Fekete mentőangyal jelentkezik. Jimmy úgy érzi,
hogy nagykövetre is szükség van. Azután hazamegy
Egy délben meglepő vendég érkezett. Koromfekete, laposorrú, hatalmas néger. Tevén érkezett három néger kíséretében és hogy igen nagy úr lehet, az nemcsak a panamakalapján és csattos lakkcipőjén, hanem a sárgavirágos lila pongyoláján függő érmekről is nyilvánvalóan meglátszott.
– Jelentsd úrnődnek, hogy Culunga király van itt – mondta az őrnek, miközben lehúzta a kesztyűjét. A körülállók csodálkozva nézték. Errefelé minden ember tudta, hogy Culunga az őserdő néger népségéből portyázó csapatokat tart fenn és ezek szabadságharc ürügye alatt néhány éve fosztogatják a folyómenti községeket. A fokozatosan haladó francia hódítás egy sürgősen megoldandó feladata volt előretólt bázisait annyira megerősíteni, hogy megkezdhesse a leszámolást Culunga hordáival, akinek mellesleg igen jó nagyipari és politikai összeköttetései voltak és titokzatos kezek szükség esetén mindig ellátták megfelelő hírekkel, municióval és fegyverrel. E pillanatban ugyan fejedelmi pózában egy mángorlóra támaszkodva várakozott, de mondják, hogy ha harcra kerül a sor, még a tizennégyéves néger kölyköknek is elsőrangú 7.65-ös Mauser puskájuk és kitűnő automata-pisztolyuk van a táborában.
Edna Dilling azonnal fogadta Culungát, természetesen a kormányos és Jimmy Fool jelenlétében. A néger tudta mi a szokás és ezért elsősorban gyönyörű ajándékot, egy alig kopott, úgynevezett verklit nyujtott át, amit csak forgatni kellett az oldalán ahhoz, hogy az elszakadt rúgó nyomban zörögni kezdjen a belsejében.
– Tisztelt Parancsnok! Nem kell, hogy megmondjam neked, kicsoda Culunga király és én is jól tudom, hogy milyen nagyúrral állok szemben, akiről kémeim már régen elmondták, hogy öreg és okos, mint egy elefánt.
Ez nagy bók volt errefelé. Jimmy úgy érezte, hogy neki kell válaszolni a Parancsnok nevében.
– Nagy király, ki fényesebb és feketébb vagy mint a suviksz. Országunk szokása szerint királynőm nevében köszönöm hízelgő szavaidat és értékes ajándékodat. Foglalj helyet és mondd meg nekünk, hogy vagy?
E szertartás után kezdődött a beszélgetés. Kiderült, hogy őfelsége ajándékait ugyan a dzsungelben vásárolja, de híreit Timbuktuban szerzik be. Így értesült arról, hogy a fehér főnök, aki a Parancsnok ügyeit Timbuktuban intézi, egy légionistát akar megszabadítani El Gaoból. Ezt egy hatalmas ország katonai megbizottjától tudja, aki neki nagyon jó barátja. Ő előre megmondja e társaságnak, akik egytől-egyig öregebbek sok vén krokodilusnál (itt valamennyien meghajoltak és a kormányos egy szerénykedő gesztussal hárította el a bókot), hogy sem pénz, sem hatalmas befolyás nem használ, ilyesmiben nem ismernek tréfát a rumi gazem… urak. Viszont ő, Culunga király, akiről mindenki tudja az őserdőben, hogy csak a legritkább esetben hazudik és akkor is csak a legfontosabb ügyekben, ő a diplomácia nyelvén szólva kezességet vállal, hogy megszabadítja a fehér embert. Nem kér ezért semmit, sőt felajánlja, hogy valamennyi légionistát a Sárga Garnizonból angol, vagy belga területre vezeti, felajánlja ennek az expediciónak az ellátását, továbbá felajánl a királynő számára négyszáz korallgyöngyöt és az itt jelenlévő két férje számára egy-egy bála rágódohányt, valamint két tucat elsőrangú harisnyatartót.
– Ajánlatod igen komoly – mondta a kormányos, – és igen nagylelkű, különösen a harisnyatartókat illetően, mert ez esetben már csak a hozzávaló harisnyákra van szükségünk. Mégis azt mondom, tisztelt rabló, hogy ajánlatod olyan mint a függöny: tudni kell, mi van mögötte.
Ezekután igen büszkén nézett szét maga körül.
