsek, amelyek korai homályba burkolják a vidéket. Végre egy újabb óra mulva messziről zajt hallott.
Ment a hang irányába. És csakugyan! Rövid idő mulva egy kis folyómenti tisztáshoz ért, ahol gömbölyű kunyhók körül barnabőrűek tanyáztak, félmeztelenül, derekukon háncsköténnyel. Mégis jól sejtette. Az arab kubikusok!
Amint kibukkant a fák közül, olyan hatással volt a bennszülöttekre, mint valami bibliai jelenés. A közelben lévők tátott szájjal állva maradtak, a távolabbiak közelebb jöttek és csak azután tátották el a szájukat. Egy nagyhasú bennszülötthöz fordult, aki a főkubikusnak látszott:
– Mondja öregem – kérdezte franciául, – hogy jutok ki az országútra a legrövidebb úton?
A kövér csodálkozott, aztán mondott valamit egy gyereknek, aki elszaladt és egy ősz varázslóval tért vissza.
– Nem hallotta, mit kérdeztem? Hol az országút?
Erre végre felelt a kövér. Azt mondta, hogy:
– M’bisung glugala. D’hri hri! L’rubi. L’zda rslung!
És háromszor kiköpött kelet felé. Hogy a csodába nem tud egy arab kubikus franciául? Felemelte a hangját, mert valaki csak akad közöttük, aki töri a franciát, a teljes gyülekezethez fordult és így szólt:
– Apuskáim! Melyitek vezetne el engem az útig?
Erre táncolni kezdtek.
Ez a válasz természetesen még kevésbé elégítette ki. Tréfálnak vele? Vagy valami vad törzset importáltak útburkolómunkához? Sohasem hitte volna, hogy Európában ilyesmi lehetséges. A tánc végén az arab munkásság körülfogta és letérdeltek.
Theodor Emerson jókedvű fiú volt, de ez a marhaság kezdte kihozni a sodrából. És milyen kutya meleg van!
Nagyon óvatosan közeledett most hozzá a kövér kubikos, a mumiarcú ősz varázslóval. Egy ideig könyökkel lökdösték egymást, azután a kövér bátortalanul megjegyezte:
– M batang. Gan-gan…
– Ezeket most hagyjuk – felelte kedvetlenül Emerson. – Arra feleljen apuskám… – kézmozdulatokkal és hangutánzattal jelezte az autót, – hogy merre van az országút… Tütü… Stop!
A két benszülött hátrált. Azután ők is utánozták a tülkölést és megint táncoltak egy ideig. Emerson letörölte homlokáról a verejtéket. Nagyon éhes volt. Üsse kő! Most először enni fog. Csak lesz itt valami gyümölcs vagy kenyér. Kezével a szája felé mutatott és a gyomrát simogatta. Ezt megértették. Kocsonyaszerű ennivalót hoztak, amiben néhány fekete húsdarab volt. A húson érezni lehetett, hogy alig néhány nap előtt hal volt. Teddynek helyén volt a gyomra. Legyűrte.
Nem volt kellemes táplálék, de jóllakott. Lassan a többiek is enni kezdtek. Ekkor vette észre Emerson az első gyanús jelet. A gyanús jel a főnöknél tűnt fel. A kövér egy zöld levelekbe bugyolált csomagot vett elő. Ő is leült a torzs guggoló tagjai közé, néhány előzetes csámcsogás után hozzáfogott, hogy a falevelekben óvott vacsoráját előszedje.
Miután levette az utolsó pálmalevelet is, a csomagból egy szép nagy emberi kéz került elő.
*
Emerson körül keringőzni kezdtek az óriási fák. Azután felemelkedett és betámolygott a sűrűbe. Később lihegve dőlt egy fatörzshez és töprengve nézett farkasszemet a vacsorájával.
Mi ez?! Álmodik. Valami titkos benszülött emberevő szekta él-e a Nizza körüli erdőségben? Két kezét a halántékára szorította. Kétségtelen, hogy egy néger keze került elő a csomagból. Az egész olyan, mintha őserdőben lenne, ősemberek között. De ősembert itt csak Cannes környékén találtak a cromagnoni barlangban, azt is csak csont formájában…
Megőrült? Vagy álmodik?
Közben esteledett. A fiatalembert összecsipték a szúnyogok és a fülledt, pállott, penészszagú dzsungellégkör fojtogatta. De még mindig azt hitte, hogy másfél órányira sem lehet a gyönyörű Riviera-országúttól. Elővett a tárcájából egy képet, amelyen fehér emberek voltak. Ebből csak megértik a hülye arabok, hogy mit akar?
