A Sárga Garnizon

Jimmy megismerkedik a Parancsnokkal.
Fütyül a statáriumra és váratlanul anyja születik

Nem pihentek sokáig az oázisban. Siettek tovább, hogy mennél távolabb legyenek attól a sírtól, amelyben a diákot átadták az örök nyugalomnak.

Félnap alatt több mint negyven kilométert tettek meg, amire joggal lehettek büszkék. Jimmy csak hüledezett magában, ha elgondolta, hogy milyen istenverte, elhagyatott távoli mélységeiben lehetnek már a Szaharának.

– Azt hiszem, nem lehetünk messze Közép-Afrikától!

– Eltalálta. A Sárga Garnizon lakói kétféle terven gondolkoznak. Az egyik szerint, miután közel vagyunk a kongovidéki őserdőhöz, átvágjuk magunkat belga területig, a másik, hogy továbbmegyünk a sivatagban keleti irányban és átlépjük valahol a Szahara határát Szudán felé. Először csak néhány szökevény húzódott itt meg, de miután egyre többen lettek, a menekülés tervével is foglalkozni kezdtek. Az őserdőn vagy a sivatagon át az út hetekig tart, erre jól fel kell készülni. Szekereket csinálunk, húst szárítunk, fegyvereket, lőszert gyüjtünk és reméljük, nemsokára üt az indulás órája!

– Ki a szervezője és vezetője a Sárga Garnizonnak?

– A Parancsnok. Őróla fővesztés terhe mellett tilos beszélni. Csodálatos karakter. Becsülni fogja, ha megismeri, bár kegyetlen természete van. Én vagyok az államtitkár.

– Ezt le sem tagadhatja. És hogy került ebbe a hivatalába?

– Nálunk mindenki sajátmaga nevezi ki magát. Az önbeiktatás rendszere szerint történik a tisztújítás. A Parancsnok csak jóváhagyja. Ez nagyon okos rendszer, nem kell hízelegni, intrikálni, törtetni, itt mindenki kinevezi magát valaminek és még csak az sem fontos, hogy értsen hozzá. A fő, hogy ne vonja ki magát kőhordás, mosogatás és egyéb munkálatok alól.

Negyednap már a kormányos is sípolva fújtatott, mint valami rossz kohó. Ezer ember között egy ha van, aki ilyen útat kibír, negyvenöt-ötven fokos átlagmelegben, mínusz öt fokos éjszakák, egyetlen pálma, egyetlen becsületes pihenőhely nélkül. Ragyás Billnek jobbra-balra lógott a feje. És ez a bolond, mintha valami kellemes fasorban végezne sétalovaglást, olyan közönyösen veregeti cigarettáját a hüvelykujja körméhez, mielőtt rágyújt.

A kormányos megrántotta a tevét.

– Egy pillanatra meg kell állni… – hörögte. – Azt hiszi, mindenkinek ilyen kérges bőre van, mint magának?! Hiába keményített meg az élet! Úrifiú voltam, na… Már lihegek egy párnapos sivatagi úttól. Most még semmi… De mi lesz, ha egyszer megöregszem.

– Hány éves?

– Ötvenhét. De az ember nem marad örökké ötvenhétéves. Egyszercsak jön a kor, mikor elkezd nehezülni, mikor az ember dadog.

– Az öreg ember nem dadog.

– De mennyire dadog. Kétszer kell neki odaütni valakire, hogy egyszer elájuljon. Ez az igazi dadogás… Na gyerünk tovább.

