A HALÁL FIA
REGÉNY
IRTA
REJTŐ JENŐ
TARTALOM
Ha rövid az élet, toldd meg egy ballépéssel
Valamiből a halottnak is élni kell
Az élet nehéz, de meghalni sem könnyű
Mr. Johnson szeretne meghalni, de csak szellem lesz
Johnson belátja, hogy élet ellen nincs orvosság
Johnson megtudja, hogy semmi baja, csak meg kell halnia
Ha rövid az élet, toldd meg egy ballépéssel
A halott felszállt egy autobuszra, amely zsúfoltan indult a City felé. Éhes hivatalnokok, hazaigyekvő iparosok tologatták ide-oda, ahogy jegyért nyultak ki, vagy praktikus elhelyezkedést kerestek a tömött kocsiban. Johnsonnak hívták a néhai urat és Mr. Grimm ingatlanforgalmi irodájában dolgozott mint mérnök. Többedmagával London környékének sivár részeit igyekezett gusztusos parcellák formájában és eljövendő autobuszmegállók könnyelmű ígéretével vonzóvá tenni gyanutlan emberek számára.
A halott éppen az irodából jött és bizonyos mélabúval gondolt Beronshirre, az «Angol Deauville» gyüjtőnevű parcellasorozatra, amelyet az őszi esőzések eltörölnek majd a helyéről, mivel a telkek alacsonyabban fekszenek a folyó szintjénél és a mérnökök által ajánlott feltöltés költségei helyett Grimm úr inkább a rizikót vállalta. Éppen ezen tűnődött, megállapítva magában, hogy közeleg az ősz, de Grimm úr küszöbön álló agyonveretése a megdühödt vásárlók részéről alapjában véve már elkésett dolog és az is lehet, hogy ezek a szelíd kispolgárok csak félmunkát végeznek. Itt voltak például “Regensholm, a London-környéki Tahiti” vízszűrő nélkül csatornázott parcelláinak vevői, akik mindössze négy-öt fogát verték ki Grimm úrnak. És mondd már, hogy levált egy porc a térdéről? Mi az? Semmi!
Belátom, hogy e tűnődések nem valami stílszerűen illeszkednek bele egy halott ember gondolatvilágába. Ha már megtörténhet a rendkívüli eset, hogy egy néhai úr élet- és lélektani funkciókra képes, illendőbb lenne a túlvilágról, az élet hiábavalóságáról és egyéb hiábavalóságokról gondolkoznia. Mr. Johnson azonban prózai halott volt. Nem idegesítette túlságosan az a körülmény, hogy csak az adóhivatal, az elöljáróság és más közületek lajstromozzák az élők sorában, de voltaképpen ő már halott ember. A halál végeredményben nem akkor kezdődik, amikor valaki a legfinomabb megfigyelésre sem reagál, hanem amikor a test, a lélek és a szellem elveszíti azt a tartalmat, amely működésének értelmet ad.
——-
Véletlenül ütközött bele a halálba, mint mikor valaki az utcasarkon nekimegy annak a másik úrnak, aki a derékszög ellenkező irányából kanyarodik be. Mr. Johnson jókedvű fiú volt, szerette a whiskyt és bár korán reggel járt irodába, hajnalig nem tűrhette az ágyat. Kitűnő fizikuma dacára életmódját kezdte sínyleni. Sokat ásítozott a hivatalban nemcsak azért, mert a parcellázás munkája nem tartozik az izgalmas és változatos tevékenységek közé, hanem azért is, mert mindössze napi három-négy órát aludt.
Dr. Ramsay, Grimm úr unokaöccse, aki sűrűn fordult meg a hivatalban, egyszer figyelmesen nézegette az arcát és rosszalólag szólt:
– Nincs valami jó bőrben, Mr. Johnson. És sokat sóhajtozik.
– A parcellák, kedves Ramsay, a parcellák nyomják a lelkiismeretemet – felelte szemrehányóan, mert Grimm úr unokaöccse is valamilyen módon kapcsolatban állt a vállalattal.
Körülbelül erre az időre esett Mr. Johnson eljegyzése Edittel. Edit ugyancsak Grimm úr vállalatánál volt alkalmazásban, mint titkárnő. Csinos, karcsú, finom szőke lány volt Harlow Edit, három nyelven levelezett, özvegy édesanyját és nyolcéves öccsét tartotta el már két esztendeje. A könnyelmű, kissé léha Johnson és a kötelességtudó, pedáns Edit beleszeretett egymásba és elhatározták, hogy rövidesen összeházasodnak.
