7.
…Hajnalodott. A goleai pályaudvarra visszatért két utas. A daliás, hatalmas, vidám altábornagy helyett, egy megtört öreg katona tért vissza a leányára támaszkodva.
– Azt hiszed… hogy olyan fontosságot tulajdonítanak majd az ügynek?… – kérdezte Susanne minden meggyőződés nélkül, mert jól tudta, hogy a táska féltett katonai titkokat tartalmazott.
– Az induló offenzíva felvonulási tervének a másolata volt benne… – felelte színtelen hangon az altábornagy. Az állomáselőljáró készségesen rendelkezésükre állt. Feljegyezte a táviratot: “egy álruhás kapitány és cinkostársa, aki csendőrőrmesternek öltözött, elrabolták Darincourt altábornagy irattáskáját, igen fontos katonai okmányokkal.”
A vasutas azonnal elsietett a táviróhoz.
…A porszagú, vedlett falu vendéglői szobában, csendben ültek egymással szemben: apa és leánya. Susanne nem talált vigasztaló szót.
– Nem tehetsz róla… Ez olyan megtévesztő volt… – mondta meggyőződés nélkül.
– Igen, igen… Most… azért mégis írni fogok. Te pihenj le addig.
Papírt tett maga elé és elővette a töltőtollát.
– Mit írsz?
– A lemondásomat.
– Most… azonnal?
– Igen. Most. Azonnal.
Susanne nem felelt. Kétségbeesetten ült és nézte az apját, aki görnyedt háttal, ősz fejjel, magas homlokát mélyen lehajtva a papír fölött, egyforma kézmozgással rótta a betűket és…
És kopogtak az ajtón. Mielőtt még bárki is felelt volna, egy szakadt ruhájú légionárius férfi lépett a szobába.
– André Vernin, az első század, huszas peloton kilences számú közlegénye jelentkezik, mon general!
Olyan csend volt és úgy néztek erre a komor, megviselt talpig poros katonára, mintha kísértet lépett volna be. A lány hangtalan szájmozgással ezt mondta: “André…”
– Maga… – mondta az altábornagy és vontatottan felemelkedett, azután két öklére támaszkodva, előredőlt az asztal felett, merev, kutató pillantással, – maga… André…
Egy rekedtségi roham elnyelte, amit még mondani akart.
– Én vagyok, mon general.
– Mit kíván?
– Hallottam a hírt, hogy ezen az állomáson önnek is ellopták az irattáskáját, altábornagy úr.
– Megtévesztettek…
– Egy kitűnő tiszt azt mondotta a bírói székből: hogy egy katona nem tévedhet!
– Ezt én mondtam – felelte sápadtan, de keményen az altábornagy.
– Elveszítettem a menyasszonyomat, az ön leányát és elveszítettem a tiszti kardbojtot… Ezért a mondatért.
– Magamat sem fogom felmenteni!
A rongyos, portól szürke közlegény egy lépést tett beljebb:
– Ha velem is altábornagy koromban történik a hiba, talán kisebb katasztrófa lett volna a nyugdíjazásom.
– Miért jött ide?
– A táviró szétvitte a hírt mindenfelé… A város környékén táboroztam és idesiettem, hogy a szemébe nézzek altábornagy úrnak. Hogy a legalázatosabban megkérdezzem: hogy történhetett ez?
– Engem… megtévesztett egy ember kapitányi ruhában és megtévesztett az, hogy a csendőrőrmesterrel beszélget… Ez annyira valószínűvé tette…
– Excellenciás uram! Ha a katona fakoronákat lát a távolban, gondoljon arra, hogy egy ütegállás is lehet ott, elmaszkírozva.
Az altábornagy mozdulatlanul hallgatta a saját szavait! Azután odalépett Vernin elé:
– Ide figyeljen, közlegény!… A körülmények miatt eltekintek attól, hogy felelősségre vonjam a magatartásáért. Sőt. Válaszolni is akarok! Maga azt hiszi, hogy nyugalmazott altábornagynak könnyebb levonni a konzekvenciát, mint egy nyugállományú főhadnagynak? Téved! A magasabb rang, nagyobb felelősséget jelent. Tessék! Ez a válaszom!
Leragasztotta a borítékot és megcímezte.
– Közlegény! Ezt a levelet nyomban postára adja. A rangomról mondok le benne és beismerem a köteles elővigyázat elmulasztását. – Elmehet! Hátra arc!
– Altábornagy úr! Megtagadom az engedelmességet!