Azért úrifiú létére egész jól bírta az útat és másnap délután feltünt egy domb mögül a Sárga Garnizon. Szabályos vályogfallal körülépített erőd volt. Azért szörnyű hely lehetett, mert egyetlen fa sem látszott a környékén. Szabadon égette a nap a Sárga Garnizont. Vajjon miért itt telepedtek le a szökevények? kérdezte önmagától Jimmy Fool. Amikor beértek az erődbe, megkapta erre a kérdésre a választ. Legnagyobb csodálkozására egy régi római városba érkezett. Sok ilyen ókori városomladék maradt valahogy betemetetlenül a sivatagban. Bizonyára itt a romok között húzódott meg az a néhány szökött légionista, aki ezt a furcsa garnizont alapította. A bedőlt régi házak nagyrészét felépítették és pedig elég hozzáértő ember vezetése mellett, szinte rekonstruálták megmaradt részei alapján az egykori épületet. Árnyékos hely épp elég volt. A szembenálló oszlopokat tetővel hidalták át és a helység közepén, a latin városépítészet elmaradhatatlan «fóruma» igen sok oszlopmaradványával módot adott arra, hogy jókora területet lássanak el mennyezettel. Itt végezték a szükséges napi munkát, a közelben volt egy bővizű sivatagi kút is, amit elsőrangúan rendbehoztak és hatalmas vályoghengerrel vették körül, ahogy ez Afrikában mindenütt szokás. A városban nyüzsgött az élet. Néhol serény munka folyt, néhol csoportokban beszélgettek az ijesztően sovány, kiszögellő pofacsontú, csontvázszerű emberek. Csíkos katonai rabkosztümtől, vörös szaharián egyenruhájáig, a gyarmati hadseregnek valóságos uniformisegyvelege gyült itt össze. Súlyos szolgálati évek, nehéz sivatagi harcok, éhség és büntetőtábor halálos emléke ült rajtuk letörölhetetlenül. Nem valami nagy élénkséggel, de az általános, közönybesüppedt hangulathoz mérten elég érdeklődéssel fogták körül az új szökevényt.

– Honnan vonultál be? – kérdezte rekedt röhögéssel az egyik csontváz.

Ezekután, ahogy katonaembereknél szokás, kiválogatták, hogy Jimmy elhagyott állomáshelyén melyik altisztet, vagy közlegényt ismerik.

– Gyerünk! – mondta Ragyás Bill. – Elsősorban a Parancsnoknál kell jelentkezni. Ezt tudhatnád. – Ezekután odaszólt az ácsorgókhoz. – A nép nyisson útat, mert megrúgom.

Milyen csodája az életnek! gondolta Jimmy. Kétezeréves, kissé kopott, de ép márványkövezeten haladt. Mennyi kínszenvedés, mennyi jaj és halál kellett ahhoz, idehurcolni ezt a márványt… Néhány kitatarozott fal között két-három ember iddogált és nini! Az egyik valami illusztrált lapot olvas. És előttük, elmosódottan, de világosan olvasható a római házak szokványos felirata, kőbevésve, óvakodj a kutyától:

«CAVE CANEM.»

– Csodálja, mi? – mondta büszkén a kormányos. – Pontosan felépítettük ezt a régi várost, öregebb, mint a dédapám és még a kávéházat is arra a helyre építettük, ahová ezek a görögök odaírták, hogy CAVE… Ez azt jelenti, hogy ugyanezen a helyen, ahol ez a néhány vezérigazgató lopja a napot, annakidején görög torreadorok olvasták az illusztrált lapokat…

Néhány lépcsőt mentek fel, végighaladtak egy fedett loggián, ahol több cserép virág állt, azután egy nagy, köralakú helyiségbe értek, közepén egy szökőkút romjaival, amelyben most örökzöld növények voltak. Akörül márványpadok, sok párna, szőnyegek, könyvespolc, asztal, néhány modern aprósággal: öngyújtó, cigarettatárca, írómappa. Egy óriás, félmeztelen néger nyomban átsietett a függönnyel elzárt szomszéd helyiségbe, amikor meglátta őket. Ugyanezen a függönynyíláson azonnal megjelent a Parancsnok.

Jimmy tátott szájjal bámult a belépőre és kishíjján hanyattesett.

A Parancsnok egy csinos, fiatal hölgy volt!

Kifogástalan fehér bricseszben, lakkcsizmában, felgyűrtujjú kihajtott inggel, csinosan ápolt körmökkel, platinaszőke hajjal.

– A Garnizon Parancsnoka, mindannyiunk feltétlen ura és parancsolója, Miss Edna Dilling. – Toprongyosságát meghazudtoló grandezzával fordult a Parancsnokhoz: – Államtitkári jelenlétem megkívántatik?

– Köszönöm, Bill. Pillanatnyilag nem.

– Akkor engedelmével utánanézek a tevéknek. – Ezzel távozott. Jimmy Fool most már mosolyogva forgatta a kezében a sapkáját. Érdekes kis ország.

– Lépjen közelebb. Neve?

