1.
A Zirzin melletti hangárban rendkívüli élénkség pezsgett. A hatalmas deszkaépületben Észak-Afrika legkétesebb alakjainak elitje gyűlt össze. Volt itt állástalan matróz, szolgálaton kívüli dokkmunkás, elcsapott pénzügyőr, besurranó tolvaj, zabügynök, filmstatiszta, sintér és ügyvédjelölt. Valamennyien leszerelt, vagy szökött légionistákként szerepeltek. Mind azt hitte, hogy a többi igazán légionista volt, ő meg majd figyel és utánozza őket. Mert bármilyen furcsán hangzik, Afrikában nagyon nehéz szökött igazi légionistát találni. Aki leszerelt, boltot nyit, kocsmáros lesz, vagy hazatér a szülőföldjére, aki pedig megszökött, az nem bolond újra visszatérni.
Kész szerencse, hogy tisztekben, úgy látszik, jobban állnak. Itt van ez a Durien százados. Vidám ember, jóképű úri modorú, markáns arcú, kék szeme és elválasztott, őszülő haja, amely egy hatalmas hullámmal borul a bal homlokára, egy drámai hős számára is ritka jó külső lehetne. Azután Podvinecz marsall, zöld bokrétás csákójával, arany – és zöld színű krém nadrágjával, rendjeleivel és biztos fellépésével. Itt van továbbá Renoir főhadnagy, ez a finom, törékeny tiszt, kedves, halk modorú, és fél szemét sötét kötés takarja. Polchon hadnagy nem éppen tiszti megjelenés vörös matrózszakállával, de az írásai kifogástalanok, és tíz év sivatagi szolgálat van mögötte. Hát ez kissé keménnyé teszi az ember külsejét. Bayonne őrmester egy szétugrasztott csempészbandából jelentkezett. Valamikor altiszt volt a légióban.
A közlegények között bizony a nagy gyorsaságban nem nézték át személy szerint mindnek az írását. Így azután a trombitásról utóbb kiderült, hogy pisztonos. Végre is a két hangszer hasonló és a fő, hogy a csapatnál egy fúvós is legyen. A trombitás a Keep Smiling Jazz karmestere volt. Ezek ketten: Houben, a pisztonos és Jordan, a zenekar tagjai, éppen állás nélkül voltak. Két hónapja. Végre muzsikával csak megkeresik kenyerüket a katonaságnál. Így aztán jelentkeztek. Hogy King Roswang, az Oroszlánok királya is jelentkezett társulatával, ahhoz már okmányokra volt szüksége. King Roswang egy Cavelotti nevű olasz legionárius káplár leszerelési írásait mutatta fel, és az ő garanciájára felvették a cirkusz teljes társulatát: King Roswang fiát és nejét. Igen, kérem. A nejét Izabellát. Férfiruhában mint Marcel Cavelotti őrvezetőt. És aki azt hiszi, hogy Izabella őrvezetőért aggódni kell egy ilyen úttal kapcsolatban, az téved. Az őrvezető negyvenhat éves volt és igen ráncos, de alt hangja ijesztőbben visszhangzott egy kiszolgált őrmester orgánumánál, és első napon egy kötekedő bakát úgy vágott szájon, hogy az illetőnek meglazult a fogsora. Ugyanis King Roswang neje, Izabella őrvezető mint súlyemelő működött a társulatnál. Miután három katona lakik egy sátorban, az asszony nem vétett a puritán erkölcsi szabályok ellen mert férjével és fiával hált együtt csakúgy, mint eddig. Ami pedig a katonák beszédmódját illeti, az egy kisebb vándorcirkusznál szokásos hangnemnek még mindig messze előtte jár finomság dolgában. A kis cirkusz azért menekült a “légióba”, mert Pipike, a berber oroszlán, egy őrizetlen pillanatban kiszabadult a ketrecéből, és elfogyasztott néhány nézőt. A rendőrség elől egy Cavelotti nevű barátjának az írásával jelentkezett Bayonne őrmesternél, aki Durien és Podvinecz megbízásából toborzott. Felvették családostul.
Mivel a hajózási szezon végén állították össze a kis csapatot, a sereg zömét mégis matrózok, orvhalászok, csempészek és a Lucretia schooner teljes legénysége adta ki, Fleur de Bac “sörhajóhadnagy” vezetésével. Igen! Ez volt Fleur de Bac rangja: sörhajóhadnagy. A Lucretia schooner Port Said és Port Szudán kikötőkből angol sört csempészett Oranba, tehát joggal nevezték “sörhajónak” és parancsnokát sörhajóhadnagynak.
Hogy a Lucretia sörhajó hogyan pusztult el, ez nem tartozik a regényre. Hullámsír, gyilkos vihar ott leselkedett naponta az óceán valamennyi gőzösére. Lucretia sorsát is egy viharos éjszaka pecsételte meg.