Johnson kevesebbet éjszakázott és kerülte azokat a mérsékelten erkölcsös helyeket, amelyek azelőtt napi programjához tartoztak. Nagy ambícióval készült új és szebb jövőjére Edittel. Ehhez elsősorban némi pihenésre lesz szüksége. Feltette tehát, hogy ha elkészül az új parcellatervekkel, két hét rendkívüli szabadságot fog kérni Grimm úrtól. Nem megy majd könnyen, de egy kézitusaszerű szóváltás talán meghozza a kívánt eredményt.
Különösképpen Grimm úr az első kérésre beleegyezett. Sőt felajánlotta Johnsonnak, hogy annyi előleget ad, amennyi elegendő ahhoz, hogy ezt a hetet annak a bizonyos szanatóriumnak az üdülőjében töltse, ahol Grimm unokaöccse volt az alorvos. Ez nagyon jó volt. Mert Mr. Johnson kissé szédült és olykor szorongó érzése volt, ami nála általában nikotinmérgezést jelentett.
——-
Grimm úr nagylelkűségének egészen más háttere volt, mint a pillanatnyi ellágyulás, vagy más, telekspekulánshoz méltatlan, elégikus roham. Az előzmény egy fél évre nyúlik vissza, mikor Grimm úr váratlanul különös dolgokat konstatált önmagán. Romlott az étvágya, nyugtalanul aludt és agyában tótágast álltak a négyszögölek. Negyvenhétéves korában szerelmes lett. Beleszeretett Harlow Editbe.
Itt vonta bele a sors dr. Ramsayt az ügybe.
Grimm úr a maga módján szerette az unokaöccsét és olykor kisebb összegekkel támogatta Ramsay doktort. Éppen egy ily ügyben járt nála az orvos, de a szokottnál lényegesen kínosabb módon szorult rá a bácsi támogatására.
– Ezer fontot kell kapnom, bácsi – síránkozott Ramsay. – Becsületbeli ügy. Tőzsdei tartozás…
Grimm úr tartózkodóan felelt.
– Ezer font nagyon sok pénz. Sok víznek kell addig lefolyni az alagcsöveken, míg ezer font ára telek kiszárad. De azért… tudod, talán most az egyszer nem zárkózom el. – Elgondolkozva járkált fel és alá a szobájában. – Ez a Johnson szombaton beköltözik egy hétre hozzátok a szanatóriumba. Szeretném, ha foglalkoznál vele. Rossz bőrben van. És nősülni akar… Elveszi Harlow Editet. De ha kiderülne, hogy beteg…
Sokáig hallgattak. Dr. Ramsay az ajkát harapdálta.
– Kérlek, egy hét mulva keressél fel, – mondta Grimm úr, – akkor beszélhetünk az ezer fontról. Attól függ, hogy milyen hangulatban leszek. Váratlan szomorú hírek alkalmasak arra, hogy adakozó kedvem támadjon… Tudod, ha egy ilyen leány, mint Edit, aki józan, komoly és ha szerelmes, akkor is egészséges felfogású, mondom, ha egy ilyen leány megtudja, hogy vőlegénye gyógyíthatatlan betegségben szenved, akkor már nem habozik és hozzámegy a legelső tisztességes, becsületes kérőhöz.
– Hm… Hát nem te akarod elvenni?
– Tessék?… Én azt hiszem, hogy többé-kevésbé tisztességes vagyok. De végre is a te kölcsönöd szempontjából nem az a fontos, hogy kitől kapod, hanem, hogy mikor. Ha tehát erről a szerencsétlen Johnsonról kiderülne, hogy halálos beteg…
– Ez aljasság! Azt akarod, hogy hamis diagnózist csináljak.
– Nem is olyan aljasság. Ez a Johnson még felejthet. Boldog lesz, ha megtudja egyszer, hogy kutyabaja és esze ágába sem jut elveszett menyasszonyát siratni. Talál még nőt, ahányat akar. De az én koromban már ritka dolog a szerelem. Hát gondold meg… Szervusz…
Ramsay doktor töprengve ment be a szanatóriumba. Magára vette a fehér kabátját, sokáig ődöngött a folyosókon, bement az elhagyatott ambulanciára, az üres laboratóriumba, ahol már sorban álltak különböző üvegcsék, felhalmozott hatalmas borítékok a délután készült röntgenfelvételekkel. Ezeket holnap délelőtt vizit előtt nézi át a főorvos. Az egyik borítékon ez állt:
JAMES COLLISON.