– Jimmy Fool. De neveztek már a bolond skótnak is. Ugyanis meglehetősen bolond vagyok. De igen jámbor.

A jóképű Parancsnok nevetést fojtott el. Nyomban látta, hogy szemtelenségre hajlamos emberrel van dolga.

– Mr. Fool – mondta, miután itt a csúfnév is elegendő, ha valaki nem kívánja más nevét megmondani, – itt szerencsétlen, sorsüldözött emberek vannak együtt és nekem módomban áll segíteni rajtuk. Ezért engedelmeskednek nekem. Aki itt él, az egy vállalat alkalmazottjának kell, hogy tekintse magát és ennek a vállalatnak én vagyok az igazgatója. Miután a Sárga Garnizon lakóinak többsége feltétlen hívem, egy-egy rosszindulatú embert könnyen megfékezek.

– De kivégeztetni nem szokott senkit?

– Nem! – kiáltotta haragosan, mert bosszantotta ez a könnyed, kötekedő hang. – Egy értelmes férfinek elég az is, ha megszégyenítik. Aki idejön, az nyomban eggyé válik a többivel a közös célban: szabadulni innen. Magának is bizonyára ez a leghőbb vágya.

– Á! Szó sincs róla. Hollywoodba sem lehetne elszerződtetni innen. Kitünően érzem magam. Máris kijelentem, hogy én ittmaradok.

– Csodálom. Itt mindenki azért dolgozik éjjel-nappal, hogy elmeneküljön.

– Ergo: miután én nem akarok elmenekülni, nem kell dolgoznom. Tessék elhinni: mindennek megvan a maga előnye. Könyörgöm, hogy szólítsam parancsnokságodat?

– Azt hiszem, nem sok alkalma lesz megszólítani engem! – mondta és dühösen az asztalra csapott a pálcával. – Nem szeretek hasonló tónusban társalogni. Különben Miss Dillingnek szólítanak. Óhajt még valamit?

– Igen.

– Mit?

– Nem lehet megmondani.

– Mielőtt megkérném, hogy távozzék, figyelmeztetem valamire: itt a legkomolyabb statárium tiltja azt, hogy hozzám bárki mint nőhöz közeledjék. És mondhatom magának, hogy ezek az emberek irgalmatlanul alkalmaznák a statáriumot, ha erre sor kerülne. Eddig még nem volt példa rá.

Jimmy átszellemült pillantással nézett a nőre és lelkesen mondta:

– Most lesz!

– Bolond! – kiáltotta kipirultan a dühtől. – Távozzék!

Jimmy egyik lábát hátrahúzva előrehajolt, azután egy kecses piruettet vágott ki, de, sajnos, felrúgott egy cserép törpekaktuszt, mire nyomban kisietett.

– Na?! – kérdezte diadalmasan a Ragyás, aki közben ellátta féltett tevéjét és kint várta a barátját. – Remek ember, mi? Mit mondott magának?

– Apróságokról fecsegtünk. Mindenesetre küldje a hóhért, hogy vegyen mértéket. – És választ sem várva, egy foxtrottot fütyülve, tánclépésekben sétára indult. Félperc múlva a Parancsnok kérette a kormányost.

– Kormányos! – mondta még mindig dühösen. – Miféle embert hozott maga ide?

– Nem baj, kérem, hogy idehoztam. Ha jellemtelenkedik, legfeljebb megöljük. Hat órakor befejezzük a munkát, van elég idő… Megjegyzem, nekem tetszik a fiú, éppen azért, mert szegény parasztszülők gyermeke, akit keménnyé edzett a szegénység.

– Ne beszéljen ostobaságokat! Ez az ember iskolákat végzett és nagyonis sokat foroghatott úri társaságokban.

A kormányos elbeszélte találkozásukat, utazásuk körülményeit, szegény Lambert halálát és hát… kimondja akkor is, ha nyomban nyugdíjazzák, ez az ember remekszívű jópajtásnak látszott. Csodálatosan erős fráter és mégis, ő úgy vette észre, mintha egy könny esett volna ki a szeméből, ez pedig ritka tulajdonság olyan embernél, aki fehérre festi az oázisokat, nekimegy mint a bolond a halálnak és úgy vágtat négy napig a sivatagban, mintha bálban lenne.

