A halál fia

Johnson megtudja, hogy semmi baja, csak meg kell halnia

A növekvő sár és az esőtől megduzzadt Tangobo folyó feltartotta a francia offenzivát. Muktar bey már régen ismerte Black úr kéz alatt beszerzett jóslatainak titkát és vele együtt kihasználta ennek különleges hatását a népre, azonfelül harminc százalékot kapott a varázsló brutto jövedelméből. Ezen az estén két barátját látta vendégül a bey. Berber hegyilakók voltak és éppen úgy, mint Muktar bey, a felvilágosodottabb, elcsirkefogósodott arabok közé tartoztak. Írásokat hoztak, amiket Muktar bey figyelmesen átnézett. Jól tudott franciául, ezenfelül írt, olvasott és általában áthatotta a gyarmat legveszélyesebb mérge, a félcivilizáció. A levelek franciául voltak írva, ugyancsak franciául felelt rájuk és két vendége közül az egyik nyomban elvágtatott. A másikkal hosszasan suttogtak. Társasüzletet alapítottak a százezer frank vérdíjra. Az esős évszak elmultával úgyis benyomulnak a franciák, legokosabb lesz némi pénzzel visszatérni Gambiába, ahol szolíd betörőtársaságot alapítanak, ahogy a régi szép időkben volt.

Black úr szomorúan hallgatta az ablaknál, hogy milyen tisztességesen osztoznak meg az ő fejére kitűzött vérdíjon. A varázsló mindig hallgatódzott, ha a beynek vendége volt, mert szeretett megtudni egyet-mást. Kitűnően lehetett hallgatódzni, mert a bey, ha vendége jött, elküldte az őröket. Miután a másik berber is elment, Black úr is elosont. Megjelent egy Hamil nevű halász sátrában és a holtrarémült tuarég családnak nagy jövendölést tartott. Azután egy fogpiszkálót harapdálva visszament a beyhez. Meglehetősen tisztában voltak egymással. Négyszemközt nem beszéltek misztikusan.

– Búcsúzni jöttem, Mr. Muktar… – mondotta köszönés helyett.

– Mondtam már magának, hogy nem vagyok mister, hanem bey!

– Ezen nem fogunk összeveszni. Úgyis itthagyom végleg Tangobót.

– Remélem, tisztában van azzal, hogy az én engedélyem nélkül nem távozhat. Most nem engedem el.

– Fogadjunk, hogy ráveszem, ha akarom…

– Ugyan! Mivel tudna rávenni? – felelte a rabló megvetően.

– A következőre gondoltam… – Mutatóujjával kitartásra intette a beyt, azután benyúlt a belső zsebébe, kaparászott a töltőtolla és a cvikkere között, mintha valami cédulát keresne, végül elővett egy kis belga hatlövetű revolvert és négyszer egymásután a bey hasába lőtt.

Muktarnak, miközben lefordult a székről és elmerült körülötte a világ, futólag átvillant kihúnyó öntudatán, hogy a négy lövésre összecsődül a tábor…

Tévedett. A varázsló ugyanis Hamilt, a halászt néhány perc előtt felszólította, hogy járjon kunyhóról kunyhóra és mondja meg mindenkinek, hogy ha négy durranást hallanak, arcraborulva mondjanak el ötven imádságot, mert Guth, a gonosz szellem ezen az estén megtiszteli látogatásával a tábort. A bey már régen kihült, Black különös életével, keménykalapjával, cvikkere mellett a hatlövetűvel, messze nyargalt az éjszakai sivatagban és Tangobo lakói még mindig őrizkedtek attól, hogy kilépjenek kunyhóikból.

Black úr magával vitte a bey aranymarkolatú tőrét, valamennyi írását és némi készpénzt, mert úgy érezte, hogy felmondás és végkielégítés feltétlenül jár egy olyan varázslónak, aki modern szellemben folytatta tevékenységét ezen a ronda helyen.

——-

Rollins később bizonyára megbánta volna, hogy elfogadta Johnson nagylelkűségét és talán nem hagyja halálraítélni a káplárt, de egy éjszakai őrjárat alkalmával súlyos sebet kapott és öntudatlanul feküdt a kórházban. A lapok hosszan foglalkoztak a ,,Halál fiá”-nak fantasztikus eltévelyedésével. Az bizonyos volt, hogy a “Halál fia” most az egyszer, édesatyja minden befolyása dacára, földi pályafutását befejezi és rangjától, rendjeleitől megfosztva kivégzik, mert fellebbvalóját megölte. Súlyosbító körülmény, hogy orvul követte el tettét. Védője, egy kövér főhadnagy, megmondta őszintén, hogy nem számíthat kegyelemre. Ha van valami tennivalója még, hagyaték, hozzátartozók, akkor intézkedjen.

– Nem, nem… Semmi. Azazhogy mégis. Ha lehetne, a rendjeleimet juttassa el egy ifjú hölgy címére Londonba.