Elkártyázták!
…A Vörös-tenger felett tomboló fergeteg visszaszorította a déli áramlást, és megduzzadt a csatorna. Fleur de Bac sörhajóhadnagy nem indult útnak, ahogy tervezte, és legénysége társaságában felkereste a Hét Apagyilkos nevű varietét, ahol heves kártyacsatába bonyolódtak egy csempész kollégájukkal, a Vad Tülökkel. A kártyacsata hajnalban elfajult, a Lucretia tulajdonosa elveszített mindent, hajót, rakományt, sőt Toutain, a kormányos még a fél arcát is elveszítette a kártyacsatát követő verekedésben.
A többi is nagyjából hasonló legény volt, kivéve talán Kratochvillt, a kárpitost, aki regényén dolgozott, és azért állt a csapatba, hogy nyugta legyen a főbérlő gyermekeitől, akik olyan elevenek és pajkosak voltak, hogy a legidősebbet két alkalommal ítélte el egy év javítóintézetre a fiatalkorúak bírósága.
A hatalmas hangárban ott feküdt felhalmozva minden. Wilkie úr (aki változatlanul civilben járt), Podvinecz és Durien derekas munkát végeztek. Csak a kétszáz darab gumikesztyű okozott némi gondot. A lakktáskákat és a napszemüvegeket valahogy elhordja majd a legénység, de a gumikesztyűt mire használják? Teniszütőből hála istennek csak negyvenet kellett venni.
A katonák felszerelését Durien írta elő. De nem kívánta meg a sereg számára a gumikesztyűt, teniszütőt, és azt a hetven tucat MacWulf-Grober patent biztosítótűt, ami utoljára került elő a csomagokból. Ez rejtélyes ügy volt és nem firtatták. Ő csak összeírta egy listán, ami a légióban elengedhetetlenül szükséges. Így festett a dolog:
Leltár, a csapat számára beszerzendő elengedhetetlen jelszerelési tárgyakról:
1. Minden ember számára egy tejes öltözet egyenruha, a hozzátartozó lábszárvédőkkel és hatlövetű pisztolyokkal.
2. A sivatagban előforduló heves napsütésre való tekintettel egy-egy napszemüveg, kulacs, sapka és aprópénztárca továbbá oldalfegyver.
3. Minden közlegény számára önborotvakészletet, két pótszappannal, hogy a másodnaponként kötelező borotválkozás a Szaharában ne okozzon fejtörést. Egy csajka, egy ivópohár, egy kulacs, hat zsebkendő és a szükséges lövedékek (revolver-, puskagolyó stb. stb.).
4. Három fehérneműkészlet, fél tucat harisnya, egy francia zászló, egy csomag kötszer (fejenként).
Utóbb kiderült, hogy néhány nem túl jelentős felszerelési tárgy kimaradt a leltárból, például minden ember számára legalább egy pár cipő, de ettől eltekintve pompás volt a felszerelés. A csempésztől vásárolt hadifelszerelés teljes volt. Gépfegyverek, puskák pisztolyok, megfelelő munícióval. Ehhez csak öszvéreket kellett szerezni. Egy összerakható páncélkocsi, aminek kis gyorstüzelő ágyúja volt, csak jól jöhet háború esetén. Ehhez szerződtettek egy sofőrt és egy mechanikust. A kocsi belsejében sok hely volt a szükséges legénység számára, itt raktározták el a boros-, rumoshordókat, az üvegeket, romlandó húsárút, és egy hűtőkészüléket alkalmaztak a motorhoz kapcsolva. Mondom, pompás volt a felszerelés, csak a kereskedők nem akarták elég drágán számítani a dolgokat.
Márpedig Wilkie úr keresni akart. Ezért aztán engedményeket kellett tenni. Így például a piperekereskedő hajlandó volt magasan számlázni a borotvakészleteket, de csak akkor, ha Wilkie úr megveszi a raktárban száradó hétszáz gumikesztyűt, amit egy forró napon, pillanatnyi önkívületében rendelt meg. A sportfelszerelési üzlet tulajdonosa csak úgy ment bele a kulacsok és turistapoharakkal történő manipulációba, ha negyven teniszütőt is eladhat. Podvinecz marsall ismerőse, egy cipőgyáros szerezte be a bakancsokat, de isten tudja, miért és hogyan, a cipőkkel együtt hetven tucat Mac-Wulf-Gruber patent biztosítótűt is szállítottak. A marsall szerint a sivatagban ilyesminek nagy hasznát vehetik, és amikor Wilkie közelebbi felvilágosítást követelt, azt mondta, hogy a tűkkel alkalmilag odatűzhetik a gumikesztyűket a teniszütőkhöz, ha úgy adódik, majd egyszer, hogy felmerül a biztosítótűk használatának kérdése.
