1.
A hotelban másnap egy hírnök várta. Körszakállú, bajusztalan, vörös, gorillaszerű ember, görbe lábbal és olyan lapos arccal, mintha tészta lenne a nyakán fej helyett. Összecsapta a bokáját:
– Polchon hadnagy alázatosan jelentkezik.
– Ah, ah… És hol hadnagy ön?
– Sir Yolland seregében. Futárnak küldött a vezérkar. Minden készen áll. Várjuk, hogy bejelentse magát, és díszszemlére jelentkezzen. Már együtt az összes pofa. Csuda jó katonák. Tisztek és közlegények.
Polchon hadnagyból úgy dűlt a vöröshagyma és a pálinka odőrje, hogy a gróf megtántorodott, mintha találat érte volna.
– Ön hadnagy volt valamikor?
– Mint hadnagy szereltem le a légióban. Becsületrendem, elsőrangú vitézségi érmem és haslövésem van. Kiváló katona voltam, és csak saját kérésemre állt el tőlem a köztársaság. Azt üzeni Wilkie vezérőrnagy…
– Kicsoda, kérem?
– Wilkie vezérőrnagy úr!
– Hm… hogy néz ki az a vezérőrnagy?
– Alacsony, kövér pasas, kopasz, és nem tudja, hol lakik az úristen, de nagyon kedves. Ő üzeni önnek, hogy én meg egy másik tiszt, az ön holmiját Sir, holnap leszállíthatjuk az ütegen.
– Mi van kérem? – kérdezte egyre halkabban Oliver Yolland.
– A vezérőrnagy, az a kövér pasas, kéz alatt vett valami páncélautót, ágyúval, amiben sok minden elfér, és jól járja a sivatagot.
Denham örökös ura lassanként belenyugodott a különös katonai ügyekbe.
– Majd estére összeírom, hogy mit szállítson el – mondta. – Én azt akarom, hogy a Szahara ne jelentsen különös változást az életkörülményeimben. A titkárom gondoskodik, hogy bort, whiskyt, teát, cigarettát és illusztrált lapokat vigyenek az… üteggel.
– Alázatosan: elvisszük. Kéreti még, az a bizonyos úr, hogy tessék meghatározni a járművet, amivel vezetni fog bennünket. Ő nem akarta kiválasztani. Azt üzeni, hogy ha akarja, Sir, legyen teve vagy ló, vagy bármilyen állat.
– Legjobb lenne valami homokfutó, izé… vagy ilyesmi… Szóval szerezzen kocsit.
– És honnan parancsol elindulni Sir? Mert Marokkótól még jó darabon vasúton mehet. Mi valami Zirzin nevű porfészek mellett táborozunk egy üres hangárban, amit az az úr kibérelt.
– Az utolsó vasútállomásnál várjon holnap a kocsival. Meddig utazhatok innen vasúttal?
– Ain-Sefráig. Ott várom majd a járművel. Szóval, kocsi vagy ló?
– Eh…Amit akar, kocsi vagy tricikli… olyan mindegy, csak kényelmes legyen. És mondja meg, hogy a kinevezéseket, majd… szóval, a tiszteket lehetőleg… jobban megválogatnám, mert izé… azt nem lehet csak úgy, hogy akárki.
– Ez az én véleményem is, Sir. Néhány pasas nem éppen kellemes úri pofa.
Sir Yolland néhány másodpercig tanácstalanul nézett Polchon hadnagy vörös körszakállába, tésztaszerű arcába, amelyen úgy feküdt a tömpe, vastag orr, mintha egy paradicsomot helyeztek volna oda.
– Igen… Én is azt hiszem. Hát viszontlátásra, és igazán örültem, meg mi… majd a titkárom ad valami alkoholt hadnagy úrnak… Vöröshagymám sajnos nincs.
Polchon elment.
A gróf kissé nyugtalan volt a csapat miatt. Hm… Ez a Polchon tipikus matróz. De mit lehet tudni? A légióban matrózból is lehet tiszt.
Lement az utcára. Maga sem tudta, miért, kissé izgatott volt. Idegesítette valami. Vett egy doboz cigarettát, ácsorgott a Kutubia mecset előtt. Fél hat. Nézd csak, a Café Royal… Itt kellene találkozni azzal a Morgensternnel. Szerencsére leleplezte. Most legalább nem megy be ide, és nem csaphatja be továbbra is az a hölgy…
De miért ne menne be? Nevetséges. Nem ijed meg egy hölgytől akkor sem, ha ilyen Mata Hari az illető. És végre is okos taktika, ha bemegy. Igen. A helyzet az, hogy okos taktikából megy be! Mert ha elárulja a nőnek, hogy felfedezte a hamis nevet, rájött a csalásra, akkor ez a Harlington új szélhámost küld a nyakára. Azt esetleg nem ismeri fel. Inkább legyen ez a közelében, aki már nem veszélyes, mert hiszen felismerte.
