3.
Az őrjárat elindult. Ahogy megbeszélték, sikerült elintézni a káplárral, hogy egyszerre kerüljenek járőrbe. Megszabott menetirányuk Urdal falu volt, visszafelé Azumbár vasúti góc érintésével.
Puskin ekkor már három hete állott kiképzés alatt.
Az őrjáratot Vernin vezette, aki már elérte az első rangfokozatot. Vernin két éve szolgált, igen jó minősítésű katona volt és népszerű is. A felettesei elismerték bátorságát, a legények szerették örökös tréfáit és valami titokzatos nimbusz is lehetett a személye körül, ami a légióban nem csekély előny: állítólag úr volt valamikor. Ezt suttogták róla. Itt a légióban megbarátkozott ezzel a szomorú Dormanddal, aki egy híres párisi mulatóban zongorahumorista volt. Sovány, előkelő alakja, finom, sápadt arca alkalmassá tette arra, hogy mint emigrált orosz gróf szerepeljen, de Dormand fáradt és közönyös volt ehhez. Története egysoros párisi dráma: agyonlőtte hűtlen szeretőjét és a börtön elől sikerült a légióba menekülnie.
– Azt hiszem – mondta Vernin – először induljunk egyenesen Azumbárnak és csak visszafelé érintsük Urdalt, hogy ne legyünk túlságosan fáradtak a rablókhoz.
– Elég, ha öten három gazembert elintézünk – mondta Pugacsev.
– Hogy érti ezt az ötöt? – kérdezte agresszíven Puskin. – Maga azt hiszi, hogy én is résztveszek abban, hogy becsületrendet kapjak? Én a nyolcmilliót adom és maguk szereznek egy becsületrendet. Ha én is résztveszek a megszerzésében, akkor a nyolcmillióból egy ötödrészt kapok.
– Micsoda ostobaság ez?! – kiáltotta Pugacsev, a hóhér, mélységes erkölcsi felháborodással.
– Miért?! – replikázott Puskin dühösen. – Ha egy akasztásnál a segédje is gyengélkedik, maga ingyen végzi el az ő munkáját is?!
Pugacsev nem felelt. Bizonytalan volt az ügyben.
– Puskinnak igaza van – mondta Vernin. – Magunk csinálunk mindent és ő Azumbarban marad a vállalkozás befejezéséig.
– Kérem, nem akarom megrövidíteni magukat, de nem dobálom ki a milliókat az ablakon.
– Különösen, amíg nem hozzák be őket az ajtón – dünnyögte Borck és csámpás lábain dühösen himbálódzott.
A kis járőr tempósan menetelt a forró Szaharában. Csak Puskinnal volt állandóan sok bajuk. Pedig a kiképzés sokat enyhített megrögzött civil mivoltán. De katonát az ő korában már nem faraghattak egy notórius kispolgárból. A puskát hol a csövénél, hol az agyánál fogta, hogy könnyebb legyen. A hátizsák a tarkójára csúszott és állandóan hörgött, hogy nem bírja a forróságot. Éjszaka állítólagos szarvasviperák miatt sikoltozott és állandóan előleget kért a másnapi vízadagjára, amit egy tömlővel felszerelt öszvér vitt utánuk és Vernin utasítására kellett beosztani. Sűrűn hangzottak el például ilyen párbeszédek:
– Követelem, hogy adjanak vizet, mert jegyzőkönyvet veszek fel és ha szomjan halok, önöket terheli a felelősség.
– A részvénytársaság mint őrjárat aláveti magát a hadsereg alapszabályainak.
– Ha megkapom azt a becsületrendet, én úgy itthagyom magukat a sivatagban… Becsületszavamra!…
…Azumbár előtt néhány kilométerrel már percenként közölte bajtársaival, hogy elmúlása küszöbön áll. Ezek aránylag férfias belenyugvással vették tudomásul a közelgő katasztrófát és dohányoztak.
A sivatagon túl már látszott az Atlasz-hegység nyúlványa. Ez volt az utolsó oázis a Szaharában: Azumbár. Egy állomásépület, egy kút és néhány vályogputri jelezte, hogy a helyiség vasúti góc. Minden hat hétben egy teljes fél óráig állt itt a Szahara vasút, de senki sem tudja, hogy miért. Zarzan, a berber házaló, aki a környékbeli helyőrségek katonáira rásózza rossz zsilettjeit és olcsó szipkáit, most nyájas ábrázattal vigyorog az érkezők felé.
