Vér és mahagoni

Mr. Howard célbalő

Kora reggel volt. Mr. Howard egy hatalmas szögre tűzött cédulacsomót szedett le egyenkint és sorba bevezette őket vörös tintával egy nagy könyvbe.

– Beszédem van önnel, Mr. Howard! Jöjjön velem – dobbant be a szobába Cecil. A könyvelő udvariasan meghajolt.

– Miért ment el tegnap, mikor Pepitó jött?

– Mert féltem tőle.

– És nem szégyenli ezt, Mr. Howard? – kérdezte Cecil, minden sértő él nélkül.

– Egyáltalán nem. Azt hiszem, az öreg Edison megfutamodott volna egy izgatott kos elől és Pasteurt akármelyik állástalan kikötőmunkás könnyen felpofozhatta volna. – Kedvesen mosolygott a lányra, azután folytatta. – Én megvetem azokat a hetvenkedő frátereket, akiknek nem a hivatásuk kivánja meg a bátorságot, hanem a hiuságuk. Én igenis gyáva vagyok, Cecil, de a főkönyvvel remekül megbirkózom.

A lány csendesen mondta: – Én csak azért szóltam magának, mert engem bánt, ha kigunyolják.

Howard egyszerre nagy gyöngédséget érzett a lány iránt és megfogta a kezét: – Köszönöm, Cecil… Most én kérdezek valamit magától: csak olyan embert tudna szeretni, aki ennek a bátor, harcias, gyarmati pionernak a tipusa?

Cecil zavarodottan a földre nézett és nem felelt egy ideig, aztán ujra felnézett Howardra:

– Én szeretem… a finom és okos embereket. De ha valaki gyáva, az… azért az rémes.

– Itt rémes. De ha két ember szereti egymást és elhagyja a dzsungelt, akkor igazán nem fontos, ha mint mérnök, vagy ügyvéd, vagy orvos jól elvégzi a munkáját, hogy mellesleg tigrisekkel is megküzdjön. – Ebben a pillanatban megértették egymást belülről és talán ebben a pillanatban szerettek bele egymásba.

– Én innen csak akkor mehetek el, ha ez a föld, amit apám verejtékkel, vérrel, az életével szerzett meg, Thurn-birtok marad továbbra is.

– Az fog maradni – felelte Howard szeliden és nyugodtan. És a lány nem is tudta, miért, belső erőre kapott, és biztonságérzet szállta meg.

*

… Estig megint nagy részét elvégezték a munkának. A végefelé járó száraz idő elérte a meleg maximumát. Ötvenöt fokos meleg perzselő nyomása égette a levegőt. Ezen a napon már tizenegy órakor megszólalt a tong-tong, fehérek, bennszülöttek, öszvérek bódultan dőltek ki a sorból. Mire északról elsőt süvölt a monszun, mint óriási viztömegek előhirnöke, készen kell állani százezer tonna rönknek, hogy a rövid idő alatt, amig a Liz a tavon keresztül egyesül a Monnal, elinduljon a fa Malakka felé.

Vacsora után tértek nyugvóra. Végkimerült állapotban voltak és reggel előlről kellett kezdeni, kettőzött erővel. Thurn Fülöp mézesheteit élte az első maláriás lázrohamokkal és az ágyat nyomta. Szerencsére Mr. Howard nemcsak könyvelő volt, hanem orvos is és füvekből készitett teái segitettek a vacogó Déli Tenger Rémén.

A hirtelen leszálló trópusi éj nem hozott enyhülést. Az őserdő komor óriási fái, mint felhőkarcolók tömege vette körül a két kunyhót.