Na végre! A főkubikos, aki, úgylátszik titokban kézevő, mumiarcú ősz társával együtt vigyorogva elrohant. Nemsokára visszatért néhány képpel. Olcsó kis keménypapírfestmények voltak, a Madonnát ábrázolták, a szenteket és Pétert, amint a kulcsokat átveszi. Emerson tanácstalanul állt a szentképekkel. Az egyiket megfordította. Ez állt a hátán:
A KÖZÉPAFRIKAI PÁLOS
MISSZIÓ KIADVÁNYA
1937 MATADI.
Ez csak Gordon hülye vicce lehet. Neki vannak ilyen ötletei. Elhozta valahova részegen az erdőbe és ügyesen megrendezte ezt a komédiát, felbérelt arab kubikosokkal.
Megfordított egy másik képet, ez nagy volt és külön kerettel óvták. A hátán kézzel írt szöveg volt:
E hely a Francia-Kongó középszakasza 2’30. déli szélesség alatt, 12 kilométernyire Stanleyvilletől. Szelíd bantu törzs, megtért emberevők, gyanúsak. Fehér embert nem esznek. Nyelvükön: “vezess” annyi, mint D’ogi, fehér ember a. m. papa, misszió a. m. jesu. Ajándék a. m. Langi. Csak forralt ivóvizet igyék! Tapasztalatait kérjük, hogy jelentse személyesen vagy írásban: Kormányzóság, Boma.
*
Most már igazán szédült. Mi történt?
Megvan!
Gordon beültette részegen a gépbe, átvitte a Földközi tengeren, leszállt valahol az Orán környéki erdőségeknél… De csak nem hagyta őt egyedül az erdőben szmokingban?
– Gordon! Gordon! – kiáltotta erőltetett vidámsággal, ahogy öntelt gyermekek hívják rekedten, sápadt mosollyal az anyjukat, ha tréfából elbujik egy kapu alá. De Gordon nem felelt. És erre olyan alapos oka volt, ami minden gentlemant kimenthet hasonló helyzetben.
A barátságtalan estében egy kakadu rikoltott fel messze…
– Gordon! – kiáltotta még siralmasabban, lárvaszerű vigyorral Emerson. Elég volt már! Mit izélsz?!… Úgyis tudom, hogy itt vagy!… Továbbra is hülyéskedni akarsz?! Nem hallod?!
De most már be kellett látnia, hogy Gordon vagy nem hallja, vagy továbbra is hülyéskedni akar, mert senki sem felelt és igen sötét este lett. Kétségbeejtő helyzetében váratlanul eszébejutott a szentkép hátán írt utasítás. Közben valamennyi benszülött már percek óta kórusban ordította, hogy: “Gordon…” és szent táncba kezdtek. A fehér embert istennek tekintették és hajlandók voltak ezt a “Gordon” szövegű új imádságot a hevenyészve alapított vallás hivatalos fohászának elfogadni.
– D’ogi papa… – mondta Petroleum Teddy a kép hátán álló utasítás szerint. Ha úgy van, ahogy olvasta, akkor ez azt jelenti, hogy “vezess fehér ember”. Valóban megérthették, mert madárszerű furcsa nyivákoló hangon fecsegve összehajoltak, megtárgyalni az ügyet.
– Langi! – mondta még a szentkép szerint Teddy.
Beszélhetnek őserdőről, civilizációról, arról, hogy a “tudás hatalom” és hogy “tanuljunk nyelveket”. Ne tanuljunk. Tanuljuk meg a bűvös igét a világ minden nyelvén, mondjuk Törökországban, hogy baksis, Németországban Trinkgeld, Franciaországban, hogy porboire, Angliában tip, a Kongó őserdejében, hogy “langi” és ezzel minden fáradságos nyelvtanulást mellőzhetünk, mert éppolyan könnyen elérjük a célunkat, mintha kívülről tudnánk az illető ország klasszikus költőit. Sőt. Szerintem még könnyebben. A “langi” szó váratlanul megszüntette a fehér ember és a vadak értelmisége között emelkedő bábeli betonanyagból készült kínai falat. E falnak a “borravaló” a jerichói kürtje, leomlik tőle, mintegy varázsütésre.
Nagy sürgés forgás támadt, nem kérdeztek, nem mutogattak; összeállítottak fadorongokból és nádból valamit, amit a földre helyeztek. “Tipoy! Tipoy!” kiáltották többször is. Emerson nem értette, de miután mutogatták a dorongokra szerelt pálmaháncsot, leült. Alighogy elhelyezkedett, a két hosszú rúd egy-egy végét megragadták és a levegőbe emelték. Emerson kishíjján lefordult. Miután visszanyerte az egyensúlyát, végre megértette a helyzetet: viszik valamerre, ahol fehér ember van. A rúd négy vége egy-egy benszülött vállon nyugszik, ő a két rúd között ül a háncson és tempós, gyors léptekkel haladnak vele. A trópuson, ahol valaha is megfordult fehér ember, ismertté válik a belga eredetű “tipo” szó. Ezen viszik az európai urat.