– Micsoda?… – kérdezte hökkenten Darincourt és hátra lépett.
– Nem viszem el a levelet. A táska eltünését senki sem tudja. Talán megkerül!
– Késő! Az állomásfőnök mindenfelé sürgönyözött.
– Ezt nem tehette, mert fél órával ezelőtt átvágtam a táviró vezetéket.
– Tudja ön, hogy a Szahara hadi terület? Tisztában van azzal, hogy statáriális biróság elé tartozik a táviró megrongálása?
Susanne falfehéren közéjük állt.
– André… én nem akarom, hogy magát éppen az édesapám… – Elfulladt és kétségbeesett mozdulattal két kézzel a haja felé nyult, remegő ujjakkal. Úgy látszott egy pillanatig, hogy megőrült. Azután kitört. – Szégyelje magát!… Idejött diadalmaskodni! Idejött csúfolódni! Én szerettem eddig, én nem néztem más férfire…
– Susanne, én megparancsolom – mondta erélyesen az altábornagy, de a lány félbeszakította:
– Én nem vagyok katona! Nem baj, ha nem teljesítem a parancsodat!… Én kimondom: André Vernin! Szégyelheti magát, gyűlölöm és megvetem…
Vernin a kimerültségtől könyökével az ajtófélfához támaszkodott és látszólag közömbösen hallgatta a leányt.
– Altábornagy úr – mondta végül csöndesen – miután elvágtam a sürgönydrótot, amiért alkalmilag főbelövethet, senkisem tudja hivatalosan a táska eltünését és addig nem kell beadnia a lemondását…
– Ebből elég volt! Akár ma tudják, akár holnap, a táska eltünt.
– A táska… itt van! Altábornagy úr… Bocsánatot kérek. Legyőzött…
Zubbonya alól előhúzta az irattáskát, letette az asztalra és amíg Susanne dermedten nézett össze az apjával, tisztelgett és gyorsan elment…
Az altábornagy lassan felnyitotta és kivette az írásokat. Azután elgondolkozva nézett Susannera. A lány homloka koppant az asztalon és keservesen felsírt. Az ősz katona arcán néhány mély barázda megrándult és lassan megsimogatta Susanne haját…
– Ne sírj… Most már jó lesz minden… Meglátod…
De a lány azért csak sírt.
*
Másnap délben a kürtös váratlanul fegyverbe szólította a Lafayette erőd helyőrségét. Fejvesztetten kirohantak a legénységi szobákból, a lépcsőházban csatolva és gombolva a zubbonyt, derékszijjat, mert azt hitték, hogy a rablók ismét visszatértek.
Kellemetlenül csalódtak. Egy magasrangú tiszt látogatását jelezte az alarm és ez roppant kínos volt. Harc közben az ember meghal, megsebesül, de a küzdelem nem tarthat soká ilyen pokoli melegben, tehát aki élve marad, az nyugodtan fekszik az ágyán pőrére vetkőzve. Viszont, ha egy magasrangú tiszt jön, akkor órákig ácsoroghat az ember a napon, a tisztek és altisztek rosszkedvűek, idegesek, itt is, ott is valami apróbb szabálytalanság derülhet ki, amiért rettenetes lehordás, kaszárnyaáristom, kimenő elvonás és hasonló következik…
Gouron őrmester hangja minden képzeletet felülmúl azalatt, amíg a látogatóba érkező tiszt autója átvergődik vagy kétszáz méter poros sivatagon, a kapuig.
Végül ellép a sor előtt az őrnagy parancsnok és mire az altábornagy begördül, meredten áll a század, a tisztek és az altisztek.
– Lefújni! – mondja az altábornagy. – Semmi hivatalos ügy, csak épp erre jártam. Őrmester, minden tisztogatási parancsot vonjon vissza.
Miközben Darincourt altábornagy a parancsnokkal a törzsépület felé megy, a szétoszló század emberei között megpillant valakit és döbbenten állva marad, mintha kísértetet látott volna.
– Ki az a legény ott?
– Egy Dormand nevű légionárius… Zongorázni is tud.
– Igen?… Ezek sok mindent tudnak itt… Hm…
Az altábornagy felismerte Dormandban a “kapitányt”.
De nem szólt semmit…
– Kérlek, mon vieux – szólt az őrnagynak, amikor az irodába értek. – Itt nálatok szolgál egy bizonyos André Vernin nevű közlegény.
– Ismerem.