14. különszoba
Kezelőorvos. DR. RAMSAY
Collison az ő betege volt, idősebb úr, aki jelentéktelen szívtünetekkel vétette fel magát. Kivette a kardiogrammot és a vizsgálatok eredményét. Füttyentett. Meglepte a lelet. A szerencsétlen embernek, aki azt hitte, hogy enyhe szívbántalmai vannak, gyógyíthatatlan, halálos baja volt. Szinte kiáltotta a gépírásolt betű:
TIPIKUS KEZDŐ ENDOARTERITISZ A SZÍVBEN
Azután szakszerű leírása következett a szív ereinek e legsúlyosabb elváltozásáról. Ramsay doktor úgy érezte, hogy egy láthatatlan ördög adta a kezébe Collison röntgenképét.
——-
Johnson a délután folyamán három kalandos regényt olvasott el. Nem szerette a túlságosan népszerű könyveket, de most megsokszorozta pihenését könnyű olvasmányokkal. Azonnal elhatározta, hogy a jövőben szakít Dosztojevszkijvel, nyugdíjazza Bernard Shawt és kizárólag kalandos regények olvasásának szenteli hátralevő éveit. Ez, kérem, elsőrangú életszükséglet, ha az ember parcellákban dolgozik! Hiszen társadalmunk millió apró és nagy akadályait légvonalban szelik át ezek a kitűnő írók. A Cumberlandi rejtélyben például a meggyilkolt családja állandóan parkban tartózkodik, a fiatalok tenniszeznek, az idősebb családtagok magas alapon kártyáznak és a legizgalmasabb részeknél sem derül ki, hogy voltaképpen miből élnek. A csodálatos, hogy Haiti, Sing-Sing, légió, mind létező dolgok. És a legtöbb ember örök szomjúsággal kívánkozik e valószínűtlen környezetek valamelyikébe, miközben ázott gummikabátját a fűtőtesttől jó távol akasztja a fogasra, vagy a bérletét előkészítve felugrik a City felé száguldó autobuszra. Az embernek oly kevés vesztenivalója van, de ez a kevés sokszorosan elegendő arra, hogy mindent odaadjon érte, ami az életben különleges és izgalmas, de bizonytalansággal és veszéllyel jár. A kalandos regény az a vékony üveg, amely mögött pompás hurkák és kolbászok vannak, az ember nézheti, ácsoroghat előtte lelkileg csámcsogva, de ki merné benyomni ezt a vékony üveget?
Kopogtak. Ramsay doktor lépett be.
– Jóestét, nos? Hogy érzi magát?
– Kitűnően.
A doktor leült mellé.
– Nem tetszik nekem a szine. Kicsit halvány. Vérsejtszámlálást csináltatott már?
– Ugyan ne marháskodjon. Csak nem hiszi, hogy beteg vagyok?
– No nem… Nem valószínű – felelte és egy hanyag mozdulattal négy ujját rátette Johnson karszékén nyugvó kezén az ütőérre. Hallgattak. Az orvos arcán enyhe csodálkozás látszott, mintha nem értene valamit. Azután hirtelen támadt érdeklődéssel így szólt:
– Nyissa csak ki az ingét, barátom.
Odatámasztotta a sztetoszkópot a paciens mellkasára és sokáig hallgatta. Azután barátságosan megütögette az arcát:
– Na… Majd meglátjuk. Nézte már valaki a szívét?
– Először életemben nyul hozzám orvos – felelte Johnson én Ramsay viselkedése valami érthetetlen kis balsejtelemmel töltötte el.
– A szívét mindenesetre megvizsgáljuk. Nem árt, ha egy elektrokardiogrammot csinálunk.
“A fene egyen meg”, – gondolta Johnson. – “Alaposan elrontotta a jókedvemet. Ezek az orvosok azt hiszik, hogy nagyképűség nélkül nem ér semmit a tudomány.” A cigaretta füstje keserű lett a szájában. Életében először gondolt a halálra.
Reggel, miután megcsinálták a kardiogrammot, visszaküldték a szobájába. Azután megjelent nála a főorvos és közölte, hogy a kardiogramm szerint, ezt meg kell mondania, Mr. Johnson komoly beteg. Ezentúl mértékletesen kell élnie.