– Igaza van az államtitkárnak – szólt Edna Dilling. – Tudnunk kell, hogy miért teszed ezt?
– Megmondom. El Gaotól lefelé csak jelszóra vár a víz mentén tanyázó négy nagy törzs. Én azt mondom, amit a legbölcsebb fehér barátom, egy Stuck nevű pálinkacsempész mondott: A dzsungel a bennszülötteké! Biztos tudomásom szerint tíz nap mulva egy teljes ezred szenegáli gyalogos érkezik El Gaoba. Ezért építették most ki a sivatagi vasútat Nogram oázistól a dzsungelig. A katonákkal együtt a vezérkar néhány igen magasrangú tisztje is El Gaoba jön. Ez a gazság ellenem készül. Amennyiben ez az ezred letelepszik El Gaoban, elsősorban rendet teremt a vidéken, másodsorban különböző portyázások kiindulási pontja lesz. Mi tehát, ha a vonat a Nigger két ága közötti szigetre ér – ez egy sok-sok mérföldes kopár zátony – felrobbantjuk a vasúti hídat. Ezáltal foglyaink, illetve tuszaink lettek a katonák, mert a folyó két ága között lesznek bezárva. Ugyanekkor megindul a folyópartján a felkelés. De El Gao elég erős helyőrség. Egy heti harcba kerülne, amíg elfoglaljuk. A tervem most a következő. Én felfegyverezlek benneteket. Legtöbben még ma is légionista egyenruhában vagytok. Tehát miután felrobbantottam a hidat, ti a közeli erdőből megindultok a város felé. Fehér légionistákat örömmel fognak látni, felszabadítóknak néznek titeket és ti az erőd belsejéből puskalövés nélkül markotokba kapjátok az egész büntetőtelepet. Nem kell folytatnom. Ebben az esetben feltámad az egész dzsungel és a Nigger vidéke Gambáig a mienk.
Jimmy döbbenten hallgatta. Pokoli terv volt. Komoly csapás a francia gyarmati hadseregnek.
– Elfelejted – jegyezte meg -, hogy a franciák nagy sereggel jönnek majd büntetni.
– Uram, olyan vagy mint a gorilla: öreg és erős. Tudnod kell, hogy ezt a büntető hadjáratot elkezdeni: félév előkészület. Ezalatt mi is felkészülünk. Fegyvereink lesznek és fehér tisztjeink. De nektek igérem, hogy ha megszálljátok a várost, egy héten belül odavitetlek benneteket, ahová akarjátok. Gondolkozzatok két napig, addig a vendégetek leszek.
Ezután ebéd következett és nem beszéltek többé a dologról. Ebéd után Culunga őfelsége kényelmesen hátradőlt a karszékben, egy valódi Winston-gyártmányú töltőtollal piszkálta a fogát és így szólt:
– Természetes, ha ajánlatom nem fogadjátok el, az őserdő ellenségeknek tekint titeket, amit eddig nem tettünk. – Ezután felemelkedett, néhány kegyes böfögéssel elköszönt és magas személye számára kijelölt lakosztályába távozott.
– Nagy baj – mondta Jimmy. – Természetesen nem fogjuk a niggereket segíteni abban, hogy lerombolják a civilizáció munkáját. Viszont municiónk és fegyverkészletünk néhány napos ellenállásra sem elegendő.
– Az bizonyos, hogy a királynak módjában áll bennünket megszabadítani és Allan Brucet is a kezünkbe juttatná – jegyezte meg a parancsnok. – A felkelés nélkülünk is megtörténik, legföljebb több öldöklés lesz El Gao bevételénél, ha nem csellel foglalják el.
– Csak nem képzeli – mondta indulatosan Jimmy, – hogy bármilyen oknál fogva néger rablókkal szövetkezem!
– Ebben a kérdésben nem maga dönt egyedül, Jimmy.
– Egyet ne feledjen, Edna. Nincs az az előkelő angol lady, aki elkerülné a halálbüntetést, ha itt valami nem úgy sikerül…
– A gyávaságomnál fogva akar hatni rám?
…Ördög vigye el! Dühösen kiment. Egyre cifrább lesz. Meg kell mindent mondania Ednának… De hogy a csodába! Hogy nézzen Wickley Jimmy, a saját szemébe ezentúl, nem is szólva a sok-sok nemes ős portréjáról, akikkel szintén szembe kell nézni majd otthon, ha megszegte az esküjét és a becsületszavát? De miért kell megszegni?! Ha ő maga raboskodna ott, ezerszer inkább a halált választaná, minthogy elfogadja megszabadításának ezt a módját… Na majd ő megmutatja őnagyságának, hogy ez csak a Szahara, de hála Istennek nem vagyunk még az erdőben, hogy európai emberek ilyesmire kaphatók legyenek.