Cecil nem tudott aludni. A nyugtalanság, amely Pepitó látogatása óta kinozta, arra késztette, hogy éjszakánként kinézzen, terhes nappali munkáját rossz alvással és őrködéssel is sulyosbitva… Az ujhold vakitó, ezüst fénnyel világitotta meg a plató előtti hatalmas tisztást. Távol valami zörrent a bokrok között… Bizonyára páva… De nem! Világosan látta egy ember elsuhanó körvonalait… Leakasztotta a Winchestert, kilépett a ház elé és lassan osont a sziklafal árnyékában. Elérte a tisztás szélét, azután fák mellett igyekezett a gyanus hely felé… Mintha emberi hangokat hallott volna!… Most már sietve, ott termett! Két ember állt egymással szemben, suttogtak. Egy gnómszerű alacsony és egy magasabb széleskalapu vadász…

– Tartsa fel a kezét! – szólt rá Cecil a vadászra. Mielőtt megakadályozhatta volna, a gnóm eltünt a bokrok között. A vadász ott állt, feltartott kezekkel. A lány letépte a férfi nyakáról függő pisztolyt és a földre dobta: – Induljon a ház felé! – Ebben a pillanatban a férfi, aki két kezét a feje fölé tartotta, egy hirtelen rugással pontosan Cecil kezefejét találva, kiröpitette ujjai közül a revolvert, egyik kezével máris ugy kapta el a lány nyakát, hogy a hangjától és az öntudatától egyetlen markolással fosztotta meg és két ugrással igyekezett átjutni a tisztáson, hogy a holdfényből a sűrűbe kerüljön. Cecil helyzete reménytelen volt. Kétszáz lépésnyire a háztól egy bandita kezében, teljesen lefegyverezve, tehetetlenül. Csak egy villanásig kerültek a holdfénybe és valahonnan tompa dörrenés hallatszott… Cecil a földre hullott, azután megpróbált lábraállni. A vadász, aki zuhanásával magával rántotta, ott feküdt mellette, mozdulatlanul, holtan… Futólépések és hangok hallatszottak, megjelent Fleming a munkavezetőkkel, azután hiányos öltözékben Howard és végül egy pokrócba burkolva Fülöp. Cecil gyorsan elmondott mindent.

Fleming lehajolt a halotthoz. – Azt mondja miss, hogy a ház felől jött a lövés?…

– Vagy a házból, vagy a ház mellől. Tisztán láttam a villanást.

– Hát én még ilyen lövést nem láttam! – motyogta Fleming. – Kétszáz lépésről, ebben a holdfényben!

– Meg kell találni a másik alakot! – mondta hirtelen Howard és felkapva Cecil Winchesterét, eltünt a bokrok között. A lány csodálkozva nézett utána… Hm… A halott zsebében egy sor irás sem volt. Ez Pepitó rendszeréhez tartozott.

Howard gondterhelt arccal jött vissza: – Nem találom… azt mondja, gnóm volt? Nagyon gyanus az ügy.

– De ki adhatta le a lövést? – töprengett Cecil.

– Nem maga volt? – kérdezte Fleming a vacogó Déli Tenger Rémét, de az csak vacogott a maláriától és a félelemtől egyszerre. A rejtélyt nem sikerült megoldani, a banditát eltemették és elhatározták, hogy ezentul éjjel egyenként őrködnek és három óránként váltják egymást.

*

Másnap reggel Howard egy malájit küldött levéllel Kuala-Lumpurba a céghez, ahogy Cecilnek mondta, de tulajdonképpen a “Vén Szigonyoshoz” nevű vendéglőbe. Rövid értesitését összebujva olvasták el a vadászok.

– Ugylátszik, kezdődik a tánc, – mondta Pitt Holbers.

A telepen nyugtalanság volt észlelhető. Még a fehérek is idegesek voltak. Csak Howard könyvelt nyugodtan az irodában, mint akit más nem érdekel.

Aztán kitört a pánik!

Egy ledöntött faóriás mellett, ott feküdt halva a gnóm. Nem volt gnóm. Egy leprától összeroncsolt nyomorult holtteste volt. Ez tizenegy órakor történt. Fél tizenkettőkor egyetlen bennszülött munkás sem tartózkodott a telepen. Szétfutottak iszonyodva az őserdőbe, a hegyek közé: lepra! Ezek többé tájékára sem jönnek Thurn erdejének.

