Mr. Johnson szeretne meghalni, de csak szellem lesz
Johnson katonai pályája kezdett nekilendülni. A sebesült tiszt jelentése nyomán napiparancsban dícsérték meg, huszonnégy óra szabadságot kapott és fölterjesztették a légió becsületrendjére.
A rablók szemtelensége egyre tarthatatlanabbá vált. Bámulatos szerencsével csaptak le kisebb őrjáratokra és csodálatos módon kerültek ki minden jól felszerelt osztagot.
Johnson egy alkalommal harmadmagával tért vissza húsz közül, máskor tizedmagával érkezett meg és hetvenen maradtak a sivatagban. Ekkor már kezdett komolyabb lenni számára az ügy, mert végre egy golyó súrolta az arcát és széles sebhelyet hagyott maga után. Később egy díszszemlén kitűzték mellére a becsületrendet és meglengették feje felett háromszor a trikolórt.
Bu Denibnél a rablók felgyujtották az oázist és az oltására kivonult légionistákat is leölték, kardélre hányták az egész lakosságot, felkoncoltak egy fél század szpáhit, azután elmenekültek. Másnap hajnalban, vonszolva magát, szinte hasoncsúszva, megjelent az erőd előtt a porban Johnson. Fölvitték az ezredirodába és mire letették a foszladozó bőrkanapéra, azt hitték, hogy nincs már élet benne. Szakadt ruhája alatt alvadt vérrel és korommal volt fedve minden porcikája, foszlányokba szakadt ruhája több helyen beleragadt a sebeibe. Azután lemosták és kiderült, hogy hihetetlenül sok horzsolás, karcolás, ütésektől származó kék folt, valamint zúzódás borítja, de egyetlen veszélyes sebe sincsen.
Ez időtől fogva úgy hívták, hogy “Halál fia”. A légionisták szerint ilyen kivételeket a halál csak az édes fiával tesz. Johnson tragikomikusnak találta ezt a helyzetet. Szóval, ha meg van írva a fuldoklás és a görcs, akkor ő hiába kívánkozik a hősi halál után. Vagy talán előbb-utóbb önmagának kell elintézni egy golyóval az ügyet?
Közben ismét elsőrangú alkalma nyílt rá, hogy régen húzódó ügyét a halállal végre a lovagiasság szabályai szerint fegyveresen és szemtől szembe intézze el.
A legutóbbi támadás után kétségtelen volt, hogy Tangobót nem lehet tovább tűrni a környéken. Meg kell szállni. Milyen egyszerű lenne az egész, ha rájuk lehetne bizonyítani egy támadást, ha elhurcolnának néhány katonát, vagy valami erőszakosságot követnének el, ami kétségtelen és okot ad arra, hogy megszállják ezt a nyavalyás kis rablóállamot.
A véletlen segített rajtuk. A bagomiri helyőrség vendéglőjében egy átutazó arab felismerte valamelyik szőnyegben a saját tulajdonát. Kifra-oázisból menekült a rablótámadáskor, otthagyta mindenét, tehát ez a szőnyeg csakis valamelyik rabló útján kerülhetett ide. A nyomozás megállapította, hogy a vendéglős egy Gázi nevű tangobói pásztortól vásárolta.
– Az eset most már egyszerű – mondta az ezredes este a két tisztnek. – Elküldünk egy katonát Tangobóba, hogy tartóztassa le és hozza el Gázit, a pásztort.
– Ugyan! Mielőtt ez a katona két lépést tehetne az országban, darabokra tépik.
– Akkor természetesen nyomban lecsapunk rájuk!
Megértették. Egy embert fel kell áldozni, hogy okuk legyen elejét venni a további rablásnak és gyilkolásnak.
– Megjegyzem… hm… alapjában véve nehéz ezt a parancsot kiadni – dünnyögte az egyik tiszt.
– Találok majd katonát, aki önként jelentkezik.
– Hol?
– A kantinban. A légionistákkal azt csinálsz, amit akarsz, ha eltalálod a hangot.