Estefelé némi olaj ömlött a tűzre. Megérkezett Timbuktuból a néger óriás egy levéllel. Edna bátyja megírta benne, hogy földi hatalom úgylátszik nem segít Allan Bruceon, amíg nem töltötte ki büntetését. Edna Culunga királyért küldött.
– Néger király! Mint a Sárga Garnizon parancsnoka, határoztam. Ajánlatodat elfogadjuk, de meg kell igérned, szent esküvel, hogy a foglyaiddal jól fogsz bánni és egyetlen embert sem öltök meg, aki nem áll ellent.
– Úgy lesz, ahogy akarod, óh minden elefántok öreganyja. Különben is csak igen ritkán vagyok vérszomjas és kegyetlen.
Jimmy és a kormányos némán hallgatták.
– Menjen kormányos és közölje az emberekkel, hogy mit határoztam. – Miután egyedül maradtak, Jimmyt nézte. – Nos?
– Nem fogom engedni, hogy ezt az ostobaságot elkövesse. Allan Bruce ottmarad a fészkes… a fegyházban, ahová való.
Ednában szörnyű gyanu támadt. Jimmy kezdettől fogva ellene van annak, hogy Bruceért bármit is tegyen. Csak nem akarja ez az ember, mintán őt feleségül vette, a Brannisford vagyont bitorolni?… Lehet, hogy ezek a nyilt, vidám szemek egy szélhámos koponyájából néznek rá? Már első nap, amikor a történetet hallotta, azt bizonygatta, hogy ez a Bruce kabáttolvaj…
– Jimmy Fool. Sajnálni fogom, ha nem tart velünk.
– Edna! Nem szabad ezt megtennie egy részeges…
– Elég! Ne merjen Allan Brucera semmi sértőt mondani! Megszabadítom, ha felkötnek is! Érti? – És otthagyta.
Jimmy dúlt-fúlt. Na megállj, elefántok öreganyja! Majd megtudod, hogy én sem vagyok ma született krokodilus! Lesétált a városba. Izgatott csoportok tárgyalták mindenütt az eseményt.
Edna a függöny mögül lesve, lenézett az ablakból. Egész biztos, hogy szélhámos. Meg akarja akadályozni, hogy jövendőbeli felesége kezéből a Brannisford vagyon a jogos örököséhez kerüljön. Ni, ott megy! És nevetgél és a többiek is nevetgélnek körülötte. Könnyek jöttek a szemébe. Csodálkozott volna, ha hallja, hogy mit beszél lent nevetve Jimmy.
Csoportról csoportra járt és ilyeneket mondott:
– Nevessetek fiúk, mert a parancsnok néz az ablakból. Valahányszor nevetek, ti is nevessetek. Így… Köszönöm… Tudjátok meg, hogy szerintem hitvány rongy gazember minden légionista, aki nigger rablókkal szövetkezve résztvesz bajtársai leölésében… Én ittmaradok és köpök rátok, ha megteszitek… Nevessetek… Azonkivül ha megtettétek, ez a kefepofájú király leölet mindnyájatokat, vagy néger foglyokért kicserél benneteket a franciákkal és akkor valamenyieteket felkötnek… Nevessetek! Hahaha… Köszönöm… Harsányabban… Igy, jó. És szerintem meg is érdemlitek, hogy lógjatok… Meg kell akadályozni, hogy a parancsnok ezt a marhaságot elkövesse… Nevessetek!
Edna sírt az ablakban. Hogy nevetnek! Bohóckodik… Komédiás! Szélhámos…
Jimmy pedig fáradhatatlanul végezte a nevető agitációt, hihetetlen befolyásoló erővel győzte meg a légionistákat, hogy a parancsnokkal együtt vesztükbe rohannak, ha nem hallgatnak rá.
Néhány óra mulva történelmi drámákból jól ismert jelenet játszódott le a “Parancsnoknál”. Jimmy és a kormányos vezetésével tíz ember lépett be Edna Dillinghez.
– Mi ez?! – kérdezte csodálkozva. A kormányos felelt.