A parancsnok kissé elgondolkozott azon, amit hallott. Végtére is, semmi sértőt nem mondott ez az ember. Legfeljebb nem volt olyan alázatos, mint általában a többiek… Igen, igen… Most kissé szégyelte magát a hiúságáért. Alapjábanvéve azért volt dühös, mert ez az ember olyan közvetlenül beszélt vele, mintha ötórai teán lennének. Tréfált vele. De nem neveletlenül és nem szemtelenül. Elhúzta az ablakfüggönyt. Éppen a fórumra látott… Mi az ördög?! Miért nem dolgozik senki?… Nézd csak, ez a bolond ott áll a piac közepén, felgyűri a kubátujját, magyaráz valamit, azután egy elegáns mozdulattal kihúz a füléből egy zsebkést… Hát ez tisztára bolond! Mindenki tapsol… De ami igazán szokatlan és kellemes látvány: nevetnek! Nevetnek a mumiaarcok, a görnyedt háttal járók és vidáman nézik Jimmyt, aki most a hóna alá kap egy sétapálcát és valami kuplét ad elő fel-alá sétálva, végül az orrára teszi a pálcát, egyensúlyban tartja és szteppel… Senkisem dolgozik, valamennyien körésereglenek… és nevetnek.

Ő maga is hangosan felkacagott…

*

Annyi bizonyos, hogy Jimmy Fool némi életet hozott magával a Sárga Garnizonba. A világon semmit sem dolgozott, de nem is vetették a szemére. Járkált mindenfelé, tréfált, esetleg praktikus tanácsokat adott, mert ha nem is dolgozott semmit, mindenhez értett. A munkálatok nagyrésze a menekülés előkészítéséből állt. Kétszázötven ember lakott a garnizonban, egy részük állandóan húst szárított arab módra, spárgára fűzve a napon. A húst a közeli őserdőből hordták a bennszülöttek, ugyancsak ők hordták a fákat, amelyekből szekerek készültek. Ezenkívül igen sok munkát igényelt a garnizon tisztántartása, a Parancsnok által megkövetelt higiénia betartása: mosás, takarítás.

Féléve élt itt Miss Dilling. A bátyjával érkezett, John Dilling közben beteg lett és el kellett szállítani Timbuktuba. Nyugodtan élhetett itt egyedül is Edna Dilling, mert ezek az emberek csak egyetlen igaz érzést ápoltak még magukban: rajongást a Parancsnok iránt. Miss Dilling ezt meg is érdemelte. Valóságos szeméthalom volt ez a hely, amikor bátyjával és a négerekkel megérkezett. Ő hozott ide mindent, ami a felszereléshez szükséges. Kétszer járt már Timbuktuban utánpótlásért. A kormányos, a négerek és természetesen Miss Edna Dilling nyugodtan járkálhattak Franciaafrikában. Ami a szökött légionistának elérhetetlen álom volt: menni, amerre kedvük tartja, az egy érvényes útlevéllel és a londoni nagykövet külön ajánlásával utazó angol hölgynek semmiség.

És miért volt Miss Dilling parancsnoka ennek a sivatagi helységnek, amely élénken emlékeztetett alkoholista festők által megörökített “pokol” című viziókra? Pontosan nem tudta senki, csak sejtették: egy légionáriust keresett. Mindenkit, aki megérkezett a Sárga Garnizonba, elsősorban megkérdezték, hogy nem hallott-e valamit Allan Bruce-ról? Ezért volt itt. A szökött légionisták gyülekezőhelyén remélte, hogy egyszercsak arratéved valaki, aki azt mondja: jól ismerem Allan Brucet! Együtt szolgáltunk! Itt és itt van… És akkor bizonyára pénzzel, vagy vesztegetéssel, vagy valamilyen módon kiszabadítaná ezt az Allan Brucet. Ennyit tudtak. De hogy ki ez az Allan Bruce, rokona, szeretője, elvált férje, akinek a nevét letagadja? Bűnös, aki helyett ártatlanul bezártak valakit? Nem tudta senki. A kétszázötven ember között itt talán egy sincs, aki ne menne tűzbe a Parancsnokért.