– Hogy hívják azt az ifjú hölgyet?

– Edit Harlow.

– Ha jól emlékszem, ilyen nevű hölgy éppen az előbb kért az oráni haditörvényszék elnökétől beszélgetési engedélyt.

Johnson kezéből kihullott a cigaretta.

– Edit? Itt van… Eljött Oranba! Istenem, milyen nő!

És jött Edit. Kissé megviselten, de épp olyan szép és komoly volt, mint mikor a szomszéd íróasztalnál ült. Csak halaványabb lett az arca.

– Edit, az Istenért! Hogy kerülsz ide?!

– Azóta járok utánad, mióta eljöttél Londonból. Hiszen bizonyára már te is régen rájöttél, hogy milyen ostobaság volt az a diagnózis. Óh, bárcsak megtaláltalak volna akkor…

– Micsoda?

– Mikor Ramsay doktor meghallotta, hogy eltűntél, visszaadta Grimmnek az ezer fontot, amivel megvesztegette… Erről persze te nem tudsz? Grimm vesztegette meg Ramsayt, hogy csináljon hamis diagnózist a szívedről, mert meg akarta akadályozni, hogy elvegyél. De Ramsay nem bírta végigcsinálni. Hozzám sietett, elmondta az igazat és én rohantam hozzád. Azt mondták, néhány perc előtt mentél el taxin… Kikutattalak és megtaláltalak Párisban… De te nem jelentkeztél többé a szállóban. Azóta járok utánad… Afrikában… Négy hónapja már… Óh, Teddy!

Johnson közben leült és most a padlót bámulta. Istenem, milyen világos. Dehogy szívbajos ő!… De most már… mindegy…

– Teddy! Ugye, van remény?! Te olyan hős voltál… Talán csak betudják…

Ijedten hátralépett.

Johnson két öklére hajtotta a fejét és elkezdett kacagni, kacagni olyan harsogóan, hogy az őr ijedten dugta be a fejét.

——-

A haditörvényszék tárgyalása jóformán csak formaságnak látszott. Fáradt kérdések, szokványos jogi megjegyzések. Ilyen esetben az ítélet megdönthetetlen, kőbevésett sablon. Az elnök odafordul a vádlotthoz, hogy kíván-e az utolsó szó jogával élni?

– Azt hiszem, felesleges – feleli Johnson.

– De én igenis kívánok az igen tisztelt vádlott utolsó szavának a jogával élni – mondja most valaki, aki nemrég érkezhetett és ijedtségében még a keménykalapját is elfelejtette levenni.

– A gyilkosság ügyében akar vallomást tenni?

– Azt elhiszem, kérem.

Johnson megrökönyödve nézi Black urat, akinek kabáthajtókáján egy imént kiköpött fogpiszkáló pihent.

– Neve?

– Thomas Black. De talán hagyjuk ezeket…

– Ember! Itt a haditörvényszék előtt áll.

Black úr megadóan vállat vont.

– Foglalkozása?

– Varázsló. – Az elnök figyelmezteti a hallgatóságot, hogy hasonló zajos derültség esetén kiürítteti a tárgyalótermet. – Igenis, kérem, varázsló vagyok. A tangoboi nép kebelében működtem mint ilyen.

Mindenki felugrál! A személyleírás! Tangobó! Ez az! Összevissza kiabálnak. Itt áll az áruló, akinek a fejére százezer frank van kitűzve. Black úr gyorsan felmutat egy számmal ellátott csontlapot. A tiszt nyomban elengedi, mindenki visszalép. A titkos szolgálat Afrikában hősies vállalkozás. Szinte korlátlan hatalmat jelent ez a csontlap, amelynek tulajdonosa az állam érdekében rangra való tekintet nélkül bárkit elfoghat, vagy a helyszínen megölhet és felelősséggel nem tartozik más hatóságnak, csak a feljebbvalóinak.

– Mint tönkrement kereskedő, váratlanul abba a kedvező helyzetbe kerültem, hogy bejutottam Tangobo országba és életben maradtam. Ilyen módon szolgálatára lehettem bizonyos katonai hatóságoknak, akik egy kellemes csontlappal tüntettek ki ezért. Feladatom volt megtudni, hogy ki, vagy kik tájékoztatják Muktar beyt a francia csapatmozdulatokról.

– Nagyon érdekes, amit mond, de mi a közlendője a vádlott káplár ügyében?

– Hogy tessék neki nyomban százezer frankot adni, miután élve vagy halva keresztülszúrta Rayonne őrmestert, aki a rádió állandó műsorszáma szerint százezer frankot ért. Ugyanis Rayonne őrmester azonos Muktar bey kémével.

Nagy csend lett. Többen ismét felugráltak, az elnök erélyesen kopogott és Edit hangosan sírt az egyik padban.