– Alázatosan jelentem: fellázadtunk. Mit csináljak?…
– Parancsnok! – mondta Jimmy keményen. – Adja át a kardját. Veszélyes zendülés tört ki, amelynek én vagyok a feje, ön az ország foglya, ügyeinkben ezentúl egy ötventagú népképviselet fog dönteni, az pedig azt csinálja, amit én mondok.
– Jimmy! Ha ezt megteszi…
– Megteszem! Az elefántnak ki kell húzni a méregagyarát! Saját jól felfogott érdekében. Ön szabadon járhat-kelhet a házban, de figyelmeztetem, hogy el is hagyhatja, ha a fórumon akar sétálni!
Edna arcából minden vér lement. Ez a hálátlan jövevény, akiben bízott és hitt, boszorkányos modorával elcsábította ezeket az embereket, akikért annyit tett, akikről azt hitte, hogy a halálba is elmennek érte. E pillanatban belépett őfelsége. Még előzőleg hivatták ide a zendülők. Jimmy nyájasan üdvözölte.
– Óh nagy király; aki sokkal rondább vagy, mint két púposteve, tudod-e mi az a protézis?
– Mi van…? – kérdezte őfelsége pislogva, mert álmából ébredt.
– A protézis: kivert fogak helyett alkalmazható műrágóeszköz. Ezért most szépen hagyd magad megkötözni, hogy továbbra is bölcs tudatlanságban élj a protézist illetőleg.
A király nem értette ezt, de övéhez kapott, amikor közeledtek feléje. A kormányos azonban, aki eddig csendesen állt egy sarokban, most szomorú mentegetődzéssel nézett a Parancsnokra és őfelsége fejéhez vágott egy kis cserép virágot. Drámai gyorsasággal peregtek le az események. A királyt megkötözték, ellátták gézzel a fejét és lakosztályából ugyancsak megkötözött kíséretével együtt egy igénytelenebb helyiségbe vitték, amely a régi jó időkben Minerva templomának épült, és ezért hatalmas bronzajtókkal volt ellátva.
– Miért tette ezt…? – kérdezte Edna, amikor egyedül maradtak.
– Remélem, hogy ezért a rablóért és a lázadás tervéért elvonulást eszközölhetek ki számunkra. A legközelebbi oázisból érintkezésbe lépek a hadvezetőséggel.
– Értem… És Allan Bruce ott marad, ahol van. És ez esetben azt hiszi, ha magához megyek feleségül, bitorolhatja velem együtt egy halálbarúgott ember vagyonát. Ezért csinált mindent!
Jimmy úgy érezte, hogy nyomban meg kell halnia. Elzsibbadt ettől a sértéstől. Ilyesmi eszébe sem jutott. Kétségbeesetten kiáltott fel:
– Mit merészelt?… Hát tudja meg… Hát tudja meg… – De fulladásig összeszorult a torka. Nem jött ki rajta a becsület és az eskü megszegése. Hiába… Meghalni könnyebb lett volna. Csak állt ott nyitott szájjal és kétségbeesetten, hogy Edna is megijedt tőle. Azután sarkonfordult és rohant le.
– Kormányos! Jön velem?!
– Hová?!
– Mit tudom én?!
– Természetesen. Máris indulhatunk.
– Fiuk! Én most elmegyek valahova! Ha tizennégy napon belül nem térek vissza, kövessétek mindenben a Parancsnok utasítását, csatlakozzatok a négerekhez, vagy amit akartok, mert én már nem élek.
– És én? – érdeklődött a kormányos.
– Maga sem. Akkor nem jön?
– Mit veszekszik? Már kérdezni sem lehet?!
Egy óra mulva útban voltak nyugat felé a sivatagban.
– Nem veszi kiváncsiskodásnak – érdeklődött a Shanghai Teknő eldorbézolója, – ha megkérdezem, miért kell meghalnom?
– A fiúk előtt nem akartam mondani. Lehetetlen állapot, hogy egy ország, amelynek államtitkárja és árvaszéki ülnöke van, ne rendelkezzék nagykövettel.
– Erre már én is sokszor gondoltam – bólogatott a kormányos.
– Nahát erről van szó. Mi most elmegyünk követségbe. Megállítjuk a katonák vonatát El Gaonál… Mi az, szédül?
– Csodálja? Rögtön elfogják magát, bizonyára engem is. Uram, hajólopás nagyon soká évül el.
– Az bizonyos, hogy nem valami elkényeztetett, félénk, úrfiúnak való vállalkozás. Jobb is, ha visszafordul.
