6.
Darincourt altábornagy és leánya, a tündéri szép, de mindig szomorú Susanne ösztönszerűen felemelkedett, amikor a vonat zökkenve, csattogva a keresztsinpárokon rohant át sorozatosan. A tábornok felvette az aktatáskáját.
– Lehet, hogy azóta tán megrohanták Golea oázist is.
– Micsoda szörnyűség! Remélem, megbüntették a gazembereket?
– Majd megtudom Percival kapitánytól, aki a vasútnál vár.
– Ismered ezt a kapitányt?
– Nem, de már hallottam róla… Régi szaharai tiszt… Nézd! Ott áll és a pályaudvari csendőrrel beszélget…
Az altábornagy frissen leugrott a vonatról, segített Susanne-nak. A kapitány mosolyogva veregeti a csendőr vállát és siet jelentkezni.
– Louis Percival kapitány, excellenciád szolgálatára.
Az altábornagy kezet rázott:
– Hát mi van, mon vieux?…
– Kocsival vagyok, excellenciás uram… Szörnyű disznóság történt, amint már bizonyára értesült. A gazemberek, sajnos, elmenekültek, de lehet, hogy a környéken portyáznak. Legokosabb, ha megszáll excellenciád az Abudil erődben.
– Nagyon helyes…
– Az őrmester is velünk jön. Huszonöt kilóméter az út. Estére ott vagyunk. Egy könnyű kocsit szereztem, jó lóval.
– Hát akkor előre!
…A homokfutó vidáman trappolt a sivatagban. Mögötte tevén ügetett a csendőr. Az altábornagy élvezettel nézett szét a jó öreg Szaharában, ami olyan nagy mumus annak, akit nem szeret és olyan nagyon hozzátartozik az öreg gyarmati katonához.
Vagy másfél órája haladtak, amikor a csendőr hirtelen nagyot kiáltott:
– Hej! Megállni!… Azonnal kiesik a kerék!
Az egyik küllő csakugyan igen lazán forgott és amikor megvizsgálták, kiderült, hogy néhány szög hiányzik a tengelyből. Ezek a szögek a csendőrőrmester ruhájába bújt Hopkins zsebében voltak.
– Nincs más hátra – mondta a kapitány – mint letáborozni itt, amíg az őrmester visszamegy El Goleába másik kocsiért.
– Nagyon jó! – örvendezett Susanne. – Legalább elmondhatom, hogy táboroztam a Szaharában.
– Erre a környékre nem merészkednek a rablók. Túlságosan nagy kockázat volna.
A rokonszenves, jómodorú kapitány elsőrangúan szórakoztatta Susannet.
Később kávét főztek, konyakot ittak hozzá, az altábornagy még énekelt is és a kapitány sajnálta, hogy nem zongorázhat. Azután bealkonyodott lassan, de az őrmester nem jött…
Közben Susanne elaludt, utána az altábornagy is elszundított. Mire felébredt, eltűnt a kapitány…
És eltünt az irattáska is!
…A hajnali sivatagban Azumbár felé sietett a részvénytársaság. Halálosan kimerült állapotban voltak. Porosak, szakadtak, bágyadtak…
– Most mi a teendő? – kérdezte Borck.
– Elmegyünk Puskin Mária Gottfriedért, odaadjuk neki az aktatáskát, azután véresre verjük, hogy kellőképpen megtépázott állapotban vigye el a táskát az altábornagynak. Ez jó, nem?
– Akár jó, akár nem – mondta a Szép Hopkins – az a fráter megérdemel néhány pofont. Ezt a részét az ügynek nyugodt lélekkel rámbízhatjátok.
– Hol van Vernin és Dormand a táskával? – kérdezte Borck.
– Mögöttünk jönnek. Halló!… Halló!
A sivatag szegélyén gyér fűszálak búslakodtak és a hajnali lehűlésben a dér lerakódás fehér lett rajtuk.
– Halló… – kiáltotta most egy bágyadt hang és Dormand érkezett lassan, bandukolva, a bokáig érő porban. – Hol van Vernin?
– Veled maradt mögöttünk.
A nap már ébredt. Hűvös sugarai ibolya és bíbor színű viszfények mögül terültek szét, a sárga porhalmokon. A reggeli fuvallat átlátszó homoktölcsért pörgetett sebesen a láthatár felé.
Hol van Vernin?… Keresték a nyomát. Messze, vagy két órányira, végre rátaláltak egy magányos bakkancs lenyomatára. Azt is megállapíthatták, hogy az illető tevére ült és elnyargalt keleti irányba. Csak Vernin lehetett! Ezen a helyen valaki várta tevével.
– Uraim! – mondta Pugacsev – és úgy állt ott a hajnalban, szigorú, határozott pózban, mint egy főügyész, aki parancsot ad a delikvens elővezetésére. – Uraim! ezennel megállapítom, hogy Vernin, aki ma este elmondta nekünk megindító élettörténetét, hitvány fráter, mert kétségtelen, hogy kirabolt bennünket!
– Ilyesmi még sohasem fordult velem elő… – dünnyögte a Szép Hopkins. Borck, a matróz, idegesen rágta a pipáját és tanácstalanul körülnézett. Dormand nem szólt. Egyedül ő volt szoros barátságban Verninnel. Bizonyára neki fájt a legjobban.
– Sajnos – jegyezte meg a zongorista – ezért a lopásért senki sem kap becsületrendet.
– Visszautasítom a léhaságát! – kiáltotta idegesen Pugacsev – ez akasztófahumor. Kérem! Nekünk most össze kell tartani és valamit elhatározni…
– Nézze, sintér úr – vágott közbe a szép Hopkins – maga ne szavaljon folyton, mert akkor én jól fejbeütöm.
Nagy búsan elindultak, hogy mindenképpen szerencsétlen vállalkozásuk után hazaérjenek a Lafayette erődbe. Előbb azonban kíméletesen értesíteni kell Puskint.
– Szegény… – mondta Pugacsev – lehet, hogy megüti a guta.
– Én már ezt sem remélem… – dünnyögte Borck és mint egy négytagú vert hadsereg, búsan poroszkáltak a sivatagban…