– Ez az ember szolgálaton kívüli főhadnagy. Most szükség lesz rá újra és intézkedtem, hogy visszahelyezzék tényleges állományba. Amíg megkapod a hivatalos értesítést, tekintsd úgy, mintha leszerelt volna.
Az őrnagy egy ceruzával játszott. És tünődött.
– Igen… – mondta az altábornagy a parancsnok gondolatára válaszolva. – Ez az ember valamikor jegyben járt a leányommal. Azt hiszem, mint vőlegényt is simán reaktiválják majd.
– Miért nyugdíjazták a fiút?… Hallottam valamit, de közelebbről nem ismerem az esetet…
– Egy fontos technikai leírást kellett átadnia Tison ezredesnek… – kissé rekedt lett a hangja: – El Goleánál. De… ellopták és kötelességmulasztás… hm… szóval tévedés. De hát ez emberi… végre is… Nem?
– Igen, igen… Ez egy nagyon fontos írás volt… emlékszem…
Az altábornagy sóhajtott.
– Pótolhatatlan veszteség érte a gyarmati hadsereget. Még ma is mindent, de mindent megadna érte a Köztársaság…
Később az altábornagy jó hangulatban ült együtt a tisztekkel, miután néhány üveg pezsgő bontására is sor került. Darincourt kívánságára elküldtek Verninért. A légionárius szabályszerűen jelentkezett, de az altábornagy karonfogva félrehúzta egy sarokba.
– Mondd… – kérdezte halkan és kezét a fiatalember vállára tette – nem venném hivatalosan tudomásul, ha közölnél néhány részletet… Ugyanis láttam itt egy Dormand nevű katonát, aki zongorázni tud. És bizonyára mást is tud…
Vernin tudta jól, hogy számíthat az altábornagy lojalitására. Őszintén elmondott mindent. Az ősz katona percekig nevetett a “részvénytársaság” történetét.
– Amikor az őrmestertől értesültem – folytatta Vernin – hogy excellenciádat a vezérkarhoz várják, megérlelődött bennem az elhatározás. Mindent kockára tettem ezért a színjátékért, hogy megpróbáljam ügyemben a peren kívüli bizonyítást. Szegény fiúk, hiába dolgoztak a nyolc millióért. Dormand kivételével becsaptam valamennyit. A helyzet tragikómikus: A Lafayette erődben most mindenkinek van becsületrendje, csak Puskin Máriának nincs. Azt hiszem, hogy ez az úr rövidesen megőrül.
A tragikus jóslat ellenére az altábornagy ismét percekig nevetett, azután egy külön szobában maga elé hivatta a részvénytársaságot. (a végrehajtóbizottság kivételével, mert a Szép Hopkins időközben meglátogatta Azumbar vasúti éttermének tulajdonosát. Itt néhány szó esett egy kihunyt csirkéről és később a vendéglőst a lakására szállították, ahol most gondos ápolásban részesül)
Ott állt feszesen a kihallgatásra rendelt r. t….
Az altábornagy sorra járta az öt katonát. Dormand előtt megállt, előre nyujtott nyakkal nézte a zongorista olykor duplán megrebbenő szemeit, de azután szó nélkül tovább lépett. És végül megpillantotta Puskin Mária Gottfriedet, aki egyik lábáról a másikra helyezte testsúlyát.
– Maga az a Puskin Mária Gottfried nevű közlegény, az egyedüli, aki nem kapott becsületrendet az egész helyőrségben?
– Mit szól, altábornagy úr? – felelte búsan. – Két napja nem aludtam, nem ettem… Becsületszavamra…
Miután az altábornagyot kellőképpen előkészítették, hogy ez a közlegény súlyos és gyógyíthatatlan közvetlenségben szenved, nem ájult el, hanem nevetett és önkénytelenül azt kérdezte Puskintól, amit már annyian nem értettek:
– Mondja, maga szerencsétlen… Miért megy az ilyen ember katonának?
– Csak a becsületrendért. Ha nekem azt ideadnák, én már itt se lennék. Mert, kérem, ebben a kaszárnyában olyan tónusban beszélnek az emberrel…
Úgy látszott, hogy nyomban kisírja magát az altábornagy vállán.
– Mesélje el nekem, hogy töltötte az idejét abban a vagonban, vagy micsodában…
– Nagyon rosszul, kérem. Éjjel mindig lidércnyomásom volt. Azt álmodtam, hogy jön a konduktör jegyet kérni és nálam nincs… Egyszer éjjel rámlépett a kecske és ijedtemben meghúztam a vészféket… Soha többé nem lakom vasúti fülkében. Aztán egy szikra esett le a hídról és meggyujtotta a füvet… Most tessék elképzelni, hogy legeltessem a kecskét?