– Legyen szives és fogja be a száját.
…Rekordidő alatt, két nap alatt érték el az őserdőt El Gao felett és fél nap alatt elérték Arua oázis érintésével a Niggermenti dzsungelt.
Itt meglátták a keskeny sínpárt, amely az őserdőben folytatódott. Erre északfelé fordultak, hogy Mogram oázis után, a sivatagban tartsák fel a vonatot. Két napig táboroztak, amikor feltünt a távolból a fényszóró.
…Mogramban a keskeny nyomtávú Szaharavasút, amelyen a szenegáli ezred utazott, megállt egy félórára. Egy szalónkocsiban lihegtek a vezérkari tisztek. A rozoga, próbaképpen épült új vasút sokáig fujtatott egy ilyen kis oázisban. Kalapálták a kerekeket, olajoztak, vizet, s tüzelőt vettek fel.
– Nom du nom… – mondta Fréderic altábornagy. – Meleg van… De azt hiszem, megéri majd a fáradságot… A nyugtalanító hírek, amiket egyes törzsekről kaptunk, most majd megszünnek. Erről gondoskodni fogunk…
– Legfőbb ideje, hogy ezt a rablófészket itt a Niggernél elintézzük, – mondta Thiers őrnagy. – Culunga barátunk még sok bajt fog csinálni.
A kis vasút lassan döcögni kezdett. Azután elég sebesen haladtak az éjszakában. A fafűtéses mozdony mint valami csillagszóró dobálta a szikrákat a kéményéből. Váratlanul fékezett a vonat. Poggyászok estek le, az emberek egymásradőltek. Mi történt?! A katonák kiváncsian néztek ki, de parancs nélkül nem hagyhatták el a vagonokat. A tisztek azonban nyomban leugráltak. Hatalmas tűz lobogott a síneken. Két ember guggolt mellette.
– Miért gyujtottak tüzet?! – kiáltotta az őrnagy.
– Hogy világítson – felelt egy igen rongyos, ősz, ragyás ember. – Nevem Manfréd és ez az úr a barátom, Rolland Ödön, beszélni akar a tiszt urakkal.
– Alázatosan jelentem – mondta Jimmy katonásan, – El Gaonál a vasúti híd alá van aknázva. Ezért nem lenne helyes, ha a vonat továbbmenne, mert a robbanás igen veszélyes lehet az utasokra nézve.
Öt perc mulva Jimmy és a Kormányos a szalónkocsiban voltak. További öt perc mulva az ezred nagyrésze géppuskákkal együtt csendben megindult az éjszakában El Gao felé.
– Kicsodák maguk?
– A Sárga Garnizon helyőrsége küldött követségbe.
– Szóval szökevények! A foglyaim…
– Bocsánat, az nem lehet. A francia harcászat történetében még nem fordult elő, hogy üzenettel érkező parlamentert letartóztassanak. Akár katonaszökevények küldik, akár arab rablók…
A tisztek hallgattak. Különleges eset volt. Ezzel szemben Jimmy őszintén elmondott mindent. A néger király ajánlatát és a Sárga Garnizon magatartását. Csak Edna Dilling személyét állította be másképpen.
– Parancsnoknőnk látszólag beleegyezett a király tervébe, azonban, amikor Culunga elment, mert fogságba ejteni mégsem mertük…
– Elég kár… – dörmögte az egyik tiszt szemrehányóan.
– Altábornagy úr, a vakmerőségnek is van határa. Eléggé kockára tettük az életünket, amikor Culunga megkerülésével, mint egy ember a gyarmati hadsereg pártjára álltunk.
– Ez mind nagyon szép. Ha igaz, amit mond, akkor nagyon nagy szolgálatot tettek Franciaországnak.
Étellel, itallal kínálták meg a két jövevényt, azután kiadták az utasítást, hogy a vonat szép lassan induljon el. Hajnalban találkoztak a visszatérő katonákkal. Vagy ötven megkötözött bennszülöttet hoztak. Ügyesen két oldalról bekerítették a hídat és foglyul ejtették ezt a csomó ólálkodó, kitünő fegyverekkel ellátott négert. Mind a két híd hihetetlen mennyiségű dinamittal volt aláaknázva.
– Uraim! – mondta Jimmynek és a Kormányosnak az altábornagy. – Térjenek vissza azokhoz, akik követségbe küldötték önöket. Közöljék barátaikkal, hogy ez a cselekedetük rendkívüli méltánylásra fog találni.