Esteledett. Edna teát főzött és ott volt mellette egy nyitott könyv az asztalon, de nem olvasott. Valahonnan kellemes, csengő férfihang éneke hallatszott:

Szemed sötét, akár az éj
Gyere, ne félj…

Az ember önkéntelenül is utánadúdolta az elcsépelt slágert. Most az estében valahogy hangulatosnak tünt előtte a régi nóta. Végigsímította az arcát. Pokoli hőség volt. Ez az ember joggal tarthatja őt nevetségesnek. Ugy viselkedett, mint valami cárnő. Bután. Odaszólt a négernek, aki mint valami szobor állt a loggia sarkában:

– Az az ember jőjjön fel, aki ma érkezett.

Öt perc mulva tánclépések csoszogtak és fütyürészve közeledett valaki. Az ajtó előtt megállt. Behallatszott, hogy egy mély lélegzetet vesz. Azután illedelmesen belépett. Úgy látszott, kissé fél Ednától.

– Legalázatosabban bocsánatot kérek délutáni viselkedésemért. Szolgáljon mentségemre, hogy nem vagyok normális.

– Hagyja ezt Mr. Fool. Ön nagyonis normális. Elismerem, hogy délután talán sirocco volt, vagy mi, kissé ideges voltam. De maga sem viselkedett minden tekintetben úgy, ahogy egy gentleman az első találkozáskor egy nőhöz közeledni szokott.

– Elismerem.

– Kérem, foglaljon helyet, most komolyan szeretnék magával beszélni.

– Elememben leszek. Parancsnokoljon.

– Hallott ön valamit Allan Bruceról?

– Hollá! Meghiszem azt! Tavaly a Nigger mentén úgy vágtam szájon, hogy egy hétig ajaknégernek nézték. Rémes alak!

Edna Dilling felállt és szaporábban lélegzett:

– Nagyon kérem, hogy ne tréfáljon! Nekem nagyon, nagyon…

– Biztosíthatom Miss Dilling – mondta őszintén, amikor látta, hogy Edna arcából minden vér lemegy, – hogy eszem ágában sincs tréfálni. Allan Bruceszal együtt táboroztunk egy büntetőexpedició alkalmával. Ő a szahariánoknál volt. Onnan került a büntetőtáborba.

– Hová… – mondta a nő inkább szájmozgással, mint hanggal.

– Véletlenül tudom, mert napiparancsban olvasták fel a példaadás kedvéért. Ugyanis Bruce megvert egy őrmestert és nem akarták, hogy ez mindennapossá váljék. Ezért felolvasták, mind a két századnak, hogy Allan Brucet a hadbíróság, részeg állapotban elkövetett függelemsértésért három évi súlyos kényszermunkára ítélte és El Gao munkatelepére küldték a Nigger mellé az őserdőbe. Ez egy nyomorúságos folyami kikötő. Nagyon nyomorúságos. A legszigorúbb kényszermunkabüntetésnek felel meg.

– Köszönöm… – lassan visszaereszkedett a karszékbe. – Furcsa, hogy éppen maga… akit olyan csunyán fogadtam… éppen maga hozta azt hírt, amiért fél éve jóformán megszakítás nélkül, itt élek.

– Magam is már az első pillanatban tisztában voltam azzal, hogy itt olyan találkozás történt, amely teljesen megváltoztatja az életem eddigi irányát…

– Mikor fogja abbahagyni… ezt az örökös bolondozást?

– Miss Dilling – felelte Jimmy Fool nagyon csendesen, őszintén és komolyan, – sohasem állott még távolabb tőlem a tréfálkozás, mint most.

Hallgattak.

– Mit gondol… hogyan lehet onnan megszabadítani azt az embert?

– Sehogy. Tudok olyan esetet, amikor királyi herceget próbáltak megszabadítani és nem sikerült.

– Meg kell szabadítanom!

– Mondja… és bocsássa is egyben meg a kérdést: kije az az ember, aki ott van?

Edna egy pillanatig gondolkozott, hogy feleljen-e. Egymás szemébe néztek.

– Azt a férfit soha életemben nem láttam. Egyetlen okom van rá, hogy minden áron visszaszerezzem a szabadságát: miattam került a légióba.

– Nem próbálna meg más célt keresni az életben? – kérdezte nyomatékkal.

– Jóéjszakát Mr. Fool. Ne felejtse el a statáriumot… És legyünk jóbarátok.