A kantinban olyan füst volt, mintha kiesett volna egy kályha csöve. Egy sarokasztalnál négy német komor arccal, méla basszushangon, érzelmesen énekelt: “Oh Tannenbaum, oh Tannenbaum…” Fenyőfákról énekeltek. Karácsonyi dalt. És bizonyára látták is ezeket a fenyőket, hólepte ágaikkal, amelyek mint dermedt gyermekkezek nyúlnak ki a törzs felső részén. Valószínűleg a kantin bűze helyett karácsonyi gyertyák ünnepi szagát érezték. Egy másik asztalnál az alacsony, kövér Krimalsky és az óriás, kopasz Korzakoff kártyázott. Különben alig voltak beszélő viszonyban, kizárólag a legszükségesebb bemondásokra korlátozták mondanivalóikat és hogy a további undok nézeteltérésnek elejét vegyék, mindkettő kitette maga mellé rohamkését az asztalra.
– Ön elfelejtett tizet befizetni – szólt kurtán Krimalsky, mert általában a huszadik parti után már “önözték” egymást. Korzakoff jegesen válaszolt:
– Ön ne figyelmeztessen engem. Egy olyan ember, aki az ötödik ásszal csinálja az utolsó ütést, az én számomra erkölcsi halott.
Egy másik, hatalmas asztalnál tizenöten beszéltek egyszerre, egyik sem hallotta a másikat, azért mind jól mulatott azon, amit sajátmaga mondott. A söntéspolcon egy békebeli fonográf a Kék Duna-keringőt nyekeregte, de már két perce ugyanabban a kivájt járatban szaladt a tű, ugyanazt a csonka taktust ismételte, mint valami zakatoló vonatkerék. Ezt a képet a pálinka, a fegyvertisztításhoz használt viasz, a Caporal-cigaretta és valami romlott halféle szagegyvelege tette tökéletessé.
– Gardez vous! – kiáltott a tizedes és úgy ugrott fel, hogy messze repült alóla a szék. Rövid robajjal feszesen állt mindenki az asztala mellett a belépő kapitány felé nézve. A hirtelen támadt csendben csak a gramofon tűje ismételgette ugyanazt a csonka taktust, körbeszaladva tehetetlenül a kimélyült járatban, mint valami megkergült, ketrecbe zárt vadállat.
– Csak üljetek le, fiúk! Csak úgy, mintha itt se lennék! A kantin szent dolog, halló! Kantinos, egy groggot, jó rumosan, közlegény-módra!
Mindenki visszaült a helyére. A légionista nem tiszteli a feljebbvalóját, ha nem muszáj, tehát rövidesen minden a régi lett, éneklés, veszekedés, nevetés.
A kapitány megfogta a söntéspolcra tett groggot, odavitte a hosszú asztalhoz és leült.
– Ide hallgassatok fiuk. Volna egy csecsebecsém, amit valamelyiktek elküldhetne a szeretőjének, vagy a rokonainak. Olyasfajta, mint mondjuk, egy elsőosztályú légionista érdemkereszt, amit őrmesteren alul még ritkán kapott katona.
Csend lett.
– Mondom, csak olyan jelentkezzék, aki beéri azzal, hogy a szeretője kapja meg egy szép levél kíséretében a rendjelet.
– Miről lenne szó, mon commendant? – kérdezte Rollins.
– Egy halálosan vakmerő vállalkozásról, amiért cserébe a légió érdemkeresztje jár. Gondoltam, valaki esetleg használhatja itt, de ha nem, akkor találok rá embert más századnál.
Erre már többen felugráltak, de Rollins megelőzte mindet:
– Alázatosan jelentkezem kapitány úr.
– Helyes. Holnap elmégy Tangobóba, letartóztatod Gázit, a tolvajt, mert alaposan gyanusítható, hogy résztvett Kifra oázis kirablásában.
Néma csend lett. Akik az előbb felugráltak, most kissé elhúzódtak. Rollins arcából hirtelen ugy lement minden vér, hogy elszürkült az ajka. Halálos ítélet sem jelenthet biztosabb véget. A légionista bátorsága nem ismer határokat. Hacsak egy tizedrész lehetősége van arra, hogy életben maradjon, bízik ebben a valószínűtlen sanszban és dalolva megy a sorsa elé. De itt egyetlen esély sem volt. Ez a Rollins alig mult húszéves, a szeme csak úgy fénylett a fiatalságtól, hatalmas, ép fogai talán a patkószöget is elharapták volna és úgy tudott kacagni, hogy vidámságával túlharsogta a kantint. Most ott állt halálraítélve.
– Természetesen, ha meggondoltad magad, fiam… – mondta kissé bizonytalanul a kapitány.