– Altábornagy úr! Önöknek teljes kegyelmet és szabad elvonulást kell biztosítani a Sárga Garnizon számára.
– Fiatal barátom, a kegyelemosztás nem tartozik a vezérkar hatáskörébe.
– Altábornagy úr! – mondta Jimmy nagyon határozottan – a Sárga Garnizon hatáskörébe sem tartozott a vezérkar életének megmentése. Ha nyomorult emberek ilyen messzire túllépték hatáskörüket, nem hiszem, hogy magasrangú tiszt urak kevesebbre lennének képesek.
Nagy hallgatás következett. Azután az altábornagy csendesen így szólt:
– Azt hiszem, igaza van… Mondja meg a barátainak, hogy a tisztikar nem marad adósuk hatáskörén túlmenő kísérletezésekben. Mi most megyünk tovább. Isten velük.
A tisztek sorra kezetfogtak Ragyással és Jimmyvel. A skót azonban hirtelen visszafordult a kupé ajtajából:
– Altábornagy úr: üzlet!
– Micsoda?
– Üzletem van az urak számára. Mit adnak nekem, ha megkötözve kiszolgáltatom önöknek Culungát, ezt a kellemes vén elefántot?
– Harmincezer frank van kitűzve a fejére…
– Egy fillért sem fogadok el érte, a szokásos módon elcserélem egy fogolyért.
– Attól függ, ki az a fogoly. De ha ön valóban el tudja fogni Culungát…
– Kötelezően vállalom. Ha kiadják az El Gao telepen fogságban tartott Allan Bruce közlegényt, akit függelemsértésért ítéltek el, akkor én megkötözve szállítom önöknek Culungát, a rablók királyát.
– Eh bien! Azon a napon, amelyen ön kiszolgáltatja Culungát, én szabadlábra helyeztetem Allan Brucet.
– Hát kérem. A csere máris megtörténhet. A Sárga Garnizonnak úgyis tartania kell Culunga híveinek bosszújától. Küldjön ki altábornagy úr segítségükre, vagy letartóztatásukra, miután a megkegyelmezésnél ez a formaság elengedhetetlen, egy peloton katonát. Ezek vigyék magukkal Allan Brucet és ha én adok egy névjegyet nekik, hogy tőlem jönnek, akkor kiszolgáltatják nekik a birtokomban lévő Culungát. Ugyanis Culungát mi nem bocsátottuk szabadon, ahogy az előbb mondtam, hanem megvertük, megkötöztük és bezártuk.
– Bravó! Ezt merték?
– Altábornagy úr! A vakmerőségnek nincs határa!…
Együtt ügettek a sivatagban egy tiszttel és egy század katonával El Gao felé Allan Bruceért.
– Követ úr – mondta őszintén a Ragyás – maga igazán egy veszett fickó.
– Excellenciád hízeleg. Hát a továbbit már tudja. Én most magárahagyom önt a francia hadsereggel és megyek.
– Nem tér vissza a garnizonba?
– Nem.
– Miért?
– Megsértettek. Ajánlom magamat.
– Ember! Hova akar menni így egy szál tevével?
– A skóciai Feney Creekbe, gazdálkodni. Adj Isten.
És elvágtatott. Egy szál tevén. Csak úgy hátatfordított az egésznek és ment, mint az istennyila, aki nem hiszi, hogy vele is történhet baj. A Ragyás sokáig nézett utána nagyon komolyan és kissé rezgett a szájaszéle.
Azután követte a csapatot és sokáig dörmögött még magában rosszkedvűen. Kutyának való már az egész Szahara… Otthagyja minden valamirevaló ember. Ő is elmegy innen, vissza a sárga vizekre. Ha valaki még csak ötvenhét éves, ne tespedjen itt a kényelmes, úri élet és a jó pozíció kedvéért…
A garnizon lakossága rémülten sereglett össze a sivatagban felcsillanó szuronyok láttára. A katonaság valamivel távolabb letáborozott, azután egy tevés alak vált ki közülük. A Ragyás!
Villámgyorsan, a kellő túlzásokkal felékesítve, elmondott mindent. Jimmy legkisebb teljesítménye az volt elbeszélésében, amikor felkapott a robogó vonatra és egyik kezével torkonragadva a mozdonyvezetőt, másik kezével megfékezte a vadul száguldó lokomotívot.