Jimmy sóhajtott és tragikusan mondta:

– Már késő. Kivégzés lesz ebből. Én mondom.

Körülnézett, hogy nincs-e virágcserép a közelben és egy szép perdüléssel eltünt a szobából. Edna sokáig nézett utána. Tótágast állt minden az agyában… Allan Bruce hirtelen felbukkanása… ez a furcsa kedves ember, aki olyan szokatlan hatással van rá… Azután csodálkozva kapta fel a fejét. A loggia ablaka alatt, mintha valaki szerenádot adna, füttyszó hallatszott: “Szemed sötét akár az éj…” Óvatosan kiment és elhúzva kissé a moszkítóhálót, lenézett. Ott ült az erkély alatt, mint valami trubadur, Jimmy, lehúnyt szemmel fütyült és két kézzel dirigált hozzá. Megmagyarázhatatlan, hirtelen erővel hatott rá ez a furcsa ember. Edna Dilling még sohasem volt szerelmes. Most döbbenten érezte, hogy milyen ijesztően, mint valami ugrásszerűen emelkedő hőmérséklet, úrrá lesz rajta valami veszélyes, idegesítő érzés… Áthajolt a korláton.

– Mr. Fool! Mit csinál…?!

– Fütyülök…

– Gondoljon a statáriumra…

– Éppen arra fütyülök.

*

A többi már tiszta sor. Beleszerettek egymásba. És mindenki csak helyeselte. Még a tevék is bólogattak rá. Szép pár, azt meg kell hagyni. Ez a piszeorrú, kedves, mosolygó férfi, aki mindig mókázik és énekel, meg ez a komoly, királynői leány, két ellentétes természetű, szép ember. Jaj lett volna a garnizon rendjének, fegyelmének, ha eddig bárki is érdeklődést keltett volna fel a Parancsnokban. Az ő személye iránti rajongás volt az ország alkotmánya, erkölcsi alapja és rendje. Mi lett volna belőlük, ha vége ennek az eszménynek, ha megindul a vetélkedés, az írigység és természetesen a késelés? Más azonban a helyzet ezzel a Jimmyvel, akiről elismerték, hogy különb mint ők. A tekintély nem romboltatott le, csak megkétszereződött.

Mindenki rájukadta áldását és ők boldogok voltak. Amennyire már ezen a helyen boldog lehetett valaki. Különösen vonatkozik ez Edna Dillingre, aki nem bírta lelkiismeretét megszabadítani Allan Bruce terhétől. Erről beszélgettek legtöbbet csendes estéken. Edna Dilling még az értesülés napján hosszú levelet írt és a négerrel elküldte Timbuktuba a bátyjának. Amit pénzzel és befolyással meg lehet tenni, azt meg fogja tenni. Türelmetlenül várta a választ.

– Nem maradhat itt tovább, Edna… Előbb-utóbb megtámadja a szervezetét a sivatag.

– Mindent meg kell tennem, Jimmy… Nem tudnék különben boldog lenni soha.

Milyen szép itt a sivatag, ha azt mondja ez a nő, hogy “Jimmy”. Mindenesetre boldogabb, mint mikor Lord Austin Brannisford volt.

– Olyan jól kigondoltam az egészet… – mondta Ednának. – Van egy elszegényedett, adósságokkal megterhelt, vén nemesi birtokunk Skóciában. Elvenném magát feleségül és gazdálkodnék.

– Gyönyörű ez… Elmegyek magával, ahová akarja… De meg kell mentenem Allan Brucet.

– Az ég szerelmére kérem, mondja meg hát, hogy mi köze ahhoz a szörnyeteghez!

– Tudja meg, hogy az a szörnyeteg egy szerencsétlen, előkelő nagy úr…

– Régi mese a légióban…

– Tudja, hogy kicsoda ez az Allan Bruce? Ő nem más, mint Lord Austin Brannisford!

Jimmy megfogózkodott. Azután hirtelen csak annyit mondott:

– Na ne!

– Úgye meg van lepve?

– De mennyire! És honnan tetszik ezt a tücsköt venni?

– Tudom. Én tudom a legjobban.

