A Sárga Garnizon

Az államtitkár leveti inkognitóját. A “Sangháji Teknő” veszte.
Az utolsó nyelvlecke

Ki volt ez a komolytalan Jimmy Fool?

Teljes nevén Lord Austin Brannisfordnak hívják, Anglia egyik leggazdagabb és legrégibb nemesi családjának utolsó férfitagja lehetett volna, ha akarja. Lord Austin Brannisford tízéves korában még szegény kis diák volt, egyszerű skót szülők gyermeke és Jimmy Wichleynek nevezték. Váratlanul történt minden, ahogy mesékben szokott előfordulni: Lord Charles Brannisford öreg napjaira, miután gyermeke nem volt és azt akarta, hogy az ősi név és vagyon továbbra is fennmaradjon, külön királyi keggyel örökbefogadta egy távoli rokonának fiát. Így lett Jimmyből Lord Austin Brannisford. Az alapjábanvéve rideg lord nem mutatott különösebb szeretetet a fiú iránt. Lordhoz illő módon neveltette, sőt bolondos passziói ellen sem volt kifogása. Lord Austin Brannisford közkedvelt aranyifjú volt, színházi benfentes, szenvedélyesen táncolt, félőrülten vezetett autót, boxolt, evezett, vívott, kártyázott – huszonkétéves koráig. Ekkor váratlanul és érthetetlenül elhidegült a viszony közte és nevelőapja között. Az öreg lord morálprédikációkat tartott, költekezőnek találta Austin életmódját, lépten-nyomon veszekedéseket provokált és végül szemébevágta a fiúnak, hogy senki és semmi, csak léha ingyenélő az ő kegyelméből. Austin kissé sápadtan bár, de mosolygott és így búcsúzott el örökre nevelőatyjától:

– Ezennel visszaadom önnek, sir, a kegyesen adományozott Lord Austin Brannisford nevet; soha többé az életben nem használom, soha többé senkinek nem említem, hogy valamiféle közöm van ehhez a névhez, még azt is letagadom, hogy valaha hallottam a Lord Brannisford nevet. Erre becsületszavamat adom. Sőt meg is esküszöm rá. Isten engem úgy segéljen. Ezekután köszönöm, hogy jó volt hozzám. Good night.

Köszönt és ment. A Themze partján csatangolt. Elhatározta, hogy nem megy haza az elszegényedett nemesi birtokra. Elhagyatott kültelki vidéken járt. Az egyik híd pillérjénél sovány, sápadt embert pillantott meg, aki a falmélyedésbe húzódva aludt. Valószínűleg bújkál és közben itt éhesen, elcsigázva, fáradtan ezen a rejtekhelyen elnyomta az álom. Lord Austin Brannisford kiürítette a zsebeit. Óráját, pénztárcáját, minden értéktárgyát betette a felöltőjébe, azután a felöltőjét szép óvatosan ráterítette az alvóra és továbbment.

Alig érezhető nedvesség szállongott ritkásan a ködös éjszakában. Felhajtotta a zakkója gallérját, zsebrevágta a kezét és fütyürészve, apró tánclépésekkel futott végig a folyópart nedves kövein. Se pénze, se igazolványa, se neve, se múltja, se jelenje, semmije sem volt, csak a fiatalsága és az a bolondos jókedve, amellyel így eltáncolt londoni külvárosokon át a párisi bohémtanyákig. Azután volt Deauvilleban pincér, Lyonban bárzongorista, Marseilleban rakodómunkás és végül a légiót is megpróbálta, de hiába: jókedvének, fiatalságának semmisem ártott meg. És a párisi Caucasienneben sem énekelte vidámabban és nagyobb meggyőződéssel, hogy:

«Szemed sötét, akár az éj,
Gyere, ne félj…»

mint itt éjfél után a halványsárgán ragyogó, végtelenbe nyúló homokhullámok között, a holdfényes Szaharában, ahol jelenleg Lambert, a diák és Manfréd, a világ legtoprongyosabb államtitkárja között ügetett. Csengő, lágy tenorja messzire elhangzott az éjszakában és muzikális hiénák felelgettek rá a távolból.

– Maga mikor szökött még a légióból? – kérdezte Lambert a kövér vezetőt.

– Én nem szöktem meg. Sohasem voltam légionista. Kell egy ember, aki nyugodtan közlekedhet a sivatagban, hogy beszerezzen egyetmást a Sárga Garnizon számára.

– Szóval ön a vezetője annak a bizonyos Sárga Garnizonnak?

– Mondtam, hogy én csak az államtitkár vagyok. Művelt embernek tudnia kell, hogy egy rendes államban az államtitkár a Parancsnok helyettese. Nehogy azt higyje, hogy valami csürhével van dolga. Nekünk saját törvényeink vannak, minisztereink és államtitkáraink, továbbá egészségügyi főtanácsosunk, sőt még egy árvaszéki ülnökünk is van.

– Ne mondja! Maguk választották?

– Majd a fejünkre estünk. Lisszabon választotta. Hozzánk már a légióból jött, ahová rovancsoláskor állt be.

– Mondja, kedves Abellard – szólalt meg Jimmy, – alapjában véve hová vezet maga minket?

– Újabban már ilyen csekélységek is érdeklik? Kis sétamászkálás az egész. Nyolc nap sivatagi út és, sajnos, csak egy oázis van útközben. Akkor azután elértük a világ végét. Ez a mi szerencsénk. Vagy azt hiszik, hogy a francia hadvezetőség nem tud a mi létezésünkről? Tudják azok még azt is, ha a Niggerben egy új krokodilus bújik ki a tojásból. De ahhoz, hogy elfogjanak bennünket, egy egész kis expediciós hadsereget kellene kiküldeni. Kiszámították bizonyára, hogy annyi pénzt nem ér meg néhányszáz csirkefogó.