Nemsokára a tiszt, a kormányos és a szédelgő járású, borostás, hülyetekintetű Allan Bruce, megjelentek a Parancsnok előtt.
– Miss Dilling – mondta a tiszt, miután bemutatkozott – a francia hadsereg hálás önnek a jóságáért. E pillanatban ezek az emberek foglyaim, de rövidesen szabadok lesznek valamennyien.
– És hogyan… hogyan történt… – kérdezte Edna, miközben egyre várta, de hiába, hogy ismerős tánclépések is közelednek. A kormányos elmondta, hogy megállították a vonatot és sikerült a merényletet megakadályozni, amiért az altábornagy megigérte Jimmynek, hogy segíteni fog rajtuk.
– És hol van… Mr. Fool?
– Azt mondta… – és nyelt, – hogy hazamegy a skóciai Feney Creekbe gazdálkodni… mert megsértették. Különben csodálatos zsenialitással megszabadította és elhozatta ide Allan Brucet. Ez a pasas az… Hé, ne aludjon állva, mint a lovak!
Allan Bruce! És elhozta! Ő szabadította ki, azután ellovagolt. Fájt a szive és örült is. Fájt, hogy igazságtalan és durva volt Jimmyhez, de boldog volt, hogy a derűs szemek nem egy szélhámos koponyájából néztek rá.
– Kormányos… Intézkedjék, hogy a rablókat kiadják a katonaságnak. Egyedül akarok maradni ezzel az emberrel.
– Különös gusztus – mondta mélyen meghajolva Ragyás és ment. A tiszt követte. Edna sokáig hallgatva nézte a besüppedtszemű, alacsonyhomlokú embert, akinek jóformán elérzéktelenedett arcidegei lárvaszerű kifejezést adtak. Ez lett Lord Austin Brannisfordból?
– Kicsoda ön?
– Allan Bruce… Kérem naccsága… adjon egy cigarettát.
Megkínálta. Hm… Különösen primitíven hat, ahogy beszél. “Naccsága”, ezt a szót csak a legegyszerűbb néposztály használja. Ez az ember Oxford történelmien előkelő falai között nevelkedett volna?
– Magáról valamikor azt hitték, hogy Lord Brannisforddal azonos.
– Az naccerűűű volt… – mondta teli szájjal röhögve. – Londonban bujkáltam, mert összeszurkáltam valakit, meg nem mertem hajóraszállni a hekusok miatt, viszont Párisba akartam jutni. Osztán egy nap arra ébredtem, hogy letakartak egy felöltővel, tele volt minden zsebe ékszerrel, meg pénzzel… Teccik látni? Ez az óra, meg ez a cigarettatárca azóta is megvan… Osztán másnap a sok pénzbül vettem jó ruhát, meg jegyet váltottam erre az előkelő névre Párisig és mingyárt elbújtam a kabinomban. Gondoltam, ha látja is a nevet egy hekus az utasok jegyzékében, nem meri az előkelő ipsét zavarni… Osztán Párisban bevittek szurkálásér és megtanáták nálam… Azt hitték, loptam az írásokat, meg az órát, meg a tárcát. De merhogy a légióba már akkor beléptem, mingyárt a szurkálás után, hát átkísértek a hekusok, meg ideadtak mindent, merhogy nem akartak aktát írni légionáriustól…
És megint röhögött… Nem! Ez az ember nem lehet angol lord! A világ legnagyobb színésze sem képes ilyen komédiára. Óh, szegény Austin Brannisford. A valóságban is eldobta hát magától mindazt, ami nevéhez kötötte és pont erre a csavargóra dobta. Itt áll annyi szenvedés és akarás után: megszabadított egy notórius bűnözőt. De honnan sejtette ezt Jimmy Fool…?
– Nézze barátom, én megszabadítottam magát, egy nagyon okos, jólelkű ember segítségével. Nem fogom ezután sem cserbenhagyni. Hazavitetem Londonba és ott majd beszélünk a továbbiakról. Kérem, adja el nekem annak a szerencsétlen lordnak az értéktárgyait, az órát, meg a tárcát.
…Ne kallódjon egy csavargónál a Brannisfordok címeres ékszere. A csavargó átadott egy régimódi duplafedelű aranyórát és egy cigarettatárcát. Mindkettőben benne volt a címer.
– Tetszik tudni, ez a kaballám volt. De azért hálából én eladom a naccságának. Különösen az órát szerettem, mert benne van a fedelében két férfi képe és biztos, hogy az egyik volt az, aki segített rajtam…
Edna felkattintotta a fedelet.