– Jelentkeztem, mon commendant és további utasításokat kérek – felelte határozottan. De mielőtt a kapitány felelhetett volna, valamelyik szomszédos asztaltól Johnson lépett oda, könnyedén és vidáman. Végre ütött az ő órája:
– Alázatosan jelentem, mon commendant, hogy két hónappal régebben szolgálok, mint Rollins, tehát rangidősnek számítok és így az elsőbbség engem illet meg.
A kapitány végignézte. Szóval van a légióban olyan ember, aki teljesen tudatában a feladatnak, elvállalja. Ezt nem hitte volna.
– Igazad van. Katonáéknál első a sorrend. Sajnálom, Rollins, nem fogadhatom el a jelentkezésedet. De megjegyeztelek magamnak. – És mintha nem vette volna észre Rollins ernyedő arcvonásain a megkönnyebbülést, Johnsonhoz fordult.
– Huszonnégy óra szabadságot kapsz. Holnap este hatkor menetkészen jelentkezel nálam a századirodában. Rompez. Jó mulatást, fiúk.
Odadobott egy pénzdarabot és elment.
——-
A helység egyetlen privát helyén a sátorponyvából álló vendégfogadó előtt megállt egy teve, amelyen egy szokatlanul magas, burnuszos ember ült. Miután leszállt a nyeregből és levette lebernyegét, kiderült, hogy nem is olyan magas, csak az a furcsaság tette szokatlanná az alakját, hogy burnusza alatt keménykalapot visel. Mondanom sem kell, hogy e speciális sivatagi utas Black úr volt, a varázsló, a próféta régi cimborája és Muktar bey népének meteorológusa. Kénytelen volt ezzel a kerülővel Mogadorba menni, miután a város kikötője himlőeset miatt vesztegzár alatt állt. Ezért teveháton, a sivatagot érintve, járta az útját, értesüléseket és készpénzt szerezve a csempészáruért.
Egy kis tízéves arab fiúcska elvezette az állatot.
A vak arab vendéglős jól hallotta, hogy teve állt meg kint, tehát így üdvözölte a belépőt:
– Szálem…
– Van szerencsém – felelte a látnok, megemelve keménykalapját, azután leült. – Feketét kérek cukor nélkül és ha van valami ujságja. Mozgás, öregem.
A vak ember elképedt. A burnusz, a teve és a kifogástalan tájszólású arab nyelv ijesztően összeegyeztethetetlen volt ezzel a stílussal. Hozta a feketét, azonfelül két ujságot, amelyek közül az egyiket Black úr nyomban félretette, miután kiderült, hogy betöltendő állások hirdetésével foglalkozó szaklap és “Lokalanzeiger” néven Berlinben jelent meg a balkán háború idején. A másik ujság egy algiri lap volt. A varázsló nyomban feltette drótcsiptetőjét, amelyet egy biztositótű segitségével barna cipőzsinórral rögzített a felső zsebéhez és buzgón tanulmányozta az időjárás rovatot. Már éppen jegyezni kezdte, hogy nyugatról élénk esőzések várhatók, mikor a következő hirdetést pillantotta meg:
Utazzunk Stockholmba
az Olimpiászra!
Utálattal dobta el az ujságot. Közben a vak arab odakuporodott melléje a gyékényre. Kávét tett maga mellé és cigarettát sodort.
– Merről jössz idegen?
– Délről.
– Arrafelé most bizonytalan az út. Azt mondják, a tangoboiak nagyon kegyetlenek.
– Mi?! – kérdezte kissé idegesen és lehajtotta a fejét, hogy csiptetője felett kinézve jobban lássa az arabot. – Honnan tudják, hogy a tangobóiak?
– Tudják, hogy ők a gyilkosok. De már nem tart soká…
– És miért, ha szabad tudnom, kedves üzletvezető úr?
Az öreg maga elé meredt világtalan szemeivel és csak ennyit mondott:
– A próféta kezei hosszúak.
– Na és? Ez születési hiba. Nekem van egy unokafivére, az csámpás. Mennyiben tartozik Mohammed végtagjainak mértéke a tangobói nép előrelátható sorsára?
– Rövidesen letiporják őket, megjósolhatom.
Black úr felhördült:
– Maga akar nekem jósolni?!
– A tangobói nép csillaga letűnőben van – folytatta a vendéglős. – Az előbb katonák jártak nálam. Holnap elküldenek egy légionistát Tangobóba, hogy letartóztassa Gázit, a tolvajt.
Black úr döbbenten emelkedett fel:
– Mi?… Megőrültek? Hiszen…
– Azt a katonát széttépik. A rumiknak van eszük. Mindig úgy kezdődik a leigázás, hogy ezeket a védtelen légionistákat bántják.