Nem merült fel többé.
A ruhák kissé elütöttek a légió uniformistól. Messziről nem különbözött élénken, mert a szabás, az összeállítás, a gomb és a századjelzés tökéletes volt. De a szövet színe… Hát igen, ennek némi előzménye volt. Durien százados hozta a szövetet. Egy jó ismerőse, aki temetkezési vállalkozó volt, átköltözött üzletével egy másik gyarmatra, és ott a gyász színe kék volt. Arra kényszerült tehát, hogy a sötét anyaggal felszerelt áruraktárától megszabaduljon, és a természetes halandóság nem adott elég gyors módot a kiárusításhoz. Így azután Duriennek (ahogy mondta) megesett a szíve a szegény nagykereskedőn, és gondolta a légionista katonák végtére járhatnak sötét kabátban is. A szudáni gyalogosok is sötét szövetet hordanak. A díszdrapériák, halotti leplek, koporsótakarók, sőt a lovakra szabott fekete terítő is Dubois úrhoz került, aki véletlenül Wilkie úrnak távoli rokona volt, és hajlandónak mutatkozott a fekete posztóból kabátok és köpenyek készítésére, de csak akkor, ha ibolyaszínű nadrágot csináltatnak. Ugyanis egy revütársulat csődtömegében, amit adósságok fejében kapott meg, ilyen ruhadarabok nagy számmal voltak. Végre is az ibolya és a fekete elég impozáns összhatás. Sapkát nagyon olcsón kaptak, csak ehhez egy-egy lakktáskát kellett venniük, hogy simán menjen az ügy. Így a hátizsák helyett minden katona majd egy ilyen apart kis táskát visz a bal kezében. Jobb vállon a puska. Egész kényelmes, harcias és még divatos viselet. Hol áll az a márványba vésve, hogy a hátizsák elengedhetetlen? Lehet, hogy utánozni fogja őket az egész világ, mert rájönnek, hogy a katonaság kofferral sokkal mozgékonyabb.
Wilkie úr még gondoskodott egy rövidhullámú adó és vevőről, orvosi felszerelésről, kórházszekrényről és Oblath Jeremiás személyében ezredorvosról. Oblath Jeremiás holland származású ember volt, akit iszákossága miatt elcsaptak a maknesi Pasteur Intézetből, és azóta nagy szegénységben tengette életét mint okirathamisító. Halk szavú, jó modorú, kövér, harcsabajuszú ember volt, kissé szomorú, amit a vörös lében úszó szemek mámoros mélabúja idézett elő, a delírium tremensnek ebben a poétikus, kezdő szakaszában. Igen sok latin orvosi kifejezést használt, mert ha hivatalosan el is tiltották az orvosi működéstől, mindvégig megmaradt vadházasságban az Aesculap alázatos szerelmesének, és csak azért jött el ide, mert remélte, hogy valakit megoperálhat útközben.
Így festett nagyjából a gróf rögtönzött idegenlégiója.
2.
Miután Polchont elküldték Yolland grófhoz, megindult a lázas készülődés. King Roswang, aki Cavelotti néven altiszt volt, a legénység nevében felszólította a tisztikart, hogy közöljék velük az útirányt és a célt.
– Az útirány nem tartozik önökre – mondta Mr. Wilkie -, a cél az, hogy mennél több pénzt keressünk.
– Na, de mégiscsak tudni kell, hogy hova megyünk! – dörögte mély hangján Izabella őrvezető.
– A katona – mondta feszesen a marsall – nem kérdez, hanem megy! Jegyezzék meg. Ez egy nagy mondás.
– Ez egy nagy marhaság! – felelte az őrvezető. – A katona nem kérdez és megy, ha a hazájáról van szó. De mi hivatásos katonák vagyunk Afrikában.
– Őrvezető! – mondta keményen a marsall. – Ha még egyszer megfeledkezik a kötelező tiszteletről, akkor lefokozom!
– Hát igaz is! – szólt közbe Kratochvill a kárpitos. – Mondják meg hová megyünk! Úgy dukál – és készülő regényét dühösen csapta a hóna alá. Őt nem fokozhatják le, ő közlegény.
Éppen ott volt a szelíd Renoir is, aki népszerű volt a legénység körében.
– Szót kell fogadni, gyerekek – mondta -, majd idejében megtudjátok, hová megyünk.
– Halló – kiáltotta Durien százados. – Most próbát tartunk a díszszemléből. Rövidesen itt a parancsnok, Polchon hadnagy kíséretében jön, és nem szeretnék szégyent vallani. Tisztek, altisztek és közlegények öltözzenek fel, a ruhákhoz beosztott két szabó és a felszereléssel megbízott szekerészek segítsenek. Éles töltést mindenki vehet magának a ládából, de a borotvaszappanhoz most még senki se nyúljon.