A hold lebukott és a teljes sötétben csak a por tompa halvány színe sugárzott. A hőmérséklet mínusz alá süllyedt. Pokrócokba burkolóztak.

– Miután velem jönnek és elhagytuk a civilizáció utolsó oázisát, levethetem az inkognitómat – mondta vezetőjük komoran és a hangból ítélve, bizonyosra vehették, hogy a sok afrikai legenda főszereplőinek valamelyikével van dolguk; egy halottnak hitt Szalvátor főherceggel, vagy a szerencsétlenül járt cári család valamelyik tagjával. Alias Manfréd megrántotta a tevéjét, megállt és nagyon halk, drámai hangon így szólt: – Tudják meg uraim, hogy én Ragyás Bill vagyok, a Sanghai Teknő egykori kormányosa!

– Hihetetlen… – suttogta Jimmy, szemmelláthatólag megrendülten, – erre nem gondoltam… Ön… személyesen a Ragyás Bill? És csakugyan… a Hongkongi Hordó raktárnoka?

– Uram, ne vegye tréfára az ügyet! Engem Kenya államban minden rendőr ismer. És Kínában halálraítéltek. Én azért eszem itt az emigráció keserű kenyerét, mert én a Sanghai Teknőt a kapitány tudta és beleegyezése nélkül kétezer tonna Európából importált férfiruhával együtt eladtam. És Sangháji Teknőt az első mentőcsónaktól az utolsó zakkóig elittam! Ítéljenek rólam, uraim! Ez volt a tragédiám!

– Hát akkor tudja meg rólunk is, hogy kik vagyunk. Ez itt a barátom, Lambert, egy diák, én pedig Jimmy Fool vagyok, más néven a bolond skót.

– Nagyon örvendek uraim. Csak arra kérem önöket, hogy amit most hallottak, az maradjon közöttünk, legyen az éjszakai sivatag titka.

Hosszú, fárasztó út következett. Délkelet felé tértek el, a Szahara olyan részére, amely jóformán teljesen kívül esik minden útvonalból, sem kútak, sem oázisok, napokon át csak por, forróság, egyhangú ügetés és takarékoskodni kell minden csepp vízzel.

Harmadik napon Lamberten a végkimerülés jelei mutatkoztak.

– Tartsd magad, taknyos! – kiáltott rá Jimmy Fool. – Vegyünk egy angol leckét. – És angolra fordította a szót: – Miért sétál a lordmayor délelőtt vadászruhában?

– Mert délelőtt… a lordmayor… vadászott…

– It is bad… Nem jó… Nem délelőtt a lordmayor, hanem a lordmayor délelőtt. Helytelen szórend. Leülhet, Mr. Lambert.

Mr. Lambert ehelyett lefeküdt. Úgy kellett felemelni. Megitatták és lemosták az arcát. Nagynehezen magáhoztért.

– Reggelre elérjük az oázist – bíztatta őket a kapitány. – Ha addig ez a fiatalember nem hal bele a nyelvleckébe, akkor jól kipihenjük magunkat.

Lambert éjfél felé félrebeszélt. Azután nyomorúságos kis oázisba értek. Itt már nem volt csendőrség, idáig nem nyúlt a gyarmati közigazgatás keze. Néhány rongyos arab éldegélt nagy nyomorúságban kecskéivel, rühes kutyáival és néhány tevével, az elszórt pálmafák között. Lemosták magukat, ettek, ittak és lefektették Lambertet. Végét járta a fiú. A szeme fátyolos volt és olykor véres hab jött a szája szélére. Tehetetlenül ültek a gyékénye mellett. A legyek sűrű csapata ellen nem volt védekezés. Jóformán megtöltötték a szobát, dongtak, zsongtak, falakon, arcon, ételen; valóságos nyájak mászkáltak mindenfelé és a légtelen forróságban mint vastag, láthatatlan oszlop állt az arab nyomorúság sűrű bűze.

– A szüleimet… – és a zubbonyára mutatott, mintegy jelezve, hogy ott van a címük a zsebében, – értesítsd… – És tréfásan hozzátette: – Do inform my parents…

Egy kérődző bődült el kint és az ablak előtti pálmán két majom kíváncsi feje vicsorított rájuk, kibukkanva a zöld koronák közül. A diák mellkasa hirtelen felpúposodott és lassan visszaereszkedett. Sűrű vérömlés buggyant ki a száján. Egy ér nyílhatott meg a tüdejében… A diák koponyája hátrasüppedt, arca olajsárga lett… Ragyás a száját harapdálta, Jimmy megfogta a barátja kezét… Érezte, ahogy a nyírkos ujjak fokozatosan hűlnek. Lambert felnyitotta a szemét és a haldoklók bibliai mosolyával nézett a barátjára.

– Így jó… Nagyon sok volt… Most meg fogok halni – és szinte hangtalanul, lehelve tette hozzá, miközben csufondáros mosolyra töredezett a szájaszéle: – I shall die… That’s right… I… shall…

…Vége volt.

Jimmy csak ült ott a vidám, jókedvű embereknek azzal a megrendült elszörnyedésével, amellyel a váratlanul eléjük toppant haláltól döbbennek meg. Csak ült és suttogó hangon ezt ismételgette, az ujjait tördelve:

– It is bad… – és megrázta a halottat, – it is bad… My young friend…

NEGYEDIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.