– Hm… értem…
– Van a rumik között egy katona. A Halál fiának hívják. Azt küldik ki holnap, hogy tartóztassa le Gázit, a tolvajt.
– Ott áll éppen a mangrove-fa alatt – mondta hirtelen a fiúcska és kimutatott a sátor előtti térre. A varázsló egy szépen dekorált légionistát pillantott meg. Nyomban felismerte azt a katonát, aki Mogadorban megmentette. Jobb arcán vörös vonal húzódott. Golyó súrolta valamelyik harcban. A zöld, köralakú nagy jelvény (a légió becsületrendje) és egy ezüst vitézségi érem csillogott zubbonyán a napfényben.
– Hogy hívják ezt a katonát?
– A Halál fia. Nem fog rajta a fegyver, bátor és szerencsés. Az igazi neve, azt hiszem, Johnson.
Ő az! Black úr visszaemlékezett a gyomrának feszülő rohamkésre.
– Nem érdekelnek ezek a marhaságok, fizetek – mondta. – Egy feketém volt.
Kiment, feltette a keménykalapját, tetejébe a burnuszt, tevéjére ült és elsietett olyan gyorsan és szórakozottan, hogy drótcsiptetőjét az orrán felejtette és most olyan volt mélabús arcával, mint a sivatag szelleme, aki egy vénasszony alakját öltötte magára.
——-
Virradt. Johnson könnyű léptekkel sietett át a Tangobo-folyó felé elterülő ritkás pálmaerdőn. Az afrikai éjszaka nulla alatti hőmérséklete finom dérrel vonta be a sok furcsaalakú növényt és amint az ébredő föld tulsó oldaláról érkező nap első hűs sugarai végigterültek a tájon, millió és millió olvadt csepp ragyogott fel szivárványszínűen.
Igazán kitünően érezte magát. Ment meghalni és fütyürészett. Igy képzelte el. A hűvös reggeli levegőt a thimián fű átható, de kellemes szaga töltötte be. Ahogy elérte az erdő szélét, már fel is tűnt a rablóország első duárja, mögötte néhány jókora kunyhó, némelyik cölöpre építve. Csak ment, ment egyenesen és rendíthetetlenül. Nem félt, inkább valami különös izgalmat érzett és Editre gondolt néhány másodpercig, mintegy búcsúzva. Felrémlett előtte a Piccadilly Circus forgalmas környéke is, Grimm úr, amint a parcellák tervrajzát nézi örökké elégedetlenül, nehogy dicséretével anyagi várakozást ébresszen valamelyik alkalmazottjában…
Elérte az első duárt. Három arab jött elő a kunyhó mögül, felfegyverzett, hatalmas martalócok. Még egy másodperc az élet – gondolta Johnson.
A három rabló észrevette. Meghökkentek. Azután egészen váratlan dolog történt. Szemüket eltakarva, arcra borultak a földön. Hát ez mi? Az áldozatért mondandó halotti imádság lenne? Az arabok azonban nem mozdultak a földről. Emelt fővel, egyenesen nekivágott a főtérnek, ahol tucatjával ácsorogtak a falu lakói. Tíz lépés sem választotta már el a néptől, mikor néhányan észrevették.
Akik a közelében voltak, a földre vetették magukat, a távolabb ácsorgók szétszaladtak, mintha egy vágtató szpáhiezred érkezne és mocskos gyermekeiket magukkal ráncigálva elbújtak kunyhóik mélyén.
Johnson úgy állt egyedül a főtéren, mint egy birka. Nyitva volt a szája, hülyén nézett jobbra-balra, azután megrázta néhányszor a fejét, mint mikor a szenvedélyes feketekávéivó a csészét mozgatja meg az utolsó korty előtt, hogy felkavarodjék a kávé alja. Megvesztek ezek?
Körüljárt a faluban, de a földreborult alakok nem mozdultak és senki sem jött elő a kunyhójából. Végre is odament az egyik földreborult kétméteres martalóchoz és hogy lelket öntsön beléje, biztatóan oldalbarugta néhányszor.
– Ember! A marokkói szultán küldött, hogy letartóztassam Gázit, a tolvajt.
– Minden szavad parancs, hatalmas fia a halálnak.
– Tessék? – Zavarbajött. Mi ez, népszerüség, vagy téboly?
– Hozzátok elém Gázit, a tolvajt.