Az utóbbi megjegyzést azért tartotta fontosnak, mert tudta jól az embereiről, hogy puskagolyót nem lopnak.
Nagy tumultus kezdődött. Káromkodás itt-ott pofonok.
Izabella altiszt a hangár sarkában az akkumulátor számára fenntartott fülkébe bújt, előtte ketten álltak őrt: King Roswang és fia, a cirkuszigazgatás trónörököse, Duke of Roswang, a Levegő Ördöge. Duke of Roswangnak olyan arca volt, mintha önmagának karikatúrája lenne. Egészen nagy, kerek és vastag. Állandóan vigyorgott, és mióta Toulouse-ban leesett a trapézről, kissé meghülyült.
Renoir olyan csinos volt szomorú, gyerekes arcával, sovány, kisfiús alakjával, mint valami szubrett, ha nadrágszerepben lép fel. Egy érmekkel telt hatalmas ládából kiválasztott húsz-harminc kitüntetést, köztük egy hatalmas aranycsillagot fehér alapon, amit a zubbonyzsebe alatt megerősített. Ezt később levette, mert Mr. Wilkie közölte vele, hogy az érem a birminghami tenyészverseny legszebb apaménjét jutalmazta valamikor. Végül is felöltöztek, s miután ki-ki legalább hozzávetőleg megtalálta a megfelelő méretű ruhát, cipőt, koffereiket megragadva, kisiettek a hangárból.
Csak Fleur de Bac, a sörhajóhadnagy festett kissé furcsán, mert hatvannyolcas fejbősége miatt nem talált megfelelő sapkát, és így civil kalapot kellett feltennie, ugyanis az afrikai napon nem lehetett hajadonfőtt menni.
Közben Houben ezredkürtös, a Keep Smiling Jazz karmestere, élénk eszmecserét folytatott Bayonne őrmesterrel, Mr. Wilkie-vel és Duriennel.
– Tud sorakozót fújni? – kérdezte a százados.
– Egyetlen sorakozó sem szerepelt a zenekar műsorban. Hacsak a Radetzky-induló… és már vette a kürtöt.
– Nem, nem! – tartotta vissza Mr. Wilkie. – Ez nem lesz jó. Önnek mégiscsak ismernie kellene a kürtjeleket.
– Sajnos, a Keep Smiling Jazz repertoárjában kürtjel nem fordult elő.
Tanácstalanul álltak. Houben odaszólt Jorden kollégájának:
– Nem tudsz valami sorakozót játszani?
– Dehogynem.
– Akkor meg van oldva! – örvendezett Wilkie.
– Azonnal hozom a harmonikát – mondta Jordan -, én ugyanis bőgős és harmonikás vagyok. Trombitálni kizárólag Houben tud.
– De nem sorakozót.
Megint csak tanácstalanok voltak. Harmonikán mégsem lehet sorakozót vezényelni. És nagybőgőn sem.
– Kérem – vetette közbe Houben -, talán eljátszanánk valamit az Aidából. Ott sok a kürt, és jól tudom, mert Palermóban szupéhez is muzsikáltuk. Felváltva az Aidát és a Tell Vilmos című operát.
Nem volt mit tenni. Az Aidánál maradtak. Abban van egy kitűnő, katonás induló, a diadalmenettel kapcsolatos, és mikor az őrmester bekiáltott katonásan a raktárba, hogy: “Na mi lesz! Gyerünk már!” – odakint felzengett az induló, és a század mint egyetlen hőstenor lépett a síkra. Renoir végigsietett előttük, és harsányan vezényelt:
– Halló, uraim, sorakozzunk már végre! Így nem lehet katonáskodni, az isten szerelmére!
– Jó, jó – felelte Fleur de Bac -, akkor adjanak kalapot az embernek!
– Nem tudom becsukni a derékszíjat – mondta egy másik.
Kis csoportokban igazgatták egymást, káromkodtak, Renoir egyre dühösebben kiabált, hogy “mi lesz már azzal a sorakozással, nem tudok egy óráig kommandírozni… “, a legénység dühösen felelte, hogy legalább felöltözni hagyják az embert, az Aida szólt, és egy rémült öszvér az eseménytől hisztériázva felemelte a fejét, és kirugdalt a hátsó lábaival.
Végül azonban ott álltak egymás mellett és mikor a hadnagy végigsietett előttük, Izabella őrvezető elmordult vastag hangján:
– Remélem, most már meg van elégedve!
– Folyton macerálják az embert – dünnyögte Kratochvill, a kárpitos. (Aki regényt írt).
– A sorban tilos beszélni! – kiáltotta Durien százados, és végigmustrálta őket.