– Hogyan legeltette? – kérdezte az altábornagy, amikor szóhoz jutott a nevetéstől.
– Egy zseniális ötletem jött. A vasúti kocsi bőrülései mindenféle száraz, legelhető töltelékkel vannak kitömve. Szépen felvágtam az ülést és odaadtam a kecskének. Ez olyan inyencfalat volt neki, hogy nem győzte enni. Amikor értem jött a matróz, ez a kedves, vörös szakállú paraszt, már éppen öngyilkos akartam lenni, mert az utolsó ülésnél tartottam és ebben nem volt fű. Viszont papírt a kecske nem eszik.
– Miféle papírt?
– Azt én nem tudom. Becsületes megtaláló vagyok, tehát elhatároztam, hogy beszolgáltatom a vasútnak, mert valami svindler tehette oda és a tulajdonos bizonyára bejelentette, hogy elveszett. A kecske kihúzta a bőr alól. Itt van!
Elővett egy csomó papírt és megmutatta az altábornagynak. Ez csak futólag benézett az írások közé, aztán kipirult arccal fordult a részvénytársasághoz:
– Gratulálok, uraim! Puskin Mária Gottfried úrnak meglesz a becsületrendje! Ez a leírás azonos azzal, amit Vernintől elloptak annak idején Goleában. Legalább egy becsületrendet ér! Én szerzem meg a kitüntetést!
Puskin megrendülten állt, aztán így felelt:
– A közgyűlés beválaszthatja az altábornagy urat is… De akkor a kecskés Hopkins nem kap semmit…
…Ebben tévedett Puskin. A Szép Hopkins nemcsak becsületrendet, hanem készpénzjutalmat is kapott. Ugyanis ha nem kapcsolja le az üres vasúti fülkét, amelyet kisiklatott a töltésről, akkor a technikai leírás már régen az ellenség kezébe került volna. Mert ezen a bizonyos üres vonaton, amelyről Goleánál leszállították az utasokat, a tolvaj az egyik ülés bőrhuzatát felemelte, alája rejtette az írásokat és ismét leszegezte a bőrt. Az utasokat leszállították és a Szép Hopkins az üres vonat ritka alkalmát arra használta fel, hogy Azumbar előtt lekapcsolja az utolsó fülkét. Éppen azt, amelyiknek az egyik ülése alatt ott volt az okirat. A tolvaj, aki bizonyára félőrülten kereste a vagónt, amelynek megjegyezte a számát, valószínűleg ma sem érti, hogy mi történt.
*
…A részvénytársaság tagjai meghatottan búcsúztak Puskintól, kivéve Vernint, aki előbb hagyta el az erődöt, hogy tényleges szolgálatra jelentkezzék, mint főhadnagy és mint vőlegény.
Puskin öntelten nézegette a becsületrendjét és oktatóan mondta barátainak:
– Látják, az ember ambícióval és szorgalommal mindenhol felküzdi magát.
– Mit henceg? – szólt rá Dormand. – Mindenki megkapja itt a becsületrendet, nemcsak maga.
– Más becsületrend az, amit az ember egyénileg kap, mint a maguké, amit angróba küldött az excellenciás vezérkar – felelte lenézéssel. – Mit szokott mondani az őrnagy úr? “Az egyéni teljesítmény az igazi!” Látják… maguk!… Azért a pénzük már jó helyen van és szívesen adom oda, mert szintén egész jó katonák…
– Az én részemből – mondta Borck, a matróz – ami pontosan két millió, adjon a Merkur hajóstársaságnak negyvenezer frankot, de csak akkor, ha visszavonják a feljelentést.
Az irnok átadta Puskin úr obsitját és a legénység tódult a kantinba vörösbort inni.
– Isten áldja magukat. Most milliomosok lettek. Nem sokra vitték volna nélkülem.
Azután kinyitották az erőd kapuját, de mielőtt a becsülettel leszerelt légionárius végleg kilépett rajta, Gouron őrmester mégegyszer szigorúan rákiáltott:
– Közlegény! Katonáéknál köszönnek!
– Ajánlom magamat – mondta Puskin és udvariasan megemelte a sapkáját.
VÉGE
A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! – Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu
Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5433-13-9 (online)
MEK-12616