Belépett a kávéházba. Nem látta a nőt. A környékbeli tornyokból egymásba folyt a müezzinek gurgulázó éneke. Egy teve is bőgött valahol, és nagy port vert fel négy elefánt, amint sebes csoszogással haladtak az úton. Hű, micsoda forróság! Mindegy. Megvárja a nőt. Ne sejtse, hogy rájött valamire.
Leült és várt. Teljes két órát. De a nő nem jött, és Sir Yolland igen rosszkedvűen ment haza.
2.
Polchon ezalatt utánanézett a járműnek. Kint Mellahban, az arab városban épp elég fuvaros szállító meg ilyen van. Polchon csakugyan matróz volt. De nyugodtan ajánlkozott, amikor hallotta, hogy leszerelt légiós tisztet keresnek egy expedícióhoz. Szerzett hamis papírokat. Podvinecz marsall nem is kutatta nagyon. Felvette tisztnek. Polchon tudta, hogy megállja a helyét. Menetelni, kommandírozni tud, ami meg a szaharai ismereteket illeti: lesz ott igazi tiszt is, aki ért hozzá, ő meg majd utánozza mindenben, ráhagyja, amit mond és kész.
A nagy melegben azután az ember betér egy kis italra valahová. Épp itt ez az elsőrangú hely, talán még verekedés is lesz. Ki tudja? Bement egy italra. Verekedés nem lett, de más fajtájú szórakozásra nagyszerű alkalom adódott. Egy arab cipőfoltozó, egy hivatásos orgyilkos és két csodadoktor tartózkodott éppen állás nélkül a helyiségben. Ezek hívták kártyázni. Polchon nem sokat törődött tiszti tekintélyével, és közéjük ült. Ezer frankot adott át Pidgin, a gróf titkára, jármű vételére. De az ördög látott még ilyent! Hogy a három partner is hamiskártyás volt, ez nem jelentett semmit, hiszen kiegészítették egymást. De úgy látszik, ellene dolgozott a sors, mert negyedóra alatt elveszítette a pénzt.
– No, most mehetek a víz alá – mondta dühösen. – Oda a friss rangom.
– Mifene? – álmélkodott az egyik csodadoktor.
– Sikkasztottam. Más pénzét játszottam el.
– Na és. Az baj?
– Nem volna baj, de egész jó állásom volt. Hosszú lejáratú, úri munka. Nekem való. Lehet jól öltözni hencegni meg verekedni, és most vége. Kardomra mondom, hogy sajnálom.
– Mit kellett volna venni a pénzen? – érdeklődött jóindulatúan a hivatásos orgyilkos.
– Járművet. Akármiféle járművet. Amivel a sivatagba kocsikázhatott volna egy hibbant angol, a felettesem.
A cipőfoltozó tűnődve simogatta az állát:
– Megvan – kiáltotta aztán. – Gyerünk Strudl úrhoz. Ő boldog lesz, és te meg vagy mentve. Kár lenne, ha az ezer franknál többet veszítenél. Jó hamiskártyás vagy, és talán nem is nyertünk volna tőled, ha szintén ismered hátulról a lapokat. Segítünk rajtad.
– Úgy van! – hagyta rá a csodadoktor is. – Ha ezer frankot nyertünk, akkor illik viszonozni valamivel. Kifizetjük a pálinkádat, összeteszünk neked néhány frank készpénzt, és Strudl úr kiránt a bajból a kocsival.
Polchon könnyekig meghatódott. Kedves gyerekek. Útközben kiderült, hogy Strudl úr a háború után jött el Bécsből. A Graben nevű gyönyörű úton állt kocsijával és címeres szürke kalapjával. A régi császári uraságokat fuvarozta. Szerencsétlen módon került Afrikába. Egy részeg tőzsdés fogadott hogy konflison megy Bécsből Algírba. Legendás gazdag ember volt. Az Operánál részegen beült Strudl úr kocsijába, és hanyagul azt mondta: “Vigyen, barátom, Algírba, az Európa Szállóhoz.”