Cecil letörten ült a cölöpház lépcsőjén: – Minden elveszett… Minden elveszett… – ismételte egyre és szemei könnyesen jártak körül az elhagyott irtványokon. – Amig uj munkásokat szerzünk, régen beállt az eső és nem szállithatjuk el a fát… Igaza volt Pepitónak, egyetlen esélyem sem volt. – Kétségbeesetten hajtotta le fejét és Fleming az embereivel ugyanugy állt ott szomoruan…

Fülöp bánatosan nézett a völgy felé, mintha onnan várna, Isten tudja, milyen segitséget és lassan a többiek is arra néztek. A völgyből, mintha a sors gunyja lenne, egyetlen hosszu, sovány ember jött, lassan felfelé a szerpentinuton és széles, fekete kalapján nyomban látszott, hogy hittéritő.

– No pont erre van most szükség, – morgott dühösen Fleming.

Igazán, még soha sem volt nagyobb szükségünk hitre, mint most, – jegyezte meg Howard szelid mosollyal és Fleming majdhogy nem mondott neki valami cifrát… A misszionárus hosszu, sovány, ősz ember volt, kecskeszakállal és bételt rágott. A hegyek között tanyázó sakai törzshöz igyekszik és egy napra megpihenne, ha megengednék. Valamit dünnyögtek neki, mire felment a verandára, de a rekkenő hőség dacára nem vetette le fekete papi kabátját és csendesen meghuzódott egy sarokban, egykedvűen rágcsálva.

– A gazember végzett velünk – mondta Fleming, – bizonyos, hogy ő csempészte ide ezt a haldokló leprást. Feladhatjuk a harcot.

– Maguk tehetnek, amit akarnak, de én itt halok meg! – mondta Cecil villogó szemmel és bement a házba. Az ebéd ott párolgott az asztalon, de csak ketten ettek. A hittéritő és Howard ur. Cecil rosszkedvűen nézte, hogy a könyvelő milyen jóizűen eszik. Ebéd után Howard felállt és bejelentette, hogy távozik.

– Szomoru itt, ugy-e, Mr. Howard? – mondta a lány gunyosan és ugy érezte, hogy nagyon fáj a szive. Howard szeliden mosolygott:

– Dolgom van a városban. – Kissé szinpadiasan meghajolt, kivezette Mayát az istállóból és néhány perc mulva már csendesen kocogott lefelé az ösvényen. Cecil sirni szeretett volna…

Alkonyodott, izzó vörösbe borult minden és Fleming lemutatott a szerpentinutra:

– Pepitó bandája! Most jönnek a sakálok támadni! – A hegyoldalban egy csapat fehér lovas poroszkált felfelé, élükön Carterissel, a volt csendőrrel, aki hirhedt rabló volt és Padding helyére került. Nézték a kis csapatot, ahogy jöttek, mint a végzet.

– Azt hiszem, nem kellene bevárni őket, jobb, ha mi támadunk. Le kellene lőni a vezetőt – mondta váratlanul a lelkész és mindenki meglepődött Istennek ettől a harcias szolgájától.

– Hogy a fenébe akar vörös alkonyi fényben, ügető embereket innen eltalálni? – mordult rá Fleming.

– Nézze, igy – felelte a pap és a reverendája alól előkapva egy revolvert, célzás nélkül lőtt. Carteris, mint akit fejlövés ért, feldobta a karjait és átfordulva, kibukott a nyeregből. – Hát nem egyszerű? – kérdezte korholóan a pap Flemingtől, aki dermedten állt és csak ennyit motyogott: “Istenemre ez volt a lövés…” És a többiek csodálkozva látták, hogy a szétnyiló papi kabát alatt két hatalmas revolver van és egy egész kis lőszerraktár. Annyit mindenesetre elértek, hogy a lovasok, ettől a páratlan lövéstől megijedtek és leugrálva az állatokról fedezéket keresve, lassabban folytatták az utjukat. Ezekután a hittéritő elkezdett parancsolgatni:

– Készüljünk el az ostromra, hordjanak össze köveket, ahol ür van a cölöpökön, el kell fedni, öntsék végig, amennyi vizzel csak lehet, a ház tetejét, hogy ne tudják felgyujtani. Minden lőszert és fegyvert hordjanak fel a középső asztalra. Miss Thurn, lesz szives állandóan tölteni a kilőtt fegyvereket.