A gyászterem ajtaját borító drapériák és katafalkok sötét anyagából készült zubbonyok, az élénk színű nadrágok kissé különösen festettek.
– Mit gondol? – kérdezte halkan, aggódva Wilkie-t.
– Hát kérem… – vállat vont. – A század övig első osztályú temetés, de talpig katona. Végre is különbözni kell… és a fekete szín… hm… Azt hiszem, nem lesz baj.
De nem sok meggyőződés érződött a hangjában.
– Hát kérem… – mondta Durien rövid, zavart szünet után, aggódó pillantást vetve a kissé türelmetlenül álldogáló századra. – Azt hiszem, meg kell beszélni a vezényszavakat. Illetve…
– A század kiképzése nem tűr halasztást – folytatta határozottan a marsall.
– Ugyan kérem – felelte a sorból Duke of Roswang, a “Levegő Ördöge” -, mit kell sok kiképzés? Mondják meg, hová megyünk, mennyit kell verekedni, vagy kit kell elhurcolni és kész. Na, nem igaz?
– De milyen igaz – helyeselt Toutain, aki egy viharos éjjelen a fél arcát elvesztette.
Wilkie úr felsóhajtott. Renoir hadnagy a fejét vakarta, és a marsall ámultan tekintett Durien századosra, mintha már régen elvárta volna, hogy a fegyelmezetlen bandát megtizedeltesse. Durien elszántan a sor elé lépett.
– Katonák! – kezdte keményen. – Ti beálltatok zsoldosnak, és ezzel köteleztétek magatokat arra, hogy engedelmeskedtek, harcoltok, meneteltek, dolgoztok…
– Bocsánat – szólt közbe halkan, de határozottan Fleur de Bac, a sörhajóhadnagy. – Dolgozásról nem volt szó.
– Egy bizonyos! – tért ki az egyenes felelet elől Durien. – Fegyelemre és rendre van szükség. Vezénylés kell, kiképzés.
– Mondják meg őszintén, hogy katonásdit akarnak játszani – szólt közbe kissé gorombán Wolfram, a mozdonyvezető.
A marsall idegesen, dühösen csapott a kardjára. A százados egy ujjal megtágította a gallérját, és Renoir hadnagy idegesen fújta rezgő orrlyukain át a cigaretta füstjét. Nagy forróság volt és néhányan morgolódtak, hogy meddig állnak még itt voltaképpen?
Az ember megsül…
Ekkor előlépett az egyetlen civil, Wilkie úr, mosolyogva, frissen mosott képével, nyájas kopaszságának derűjével, és azt mondta:
– Bocsánat hogy polgári személy létemre ügyükbe avatkozom, de közlöm, hogy az iménti megjegyzés helytálló. Megmondom őszintén: katonásdit játszunk. Önöket, azért fizeti Sir Yolland, Denham örökös ura hogy katonát játsszanak. Akinek ez a feltétel nem tetszik, az felveheti egynapi zsoldját, kiállhat a sorból, levetkőzhet és elmehet.
Ez igen!
Ezt értették. Világos volt. Senki nem állt félre. Csendesen várakoztak.
– Százados úr – fejezte be Wilkie -, közölje a vezényszavakat.
– Mindenben alávetem magam a marsall úr előírásának.
– No… Istenem… Ezt így nehéz eldönteni – dünnyögte a diktátor, ősz bajuszát tapogatva. – Legokosabb lenne, ha Renoir hadnagy venné kezébe a vezénylést.
– Kérem, ez voltaképpen az altiszt dolga – jegyezte meg hűvösen a hadnagy.
– Nagyon helyes! Nagyon helyes! – horkant fel Durien és máris vezényelt: – Bayonne őrmester!
Nevezett mérsékelt lelkesedéssel előállt.
– No, mi van? – kérdezte.
– A legénység kiképzését ezennel napiparancsba adom!
Szünet.
Mr. Wilkie összehúzott szemmel figyelte az épületes csoportképet. Homályos sejtés villant át az agyán. Itt valami zavar van. Valami nincs rendben. Ha baj lesz, akkor Yolland grófnál vége a költségszámláknak. Ezalatt, kissé vontatottan, a következő beszélgetés folyt le.
– Jelentem maguknak – kezdte katonásan az őrmester -, hogy a káplárok az én ellenőrzésemmel elvégezhetik a kiképzést.
– Csak maga ne protezsáljon másokat – jegyezte meg epésen King Roswang. Ő volt az egyetlen káplár.
– Mindegy, kérem – legyintett türelmetlenül Podvinecz. – A fő, hogy elkezdjük végre.
– Az igaz, de sietni nem kell – intette felettesét a sorból Kratochvill közlegény.
