Járőr a Szaharában

5.

Másnap megjelent a kútnál sergeant Gouron, aki a Lafayette-erődből jött egy tevés őrjárattal. Az arab csendőrőrmester éppen láztalan volt, de még mindig képtelen volt megmozdulni.

– Maguk itt nagy veszélyben voltak. A csirkefogók kis csapatokban portyázzák a környéket – mondta Gouron, miután apróra megvizsgált mindent. – Ez a jómadár hogy kerül ide?

A Szép Hopkins (mert ő volt a «Jómadár») alázatosan megemelte a kalapját és elővette a húsdarálót.

– Maga ne packázzon velem, mert jól fejbeütöm – mondta csendesen.

– Őrmester úr – jelentette Vernin – a szép Hopkins vezetett bennünket a sebesültek nyomára és kész volt arra is, hogy együtt harcoljon velünk szükség esetén.

Az őrmester dörmögött valamit, de azután mégis figyelmen kivül hagyta a roppant kézben szeliden rengő húsdarálót.

– Hol az ötödik ember?! – kérdezte Vernint. – Hazudni nem lehetett neki, mert az arab csendőr jól látta, hogy csak négy katona, meg egy civil érkezett.

– Puskin közlegényt utóvédnek hagytuk Azumbárban, amikor értesültünk a támadásról – felelte merészen Vernin.

– Igaz – mondta Szép Hopkins. – Őnagysága az én házamban maradt, Jozefin nevű háziállatom társaságában.

Gouron őrmester arcán mefisztói ráncok futottak össze:

– Szóval otthagyták ezt a megrögzött, visszaeső, kóros civilt, hogy támadás esetén Azumbár ne legyen védtelen? Ott maradt Mária, hogy mégis csak kéznél legyen egy férfi baj esetén…? Hm… No rendben van… Ez szép.

Ezután meghallgatta a csendőrőrmester jelentését Darincourt altábornagy érkezéséről, a halott kapitány küldetéséről és mert közben az őrjárat megitatta az állatokat és teletöltötte a víztömlőket, parancsot adott, hogy induljanak, majd Verninhez fordult:

– Maga elmegy negyvenegy kilóméternyire nyugat felé a Bu Zenib erődbe, jelenti a kapitány halálát és kéri, intézkedjenek Darincourt altábornagy fogadásáról. Az a szőke csirkefogó (a szomorú, finom Dormand volt Gouron szótárában «szőke csirkefogó» megjelöléssel lefordítva a légionárius nyelvre) El Goleába megy és jelenti őexellenciájának, hogy mi történt. Ez az úri hülye ápolja az őrmestert, amíg egy egészségügyi osztag jön.

Az «úri hülye» Pugacsev, a hóhér volt, aki szalmaszínű, szőke, tömött bajuszát illatos zsírral kente, és ezért Gouron őrmesternél örökre kegyvesztett lett.

– Egy szót, őrmester úr – mondta Vernin a nyeregben ülő őrmesternek. – Sokan estek áldozatul a bajtársak közül?

– Tizennégyen – mondta az őrmester. – Szavamra, a csirkefogók csodálatosan verekedtek! Nagy nap volt a légió történetében! A kormányzó úr üdvözlő táviratot küldött Marokkóból és közölte, hogy a helyőrség minden katonája megkapja a becsületrendet!

A járőr négy tagjának tátva maradt a szája. A Szép Hopkins úgy összerezzent, hogy a húsdaráló kishiján leesett a fejéről. Mert ott viselte, a kalapja alatt.

– Csak… azok kapják… akik ott voltak a harcnál?… – kérdezte hebegve Pugacsev.

– Az őrjárat is megkapja a becsületrendet – felelte Gouron. – Külön vállalkozás volt, hogy az útiránytól eltértek és ezen a veszélyes helyen kitartottak a haldokló kapitány mellett. Azt akarom, hogy mindenki megkapja a kitüntetést. Nagy dolgot csináltak a Lafayette-erőd emberei!