– Ördögöt! Én harcolni fogok! – Az öreg csak bólogatott és mintegy mellékesen két könnyelműen haladó banditát puffantott le, ezalatt Fleming végrehajtatta minden intézkedését, ugy, hogy mire az első lovasok felértek a hegygerincre, már ostromra készen állt a ház. Golyók süvöltöttek mindenfelé. A kis csapat emberei gondosan célozva, tüzeltek a gerendarések közül. Az öreg hittéritő az ablak mellé huzódva, két pisztolyból tüzelt, gyorsan és pontosan. Oda is szólt Fleming:

– Tisztelendő uram, ugylátszik, ért a bűnösök lelkéhez.

– Megtéritem őket a rossz utról, – felelte és egy fa mögül kilátszó vászondarabra lőtt, amely nyomban piros lett. Egy időre be kellett szüntetni a tüzelést, mert fuldokoltak a füstben. Az öreg pap, valójában Wolf, az álruhás vadász, komoran mormogta: “Kissé késnek a fiuk…” Fleming megsebesült a vállán, de azért tovább küzdött, egyik társuk harcképtelen lett, vagy talán meg is halt… Az ostromló gyűrű egyre szűkűlt. Soká nem tarthatták magukat… Cecil felsikoltott. Egy golyó széttépte lábizmát, erősen vérzett. Ápolás alá akarták venni, de nem hagyott magához nyulni:

– Ne törődjetek velem! Egy pillanat időnk sincs!… – És ott guggolt a szoba padlóján és igyekezett elkötni a lábát. Egy hatalmas kő kitörte az ajtó felső részét… A golyók szabadon fütyültek be… Még legfeljebb tiz percig tarthatták magukat, vagy addig sem. Cecil nagynehezen elkötötte a sebét, de ugy érezte, elájul… Mögötte reccsent valami. Megfordult és ijedten látta, hogy a kunyhó hátsó falát, amely a meredélyre nézett, benyomták és egy hosszu, izmos maláj lép be. Sikoltani akart… revolvert keresett, de a maláj már könnyedén felkapta. Ekkor kiáltott… Az öreg vadász hátranézett, de mi ez?… Nyugodtan visszafordult az ablak felé és hagyta, hogy a maláj tehetetlenül vigye… Azt hitte a lány, hogy megőrült, vagy lázálomban látja csak, a maláj kilép vele a kunyhóból a szakadék peremére és szorosan átfogva őt egyik kezével, lefelé csuszik vele lassan egy kötélen a széditő mélység felett… Elájult…

A banditák még vagy tizenketten lehettek és a kunyhóból már alig jött lövés… Rohamra készültek. Ekkor oldalról, ahonnan nem voltak fedezve, ahonnan nem vártak veszélyt, hirtelen sortüzet kaptak. Öten maradtak ott nyomban, a többi rémülten igyekezett futni, de ez igazán reménytelen kisérlet volt, mikor a domboldalról Dorn, Pitt Holbers és Boston Jim céloztak rájuk. Ezek a vadászok, az ő szokott nyugalmukkal, körültekintő pontossággal szedték le őket egyenként. Az utolsó feltartotta két karját és megállt: “Kegyelem” – kiáltotta.

A pap kilépett a kunyhóból: – Az Istennél, fiam – mondta szeliden és fejbelőtte. Azután társaihoz fordult: – Aludtatok utközben, vagy mi a csoda! Segitsetek kötözni, ha ugyan élnek még ezek a szegény favágók… – Az egyik már meghalt, a másiknak sulyos haslövése volt, Fleming és a harmadik alig sebesült meg.

– Azért a heccnek még nincs vége – mondta az óriás Pitt Holbers. – Pepitó, sajnos, nem jött el, azt hitte, csak halottak eltakaritásáról lesz szó és sakálokat küldött.

– Igaz, – mondta csendesen Boston, – azért azt hiszem, még vele is találkozunk majd.

– Tőle sem fogunk sajnálni egy imádságot, mondta Wolf és meghuzta álla alatt nemez-kalapjának a sziját.

*

Cecil arra tért magához, hogy egy kókuszháncsra vetett ágyon fekszik letakarva és vele szemben ül a maláj, aki elrabolta. Ijedten felült.

