A halál fia

Valamiből a halottnak is élni kell

Mr. Johnson úgy döntött, hogy kalandor lesz, tehát amint ezt a “Cumberlandi rejtély” előírja, a legjobb szállóban bérelt szobát, csináltatott két elsőrangú ruhát és elhatározta, hogy sürgősen szert tesz egy szőke grófnő ismeretségére, aki már évek óta, mint nemzetközi kémnő tevékenykedik Párizsban. Eleinte alig talált ilyet, néhány nap mulva, mikor néhányan megtudták, hogy milyenféle grófnőt keres, olyan sokan jelentkeztek, hogy Mr. Johnson kétségbe vonta származásuk és kémkedésük igaz voltát.

Ilyeneket azonban, érthetetlen volt, de nem talált.

Igy azután ő is csak a Champs Elysées és a Montmartre idegenforgalmával együtt szórakozott, különböző mulatóhelyeken. Ez azonban nem felelt meg eredeti elhatározásának. Valószinütlen milieure vágyott hátralévő hónapjaiban. Kalandra! Egy élelmes ember végül elvezette a Pigalle-téren működő hirhedt játékklubba. Mindössze száz fontja volt, elhatározta tehát, hogy hihetetlen összeget fog nyerni ruletten, azután nekivág a világnak, mint valami nábob. Odadobott húsz fontot egy számra és csodálkozott, hogy nem az jön ki. Mi az ördög van evvel a rulettel?

…Hajnalodott. Fillér nélkül, álmosan és letörten ért a hotel elé. Már éppen benyitott volna, mikor megpillantotta a hallban két csomagja mellett egy fotelben bóbiskolva Editet.

Gyorsan visszalépett,

Hohó! Ez a leány állhatatosabb, mint amilyennek hitte. Istenem! Hát hogy magyarázza meg neki, hogy minden hiába? Megmondja az igazat, hogy halálos beteg? Nem él tovább egy évnél és néhány hónapon belül elkezdődik a fuldoklás, a görcsök…

De addig is… Hiszen ebédre sincs pénze. Nem gondolt arra, hogy ha halott ember is, valamiből élni kell.

Csendben továbbment. Csak hadd higyje az a lány, hogy akit szeret, az javíthatatlan rossz fiú. Miért menne haza a hotelbe? A számlát ugysem tudja fizetni. Jöhet a kaland. Az igazi. Fillér nélkül Párizsban… Elmenjen apacsnak? Ilyen álmosan? Szmokingban? Röhögés. De hiszen van jobb! Hurrá! Itt az ő kalandos regénye, adva a nagyszerű eséllyel, hogy nem éri meg azt a kellemetlen második félévet, azonfelül a legvalószínűtlenebb, a legromantikusabb környezetben élhet, minden kalandos regény legkalandosabbjában.

A légió! Nyomban jelentkezett.

Egy hét mulva útban volt Sidi Bel Abes felé.

——-

Nem mondom, a kiképzés első heteiben Johnsonnak olykor eszébe jutott, hogy nem is olyan utolsó halálnem az annyiszor lenézett elmulás, ágyban, párnák között. Jobb, mint például guggolás közben, teljes felszereléssel. Vagy menetelve, ötven fokos melegben. Állandóan várta, hogy a beteg szív egyszer csak felmondja a szolgálatot. Éppen ellenkezőleg történt. Kissé lefogyott ugyan, de az éjszakázás sápadt színe elmult az arcáról, erősnek és egészségesnek érezte magát. Jól tudta azonban, hogy az első hónapokban, amíg az érrendszer nincs komolyan megtámadva, a szervezet látszólag egészséges.

Kiképzés után századával együtt útnak indították Mogadorba. Itt azután bőséges alkalma volt arra, hogy kiábránduljon a kalandból. A kis, piszkos, afrikai kikötői helyőrség legényei szinte belehülyültek az unalomba. Elviselhetetlen hőség, örökké egyforma szolgálat, eseménytelen napok, bagószagú laktanya, piszkos kantin, homokos, sivár part, egy kőgát és egy vámbódé és szemben a kápráztató, vakító, végtelen tenger.

Mogador egyetlen szórakozóhelye az a pompás, földszintes vályogépület volt, amelyet egy élelmes arab, miután az istálló egészségtelennek bizonyult a tisztilovak számára, átalakitotta “étterem és kávéházzá”. Itt találkozott Johnson közlegény Black úrral, a varázslóval. Találkozásuk egy esti összejövetel alkalmából történt, midőn néhány légionista elhatározta, hogy takarodóig Black urat agyonlövik. Mikor az őrmester tudomást szerzett szándékukról, óva intette őket, hogy valami meggondolatlan tettel bajbasodorják magukat, miután a szolgálati szabályzat második pontja szerint kincstári tárgyakat magánszórakozás céljaira nem szabad felhasználni. Erre úgy határoztak, hogy Black urat agyonverik. Igy már az őrmester is helyeselte az ötletet, bár mosta kezeit. Természetesen csak elvben.