Ez jó. A Parancsnok tudja a legjobban. Micsoda őrült helyzet! Esküje és becsülete köti, hogy soha többé nem ejti ki a száján, hogy ő, Jimmy Fool, Lord Austin Brannisford. Még annyit sem mondhat meg, hogy az volt! Hogy bármi köze lenne… Átkozott dolog.

– Rimánkodom: nem lehetséges, hogy téved?

– Kizárt dolog. Nekem tudnom kell.

– És miért, ha szabad esedeznem?!

Körülnézett. Azután halkan, szomorúan mondta:

– Én az anyja vagyok.

… Nem! Ilyen még nem volt! A “fórum” megfordult körülötte… Ha váratlanul felbukkannak egy oszlop mögül Trajanus és Julius Caesar karonfogva, most már az sem lepte volna meg. Tessék?! Szóval a Parancsnok az ő mamája?! Eltekintve attól, hogy fiatalabb nála, dehát csak neki is tudni kellene erről…

– Nézze – kezdte, – hallgasson rám kedves mam… kedves mamzell… Bizonyára téved. Ön távolról sem tesz olyan benyomást az emberre, mintha gyermekei marcona közlegények lennének.

– Jimmy, most elmondok magának mindent. Az egész história másfél évre sem nyúlik vissza. Fivéremnek kerti iskolája van a Kensing Streeten. Én ebben az iskolában tanítottam. Ugyanis tanítónő vagyok.

– Gondolhattam volna…

– Kérem, most ne tréfáljon. Egy jótékony karácsonyi ünnepségen Lord Brannisford volt a védnök, ott ismerkedett meg velünk és minden alkalmat megragadott azután rá, hogy találkozzék velem. Kedves öregúrnak tartottam, szívesen láttam, ha bejött az iskolába és bölcs emberek passziójával nézte a sok vidám kisgyerekeket. Egyszer panaszkodott, hogy összeveszett a fiával, aki megesküdött, hogy ledobja az ő nevét, letagadja, hogy valaha is Lord Brannisford volt. Sajnáltam az öreg Lordot. Nem sokkal azután történt a nagy meglepetés. Megkérte a kezemet… Mi az, megcsípte valami?

– Igen… Hogyne… – felelte és visszaült.

– Szóval Lord Brannisford megkérte a kezemet. Természetesen, amilyen tapintatosan csak lehetett, de igen határozottan közöltem vele, hogy semmi esetre sem leszek a felesége. Nem beszélt erről többet. Kért, hogy ezután is eljárhasson hozzám az iskolába és én örömmel beleegyeztem. Sajnáltam a kedves öreg lordot. Azután fogyni kezdett, szinte hétről-hétre romlott az állapota. Egyszercsak elmaradt. Néhány hétig nem hallottam róla, azután írt egy kedves levelet, hogy London környékén van egy szanatóriumban, keressem fel. Már alig volt benne élet, amikor viszontláttam. Nagy karosszékben ült, jóformán elveszett a plédek között. Irások feküdtek előtte egy kis asztalon. És akkor őszintén elmondott nekem mindent. Ha nem is mutatta soha, nagyon szerette fogadott fiát. Egyszer valami tréfás célzást tett a fiú előtt nősülésről és Austin olyasmit felelt rá, amiből talán tévesen, de arra következtetett, hogy a fiú nem helyeselné ezt a lépését. Különben is félt a fiánál fiatalabb asszonyt hozni a házhoz, ezenfelül tartott attól, hogy Austin nem lesz elég tiszteletteljes… Szóval nekem őszintén bevallotta, hogy valósággal szándékosan elmarta ezt a szerencsétlen fiatalembert a háztól. A szenvedély megfosztotta józan ítélőképességétől, jellemességétől… Arra nem is gondolt, hogy én visszautasítom. Amikor ez megtörtént, feltámadt benne a lelkiismeretfurdalás. Mi történt a fiúval? Mozgósította Európa valamennyi detektívirodáját. Az összeveszést követő napon egy Franciaországba induló hajó utasainak névjegyzékéből megállapították, hogy Lord Austin Brannisford másnap Párisba utazott. Azután valami nagyon csunya verekedési üggyel kapcsolatban a rendőrségre került egy ember, akinél Lord Brannisford nevére szóló írásokat találtak, de ő kereken kijelentette, hogy egy felöltővel együtt véletlenül jutott hozzá az okmányokhoz és igazi neve Allan Bruce. Eddig megegyezik minden. A fiú betartotta esküjét és becsületszavát: a legkényszerítőbb körülmények ellenére sem vállalta a nevét, inkább felöltőtolvajnak adta ki magát, mert a mese a felöltőről, amivel állítólag álmában takarták le, amúgyis idemódosult a rendőrség elképzelésében. A párizsi rendőrségen nem tarthatták ott, mert szerencséjére, vagy szerencsétlenségére, előző napon felvétette magát a légióba, így már katonai állományban lévőnek kellett tekinteni és a rendőrségről átkísérték a laktanyába. Ettől a naptól fogva Lord Austin Brannisford, illetve Allan Bruce magándetektívek számára megközelíthetetlen helyen volt. Képzelheti, mit éreztem. Ha közvetve is, de én kergettem egy embert a pusztulásba és romlásba. Az öreg lord ekkor azt mondta, ígérjem meg, ha meghal, továbbra is kerestetni fogom a fiút. Szeretné, ha valaha megtudná Austin, hogy ő mennyire megbánta, amit tett és akkor talán megbocsát neki a fiú…