– Nem mozdulni missz. A sebe sulyos és soha többé nem fog tudni járni, ha nem fekszik nyugodtan. – Ösztönszerűen visszafeküdt. Azután ijedten kérdezte: – Hol vagyok?

– Nálam. Én a Lord Mynhernek is barátja vagyok és ő megkért, hogy vigyázzak a missre. A házában már nem volt biztos az élete.

Kezdett emlékezni a jávai kormányzóra… akinek visszautasitotta a segitségét… ez az ember lenne a megbizottja? Aztán megborzadt, eszébejutottak a lőporfüstös szoba vérző emberei:

– Mi lett Fleminggel, a hittéritővel és a többiekkel?

– Segitség jött Kuala-Lumpurból. A telepen minden rendben van.

Cecil sóhajtott. Igen, minden rendben van, csak ott állnak a fák kidöntetlenül és ott állnak a kidöntöttek, elszállithatatlanul. Körülnézett a kunyhóban. Csodálkozva látta, hogy egy könyves polc van a sarokban, sok könyvvel. Ki ez a bennszülött? Az, mintha gondolataiban olvasott volna, felelt:

– Si Lalan vagyok. Őseim fejedelmek voltak ezen a félszigeten. Si Lalan elszakadt rokonaitól, akik nagy városokban élnek, kőházakban laknak és bankokban tartják a pénzüket. Si Lalan a maláji dzsungel magányos főnöke, gyenge fajtájának hűséges testvére.

Si Lalan lecsavarta a lány lábáról a kötést, kimosta a sebet és bekötötte.

Azután kivette a golyót kutasszal, de mégis gyulladásba jött a seb. Legalább két hétig kell mozdulatlanul feküdni.

– Talán lehetne orvost szerezni…

– Si Lalan orvos. Sorbonne-on tanultam, de szivesebben jöttem vissza magányos Főnöknek a dzsungelbe, minthogy a bőröm miatt lenézzenek, az európaiak.

Orvos! Sorbonnet végzett! Magányos Főnök! A lány lehunyta a szemét, mert ugy érezte, nem képes gondolkozni.

– Most aludni fog, – mondta csendesen a maláj. Cecilnek még eszébe jutott Howard, kék szemével, ahogy nevetségesen kocogott el a öszvérrel és ettől ugy összeszorult a szive, hogy sirni tudott volna.

*

Két hét mulva Cecil teljesen rendbejött. Ezalatt nagyon megszerette a hallgatag főnököt, aki nemcsak jóságos volt, hanem bölcs is. Utolsó estjét töltötte a kunyhóban és szinte fájt megválnia ettől a harmónikus, kedves szobától.

Az őserdőben nyugtalan áramlás vibrált át a lombok között… Mindenféle ijedt állatok csörtettek… Si Lalan mélyen szivta be a szél szagát: – A monszun! Jön a nagy, ujjáteremtő és megsemmisitő szél.

A leány szemében könnyek jelentek meg. Nemsokára kellene kezdődni az usztatásnak és a Thurn-telep halott.

Most, mintegy jeladásra, fülrepesztő csattanással megdördült az ég és mintha egy tizezer tagu kórus üvöltene fel, megérkezett a monszun! Olyan vizzuhatagot söpört sűrű, vastag sugarakban a tájra, mintha az utolsó itélet érkezett volna el. A fák hajladoztak, indák és kuszó rotangok szakadtak szerte, a viz percek alatt örvénylő, bugyborékoló zuhatagokban rohant minden mélyedésből és a szél, a szél ugy bőgött, zengett, kavargott, mintha százezer láthatatlan szekér vágtatna vad lovakkal…

*

Az első hajnali napsugarak párádzó, ázott lombokon csillantak meg. Cecil elindult Si Lalannal a halott telep felé. És ahogy felért a hegyhátára, szédülten kapott a fejéhez. Mint egy vízió látszott a telep: bennszülöttek nyüzsögtek, fejszék csattogtak, elefántok trombitáltak. Félt, hogy eltűnik a látomás… de nem! Itt dolgoznak! Megkapaszkodott a maláj karjába és reszketve nézett rá.