Egy perc mulva ott állt előtte Gázi, a tolvaj, rogyadozó lábakkal. Ugy látszik, ez nem álom. Mi üthetett ezekbe? Nem kérdezősködött sokáig, megkötözte a tolvajt és vezette magával.
– Most mondd meg nekem Gázi, hogy miért borultak arcra és miért rettegtek úgy a próféta kötélre való hívei?
– Oh szent fia a halálnak…
– Várjunk. Honnan tudod, hogy engem így hívnak?
– A varázslótól. A varázsló éjszaka összehívta a népet, nagy tüzet gyujtatott és jövendölt. Ugyanis barlangjában megjelent a próféta és üzent a tangoboiaknak: “Mondd meg a népemnek, hogy reggel megjelenik a Halál fia Tangobo falujában katonaruhában. Lesz rajta egy zöld és egy ezüstszínű jelvény, amilyenből sok van az öreg rumi kuty… katonáknak, arcát megjelölte Allah egy vörös sebhellyel. Ez a szellem szemében hordja a halál hatalmát és Gázit, a tolvajt elviszi magával, hogy a Morhut lángjaiba dobja, mert Gázi a sátrában egy fél elefántagyarat ásott el a gyékénye alá és ezt az agyarat mult hónapban lopta a varázslónak szánt adományból. Ezért rumi katona képében eljön érte a Halál fia. Adjátok oda Gázit a szellemnek és az elefántcsontot a varázslónak. Akkor béke lesz Tangobo népén. Aki megérinti, vagy megsebzi a Halál fiát, annak sivatagi tüz égeti vörösre a szemét és holta napjáig az elátkozott kolduló, vak glauákkal bolyong oázisról oázisra.” Ezt mondta a varázsló és még sok mindent, ami azokkal történni fog, akik a Halál fiát bántják.
Johnson töprengett.
– Mondd csak Gázi, hogy néz ki ez a varázsló?
– A varázsló fehér ember, kis bajusza van. Két foga olyan, mintha aranyból lenne. Ezt a prófétától kapta emlékül néhányezer év előtt egy mennyei összejövetelen. Nagyon szép ember. A két füle olyan, hogy kis elefántokra emlékeztet és sokszor dug a fogai közé egy egészen apró fácskát.
Lehetetlen volt a leírás alapján tévedni. Ez Black úr. Hogy a csudába lehet valaki pénzkölcsönző, csempész és varázsló egyszerre? De ami sokkal különösebb: honnan szerezte kitűnő értesüléseit a varázsló? Hónapok óta keresik azt a kémet, aki Muktar beyt állandóan pontosan informálja és annyi jó katona halálát okozta már. Black úr lenne? Vagy pedig megtudta, hogy Johnsont szemelték ki a küldetésre és revansképpen most ő mentette meg a légionista életét? Nem látott világosan. Vajjon kötelessége most feljelenteni Black urat? Vagy hálátlanság lenne tőle, ha ezt tenné?
Késő délután volt, mikor feltűnt távolról az erőd. Ahogy közeledett és az őrszem jelentette, a tisztek hitetlenkedve jöttek fel a bástyára. A messzelátó azonban szemük elé hozta a légionistát és a megkötözött arabot. A helyőrségben valósággal felbomlott a fegyelem. A katonák a tisztek körül tolongva ágaskodtak, megtöltötték a délnyugati mellvédet, egyre többen és többen nyüzsögtek, kiabáltak, izgatottan hadonásztak és a légionista csak közeledett a megkötözött arabbal. A kapitány, aki valahogy nem jól aludt az éjszaka, kimeredt szemmel bámulta a két közeledőt és mikor a kapuhoz értek, harsányan elkiáltotta magát:
– “Aux armes!”
Felharsant a kürt és a fegyverbe szólított legénység másodpercek alatt merev glédában sorakozott fel az erőd udvarán. Ez a fogadtatás csak igen kitűnő katonai személyiségeknek jár. Mikor kinyílik az erőd kapuja, az őrmester elkiáltja magát:
“Gardez vous!”
A vezényszóra minden fegyver egyetlen mozdulattal a vállról a test hossztengelyével párhuzamos vonalba kerül és valamennyi arc az érkező felé fordul. Az érkező Johnson közlegény és egy megkötözött arab.
A tisztek önkéntelenül sapkájukhoz emelik egy másodpercre a kezüket.
A kürt pedig szakadatlanul fújja a “fegyverbe” jelzést.