…”Nyugodj békén öreg, gondolta, nem is sejted, hogy milyen régen megbocsátottam már…”

– És azután még valamit kért. Hogy legyek a felesége. Igy hozzájutok a vagyonához és elég pénzem lesz ahhoz, hogy felkutassam Austint. Azonfelül nem herdálják el a vagyonát szerinte gonosz távoli rokonai. Én meg fogom őrizni Austin számára. Nem kívánt tőlem semmit, csak esküdjek meg vele és néha látogassam meg egy pár szót beszélgetni, úgysem húzza már sokáig… Sajnos, az orvosnak is ez volt a véleménye. Én házasságra léptem Lord Arthur Brannisforddal…

…Óh uram, de nagy vagy! És micsoda színpadi rendező veszett el a sorsban. Őrület, hogy az eskü és becsület szentsége miatt kénytelen itt hülyén hallgatni, mikor ötven szóval megmagyarázhatna mindent, de még azt sem mondhatja meg, hogy valaha hallotta a Brannisford nevet. Egy hiéna nevetett sandán, rekedten valahol a távolban és valószínűtlenül fényes trópusi csillagok ragyogtak felettük mozdulatlanul.

– Rá kellett állnom erre a névházasságra. Kötelességem volt megmenteni a szerencsétlen Austin Brannisford vagyonát és sok pénz kellett, hogy kutassak utána. A rokonok természetesen alighogy eltemették az öreg lordot, perrel támadták a végrendeletet, de Lord Brannisford tekintélye minden bírói fórum előtt győzött. Végreis mindegy. Ha megszabadítom Allan Brucet, akkor egy penny sem kell a vagyonából. Mi tudunk dolgozni Jimmy. Ha elpusztul ez az ember, akkor első dolgom lesz az örökségről lemondani. Érti most már, hogy nekem meg kell szabadítani azt az embert?

Gondolkozott. Végre is miért ne szabadítsa ki Edna azt a részeges csirkefogót, ha már a sors úgy akarta? Ő semmiesetre sem szegi meg az eskűjét. Inkább meghal.

– Miután magától megtudtam, hogy hol van Allan Bruce, értesítettem a bátyámat Timbuktuban. Ő most mindent meg fog kísérelni, ami pénzzel és összeköttetéssel elérhető. Ezt megvárjuk itt…

– Én könnyen lehetségesnek tartom, hogy Allan Bruce nem azonos azzal a Brannisford lorddal…

– Kizártnak tartom! Azután Jimmy, még valamiért úgyis maradnunk kell. A Sárga Garnizon katonáit nem szabad itthagyni. Ránkbízta a Mindenható, hogy kivezessük ezeket a szerencsétleneket a Szaharából.

– Igaza van. Ebben tökéletesen igaza van.

– Nyomorult, magukrahagyott emberek itt egymásrataláltak. Úgy érzem, mintha egy kétszázötventagú családom lenne. Felelősséggel tartozom nekik. Magának meghalt az egyetlen barátja, tehetetlen és magányos ember volt, mikor idekerült…

– És most már nem érzem árvának magam – mondta, de igen lehangoltan Jimmy.

ÖTÖDIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.