– Nagyszerű whisky van a duáromban. Azt hiszem, a rumi katonák szeretik.
– Megvesszük tőled a whiskyt, Zarzan – mondta Vernin. – Szükség lesz rá, mert a «Szép Hopkins»-hoz jöttünk, ha ugyan itt van.
– Véletlenül itt van, uram. Az esti vonattal visszaérkezik Gondarból a vasúti vendéglős, azt akarja megverni.
Megvették hát a whiskyt és felkeresték a Szép Hopkins nevezetű egyént, állandó tartózkodási helyén, két sínpár között, egy nagyon öreg kecske társaságában.
Hogy miért nevezték ezt a Hopkinsot Szép-nek, ezt senki sem tudja, Hopkinsra minden más jelző jobban illett volna. Lapos, ragyás arca közepén tömpe, vörös orra egyenesen torz volt. Európai létére a vadember minden jellegzetességét egyesítette magában. Nomád életet élt, cserekereskedést folytatott és végül valóban vad volt, mert ha megharagították, habozás nélkül ütött és ha ütött, az általában huzamosabb ideig megmaradt nyomaiban az inzultált egyén testi és lelki világában. Foglalkozására nézve azt tartották róla, hogy kizárólag alkoholista. Az alkoholhoz is cserekereskedelem útján jutott. Ahol ittak, ott a Szép Hopkins megjelent és az alkoholért cserébe nem vert meg senkit.
Majdnem két méter magas, egész sovány, szélesszájú, albinószerűen világosszőke, vizenyősszemű és hatalmas csontozatú ember volt ez a Szép Hopkins. Szakadt ruhája egy madárijesztő igényét sem elégítette volna ki. Pillanatnyilag ott ült a sínek közt és egész jó állapotban lévő cipőjét nézte a jobb lábán. A másik lába csupasz volt, mert a bal cipőjét még két év előtt a festői Cape-Townban hagyta egy liter kitűnő rizspálinka ellenében. Most türelmesen várt a sínen üldögélve, hogy megverje az esti vonattal érkező vendéglőst, akinek eladta a csendőrjárőr celofántokkal ellátott katonai térképét egy pár csirkéért. Az egyik csirke azóta kimúlt és a Szép Hopkins szerint a vendéglős megetette valami különös növényi maszlaggal a baromfit, hogy ez élénknek lássék az adás-vétel pillanatában, mint bizonyos versenyparipák, amelyeket futam előtt «feldoppingoltak». Ilyenkor a gyepen úgynevezett «óvás» történik és az eredményt a zsüri megsemmisíti. Ugyanilyen óvásra és megsemmisítésre készült a Szép Hopkins is és e célból magával hozta egy húsdaráló fémvázát, hogy jogos felháborodásának kellő nyomatékot adjon.
Örök rejtély, hogy Vernin, aki állítólag nyugalmazott katonatiszt volt, mivel férkőzött a vadember szivéhez, amely általános felfogás szerint a szónak ebben a jelképes értelmében nem is létezett. Tény az, hogy a Szép Hopkins a maga módján szerette Vernint.
– Halló, Hopkins! Vettünk egy üveg whiskyt. Megihatod velünk.
– Az nagyon jó lesz…
– Nálad akarok megpihenni – mondta Vernin. – Üzletről is szó lehet.
– Én ezeket az alakokat nem ismerem – felelte és némi utálattal nézte a katonákat. – Kétes pofák.
Borck, a matróz összevonta sűrű, ősz szemöldökét:
– Ön nem valami finom ember – mondta és egy igen hosszút köpött a pipája mellől. – Az is lehet, hogy megütöm, ha így folytatja.
A Szép Hopkins Verninhez fordult:
– Ez a gorillaképű, ez eljöhet hozzám. Elég rendes fiúnak látszik.
– Ha csak ilyesmitől függ – mondta könnyedén Pugacsev, az ítéletvégrehajtó – tőlem is kaphat egy-két pofont…
Vernin rálépett a húsdarálóra, amit a Szép Hopkins fegyverül használt és máris hozzávágott volna Pugacsevhez és közéjük állt:
– Ha ostoba vagy, Hopkins és nem elég biztosíték neked az, hogy ezek az alakok a barátaim, akkor fütyülök rád és itthagyunk.