Zománcbacizellált művészi másolata volt az óra fedelében egy családi képnek: az idősebb és ifjabb Lord Brannisford portréfelvétele.
…Allan Bruce ijedten kiáltott le a tornácról:
– Tessenek jönni! A naccsága a padlóra esett!
…A Parancsnok szomorúan ült este a loggiában. Szokatlan vidám örömünnepi zaj hangzott fel lentről. Most értett mindent. Honnan tudta Jimmy Fool előre, hogy Allan Bruce valami csirkefogó. Nagyon megsértette, ebben igaza volt a fiúnak… A hűvös sivatagi estében mintha valami elhanyagolt temető lenne, torzók és márványkoloncok csillogtak a holdfényben. Jimmy Fool, illetve Lord Brannisford most bizonyára egymagában üget valahol a sötétbevesző homokhullámok között és csengő hangján énekel:
Szemed sötét, akár az éj,
Gyere, ne félj…
Lehajtotta a fejét a hideg kőre és csendesen sírt.
*
Az őszi ég alatt vándormadarak szálltak lomhán lengő szárnyakkal, alacsonyan. A sáros mezőre barna hullafoltokkal telepedett meg az őszi hervadás szemete és egy csőszkalyiba félig leszakadt deszkaajtaját nyekergette a szél. Jimmy naphosszat a tarlót járta puskával a vállán, vizslája társaságában, de még egyszer sem hozott haza zsákmányt, még egyszer sem lőtte ki a fegyverét. Csak bandukolt ebben az ázottan borongó skót falusi világban és sohasem énekelt.
Csak a fivére élt még, amikor megérkezett. Pipájával, ujságjával a kandalló mellett ült, ahol utoljára látta évek előtt. Jó öreg Róbert… Régen örült már igy. Ő meg a vizsla. Csak szaladt az a bolond állat fel és alá, felugrott az arcáig, hogy megnyalja, azután két lábra ült és olyan keservesen vonitott a kimondhatatlan öröm fájdalmában, hogy rossz volt hallgatni. Azóta kissé megcsappant az örömük. Három hónapja volt itthon, de semmi kétség: a bolondos, éneklő Jimmy komor ember lett. Ezen az elszegényedett ősi birtokán a Wichleyeknek, játszadozott gyermekkorában, innen vitték el, hogy Lordot csináljanak belőle, egyszerű kurtanemesből és miután ledobta a főúri nevet, ide tért vissza, mint megtért földönfutó.
Alkonyatkor hazatért. Az ebédlőajtón Róbert jött eléje.
– Egy fellebbvalód van itt az afrikai katonaidőből. Errejárt és látogatóba jött.
– Hát ez ki…
A Sárga Garnizon parancsnoka jött eléje. Jimmy megtorpant és egy pillanatig kidülledt szemmel nézett előrehajolva Ednára. Azután egy legyintéssel röviden így szólt:
– Magát nem ismerem!
Edna egészen eléjeállt és a vállára tette a kezét.
– Egész biztos ez, Mr. Wickley?
Jimmy nagyon elpirult.
– Illetve.. mintha láttam volna már valahol…
Róbert csendesen becsukta maga mögött az ajtót.
– Jimmy! Beláttam, hogy igazságtalan voltam magához és csak azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek.
– Hacsak ezért jött, akkor nem bocsátok meg. – És hirtelen felcsattant a hangja. – Maga engem meggyanusított olyan gazsággal…
– Maga meg elfogatott a saját országomban! Kvittek vagyunk!
– Ha férfi lenne, ezért addig verekednék magával, amíg meg nem ölném!
– De mert nő vagyok, csak megcsókol. – És átkarolta a nyakát. Jimmy megcsókolta. Róbert később rég nem hallott füttyszóra lett figyelmes. Jimmy visszanyerte a hangját…
– És el kell helyeznie majd egy szerencsétlen alakot itt a gazdaságban – mondta később Edna. – Allan Brucet. Ez az, akire maga a felöltőjét terítette, amikor levetette a Brannisford nevet.
– Miféle nevet?… Már megint ezt a Bratis… Az életemben még nem hallottam ilyen nevet. De ha Parancsnok úr akarja, szívesen elhelyezek valakit a gazdaságban.
Ezután táncraperdült Ednával és énekelt…
VÉGE.
A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! – Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu
Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5472-23-7 (online)
MEK-13078