Strudl úr ment, ment, és a gazdag úr bekerült az újságokba. Strudl úr izgatottan számolta a kilométereket. Ilyen fuvar ritkaság. Hajón vitték át őket a tengeren, és az Európa Hotel előtt megálltak. A tőzsdén itt belenézett a lapokba, látta, hogy pánik volt a bécsi börzén, és ő már koldus. Minden vagyona az, ami a zsebében van. Az utas csakúgy, mint valami bécsi csibész, bement a hotelba, és egy másik ajtón távozott. Másnap reggel Strudl úrnak már feltűnt, hogy az utasa még nem jön ki a szállóból. Bement, és itt megtudta, hogy becsapták. Tíz osztrák schilling volt minden vagyona. Talán hazamehetett volna valamiféle segéllyel, de a szégyen, az elkeseredés itt tartották. Azóta is itt él. Csak Marokkóba vetődött az idők folyamán. Egy tevekölcsönző arabnál “tréner” lett, ahogy ő mondja. Vakarja, mossa és veri a dromedárokat. Hajdani konflisa a szemétdomb mellett áll, és régi bőrülésén széna van felhalmozva. Tizenöt év előtti gebéje ott búsul az istállóban, keshedten. Vörös, vaksi szemeivel mélán bámul maga elé. A Práterről meg az Augartenről álmodozik, és eszi a rossz afrikai szénát. Ott lóg mellette egy galambszürke kabát és a kokárdás cilinder, az ostor, a pantalló, meg a ráncos felleghajtó köpeny, amit Strudl télen kerített a nyaka köré, hogy a Reichsbrücke felől fúvó szél ne csapkodja az arcába a jeges pelyheket. Bizonyára erre gondol Dirndel is, a vedlett bordájú osztrák Rosinante.
Strudl úr meghallgatta az urakat. Éppen egy rudat faragott ingujjban a szemétdombon ülve. A rudat egy tevenyereg abroncsának szánta.
– És hová kell vinni az a bolondos úr? – kérdezte különlegesen rossz kiejtéssel.
– A Szaharán át, valahová Szudánba.
Vállat vont.
– Szudán? Különben mindegy, hol van. Mir ist dez Wurst… Nagy fuvar, jó fuvar, csak egyet kötök ki fixre. Nekem minden megállásnál kifizetni a taxamétert, mielőtt tovább kucsérolunk.
– Ez olyan gazdag elmebeteg… – magyarázta Polchon.
– Nix gazdag. Én csináltam egy fuvar Bécsből Afrikába, és a pasas meglógott. Az is volt gazdag. Egy börziáner.
Végül megállapodtak, és Strudl úr hozzáfogott, hogy ismét rendbe hozza a konflist.
3.
– Sir Issiez of Harrington lord – jelentette a lakáj.
– Kéretem… a Sirt – mondta Yolland.
Harrington, a másik pénzkirály, vasutak, bányák, tenger, levegő, szén és hajózási főrészvénypakettek tulajdonosa jóval öregebb volt, mint Sir Yolland, de látszólag barátságosabb.
– Sir Yolland… – üdvözölte kis főhajtással.
– Örülök, Sir… foglaljon helyet – felelte a gróf.
Szünet.
– Azt hiszem, leghelyesebb, ha őszintén beszélek: ön, Denham örökös grófja, afrikai olajérdekeltséget keres. Afrikában eddig nem keresztezte senki az Oil Company útját. Ennek dacára sem akarom megakadályozni a tervét, elütni jogos tulajdonától. Ezért felajánlom, hogy az afrikai leletét illetőleg létesítsünk közös társaságot.
Szünet.
– Sajnos, hát… hogy is mondjam… – kezdte Denham örökös ura – megtisztelő ajánlata pillanatnyilag nem kedvező. Az ön igen tisztelt monopóliuma nem nyugszik jogi alapon, és én magam akarom… Szóval… kitűnő kedvességét nem alkalmazhatom. Igazán nem…
Szünet.
– Ez esetben megakadályozom önt abban, Sir, hogy Afrikában megvesse a lábát…
– Nem hiszem, hogy ez sikerülne önnek, Sir.
Szünet.
Harrington felállt és meghajolt.
– Viszontlátásra, Sir Yolland. Igen örültem a szerencsének.
– Kitüntetett ez a megtiszteltetés, Sir Harrington.
A lépcső aljáig kísérte vendégét.
Harrington egy emelettel lejjebb lakott, és szobájába érve, utasította a titkárt:
– Lépjen érintkezésbe Szokoloff-fal, és állandóan tartsa fenn az összeköttetést vele. Én még ma elindulok embereimmel El Goleába.
4.
Vacsora után a gróf éppen a szobájába készült. Ezen az estén nyomottnak találta a lakosztály levegőjét, és a szálló gyönyörű pálmakertjében étkezett. Pedig itt dzsesszbend szólt, amit nem szeretett. Már menni készült, amikor egy hölgy ült le villámgyorsan az asztalához.
– Kérem, ne mutasson meglepetést, figyelnek bennünket.
Az állítólagos Miss Morgenstern volt, egy nem létező követség kitalált titkárának az álhúga. De most is olyan elképzelhetetlenül gyönyörű! Csak piros ajkai vannak nyitva, és kissé liheg izgalmában.
– Foglaljon helyet – mondta elkésve a gróf.