A tevék egy torokhangú kiáltásra elülső, majd hátsó patáikra emelkedtek és a célhoz ért részvénytársaság legszívesebben táncra perdült volna az örömtől, Puskin Mária hozzájut a becsületrendhez és így az örökséghez!

Dormand, mintha kétfelé vonuló futamot zongorázna, rezgő ujjakkal széttárta a karjait:

– Mindenki megkapja a becsületrendet?!

– Mindenki! – kiáltott búcsút intve az őrmester – kivéve azt a pimasz Puskin Mária Gottfriedet, azt a lógós, csibész utóvédet, a mindenségit neki, egyedül az nem kapja meg!

Az őrmester elnyargalt és a részvénytársaság tagjai elernyedtek, mint egy bábszinházi figura, ha hirtelen eleresztik felettük a zsinórt.

Ezekben egy világ omlott össze.

*

Gouron őrmester nagyon csodálkozott volna, ha látja, hogy a járőr miképen hajtja végre a parancsát. Vernin nem indult Bu Zenib felé és Dormandnak esze ágában sem volt El Goleába menni. Ehelyett elhitették az őrmesterrel, hogy amennyiben teljesen csupaszon a kút mellé fekszik és hagyja, hogy alaposan ledörzsöljék hideg vízzel, azután pokrócokba csavarva néhány órán át izzad, akkor igen hamar lábraáll. A csendőr arab volt és ez a nép hiszékeny, tehát alávetette magát a Szaharában egy gyógymódnak, amelyet Dormand néhány év előtt a németországi Lahman-szanatóriumban figyelt meg, ahol mint zongorást alkalmazták a gyógyteremben, uzsonna-hangversenyhez. Alaposan lelocsolta az őrmestert és Pugacsev, a hóhér, aki úgy érezte, hogy anatómiai szaktudása elhivatottá teszi az ilyen működéshez, lapos, nagy kezeivel megmasszírozta a csendőrt. A betegnek igen jólesett a gyógymód, különösen, mivel sejtelme sem volt arról, hogy közben ellopják a ruháját. Ha ezt tudja, talán még jobban izzad, a pokrócokba csavarva.

– Köszönöm – szólt bágyadtan Pugacsevhez. – Ön képes arra, hogy kellemesen és mégis erőteljes módon szorítsa meg az izmokat. Ritka adottság. Valószínűleg foglalkozott már betegek gyógyításával.

– Előfordult már, hogy egy-két szerencsétlent rámbíztak.

– Ezek hálásak lehettek önnek…

– Nem említették. De az bizonyos, hogy aki a kezem alól kikerült, az még nem panaszkodott rám.

…Közben Dormand, Vernin, Borck és a Szép Hopkins már messze járt. És délután, amikor megjelent egy kétkerekű kordé néhány egészségügyi katonával, hogy magukkal vigyék a csendőrőrmestert, ez mélyen és jóízűen aludt. A Lahman-kúra használt neki. Így lesz egy galád furfangból istenáldása, bizonyára csak olyankor, ha különben jószándékú emberek követik el valamilyen okból a csalást, mint ez esetben.

Hogy az eszméletre ébredő őrmester hogyan számolt el a ruhájával, azt senki sem tudja, de nem is törődtek ilyen részletkérdésekkel. Pugacsev, a hóhér, követte társait El Golea felé, mert mindannyian oda igyekeztek, holott Gouron őrmester nem oda irányította őket.

Amikor beértek El Goleába, kezdődött a nagy játék.

A Szép Hopkins magára öltötte a csendőrőrmester ruháját és az elszánt katonák arra is rávették szuronyt szegezve, hogy azonnal távolítsa el a derékszijja mellé tűzött húsdarálót.

A vonat érkezéséig pontosan négy óra ideje volt a részvénytársaságnak, tehát beültek a vasúti étterembe. Értsünk alatta egy rozzant, piszkos kalyibát a postahivatal vályogputrija mellett.

– Hol van Dormand? – kérdezte Pugacsev.

– Nyomban megérkezik – felelte Vernin. – Addig elmondom nektek részletesen a tervet. Aki túlkockázatosnak találja, az még mindég visszaléphet.

