Török mese az elvarázsolt vödörről. Megismerkednek
a Ragyás kormányossal és keresik a “Sárga Garnizont”
Elsősorban a rádióssal kellett olyan barátságban lenni, mint amilyenben Jimmy volt ezzel a katonával. Egy harc alkalmával az életét mentette meg. Ha valaki megszökött az állomáshelyéről, akkor a rádió egy héten keresztül naponta háromszor leadta a körözvényt és valamennyi állomás átvette a hírt. Az El Matala helyőrség rádiósa megigérte a barátjának, hogy egyetlen egyszer sem lesz bekapcsolva az adó, amikor bemondja a szökést. Kinek jutna eszébe ellenőrizni, hogy leadás közben működik-e valójában a készülék? A rádiós jelenti, hogy leadta, az altiszt hallhatja jól, amint bemondja a hangerősítőbe és kész.
De ez még nem jelent szabadulást. Hiszen légionisták errefelé csak osztagokban fordulnak elő, vagy futári minőségben. Itt minden lépésnél, minden oázisban nyomban lecsap az arab lakosság és a csendőrség a szökevényre. Szép jutalom jár az elfogott légionistáért. Ha megérkezik valaki egy oázisba, azonnal összesereglik mindenki. Mondom, kész őrült ez a Jimmy. Nem is jut tovább a legközelebbi pálmaligetnél, azt két nap alatt elérheti könnyen gyalog is, de ott azután rögtön elfogják. És mit visz magával az utra? Egy vödröt, meg egy meszelőecsetet és azt a mulya diákot, a Lambertet. Bolond ez, a vak is látja. Reggel már nem találják itt őket. Minden baka tudja, hogy éjfélkor másztak át a falon. Általában sok szerencsét kívántak nekik. A kapitány egy őrjáratot küld utánuk, ezek természetesen estefelé üres kézzel jönnek vissza. Nem baj. A rádiós leadja a körözvényt. Az a két őrült úgysem jut messzebb Bukhtar oázisnál. Ott majd ellátják a dolgukat, mondja a kapitány.
Nagyon csodálkozott volna ez a kapitány, ha másnap délelőtt véletlenül jelen lehet Bukhtar oázisban. Azt hitte volna, hogy álmodik. A két légionista, Lambert és ez a bolond, ott állnak egy-egy pálma előtt és meszelik. A fák derekára, műértő elmélyüléssel, széles, fehér övet pingálnak. Az oázis lakossága szájtátva állja körül őket.
Most mindenki utat nyit. Egy kétméteres arab csendőr érkezik három legényével. Néhány másodpercig gyanakodva nézi a két légionistát, akik buzgón meszelik a pálmatörzseket. Azután odaszól:
– Hallja! Mit csinálnak itt maguk?
– Látja, ha van szeme! Nem tud valahol egy kis pálinkát szerezni nekünk?
– Honnan jönnek és miért csinálják ezt? – kérdi a csendőr és maga sem tudja, miért, zavarban van. Mi macskának találták ki ezt a csúf dolgot a fák ellen? A katona szó nélkül átnyújt egy nyomtatott írást. Lambertben meghül a vér. Felismeri a kantinban csomagolásnak használt, úgynevezett makulatura papírt, amit a katonai iroda kiselejtezett nyomtatványokból bocsájt olcsón a vendéglős rendelkezésére. Szent Isten! Még egy zsírfolt is van a szélén. Ezért nem árulta el útközben, hogy mi a terve, hiába könyörgött.
Lambertnek igaza volt. Sokszorosított körlevél egyik példányát hozta el Jimmy. Százával használták a kantinban csomagolásra. A körlevél szövege így hangzott:
“ELRENDELEM,
hogy a növekvő autóforgalomra való tekintettel, az országutak, oázisok, parkok fáit az útvonal mentén egy méternél rövidebb, de legalább hatvan centiméter hosszúságú fehér jelzéssel lássák el, olyképpen, hogy a fa törzse az előírásnak megfelelően mésszel mázoltassék be. Valamennyi helyőrség parancsnoka végeztesse el e munkát körzetében és a parancs előírásszerű teljesítéséről egy altiszt győződjék meg. Irásbeli jelentést a Katonai Közlekedési Ügyosztály 9/b osztályához kell továbbítani.
Városparancsnokság, s. k.”
Nem mondom, hazárdjáték volt, az bizonyos. De aki tisztában van egy arab csendőr tájékozottságával és egy katonai nyelven szerkesztett irat hatóerejével, az nem is találja olyan veszélyesnek a játékot. A parancs alján bélyegzőutánzattal ott szerepelt a városparancsnok aláírása is. E legtávolabbi oázis legkezdetlegesebb csendőre még csak gyanut sem fogott. Hiszen két hónapja sincs, hogy valóban erre vonultak át tipróláncos autókkal azok a hindu hercegek, akik vadászni jöttek. Nincs kizárva, hogy jövő hónapban megint jön valaki. Nyilvánvaló, hogy intézkedésre szorul a növekvő autóforgalom. Lambert boldog és már reméli, hogy szerényen meghúzódhatnak itt, mielőtt továbbmennek, de sajnos ezt a bolondot nem hatja át a szerénység. Egyre gorombább az arab csendőrrel.