Wilkie úr elérkezettnek látta az időt, hogy ismét közbelépjen. – Állapodjunk meg a mi kizárólagos katonai szóinkban, amelyeket más katonai alakulat nem használt még eddig. Hiszen nincs sok kifejezésre szükségünk, csak “Indulj!” “Állj!” “Vigyázz!” és ilyesmi.
– Elsőrangú! – kiáltotta Durien. – Igazán okos. Keressünk hát megfelelő vezényszókat.
Mindenki fellélegzett. Legalábbis a tisztek és Bayonne altiszt.
Ezután aránylag gyorsan ment minden.
Különös, de ügyes módon választottak vezényszavakat… A marsall megkérdezte legényeit, hogy tudnak-e kártyázni? Közfelkiáltással beismerték!
– De én nem játszom – jelentette ki Fleur de Bac. – Dolgozásról és kártyáról nem volt szó.
– Nem is kerül sor ilyesmire. Azt hiszem, a kártyakifejezések közismertek és parancsszerűen rövidek, hiszen a krupié is vezényelni szokta a játékot – oktatta embereit bölcs szaktudással a marsall.
Mit részletezzem? Rövidesen sor került a kiképzésre, és mire odagördült a zirzini hangár elé Dirndel a kocsival, amelyben Yolland gróf úr foglalt helyet, egy feltűnően toprongyos, de igen csinos hölgy társaságában, a marsall mindent túlharsogva, keményen kiáltotta:
– Ruzsenoár!
Feszes vigyázzba álltak.
– Fetvozső!
Egyszerre megindultak, és felharsant az Aida.
Miután elvonultak a kocsi előtt, a marsall hangja nyújtottan süvöltött végig a síkon:
– Rien… Növaplü!
Egy zörrenéssel állt a század, és elhangzott egy újabb vezényszó, amely kártyás nyelven azt jelentette, hogy Podvinecz marsall minden tétet tart.
– Bankuver!
Valamennyien az orruk fölé, a sapkaellenzőjükhöz rántották tenyerüket, mintha a távolba néznének. Ez volt a tisztelgés! A gróf rémülten húzódott hátra a kocsiban, és Strudl úr elhűlten suttogta:
– Déz ganze gsindl isz náris gvoán…
3.
Wilkie úrnak leckét adott fel a sors: Ki ez a nő? A nő eltűnt a hangárban és neszesszerjéből (amelyet ugyancsak megmentettek az autó romjai közül) valami fésülőköpenyfélét vett magára, rendbe hozta haját, kipúderezte az arcát, azután elvonult dohányozva a vigyorgó arcvonal előtt.
Közben Sir Yolland megismerkedett a tisztikarral és meghallgatta Renoir hadnagy jelentését, majd Wilkie úrral tanácskozott.
– Különös társaságnak látszik. Maga alkalmasnak tartja őket a vállalkozáshoz?
– Sir, az idegenlégió egy századosa személyesen intézett mindent. A felelősség tehát az övé – felelte diplomatikusan. – Azt hiszem, azonban, hogy Durien százados nálunk is beválik, ha a Francia Köztársaságnak megfelelt.
– Hm… Nem szeretem, ha többes számban beszél rólam. De mindegy… Akkor egy órán belül induljunk.
– Önnek is egyenruhát kell vennie, Sir.
A gróf megijedt.
– Csak nem képzeli, hogy én…
– Sir… ha egy civil száz katonát vezet a Szaharában, az kissé feltűnő. De kell a tekintély miatt is egy uniformis. Így is nehéz volt az embereket fegyelmezni, most képzelje el, Sir, mennyire lehetetlen katonai engedelmességet várni tőlük egy civillel szemben.
Meggyőzte a grófot és bevezette a hangárba, ahol egy gyönyörű, fehér, de aranysújtásos egyenruhát mutatott. A gróf felvette, és nem sejtette, hogy az öltözék nemrégen még egy tűzoltótiszt kimenőruhája volt.
Kopaszon és monoklival elég furcsán festett benne a gróf, de ha feltette a parafa kalapot, a hatás kedvezőbb volt. Csak a magas szárú lakkcsizmát találta kissé meleg viseletnek a sivatagi túrához, de végre is konflison megy. Miután a tűzoltónak nincs kardja, Wilkie úr beszerzett kéz alatt aranyozott, fekete tokkal egy tengerésztiszti kardot a múlt századból.
Ezalatt befogták a ponyvás szekereket. King Roswang és családja: Duke of Roswang, valamint Izabella őrvezető kiváló szakembereknek bizonyultak ebben a munkakörben. Húsz évig járták szekéren a világot, amíg a szeszélyes Pipi meg nem ette a nézők egy részét.