*

Miután a banditákat eltemették és valahogy rendbehozták a rostává lőtt cölöpházat, megvacsoráztak és kimerülten lepihentek. Másnap reggel Fleming, aki időközben megtudta, hogy Cecil biztos helyen van, szomoruan álldogált a tornácon. Azt hitte, ő ébredt fel legelsőnek, de Pitt Holbers óriás alakja már szembe jött a tisztáson. Elégedetten vigyorgott és a völgyre mutatott. Fleming ámultan felkiáltott. A szerpentinuton hosszu-hosszu karaván jött fölfelé, öszvérek, csomagok és maláji kulik végeláthatatlan sora, fejükön imbolygó batyuikkal, élükön egy köpcös, vastagfejű európai, babos kancán lépegetve. Közeledtek lassan a telep felé. Fleming torkából zokogásszerű hangok törtek elő, szaggatott felkiáltások! Hiszen akkor minden mentve van!

– Ezt mind, mind köszönje Boston Jimnek, aki előre gőzöst készittetett Kuala-Lumpurban és igy Van Gork az első hirre elindulhatott toborozni. – A közben visszatért Howard jelent meg az ajtóban és egy csomó nyugtát nézett, mint aki nem ért valamit.

– Mondja, Mr. Fleming, hol vannak a mult heti elszámolások?

– Pokolba az elszámolásokkal! – dühöngött Fleming – nem látja? Munkások jönnek!

– Na és – felelte Boston – azért nem kell elszámolni? Itt négy fejadag…

– Mr. Howard, én lelövöm magát! – Dornhoz fordult – és mondja, hol lehet annak a Boston Jimnek kezet csókolni.

– Nem kell hozzá két napig lovagolni Mr. Fleming. Itt van maga mellett – mondta Dorn.

– Én csak ezt a zöldfülűt látom…

– Látod, nekem sohasem hitted – mondta Holbers vigyorogva Bostonnak -, én mindig mondtam, hogy zöldfülű vagy. – Fleming rájuk nézett, aztán nyitva maradt a szája és hirtelen leült.

– Igyon egy kis vizet Mr. Fleming – mondta Howard, azaz Boston – aztán keresse elő azokat a nyugtákat…

Cecil egyenesen a cölöpház felé tartott Si Lalannal.

– Ugy-e, maga lőtt arra a banditára, aki el akart hurcolni? – kérdezte Dorntól.

– Boston Jim volt. – Howard lépett hozzájuk és melegen megszoritotta Cecil kezét, de a lány még mindig nem tudott ránézni. Arra gondolt, hogy ez az ember sietve menekült el és magára hagyta őt a bajában. Ujra Si Lalanhoz fordult.

– És hogy kerültek ide a munkások?

– Boston Jim előre sejtette, honnan fog jönni a támadás, hajót rendelt Kuala-Lumpurban és a leghiresebb toborzóval, Van Gorckkal idejében gondoskodott kulikról.

– És hogy… hogy jött a segitség a banditák ellen?

– Boston Jim vágtatott le a városba és hozta el idejében a vadászokat.

– De hát… varázsló ez az ember?… És én nem is ismerem.

Si Lalan ránézett és ujra mosolygott: – De hiszen itt megy maga mellett, miss Thurn. – Rámutatott a könyvelőre, aki egy vékony vesszővel zavartan csapkodta a lábszárvédőjét. A lány ránézett, erre a keskenycsipőjű, finomkezű emberre, a könyvelőre. Pontosan ugy, ahogy Fleming, ő is azonnal leült, de egy fatörzsre.

– Bocsásson meg Cecil, de maga nem akart segitséget elfogadni a kormányzótól és saját érdekében kénytelen voltam alakoskodni. – Zavartan tépdeste a vesszőt. A lány most megértett mindent, nem tudta ugyan felfogni, hogy ez a csendes hivatalnok a rettegett Boston Jim, de most már megértette, hogy miért nem mutatkozott Pepitónak, hová lovagolt olyan gyorsan és hirtelen elpirult, aztán felindultan mondta:

– Igazán, nagyon nevetséges voltam… hagyta, hogy pártfogoljam… igazán. Én nagy hálával tartozom magának! Köszönöm, amit értem tett és kérem, hagyjon… Gyorsan elsietett.