– Ahelyett, hogy bámészkodna, gondoskodjék ellátásról, mert egy óra mulva ebédelünk. Azonkívül kell mész, cigaretta, egy öszvér a csöbröknek és két teve. Mert továbbmegyünk innen. A kincstár semmit sem kér ingyen, de mindent olcsón.
– Hát én már sokat hallottam, öt éve vagyok csendőr, de…
– Van felesége?
– Igen.
– Hát akkor legyen szíves és rövidrefogott életrajzát közölje őnagyságával. Nekem öszvér kell, élelem, meg miegymás és ilyesmiről egy oázisban a csendőrnek kell gondoskodni.
A csendőr régen tudta, hogy a légionisták nem valami finom emberek, hát nem vitatkozott tovább. Amíg Jimmy Fool bement a vendéglőbe, kissé pihenni (Lambert nem merte abbahagyni a meszelést), addig a csendőr gyorsan elintézett mindent, hogy mennél hamarabb elvigye őket az ördög.
Megkönnyebbülten nézett a tevéjükön elügető katonák után, akik egy kis öszvért fogtak közre. Az öszvéren vödrök csörömpöltek. Azután megelégedetten szemlélte a szép, szabályos mészövvel ellátott pálmákat. Milyen más mindjárt egy ilyen oázis, ha a hatóságok kissé rendbehozzák. Hiába, a civilizáció, az civilizáció, na!
A lengyel Grobovszky gróf, amikor egy hónap múlva vadászat közben erre az istenverte tájékra tévedt éjszaka az autójával és reflektorát figyelmeztetően visszatükrözték a fehérre meszelt pálmák, sötétben is irányt mutatva az autónak, percekig pislogott és azt hitte, hogy a sivatag elvette az eszét. Nem is csodálta, hogy a csendőr olyan felfuvalkodottan beszél vele és a látottak után már azt is meg merte kérdezni, hogy:
– Benzintöltő állomásuk is van?
– Még nincs. De minden percben várjuk.
*
– Most legalább látod pajtás, hogy a vödör milyen kitünő közlekedési eszköz a sivatagban – oktatta Jimmy a barátját, miközben a legközelebbi oázis felé ügettek tevéiken, élelemmel és vízzel ellátva.
– Csodállak és tisztellek! – mondta a diák. – Sohasem hittem volna, hogy ilyen nagyszerűen fogunk utazni.
– Csak ez az undok meszelés ne lenne – sóhajtott Jimmy. – Megpróbálom legközelebb a csendőrökkel végeztetni.
A társa majdnem sírva kérte, hogy ezt ne tegye. Másnap estére elérték El Golea oázisát. Ez már hatalmas, lakott, kultúráltabb pálmaliget volt. Szó nélkül lepakkoltak. Alig habarták még össze a meszet, máris csődület támadt köröttük, de ezzel mit sem törődve, elkezdték meszelni az első két pálmát. Jimmy fütyürészett közben és időnként nagyokat harapott a balkezében tartott szárított juhhúsból. Itt azután csodálatosképen fehér csendőrt találtak. Lambert szívéből minden vér a bokájába szaladt. Ezt nem lehet becsapni a makulatúrával.
Hogy tévedett!
Ez a csendőr mégcsak nem is igazoltatta őket. Néhány keresetlen szóval dolgukra küldte a bámészkodó arabokat. Nézte a két katonát, a tevéket, azután megkérdezte Jimmyt, hogy nem kell-e a helyőrségükbe valamelyik tisztnek grammofón, mert ő kapott egy táskagépet ajándékba, amerikai átutazóktól. Jimmy azt felelte, hogy ilyesmiről nem tud, de ha már társalognak, megjegyzi, hogy segíthetne nekik a mázolásban néhány ráérő bámészkodó és amikor a csendőr azt mondta, hogy vajjon kit gondol, Jimmy azt dörmögte, hogy személy szerint senki sem jut az eszébe, de világotjárt emberektől tudja, hogy még senkinek sem tört le a keze ilyesmitől. Lambert már régen azzal foglalkozott, hogy a gyermekkorában tanult fohászokat mondta el sorjában. A csendőr ugyan nem állt kötélnek, de négy tolvaj arabot kivezényelt a kóterból és ezek négy segélycsöbörrel szintén munkához látlak. Estére háromszáz pálma hófehér övvel ragyogott a holdfényben. A csendőr ellátta őket minden szükségessel a továbbutazáshoz, összesen hatvan frankba került, de rákacsintott a katonákra és százhúszról írt nyugtát. Mondom, ez már fehér csendőr volt és a hatvan frank különbözetből harmincat szó nélkül zsebrevágott, harmincat pedig keresett a két katona. Ez már így szokás errefelé.
Éjszaka haladtak tovább a sivatagban és Jimmy, aki kissé részeg volt, egy szerelmes tangót énekelt egész idő alatt.