– Marhaság – mondta a Szép Hopkins. – Ellopunk egy altábornagyot és mindenféle írásokat. No és? Loptam én már vasútat is.

– Dormanddal már megbeszéltem, ő vállalta a terv legveszélyesebb részét.

Az arab pincér bort állított eléjük. Nem volt abban semmi feltűnő, hogy egy csendőrőrmester és néhány légionárius együtt iszogatnak.

– Hát halljuk – mondta Borck és pipára gyujtott. – De azt előre megmondom, hogy én a két milliómból nem engedek egy frankot sem.

– A tábornok bizonyára katonai iratokkal érkezik a vezérkarhoz. Csak egy különös módon, egészen vakmerő csellel lehet megkísérelni, hogy ellopjuk az okmányokat.

Vernin szokatlanul komoly volt és a többiek is érezték, hogy most már nem babszembe megy a játék…

– Véletlen, hogy egy nagyszerű szélhámossághoz megvan a kellő tapasztalatom, mert a fogást, amit alkalmazunk, a saját életemből ismerem – mondta nagybúsan Vernin. – Akkor ismerkedtünk meg a Szép Hopkinsszal is. Két napig a vonat valamennyi utasát fogva tartották. Vallattak, kutattak és Hopkins hozott ennivalót, cigarettát, meg egyebet. Vőlegény voltam… Ragyogó katonai pályafutás előtt álltam. Tison ezredes elé utaztam, akit itt kellett megvárnom az állomáson. Az ezredes átutazott Marokkó felé. Egy fontos leírást bíztak rám, hogy átadjam az ezredesnek. Tisont útközben elkábították és valaki más jelent meg az ő ruhájában. Én nem ismertem személyesen az ezredest… És átadtam a táskát egy kémnek… Eszem ágába sem jutott, hogy igazoltassam, mert valahonnan elősietett egy vasútiruhás ember állomásfőnöki uniformisban és hosszan kezetrázott a kémmel, mosolyogva beszélgettek néhány szót. Ez volt a zseniálisan aljas! Egy idevaló, hivatalos személy látszatával elterelni a gyanu lehetőségét. Utóbb kiderült, hogy az állomásfőnök is a cinkosa volt. Mindenkit leszállítottak a következő állomáson. Engem autón odavittek. Hiába. Az alezredesnek nyoma veszett. Két napon át ott tartották az utasokat. Minden fülkét, minden zsebet, minden podgyászt széttártak. Az írás nem lett meg.

– De hiszen ebben az ügyben maga nem lehetett a terhelt – mondta Pugacsev.

– Nem is vádoltak hűtlenséggel, hanem kötelességmulasztással. Az is lehet, hogy felmentettek volna… De úgy adódott, hogy egy igen kemény, puritán tiszt szakvéleményétől függött az ítélet. Ez a kemény ember azt mondta, hogy a katona nem tévedhet.

– Ha egyszer ott volt az állomásfőnök a csaló mellett – dörmögte Borck, a matróz – akkor igazán joggal hihette, hogy az ezredes idevalósi.

– Ezzel védekeztem. De a tiszt, akinek a véleménye döntő volt, azt mondta, hogy ha ellenséges állásoknál fakoronákat látunk, ott könnyen lehet a törzsek helyett egy ütegállás elmaszkírozva. Tehát egy kézenfekvő látszatért az óvatosságot elmulasztani, ez feltétlenül kötelességmulasztás. Csak jelképesen ítéltek el, de nyugdíjaztak nyomban és a szép házassági terv is kútbaesett. Így tanultam meg egy ügyes fortélyt. A szélhámost takarni kell, mint egy üteget. Állomásfőnökünk nincs, de jó lesz a csendőr is…

Ebben a pillanatban azonban véget ért az idill, mert valaki belépett és úgy érezték néhány másodpercig, hogy a meleg felolvasztotta az agyukat. Egy csinos fiatal kapitány állt előttük.

Ez a kapitány Dormand volt, a zongorahumorista, aki valamikor egy hidegvízgyógyintézetben működött az uzsonnázó ápoltak szórakoztatására…

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

7 + tíz =