A fentiekből láthatjuk, hogy Black úr, a varázsló kissé népszerűtlen volt a gyarmati katonaság körében. Az olvasó ne higyje vérengző frátereknek a légionistákat. Ugyanis a katonák azt hitték, hogy Black úr uzsorás. És joggal hitték. Mindamellett Black úr mégsem volt uzsorás. Hogy az olvasó világosan megértse az esetet: Black úr egyike volt a társadalom ama vértanuinak, akik a külső megjelenés áldozatai. Nem látszott jó embernek. Ennek dacára Black úr jámbor és jó ember volt, ami pedig varázslóknál ritkaság. Időnként feltünt Mogadorban, a tenger felől, egy ladikban és gumit, koprát, meg elefántcsontot hozott. Mogadorban azután kiélvezte a nagyvilági élet örömeit: ujságot olvasott, kávét ivott az «étteremben», cigarettát sodort melléje és felkereste a ponyvás kocsival utazó vándor filmszínház intézményét, ami igazán csak kulturált Afrikában létezik és lelkes örömmel szórakozott a legújabb Fox-híradón, amely azon frissiben mutatta be a brest-litovszki béke aláiróit, amint éppen leitatják kézjegyeiket.

Egy ilyen tartózkodása alkalmával barátja, a vendéglős közölte vele, hogy a légió őrmestere harminc frankot kér kölcsön és hozzátette, hogy a helyőrséggel nem árt jóban lenni. A ravasz arab rávette a kereskedőt, hogy az ő kezén át kisebb kölcsönöket folyósítson a katonáknak. Black úr komolyan csak azért tette, mert nem árt, ha a vendéglős jó viszonyban van a helyőrséggel, hiszen az ő csempészáruját is itt szokta leraktározni. A vendéglős azonban úgy tekintette a tranzakciót, mintha valaki kamat nélküli forgótőkét ad neki uzsoraügyletek számára. Az arab állandóan hangoztatta, hogy Black megbízásából jár el, Black úrnak azonban fogalma sem volt erről. A vendéglős kisebb kincstári tárgyakra folyósított kölcsönt, ötven százalékos kamatra. Biztos lehetett benne, hogy megfizetik, mert kincstári tárgyak elhagyásáért haditörvényszék jár. Végül a legények egy része elhatározta, hogy Black urat valami kellemetlen módon kikérdezik a kincstári tárgyak rejtekhelyét illetőleg, azután agyonverik, hogy ne kelljen visszafizetni a kölcsönt, majd magukhoz veszik a zálogtárgyakat és megpróbálják hátralévő éveiket Black úr társasága nélkül tengetni. Miután az őrmestertől a szobaparancsnok tizedesig mindenki adós volt, a helyőrség lelkesen fogadta ezt a bankkörökben szokatlan módját a kötelezettség likvidálásának

Hozzátartozik még az esethez egy rulett. A rulett az étterem tulajdona volt és szoros kapcsolatot tartott fenn az említett hitelműveletekkel, amennyiben az uzsorakamatra felvett összegek nagy része itt úszott el. Este egy petróleumlámpa fényénél, sárgás, izzadt légionista arcok, piszkos pálinkáspoharakat szorongatva, körülülték az asztalt, amely felett sűrű légyraj és némi istállószag lebegett, mert e helyiség, mint általában a parvenük, soha többé nem veszítette el teljesen sötét multjának némi jellegét. A régen eltávolított lovak illuziója ott terjengett, halványan, de érezhetően a levegőben.

Éppen zsoldfizetés napja volt. A csontgolyó vígan futott, a himlőhelyes tulajdonos, aki krupié, pincér és szakács volt egyszemélyben, pergette a nikkel fogantyut.

Johnson megfigyelte, hogy nagy tétek sohasem nyernek. Tíz- és húszcentes játékosok olykor kapnak harminchatszoros pénzt, ha kijön a megtett szám, de ötven cent és egyfrankos tét nem nyer. Már két órája figyelte a játékot és kezdett hajlani a meggyőződésre, hogy ez a rulett valami módon befolyásolható. A tulajdonos mindig megnézi, hogyan vannak elhelyezve a tétek, nyájasan mosolyog és forgat. Ez egy ördög! Valószínűleg évekig gyakorolt ezen a rozoga gépen és pontoson tudja irányítani a golyót, ha kipörgeti. Az is lehet, hogy a pergetés pillanatában kissé megdönti a gépet. Most például minden szám alaposan meg van rakva. A huszason van húsz cent és a huszonhármas üres. Ha tehát a tulajdonos csal, akkor most a huszas vagy a huszonhármas fog kijönni. Már pergett a golyó. Mindenki figyelt, feszült arcvonások, tágult, csillogó pupillák, fut a golyó, zsongnak a legyek, az áporodott hőség szinte elviselhetetlen…

Mielőtt a golyó leesett a számok közé, Johnson két tízfrankost dobott oda, egyiket a huszasra, a másikat a huszonhármasra.

A huszonhármas nyert!

Néhány pillanatra olyan csend támadt, hogy tisztán hallatszott, amint egy csúszó-mászó megmozdul a tető raffia-levelei között. A vendéglős, mint egy halott, nyitott szájjal meredt az asztalra. A légionisták keményen, ellenségesen néztek rá. Alapjában véve a két tízfrankos tét kifizetését kétségessé tehette volna, mert a golyó már forgott, mikor Johnson feltette. De a kocsmáros tisztában volt azzal, hogy ha megtagadja a kifizetést, akkor itt darabokra tépik.

– A huszonhármas nyert… – jelentette szokott módján, de rekedten, – egy tízfrankos plain a számon…

És kifizetett harminchatszoros pénzt! Előkotort minden bankjegyet az asztalfiókból, a zsebkendőjéből, egy meglazult tégla mögül és a felesége nyakán függő szent ereklyéből, összesen háromszázhatvan frankot, azután levegő után kapkodva így szólt:

– A bank mára elvonul…

És elvonult. A másik szobába vonult, magánlakosztályába, ahol megsemmisülten roskadt közömbösen kérődző tevéje mellé, égnek emelte két kezét és hangtalanul mozgott a szája.

A bank átkozódott.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.