– Mondd… – kérdezte Lambert, – honnan van neked pénzed?
– A vendéglősöktől kapom. Nem láttad, hogy mind a két helyen bementem fél órára a fogadóshoz? Ha már az ember hivatalos küldetésben van, végére jár annak is, hogy ezek a pimaszok nem játszák-e ki a törvényt. Hát nincs csempészett whiskyjük.
– Megnézted?
– Hogy képzeled? Urak vagyunk. A vendéglős becsületszavára kijelentette, hogy nem tart whiskyt, adott négyszáz frankot és én hittem neki. Ha hamisan adta a szavát, az ő baja. Egyszer még kiderül és akkor az életében nem lehet többé tisztességes londoni klub tagja. – És énekelt: – «Szemed sötét, akár az éj… gyere, ne félj…»
A legközelebbi oázisban – és ez már igazán jelentős közlekedési gócpont volt – Jimmy úgy szállt le a tevéjéről, mint egy inspiciálásra érkező tábornagy. Kemény, pattogó hangon elküldött valakit a csendőrért, a csendőrnek ő maga mutatta meg az «igazolványát» és közölte, hogy valamennyi rabot rendelje ki meszeléshez, ők este továbbindulnak és ha addig nem kész a munka, legnagyobb sajnálatára, nem várhatja be a végét és az ebből származó következményekért a felelősséget már eleve is a csendőrségre hárítja. Egy óra múlva húsz ember dolgozott, egy csendőr járt közöttük, méricskélve mindenütt a hatvan centit, habarták a meszet, csattogtak a meszelők és Jimmy, barátjával együtt, az ivó mögötti fülkében lefeküdt aludni. Este kilenckor egy csendőraltiszt felkeltette őket és jelentette, hogy minden fa kész.
Ekkor leültek vacsorázni.
– Eddig eljutottunk. Eljutunk talán tovább is – mondta Lambert, – de mi lesz, ha észak felé, civilizáltabb vidékre érünk? Ahol helyőrségek is vannak? Ott nem hiszik el, hogy a Szahara végéből elküldtek két katonát csöbörrel, fákat festeni.
Jimmy bekapott egy nagy darab húst.
– Majd megkerüljük a városokat és kertek alatt… Eh, mit tudom én! Mit törjük most a fejünket azon, ami lesz?
– Pedig nem ártana – szólalt meg a közelükben egy borízű hang. Ijedten fordultak hátra.
A világ legrongyosabb embere állt mögöttük. Ruhája, fehérneműje piszkos cafatokban egyesült, több napja borotválatlan arca zsírosan fénylelt és széles, vastag szája csufondárosan vigyorgott.
– Nem ártana gondolkozni a dolgon. Ez a pálmameszelés a legszebb, amit világéletemben hallottam és az előbb percekig hemperegtem kint a röhögéstől, amikor megláttam, de ezzel csak itt délen bolondíthatják a világot.
– Kicsoda maga? – kérdezte Jimmy.
– Mi köze hozzá?
– Igaza van. De valahogy csak meg kell szólítanom, nem?
– Szólítson ahogy akar. Ezen nem fogunk összeveszni. Mondja nyugodtan azt, hogy Manfréd.
– Így hívják?
– Nem. De nagyon szép név. Ne bántsuk egymást. Igaz? Itt mindegy a név. Fő a szerencse. Ha megengedik, leülök. Szóval ön, kedves Olivér és ön igen tisztelt Roland, szökött légionisták és egy csodálatraméltó csellel eljutottak idáig. Most azonban rövidesen hurokra kerülnének, holott ezt nem érdemlik meg. Ezért elhatároztam, hogy megmentem önöket.
– Kissé merészen hangzik, kedves Adalbert.
– Ha megkérhetem, maradjunk a Manfrédnál. Oly szép név. Higyje el, kérem, hogy igenis módomban áll megmenteni önöket.
– Megkérdezhetem, hogy mi a foglalkozása?
– Államtitkár vagyok – válaszolta a rongyos ember egyszerűen, de határozottan.
– Ezt gondoltam. Remélem azonban, hogy poziciója gyógyítható.
– Kérem, hallgasson meg…
– Nem tehetem. Önből, excellenciás uram, dől az alkohol, érthetetlen dolgokat mond, amiből ránknézve csak az az egy fontos, hogy ne áruljon el bennünket távozásunk után, ha már rájött a dologra…
– Azt, hogy dől belőlem az alkohol, nem vitatom. Ez rendben van. Részeg azonban nem vagyok. Hallottak már maguk valamit a «Sárga garnizonról»?
– Tudunk erről a dajkameséről…
– Ez nem mese! A szökött légionisták oázisa létezik és ha akarják, velem jöhetnek a Sárga garnizonba, ha nem, mehetnek tovább és útjuk valamelyik büntetőtáborban fog végződni. Nos, jönnek?
– Megyünk – mondta Jimmy.
– No, úgye belátta, hogy igazam van.
– Azt nem tudom. De érdekel a dolog. Ilyesmit még nem láttam. Fizetni!
HARMADIK fejezet—>>>