– Nézze főorvos úr, beszéljünk őszintén – mondta Johnson. – Mi bajom van? Nincs értelme a kíméletnek, dolgozó ember vagyok, nősülés előtt állok.
A főorvos vállat vont, két kezét kissé felemelte és újra visszaejtette a combjára.
– Szivendoarteritisze van. Ebben a korban ritka.
– Halálos?
A főorvos a padlót nézte.
– Nagyon komoly betegség. Vigyáznia kell magára…
Johnson egy óra mulva megszökött a szanatóriumból.
Később a főorvos örömmel állapította meg, hogy az öreg Collison, akinél kezdődő szívbajra gyanakodott, egészséges, mint a makk. Az elektrokardiogramm pompás szívműködést rajzolt le.
Csak dr. Ramsay tudta, hogy Mr. Collison a menthetetlen és Mr. Johnson az, akinek kutyabaja. Felcserélte a két ember leletét. Aznap nem ízlett az ebédje és súlyos lelkiismeretfurdalásoktól terhelten ült a klubjában. De mit csináljon? Ezer font nagy pénz és ilyen bajban még sohasem volt.
——-
Leugrott az autobuszról. Egy régi ház kapuján fordult be és az első emeletre ment. Becsöngetett egy ajtón, amelyen szép sárgaréztábla volt kitéve:
DR. MATTHIAS SWALLOW
PHYSICIAN
Johnson megszökött a szanatóriumból és felkereste ezt az orvosbarátját.
A Swallow-család ebédnél ült. Három vidám gyerek és egy csinos, kissé molett, kedves, szeplősarcú anya meg az orvos ültek az asztalnál. A gyerekek pokolian lármáztak és Swallowné csüggedten nézett a férjére:
– Nem bírok velük, Matthias! Nem bírok!
– Én se bírok velük, Márta, – mondta egykedvűen az orvos, azután a barátjához fordult. – Ülj le Johnson és tarts velünk, ha még nem ebédeltél.
– Köszönöm, már jóllaktam. – Sorra megsimogatta a gyerekeket, megdicsérte Márta asszonyt, hogy mennyire nem változik az évek folyamán, azután közömbös hangon kezdte:
– Szeretnék tőled orvosi felvilágosítást kapni.
– Bobby, teszed le?! No megállj!… Bocsáss meg, folytasd, kérlek.
– Tegnapelőtt bent járt nálam a hivatalban egy barátom és megbízott, hogy adjam el valamennyi telkét, ő halálos beteg, nemsokára meghal, mutatott egy leletet, amely szerint szivendoarteritisze van.
– Molly! Tedd le azt a marhahúst!… Hát öregem, ha szivendoarteritisze van, akkor kész…
Johnson megtörölte verejtékező homlokát.
– Kimelegedtem a lépcsőn…
– Hány éves az a szerencsétlen?
– Olyan idős, mint én.
– Ujjé! Akkor nagyon hamar befejezi.
Johnson rágyujtott és tűnődve nézett a kék füstszálakba.
– Voltaképpen mi az a szivendoarteritisz?
– A szív ereinek belső hártyái megvastagodnak, mint általában az érelmeszesedésnél. Ez a vastagabb szövet nem kap táplálékot, elhal, szétbomlik és beáll a betegség súlyos stádiuma, az úgynevezett atheromatózis. Kifekélyesedik az ér belső fala, esetleg elreped. A szívnél természetesen ezek a komplikációk azonnali halállal járnak…
– Megjegyzem, a fiú aránylag jól érzi magát…
– Az endoarteritisz eleinte nem okoz semmiféle fájdalmat. Amíg az érfal belső hártyája nem vastagodott meg túlságosan.
– És szerinted mennyi ideje van még hátra?
– Hát ezt így nehéz megmondani…
– Mégis, úgy általában?…
– Ha a baj most van kezdeti stádiumában… üsd pofon, Márta! Kérlek, üsd pofon!… Mondom, ha most van kezdeti stádiumában, elélhet vele másfél évet is. Idősebb korban, mikor a meszesedés már természetes folyamat, sokkal tovább húzhatja.
– És… És mikor kezd a betegség erős tünetekkel járni egy fiatalembernél?