Néhány katonaviselt egyén valahogy felszerelte az öszvéreket, a mechanikus üzembe helyezte a páncélkocsit a hűtőszerkezettel, és egy óra múlva indulásra készen állt a század, és Yolland gróf, a marsall unszolására, rövid beszédet tartott:
– Tisztelt közlegények. Maguk egy angol úr igazságáért fognak menetelni és harcolni. Aki önök közül elhalálozik vagy megrokkan, az bizonyos lehet benne, hogy gondoskodni fogok róla illetve hozzátartozóiról. Addig is üdvözlöm valamennyiüket, köszönöm a közreműködést, és bízom vezetőjükben, Podvinecz marsallban, valamint Durien századosban, akik az önök zömét képezik…
– Éljen! – harsogta Wilkie úr és valamennyien éljeneztek. Ezután a gróf odalépett Miss Elsworthöz, aki édesdeden pihent egy aknavetőn.
– Kíván még valamit tőlem, Miss Elsworth? Mindent megteszek, ami módomban áll, de nem vihetem tovább magammal.
Nem felelt. Hangtalanul és impertinensen fütyörészett.
Közben kivezették Podvinecz marsall lovát. Az állatokkal sok baj volt. Megszokták már az állandó pihenést, és nehezen akaródzott nekik elindulni. Különösen az öszvéreket szidták és ütlegelték sokáig.
– Tehát? – kérdezte a gróf. – Mit tehetek önért, Miss Elsworth, mielőtt továbbmegyünk?
– Semmit, Sir – mondta a nő gúnyos mosollyal, ami Oliver Yollandot sértette. – Egyáltalában semmit. Látom, hogy a félelem alapjaiban megrendítette önt.
– Félelem?… hogy érti ezt, kérem!?
A leány hangosan, jóízűen felkacagott, és a gróf, maga sem tudta, miért nagyon megharagudott rá.
– Mondja meg… hát hogy… minek tulajdonítsam ezt a… derűt?
– Kedves Sir Yolland, amióta megismertem, csak azt tapasztalom, hogy megijedt tőlem. Hát jó. Most már nem rémítgetem tovább. Ne féljen, kedves Julius Caesar, a kislány nem eszi meg.
És ismét hangosan nevetett. A gróf egészen kijött a sodrából. Csúfolják itt, mint valami bohócot!
– Összetéveszti a félelmet a tartózkodással. Nincs szerencsém önt ismerni, Miss Elsworth vagy Morgenstern… miután az adatai kissé ellentmondanak.
A gróf megigazította monokliját. A leány ásított és legyintett, ezután felállt.
– Hát, viszontlátásra, Sir, köszönöm a kedvességét, és nekivágok a sivatagnak gyalog.
Ez is micsoda marhaság. Elhitetni, hogy nekivág a sivatagnak gyalog. Víz és élelem nélkül. Na jó.
– Igen? Akkor nem tartóztatom, Miss Elsworth.
A nő hűvösen biccentett, mintha egy útkereszteződésnél búcsúzna és ment. A sivatag felé.
Gyalog!
Fésülködőköpenyben!
Tíz lépést sem tett, és visszafordult.
– Különben… meleg van. Azt hiszem, okos lesz, ha még pihenek kissé.
– Dühösen visszajött, és ismét leült az aknavetőre. Cigarettára gyújtott.
A gróf megsajnálta.
– Ha őszintén megmondja, hogy hová akar menni, akkor én elviszem magammal.
– Csak a legközelebbi oázisig. Ennyit megtehet. Úgysem tudnék továbbmenni Önnel, hiszen csak rövid autókirándulásra készültem, nincs velem semmiféle holmim. A legközelebbi oázisból sürgönyzök egy ismerősömnek, aki utánam hozza a bőröndömet és a karavánomat.
– Saját karavánja van? – kérdezte őszinte elismeréssel a gróf.
– Igen! Talán kételkedik abban, amit mondok? Hát hazudtam én már önnek?
Sir Yolland elpirult, és lesütötte a szemét. De nem felelt. Mit is felelt volna?
Később, amikor odább ment, látta, hogy a leány egy kis reszelővel a körmeit ápolja…
4.
Mr. Wilkie lépett a grófhoz, és figyelmeztette rá, hogy a vörös aktatáska őrizetlenül maradt a kocsiban.
Sir Yolland ugyanis elhatározta, hogy nem hagyja a bőröndjében, hanem állandóan magánál fogja hordani. Éjjel-nappal. Különösen, mióta befejezett tény lett, hogy Miss Elsworth is vele tart. A kocsiban ugyan közelebb van a táskához a hölgy, de viszont a gróf szeme láttára mégsem kaparinthatja meg.
– Elég gyorsan és ügyesen állította össze ezt a különös századot – jegyezte meg elismerően a gróf. – Majd meglátjuk útközben, hogy mire megyünk velük.
– Bocsánat, Sir, de éppen ön az, aki a többes szám ellen általában tiltakozik. Miért mondja: megyünk?