*

Délután ujra megeredt az eső és másnap már a Liz szélesebben folyt a medrében és néhány nap mulva, mint hatalmas folyam hömpölygött. Rövid időn belül a fának át kell haladni a tavon, amely néhány hétig összeköti a Lizt a Monnal. Most már mindenki dolgozott.

Cecil ijedt tisztelettel nézte ezeket a csupaerő, csupa vasideg-embereket és Boston Jimet kereste, akit hajnalban egy kis tutajon látott, valahol messze, de most sehol sem találta. Este a tutajok nagy része áthaladt a tavon, amely, mint egyetlen ezüst lap, terült szét a holdfény alatt és már usztak le a hatalmas, sebessodru Mon folyón. A lány kis tutaján csak egy maláj állt és az utolsó tuskóra erősitett, ötméteres kormánylapátot kezelte. Sötét teste szinte láthatatlanná lett az éjszakában. Hajnalig annyira megközelitették a folyó deltáját, hogy a tenger dagálya érezhetővé vált és lassubbodott a tutajok rohanása…

A Malakka szoros előtt a Mon több ágra szakad, de csak egyetlen ág, a délnyugati volt alkalmas arra, hogy fát szállitsanak rajta. Fleming a vezértutajon csukott szemmel is kiismerte magát a sokféle kanyarulatok között, ugyhogy a menet simán uszott be sorban a délnyugati ágba. Cecil kis tutaja is elérte a torkolatot. Alkonyodott, amikor hirtelen loccsanást hallott maga mögött. Megfordult. A kormányos nem volt a helyén és örvénylő hullámgyűrűk jelezték a teste felett marakodó krokodilokat. A lány a kormányhoz akart ugrani és egyszerre óriási árnyék emelkedett fel a lapát mellett. Pepitó! A folyót befedő óriási fakoronák közt bujhatott meg, és ott várta meg, mig odaér Cecil tutaja. A lány iszonyodva hőkölt hátra és óriási egyetlen lökéssel messze kitolta a kormányt, ugyhogy a tutaj máris belesiklott egy holt mellékágba, eltűnve a két parton összeérő lombsátor alatt… Pepitó hatalmában volt. A tutajok elhaladtak, senki sem vette észre Cecil eltünését, olyan gyorsan történt az egész… A tutaj partnak ütődött, a lány megszédült, de máris felkapták a bandita óriáskarjai és már kint voltak a süppedő, zsombékos parton. Távolabb tőlük egy kunyhó állt és Cecil rögtön tudta, hogy ez Pepitó titkos fészke, amit az egész gyarmati rendőrség sikertelenül keres évek óta és most már azt is tudta, hogy elveszett.

– Amint látja, összes barátja és szolgája közül kiragadtam, és elhoztam ide, Thurn Cecil. A játéknak vége. Vesztett… Azaz nem is vesztett, sok mindent nyert.

– Öljön meg, maga hiéna! – kiáltotta elkeseredve Cecil.

– Magát?! Hogy képzeli? – És megfogta a lány kezét. – Hát nem tudja, hogy én szeretem magát?

Cecil rémülten igyekezett szabadulni az óriás kezéből, de hiába. Pepitó mosolygott rá: – Most még idegenkedik, de talán egy hónap mulva, esetleg egy év mulva hozzámszokik, meglátja. Itt nem találhatják meg…

– Boston Jim meg fog találni!

Az óriásnak megcsikordultak a fogai. Az a mocskos véreb, nem is álmodik erről a helyről… Sohasem találja meg!

– De igen! – sikoltotta a lány diadalmasan. – Nézze, ott.

A rohanó örvények között egy apró tutaj jött és Howard állt a kormánylapát mellett, előregörbült testtel, hogyha a tutaj partot ér, nyomban ugorjon. Pepitó előrántotta revolverét és lőtt, de a táncoló tutaj nem nyujtott jó célpontot. És most váratlanul éles fájdalom hasitott a kezébe. Cecil apró fogai mélyen a husába furódtak, hogy elejtette a revolvert. A tutaj partnak ütődött és egy hosszu, karcsu árny, mint leopárd ugrott fantasztikus nagy ivben Pepitóra. A bandita felborult, de már eltaszitotta magától ellenfelét és talpra ugrott. A másik revolveréhez akart kapni, de az öve ott csüngött Boston kezében, ahogy nyomban leszakitotta róla. Howard nyugodtan, mosolyogva nézett rá, aztán lágy hangján megszólalt:

– Most meg fogom ölni, Pepitó.