– Ez is különböző. Mértékletes életmód mellett a szív tovább bírja. Később kezdődnek a fájdalmak, fuldoklások és szívgörcsök. Van, akinél három-négy hónap mulva hatalmasodik el a baj, van, aki félévig jóformán semmit sem érez. Az bizonyos, hogy huszonnégyéves korban a szivendoarteritisz biztos és gyors halál. Mi ujság a parcellák világában?
– Na… Megvagyunk valahogy.
Elbúcsúzott a családtól és ment. Váratlanul előbujt az élettelen, távoli, téli napfény. Dübörgött az utca, mindenki sietett vissza a hivatalba.
Csak Johnson ment lassan, tempósan, elgondolkozva, valami szomorú közönnyel. A temetőre gondolt.
——-
– …Ez így van, Edit. Őszintén meg kell mondanom.
– És miért csak most mondja?
– Eddig azt hittem, hogy sikerül majd áthangszerelni az életemet. De nem megy. Miért bolondítanám tovább? Nem születtem férjnek és családapának.
– Igaza van Teddy… – mondta szelíden a leány, – sokkal tisztességesebb dolog így őszintén megmondani… Nem haragszom magára.
“Na ezt is elintéztük”, mondta magában keserűen Johnson. Ezt a módját választotta a szakításnak. Minek a tragédia? A nők szeretik a hősies pózokat, Edit esetleg erősködne, hogy kitart mellette és nem hagyja el halálos betegen.
Délután egyedül ült az irodában. Korábban jött be, mert egy kimutatást kellett készítenie. Kimutatás! Milyen nevetséges ostobaság. Egyáltalán mit ül itt? Egy éven belül meghal. Féléven belül elkezdődik a szenvedés, a görcsök, a fuldoklás, ahogy Swallow mondta.
És akkor eszébe jutottak a kalandos regények, amelyekben az emberek polgári foglalkozásukra nézve estélyre járnak, tenniszeznek és az előző napi rejtélyről beszélnek. Ő most alapjában véve nem függ többé össze a reális élet sok hajszálgyökerével, nincs a szürke hétköznapokhoz rögzítve. Ha akar, elmehet kasszafúrónak, kalandornak a Déli tengerre, ez a félév azt jelenti, hogy betörheti a vékony üveget, amelyen át a kalandokat bámulják gyáván. Ha akarná, megcibálhatná az Operában a lordmayor szakállát, táncraperdülhetne az utcán, vagy elmehetne rongyos ruhában Southampton kikötőnegyedébe apacsnak. Megszünt a kockázat!
Az asztalon ott feküdtek az «Angol Deauville» parcellatulajdonosok könyörgő és fenyegető levelei, amelyekben az elázott telkek árát kérik vissza. Kisjövedelmű dolgozó polgár valamennyi.
Váratlanul elsőrangu gondolata támadt.
Nemcsak a lordmayor szakállát cibálhatja meg, ha nem kell félnie többé. Akinek nincs mit kockáztatnia, az segíthet a szenvedőkön is, az jóvátehet gazságokat is, azt nem ijeszti a börtön. Kinyitotta a pénzszekrényt. Háromezerkétszáz font volt benne, amit egy váltóesedékesség miatt hozattak ki a bankból. Kétezerhatszáz fontért vásároltak telket az Angol Deauville bérlői. Mr. Johnson leült a géphez és megfelelő számú másolattal levelet írt, amelyben közli, hogy a vállalat a mellékelt összegért visszavásárolja elöntött telkeit. Utánanézett a könyvben és a levél kíséretében mindenkinek visszaküldte a befizetett pénzét, összesen kétezerhatszáz fontot. Egyhavi fizetését magához vette, a fennmaradó összeget ismét bezárta a pénzszekrénybe, néhány sorban értesítette a történtekről Grimm urat, azután elment a postára és feladta a telektulajdonosoknak a pénzt és a lakására rohant csomagolni. Perceken belül taxiba ült. Az autó éppen megindult, mikor Edit fordult be a sarkon és egyenesen átvágott a tulsó oldalról, a ház felé, amelyben Johnson lakott. Nem vette észre az elrobogó autót és Johnson behúzódott az ülés sarkába. Minek is beszélne Edittel? A leány talán további engedményeket akar tenni. Istenem! Ha tudná, mennyire szereti, dehát hiába…
A taxi nemsokára Croydouba ért és Mr. Johnson a délutáni rendes utasszállító járattal Párizsba repült.