– Azt hittem, részt kíván majd venni a vállalkozásban. Vagy nem?
– A lelke szeretnék lenni vállalkozásának – felelte. – A kis hadsereg tökéletes, de valami hiányzik. Elképzel ön egy modern hadsereget Intelligence Service nélkül?
– Hogy érti ezt? – kérdezte Sir Yolland, kutató pillantást vetve a szervezőre.
– Mialatt önök menetelnek a Szaharában, én éjjel-nappal ott ülök rendíthetetlenül a Mammunia Szállóban, egy rövidhullámú adó mellett, és informálom a századot. Megfigyelek, híreket szerzek, szóval elvégzem egymagam a titkosszolgálat munkáját, mert ha önről van szó, Sir, akkor nem ismerek fáradtságot.
– Köszönöm, de ennyi áldozatot nem kívánok. Nem kell törnie magát a hotelban. Csak jöjjön szép kényelmesen velünk Szenegáliába. De ha szívesebben marad a hotelban, én nem erőltetem.
– Szívesebben vállalnám…
– Nem fogadhatom el a kedvességét. Csak olyan szolgálatot vehetek igénybe amelynek a költségeit viselem. És erre a marokkói tartózkodásra… hogy is mondjam… hát… nincs fedezet a költségvetésemben… Azt hiszem, megért, Wilkie úr!
Wilkie úr megértette. Ő már eleve úgy határozott, hogy a szállóban végez majd valami tisztet, ami fáradságos, és mégis ágyban lehet reggelizni tőle. Ez az elhatározás csak erősödött, amikor lassanként megismerte a tiszti és altiszti kart. De hát a költségszámla… Kimaradni ebből az ügyből nem lehet és…
– Azt hiszem – felelte végül -, hogy követem önt, Sir, bár nem tudom, milyen rangban.
– Hm… Mi volt ön a háború alatt?
Mr. Wilkie lesütötte a szemét.
– Számvevő altiszt. – Rövid, kínos szünet után folytatta. – A kettőskönyvvitel szerepe igen jelentős a hadviseléseknél.
– Hát jó… izé… legyen maga tartalékos… könyvelő… Kinevezem…
– Tolakodónak tartana, Sir, ha megkérdem, hogy a hölgy milyen minőségben tart velünk?
– Tolakodónak éppen nem tartanám, de kíváncsiságát nem mentené semmi. – Rövid gondolkodás után hozzátette: – A hölgy Miss Elsworth, autószerencsétlenség érte, és családtagjai miatt aggódik. Többet én sem tudok róla.
Polchon főhadnagy lépett hozzájuk, akire az egyetlen megmaradt tiszti uniformis jutott, és ez különösképpen a Szibill című dalműben szereplő nagyherceg festői jelmeze volt, egy portássapkával kiegészítve.
– Szíveskedjék beszállni, Sir – jelentette -, indulunk.
– Mi? – kérdezte csodálkozva a gróf. – Ki adta ki a parancsot?
– Miss Elsworth – felelte a vörös körszakállú.
5.
Miss Elsworth a kocsiból integetett feléje, és vidáman odakiáltott:
– Siessen, Sir, mert itt hagyjuk. Nincs idő várni!
A menetoszlop már állt. Ferdén és rendetlenül, de állt. És ez volt a fő. A katonák lármás beszélgetésbe merültek, és a lovak olykor el-elindultak a szekerekkel.
Az őrmester látta, hogy a marsall a sor elején felemeli a kardját, de más nem vette észre a kommandót. Bayonne gyorsan nagyot ordít.
– Halló! Indulást vezényeltek.
– Mi történt?! Mi van? – sietett hozzá az ordításra egyszerre öt-hat érdeklődő a sorból, és körülveszik.
– Mindenki menjen a helyére – üvölti Bayonne dühösen. Többen visszamentek, de új érdeklődők jöttek helyettük, zsivaj, zaj. Bayonne üvölt. Közben néhányan észrevették a magasba emelt kardot és elindultak. De igen sokan éppen visszafordulnak a konflis felé, amelyben a hölgy ül, így azután egy szakasz a földre esik, amiből parázs verekedés alakul ki. Renoir hadnagy szigorúan futkos, köhög és kiabál:
– Miért nem indulnak Kratochvill közlegény úr! Induljon el már, az isten szerelmére, hát nem hallja, hogy vezényeltek?!
Nagy lökdösés, ordítozás után végre mennek. A század kis csoportosulások alakjában halad, és néhányan a katonás hangulatban énekelni kezdenek. Sajnos, minden előzetes megegyezés nélkül, Tehát ahányan vannak, annyifélét. A trombitás viszont változatlanul az Aidát fújja…
Nyolcadik fejezet—>>>