– Hát jó – mondta a vadember szelídebben – neked se kell mindjárt a hatodik emeleten lenni. Nem sértettem meg a barátaidat. Csak azt mondtam, hogy nekem nem tetszenek. Egyiknek se vagyok a menyasszonya, hogy ezért dühös legyen. A «Második Osztályba» menjünk?
– Igen. Ezek az emberek megőrzik a titkot. Én jótállok értük.
– Miféle hely az a «Második Osztály»? – kérdezte Dormand.
– Hopkins öröklakása – felelte titokzatosan Vernin.
– Ez hülye… – szólt Puskin Mária Gottfried, aki eddig szótlanul betegeskedett valahol a háttérben.
– A Szép Hopkinsra azért van szükségünk – szólt Vernin – mert nála fog elrejtőzni Puskin úr, amíg mi elintézünk néhány rablót In Sallah környékén. Ezért be kell vennünk őt a részvénytársaságba, mondjuk Felügyelőbizottságnak.
– Azt csinálnak a részükkel, amit akarnak – mondta Puskin. – Az alaptőke felemelése azonban lehetetlen, mert az én kisebbségi indítványom alapján elvetjük.
– Szerintem – mondta Borck, a matróz – mivel Puskin Mária Gottfried az alaptőke, neki kell megtoldani a mi nyolc milliónkat a Szép Hopkins részével. Az én két millióm nem bír el semmiféle ujabb terhet.
Borck, a matróz nagyon ideges volt. Úgy látszik, a tengereken, vagy a kikötők sikátoraiban eddig még ritkán történt meg vele, hogy két millió frank nélkül kényszerült bitangolni.
Közben elérték a hegyet és egy ösvényen haladtak, amely nem messze a vasúttól kígyózott, beláthatatlan messzeségbe az Atlaszon keresztül. Itt már néhány pálma változatosabbá tette a tájat és a vadi Mellach aránylag széles időszaki folyója is a közelben rohant le a hegyről, sellőről-sellőre bukva, nagy harsogással. Ahol az ösvény egy szép ívben áthajló vasúti híd mellett szakadékhoz ért, Szép Hopkins és Jozefin, a gőgös, élemedett kecske, a sűrű növényzet között leereszkedtek a völgybe. A katonák követték őket. Ahogy mind bejjebb értek, egyre sűrűbb félhomály fogta körül a kis csoportot, mert a szakadék két oldalát alagútszerűen zárta el a buja növényzet. Lent nem messze a vasúti hídtól megpillantották a Szép Hopkins «öröklakását». Remek! Szinte repkényszerűen behálózva kúszónövényekkel egy vasúti kocsi állt a szakadék falához támaszkodva. Hatalmas tábla függött rajta:
NŐI SZAKASZ
MAROKKO – AZUMBÁR – BRIMIDAD
II. OSZTÁLY
– Itt vagyunk – mondta Vernin ámuló bajtársainak, a beavatott ember fölényével.
A vasúti kupé egyik oldala valami hatalmas ütés következtében kissé összetört, de különben egész jó állapotban volt. Itt lakott Szép Hopkins és ezt a rejtekhelyet csak igen kevesen ismerték. A szakadék felső peremén elfedte az egymáshoz hajló dús növényzet és a szakadék mélyén sohasem járt vándor ember.
– Hogy jutott ehhez a «női szakaszhoz»? – kérdezte Borck.
– Loptam – felelte egykedvűen. – Furcsa eset volt. El Goleánál leszállították az utasokat és ott élelmezték őket a pályaudvaron. A vonat üresen folytatta útját. Illetve az egyetlen utas én voltam a tetőn. Azumbár előtt, itt a vasúti hídon sokáig álltunk a szemafornál. Sötét éjszaka volt és én lekapcsoltam ezt a kocsit, mert gondoltam, jobb, ha az ember a sajátjában lakik. A vonat továbbment és a második osztály ittmaradt, a szakadék fölött. Néhány nagy sziklát gurítottam eléje és egy ismerős mozdonyvezető húsz frankért lökött egyet rajta a lokomotívval. A fülke kisiklott a kövekről és lezuhant ide. Azután elhívtam egy régi barátomat, aki tuareg rablóvezér és negyven emberével feltámasztottuk a II. Osztályt. Ez az én háztulajdonom története.
