Vér és mahagoni

Dorn

A hajó derült időben tette meg egész utját Singaporeig. Thurn megbeszélte uj barátjával, hogy a Raffles-hotelben találkoznak, aztán elszakitotta őket egymástól a vámbódéban szorongó, zsivalygó sokadalom. Singaporeban azonban nemcsak rendőrök és fináncok fogadják az utasokat, hanem katonák is. Valahol egy kellemes arcu, ősz angol ezredes is feltűnik és ahogy meglátja Howardot, odasiet, barátságosan átkarolja a vállát félkézzel: – Hallo, Boston! Örülök, hogy nálunk is látom.

– Csak átutazóban vagyok, ezredes ur.

Az ezredes viszi magával karonfogva.

– Ugy hallottam, Boston, hogy Európában volt.

– Jól hallotta, ezredes ur, Párisban voltam.

– Csodálom magát, hogy amerikai létére nem angol, hanem holland szolgálatba áll. Nálunk nagyobb jövője lenne – és halkabban tette hozzá, – tiszti ranggal kerülhetne az inteligence servicehez.

– Mondottam már ezredes urnak, hogy ezt a megtisztelő ajánlatot, sajnos, nem fogadhatom el. Én sok hálával tartozom a hollandusoknak.

– Azt már éppen eléggé megszolgálta nekik – dörmögte az ezredes, – de ha nem, hát nem. Egy szivességet azonban tehetne nekem, amiért nagy jutalomra számithatna. Hallott már erről a Pepitóról?

– Ha jól megnézné, találna a lapockájában egy golyót is tőlem.

– Ez az ember most szervezett maffiát csinált, a kinai kalózoktól a szumátrai dohánycsempészekig mindenféle bűnszövetkezetekből.

– Az Indiai óceán Alcaponeja…

– Ugy van. Padding az alvezére. Ötezer Strait dollárt ér meg a fejük Singaporeban…

– Ugy hallottam, hogy Dorn foglalkozik vele és azt hiszem, akkor előbb-utóbb teritékre kerül valamelyik.

– Biztosabb lenne, ha segitene Dornnak. Látja, őt is a hollandoktól kértem kölcsön. Nekünk vannak kiváló embereink, de azokat jól ismerik a banditák is. Hát ha Surabajából eljön, látogasson meg engem ujra… mindentől eltekintve, örülök, ha látom, Boston Jim, vagy Howard ur.

– Én is örülök magának Mac. Pershon ezredes…

A Raffles-hotelben este kötelező a szmoking. Természetesen trópusi fehér szmoking. Howard a függönynyiláson át, szokása szerint előbb bekémlelt a ragyogó terembe. Thurnt kereste a szemével és meg is látta, két férfi mellett, vidám beszélgetésbe merülve. Éppen felálltak és a kijárat felé indultak. Howard a nyomukba szegődött.

Lassan kiértek az Esplanade környékéről és a kinai negyed árkádos házai, felforditott csónakhoz hasonló, tipikus tetőzetei között rohantak utasaikkal a riksa-kulik. Howard kezdte sejteni, hogy nem valami biztonságos helyre csábitották Thurnt. Már a Singapore folyó fülledt, dögszagu, szeméttel boritott partján haladtak.

Egy pincecsapszék előtt álltak meg a riksák. Howard valamivel távolabb tartóztatta fel a saját kuliját. Citera- és harmonikaszó hallatszott a lampionos bejárat mögül. A párás, nehéz levegő érezhető sulya lógott a sikátorok fölött. Howard benézett az ablakon…

Odabent csak egy társaság ült, napbarnitott vállas európaiak, mindegyiknek az övében jókora revolver. Barna, fényes nyakak villogtak a kihajtott ingek felett. A társaság egy furcsa szerzeten szórakozott. Képzeljünk el egy alacsony, tömzsi embert, vékony lábakkal, bozontos körszakállal, gömbölyű, zsiros ábrázattal. Legkülönösebb volt azonban, hogy ez az ember, itt a trópuson, fényes, fekete szalonkabátban járt, amit nála egy fejjel magasabb ember viselhetett azelőtt és a fején, ezt még itt az ivóban sem vetette el, széles karimáju, fekete nemezkalapot hordott. Revolveröve lelógott róla.

– Mondja, kedves barátom, hogy hivják magát? – kérdezte az egyik.

– Nevem Sámuel, azért jöttem ide Hátsó-Indiába, hogy vadásszak.

– És mire akar vadászni?

– Kizárólag madarakra.

– És tud maga vadászni?

– De mennyire – felelte gőgösen Sámuel. – Dániában tagja voltam egy lövész-egyesületnek és legutóbb a második dijat nyertem el. – A társaság tagjai percekig fuldokoltak a nevetéstől. Valamelyik megkérdezte tőle, hogy miből akar megélni vadászat közben, mire Sámuel büszkén a zsebére ütött, hogy hála Istennek neki van pénze, legutóbb sokat nyert Kopenhágában a tőzsdén. Egy harcsabajuszu hatalmas férfi később pókert ajánlott és megindult a játék. Sámuel eleinte veszitett, azután nyert. A harcsabajuszu csalt és Sámuel mégis nyert. Az arcából csak ugy sugárzott a butaság és közben nyert. Ekkor érkeztek Thurn és ujdonsült barátai.

– Thurn Fülöp vagyok – mutatkozott be körbe és az egyik kisérője magyarázni kezdte a harcsabajuszunak:

– Johann Thurnnak a fia, ő is olyan hires vadász, mint az apja.