– Mivel tudja bizonyítani ezt az állítását?

– Hogyhogy mivel? – felelte Black úr az ő dallamosan kérdő formájában. – Tessék, itt vannak az iratok. Utolsó este szívélyes eszmecserét folytattam a beyjel és néhány üdvlövés után távoztam, de előzőleg kutattam az asztalán és végre sikerült elfognom a kém leveleit, sőt a bey néhány jegyzetét is, amelyben előfordul néhai kedvenc altisztünk neve. – Igen sok kenyérmorzsa, cvikker, töltőtoll és egyéb holmija közül végtelenül mély felsőzsebéből előkapart egy hatlövetűt, majd három ceruzavéget, egy piros ászt, néhány tubus aszpirint és végül napvilágra kerültek, érthetően megviselt állapotban, a levelek. Odatette a bíró asztalára.

– De hiszen magát körözték… Díjat tűztek ki a fejére. Hogy lehet ez? – jegyezte meg az elnök.

– Tévedés. A hazaáruló fejére tűzték ki a díjat. Kifejezetten. Csak az én személyleírásomat adták le a tolvaj Gázi vallomása után. Mikor feletteseimet ezért kérdőre vontam, azt tanácsolták, hogy ne helyesbítsük a tévedést, amit egy tájékozatlan tiszt gyanuja idézett elő, mert így még jobban a bizalmába férkőztem a beynek és általában minden afrikai gazembernek.

– A tárgyalást elhalasztom. Új főtárgyalást fogunk kitűzni.

Hátra lett volna még a komplikált jogi kérdés, hogy nem bűnös-e feljebbvalójának gyilkosa akkor, ha a feljebbvaló hazaáruló volt, de a gyilkos nem ezért ölte meg és nem is tudott erről? Az kétségtelenné vált, miután összehasonlították az őrmester írását a beynél talált értesítésekkel, hogy Rayonne kém volt. Megkönnyítette a helyzetet, hogy Rollins, mikor visszanyerte az eszméletét, jegyzőkönyvbe mondta a gyilkosság egész történetét. Harlow Edittől megtudták a hadbírók Johnson vállalkozásának előzményét: a hamis diagnózist. A legfelsőbb haditörvényszék meghatott csodálattal értesült mindezekről és egy igazi nagy jellem bontakozott ki előttük Mr. Johnson csodálatos és tragikomikus történetéből.

– Ez az ember megérdemli, hogy Rollins vallomását ne vegyük tudomásul – mondta az elnök a tárgyalás előtt a kaszinóban.

– Miért? – kérdezte a főhadnagy-ügyvéd, aki szintén jelen volt.

– Mert akkor te azzal fogsz védekezni, hogy Johnson megölte az üldözött hazaárulót és ezért nemcsak rehabilitálják, hanem megkapja a kitűzött jutalmat is, amivel újra kezdheti hazájában tönkretett exisztenciáját.

A százezer frankot a bíróság felmentő ítélete után elosztották Mr. Johnson és Black úr között.

Párisban, mikor a “Halál fia” a köztársasági elnöknél kihallgatáson jelentkezett, úgy ünnepelték, mint valami filmsztárt. Állandóan magnézium lobbant körülötte és kellemes érzés volt, hogy nem kellett minden lobbanásra hasravágni magát, fedezéket keresve. Kérvényét a hadügyminiszter elintézte és leszereltették. Ebből az alkalomból még egyszer találkozott Oranban Black úrral.

– Köszönöm, amit értem tett.

– Ugyan, hagyjuk ezeket… Igazán csekélység volt. Most elutazom és az ötvenezer frankból kipihenem magam.

– Mit fog azután csinálni?

– Maga igazán azt hiszi, hogy én a jövőbe látok? Sajnos, az emberek sorsa nem szerepel a meteorológiai jelentésekben.

Edittel már mint férj és feleség utaztak Londonba. A sok szenvedés nélkül talán nem is lett volna ilyen szép az élet.

– A vén gazembernek, Grimmnek sohasem fizetem meg, amit elsikkasztottam tőle, hogy visszavásároljam az Angol Deauville-parcellákat.

Edit csodálkozva nézett rá.

– Hát nem mondtam neked, hogy mikor el akarták hordani a csatornahálózatot, barnaszenet találtak az Angol Deauville földjében? Grimm úr milliomos lett a te jóvoltodból.

– Most kezdek félni. Mikor meg akartam halni, nem sikerült. Mikor élni szerettem volna, kis híján halálra ítéltek. Grimmet bosszantani akartam és vagyonos lett. Minden vágyam fordítva teljesült. Ettől félek. Ugyanis most nagyon szeretnélek téged boldoggá tenni, vajjon ez sikerül-e?

Ez sikerült.

VÉGE.

LITERÁRIA KIADÓVÁLLALAT KFT.

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! – Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5433-10-8 (online)
MEK-12527

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.