Lehetséges, hogy a vasúttársaság ráakadt a lezuhant kocsi nyomára, de nem szorgalmazta, hogy horribilis költség árán ismét birtokába jusson a törött vagonnak.
A II. Osztály elég lakályos helyiség volt. Kopott bőrrel bevont ülések álltak kétoldalt, szép sorjában az ablakok mentén, éppúgy, mint valamikor, a régi jó időkben, amikor még ez a «női szakasz» vagontársaival egy sorban vágtatott az Atlaszon keresztül, bele a Szaharába. Most a Szép Hopkins nomád életének nyomai, állatbőrök, szerszámok és horpadt bádogedények hevertek mindenfelé. Vernin előszedte a whiskyt és a Szép Hopkins is odaállított egy üveg pálinkát a maga nevében, mert jól tudta, mi illik. Elhelyezkedtek egymással szemben az üléseken, mintha a vonat indulását várnák és kezdődött az ivás.
– Hát miről van szó? – érdeklődött a vonattulajdonos.
– Előbb igyunk – javasolta Borck.
– Pardon – szólt most Puskin Mária – először cseréljen helyet velem. Mert állandóan úgy érzem, hogy mögöttem van a menetirány. És ettől szédülök.
A matróz morgott valamit arról, hogy a menetirányt nem kell összetéveszteni a pálinkával, de azért helyet cserélt.
– Ide hallgass Hopkins! – mondta Vernin. – Mi elmegyünk In Sallahba, hogy néhány rablót fogjunk Manzur hordájából.
– Minek nektek rabló? Tán veszik valahol őket?
– Igen, ez az alak pénzt szerez rá – mondta Borck. – Hé, ne igyon! Most nem fogjuk hazáig cipelni, mert a Lafayette-erőd több mint száz kilométer ide!
– Ahogy itt megnéz bennünket – szólt az ítéletvégrehajtó – mi öten egy részvénytársaságot alkotunk. Ez a katona itt tulajdonképpen Puskin Mária, aki tizenhat millió frankot ér. Hogy a pénzhez hozzájussunk, szükséges lenne őt itthagyni magánál.
A Szép Hopkins megértően bólogatott:
– Értem. Maguk négyen elrabolták ezt az idegbeteg, öreg nőt és katonaruhát adtak rá. Most azt akarják, hogy tartsam itt, amíg a váltságdíj megjön. Rendben van.
Puskin Mária Gottfried konsternáltan talpraugrott:
– Ezt egyszer és mindenkorra kikérem magamnak! Vegye tudomásul, hogy…
– Nyughasson, nagysád! – figyelmeztette a vadember Puskint.
– Csendet kérek! – kiáltotta Vernin. – Puskin Mária a részvénytársaság alaptőkéje, azonfelül katona.
Puskin Mária Gottfried már sűrűn csuklott, sőt olykor sírt is egy kissé, mire a házigazda végre megértette, hogy miről van szó. Rövid tétovázás után bólintott:
– A pasas itt maradhat, de én veletek megyek. Ha minden sikerül, én is kapok a pénzből.
– Ez esetben fel kell emelni az alaptőkét – mondta az ítéletvégrehajtó, jogi aggályoktól gondterhelt hangon.
– A… az alaptőke… – dünnyögte Puskin – én vagyok… Nincs emelés… énekeljünk!
– Ha nincs emelés, akkor én majd jól fejbeütöm magát – ajánlotta Szép Hopkins, de megelőzte tervében a whisky, amely előbb ütötte meg Puskin Mária Gottfried koponyáját, még pedig belülről, elannyira, hogy az alaptőke képviselője egy szelíd hanyatlással a bőrrel bevont padról a földre csúszott.
– Puskinnak muszáj beleegyezni! – mondta Dormand.
– A közgyűlés határoz! – hirdette harsányan Pugacsev, aki úgy érezte, hogy mint ítéletvégrehajtó ő a legalkalmasabb ünnepélyes és hivatalos funkciókhoz. – A határozat szerint az alaptőkét felemeljük!
– Rendben van – mondta Vernin. – Most pedig helyezzük el a földről egy ülésre Puskin Mária Gottfriedet.
Ezekután a közgyűlés kezénél és lábánál fogva felemelte az alaptőkét. Az alaptőke halkan hortyogott.