– Isten hozott, öcsém! Az apád jó barátom volt! – csapott a kezébe a harcsabajuszu, – Jefferson vagyok… És ez az ur itt… Sámuel, a madárvadász, uj barátunk. Ülj le és nézd, ahogy pókerezünk.

Az események azután gyorsan követték egymást. Sámuel egyre nyert, Jefferson egyre dühösebb lett, végül felhördült: – Te törpe, ha rájövök, hogy nem játszol becsületesen…

A kis vadász nyomban felugrott és végigmérte.

– Ezért azonnal adjon elégtételt nekem. Azonnal!

– Meguntad tán az életedet?! Csukott szemmel kilyukasztalak!

A jókedv ujra visszatért, a dühös kis emberkén kitűnően mulattak.

– Na ne félj, nem eszlek meg, a lábadba fogok lőni – mondta Jefferson. – Állj csak oda a falhoz, én meg ide az ajtóhoz, ha minden áron meg akarsz velem verekedni.

– De mi biztosit engem arról, hogy a barátaid nem támadnak rám, ha én győzök? – mondta a kicsi délcegen kihuzva magát és ettől az egész társaság valóságos nevetőgörcsöket kapott, csak Thurn szólt oda aggódva, a kis emberkéhez: – Az Istenért, menjen innen, ezekkel nem jó kukoricázni.

– Uram… – mondta lenéző fölénnyel Sámuel, – én a dán lövészegylet második diját nyertem. – A társaság tagjai az oldalukat fogták, de Jefferson hirtelen leintette őket: – Csend! Fiuk! Mindenki leteszi a revolverét a másik asztalra, hogy a mi Sámuelünk nyugodtan meg merjen verekedni velem!

– “Ugy van! Ugy van!” – kiabálták mindannyian és revolvereiket egy távoli asztalra helyezték. Sámuel közben a söntéspolcnak támaszkodott és várt. Jefferson szemben vele, husz lépés távolságra az ajtónál!

– Idehallgass, te bolond! A térdedbe fogok lőni, azután visszaveszem a pénzemet, mert nem játszottál becsületesen. Öt pere mulva háromnegyed tizenkettő. Azonnal ütni fog a harang. Az első harangütésre lövünk, addig karbafont kezekkel állunk.

Sámuel egy szót sem szólt, övébe tette revolverét és karbafonta a kezét. Az ilyen párbajnál az dönt, hogy ki tudja hamarabb előrántani a pisztolyát. Némán multak a percek. Azután megkondult a harang… Hogy történt? Senki nem figyelhette meg, senki nem láthatta, mert ez a mozdulat gyorsaságában tüneményesebb volt minden bűvészmutatványnál: mire Jefferson keze a revolver agyához ért, Sámuel már fejbe is lőtte és jóformán nem is láthatták a revolverét, mire ujra ott fityegett az övében és visszatámaszkodott a söntéspolchoz. A harcsabajuszu egyetlen hang nélkül, mint kidőlt tuskó zuhant a földre és a harmadik negyedet elütő harang melódiája még ott rezgett a levegőben. Azután olyan csend lett, olyan döbbent némaság, mintha a szivverése is elállt volna mindenkinek. Pedig csak egy sziv szünt meg dobogni a helyiségben. Az egyik bronznyaku megmozdult, de a láthatatlan mozdulat ismét felkapta a pisztolyt és a kis vadász, rájuk irányitva csövét, félelmetes hangon dörögte:

– Aki moccan, az halott! – Most látták csak, hogy ez a kis alak, aki lelőtte vezérüket, egyben le is fegyverezte őket. Revolvereik mellett állva, lövésre készen fordult feléjük: – Elfelejtettétek a vezetéknevemet is megkérdezni. Engedjétek meg, hogy bemutatkozzam: nevem Sámuel Dorn. Tényleg madárvadász vagyok. Jómadarakra vadászok – és nevetett hozzá, – olyan jó madarakra, mint ti vagytok. Mondjátok meg Pepitónak, hogy Jefferson Paddingot elintéztem és legközelebb rá kerül a sor.

Dorn nevétől, ha ez egyáltalán lehetséges, még jobban megdermedtek, mint a szemük láttára lelőtt vezérük halálakor. Dorn most Fülöphöz fordult: – Ide hallgasson, maga zöldfülű! Magát azért csalták ide ezek a csirkefogók, hogy megöljék és ne legyen érvényes az erdőirtási engedély, amit az öreg Thurn a maga nevére iratott át. Jó lesz, ha visszamegy innen a hotelba és vigyáz magára. Hordja el magát!

Thurn Fülöp, a “Déli Tenger Réme” olyan gyorsan hagyta el a helyiséget, hogy az utolsó lépcsőfokon keresztülbotolva, orrán, száján érkezett ki az ucca kövezetére.

– Most pedig barátaim, álljatok ilyen szép nyugodtan, amig elmentem, mert a kis csirkefogókat, ha nem feltétlenül szükséges, esetleg nem lövöm agyon – mondta a banditáknak Dorn. – És ne felejtsétek el megmondani Pepitónak, hogy műsorom legközelebbi száma ő lesz. Viszontlátásra, gyermekeim. – És szuggesztiv hatalmának tudatában vissza sem fordult, miközben felment a lépcsőn és kilépett Singapore kültelkének éjszakájába.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

2 + tizennyolc =