A lány csak nézte és ahogy ott látta állni Bostont, kissé hajlott háttal, összeszoritott fogakkal, mosolyogva, most már világosan látta, hogy ez az ember nem kisebb a hirénél. Ez az ember a végzet és akit üldözőbe vesz, annak vége. És látta a majdnem fél méterrel magasabb Pepitót, bizonytalan révedezéssel a szemében, ahogy ott állt Howarddal szemben.

– Hát lőjj már! Lőjj már, te piszok vizsla! Te mocskos rendőr-eb.

Boston mosolyogva szólt: – Mindig erről a pillanatról álmodtam, hogy egyszer majd igy szembenállunk és én megöllek téged, Pepitó és már tűz csapott ki revolveréből, majd rögtön még két dörrenés után Pepitó szétvetette karját és egész hosszában elterült.

Cecil elfödte az arcát… Mikor felnézett, Pepitó mozdulatlanul feküdt és ugyanolyan mozdulatlanul állt Boston.

– Szörnyű volt – suttogta a lány – megölte?

– Meg.

– Nem lett volna szabad… Ez… ez a törvény dolga.

– Itt én vagyok a törvény – mondta Boston. Sóhajtott egyet. Ennek az embernek kétszáz kideritett gyilkosság nyomta a lelkét. Ezt az embert a gyengék, a gyávák, a kulturáltak érdekében meg kellett semmisiteni. Aki itt gonosztevőt üldöz, az rendőr, biró és Istenitélet egy személyben. Kis Kodakot vett elő a zsebéből, megforditotta a halottat, ráirányitotta a gépet és megnyomta az exponáló gombot.

Eltette a gépet, odament a lányhoz és átkarolta. Cecil kimerülten hajtotta rá a fejét.

– És most gyerünk innen gyorsan, drágám – mondta a férfi és megsimogatta a lány égő, könnyes arcát.

*

A hatalmas gőzös sebesen rakodott és mögötte már várt egy másik. Ameddig szem ellátott, mindenütt vaskarikákkal összekötött fatönkök himbálóztak a tengeren, amelyben éjfél felé, mint egy izzólámpa két szénszála a láthatár és a viz találkozásánál, összeért a hold saját tükörképével, a fehér szineknek valóságos orgiájába boritva az óceánt. Az európai cégek tisztviselői átvették a leszállitott fát a kikötött mennyiségben és Cecil hálásan köszönt el a vadászoktól, akiknek furcsa csoportja mintha a Fliegende Blätter illusztrációjából elevenedett volna meg…

*

… Mac Pershon ezredes mosolyogva, két kezét előrenyujtva sietett Boston elé az ajtóig.

– Thurn Cecil – mutatta be Howard a kiséretében lévő hölgyet. Miután leültek, elővette a halott Pepitóról készült fényképet és átadta az ezredesnek.

– Gratulálok Jim! – mondta az ezredes és megszoritotta a kezét – nem lehet ehhez mást mondani, no… Sok ezer embernek adta vissza a nyugalmát. És ha megismételném az ajánlatomat, megduplázva, ugy hogy ön angol szolgálatban…

– Azt hiszem, most már megmaradok a hollandoknál. Különben is egyelőre szabadságra megyek, megnősülök.

– Ehhez is gratulálok. A menyasszony?

– Thurn Cecil, ezredes uram.

– Sok szerencsét kivánok. Az a felvétel 5.000 Strait Dollárt ér magának. – Kikisérte őket és mind a kettőnek sokáig szorongatta a kezét, aztán visszament a szobába, Pepitó képét lepecsételte, beragasztotta egy nagy könyvbe és rövid ideig mintha gondolkodott volna valamin. Azután azt mormolta maga elé: “Azt hiszem, az öreg Thurn most már nyugodhat békében…”

VÉGE.

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! – Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5433-16-0 (online)
MEK-12565

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.