Fehér frakkos zenészek most egy halk tangót kezdtek játszani. A száraz évszak elején sokszor tér vissza az elviselhetetlen délnyugati szél, az emberek mélyen sóhajtoznak, a szép ívlámpákat pókhálószerű köd veszi körül, és az arcokon ragadós pára ül fényesen. Talán ezért sóhajtott akkorát a gróf, vagy az is lehet, hogy eleve látta már, milyen szokatlan, hétköznapi módon rombolja le ismét a leány, aki egy nem létező követségen működő légből kapott titkár képletes húga az ő régi, jól megalapozott, fenséges, mitikus, angolosan úri nyugalmát.
– Ha lehet, kérem, mosolyogjon, mert figyelnek bennünket – mondta előre mosolyogva a jó példával, és két olyan fogsor villant fel nedvesen, lámpafények ragyogását tükrözve, hogy Sir Yolland meghökkent. – A múltkor azért késtem el a találkozót a Café Royalban, mert figyeltek engem.
– Nagyon érdekes, de hát… ennek van… némi izé… alapja…
– Önt is figyelik. Már tudják, hogy mi szövetséget kötöttünk.
Denham örökös urát köhögés fogta el, és nemcsak a monokliját, hanem a szivarját is az asztalra ejtette.
– Tessék?!
– Hát még nem mondtam, Sir? Szövetségesek vagyunk. Segítek önnek a petróleum felkutatásában. Megtaláljuk! Elhatároztam, hogy az ön pártjára állok!
– Nagyon kedves… igazán. De összetéveszt egy petróleumkutatóval, kedves… Miss… Miss… hát ahogy mondta…
– Ha megengedi, Sir, itt fogok feketézni.
– Talán, ha figyelik… mégis biztonságosabb lesz a lakosztályában.
– Ó, én nem félek. Garcon! Egy feketét.
Sir Yolland tanácstalan volt. Törölgette a monokliját, és shockirozva, merev tekintettel hátradőlt a széken, hogy így is fokozza a távolságot, olyan dölyfös visszautasítással, mint egy hindu bálvány. De úgy látszik, mindez nem zavarta a holdbéli követség kitalált titkárának képzeletbeli húgát, mert vidám mosollyal cigarettára gyújtott.
– A múltkor nem jöttem el a Café Royalba, mert a nyomunkban voltak. Most azonban nyugodtan beszélhetünk.
– Az előbb azt mondta, figyelnek…
– Én??! De Sir! Vagy mondtam? Igen, lehet, az előbb még figyeltek. Csakugyan. De ez megszűnt.
– Megszűnt?
– Meg. – Érezte, hogy kissé sok, amit tesz, hát nyomban mosolyogva mondta: – Higgye el, kérem, csacsi nő vagyok, de hazudni nem szoktam. Apám ügyében intézkedett, Sir?
Sir Yolland elpirult a nő helyett.
– Kérem, én azóta megtudtam, hogy ön, Miss, hogy izé… nem a valóságot közölte velem… hogy hát így mondjam… Ön nem volt hivatalos a bálra, nem követségi titkár a bátyja…
Azt várta, hogy a leány elsápad, elpirul, és gyorsan, zavartan távozik. De hiába várta. A leány elmosolyodott, és kavargatni kezdte a feketéjét, amit a pincér időközben eléje tett.
– Csakugyan rájött? Gondolhattam volna. Hiszen ön olyan okos. – És megint úgy nézett rá, mint ifjú rajongó a nagy költőre.
– Miben lehetek még szolgálatára? – kérdezte fagyosan és a leány áradozva felelt:
– Mindenben…
A gróf ismét elhűlt. Hogy hazudik! Kínos. Ilyen szép, fiatal nő…
– Az én nevem Anna Elsworth. – És összetette a kezét. – Kérem… mentse meg az apámat! – Miss Elsworth… hogy izé… hogy elfogadjam újabb ideiglenes nevét… Én nem tehetek semmit… holnap útnak indulok. Különben tudom, hogy ha tovább érdeklődnék, kitalálna egy újabb követséget, esetleg egy egész országot is hozzá, és… hát atyákban sem kellene soká gondolkozni… de megkímélem a fáradtságtól, és közlöm önnel, hogy izé… hogy hát én tudom az egész Mata Hari dolgot. Önt, Miss Elsworth, ha elfogadjuk a nevet, önt megbízták azzal, hogy a környezetemben kémkedjék, bizalmamba férkőzzön, és azután, hát… izé… mondjuk, rászedjen, ha nem sértő… Az ellenkezőjéről úgysem fog meggyőzni, és máris sajnálom, hogy Ön mindezt kénytelen lesz letagadni.
A leány sóhajtott.
– Igaza van. Le kellene tagadnom. De nem teszem. Így van, ahogy mondta.
A gróf elhűlt.
– Mi?
– Valóban ezt akartam tenni. A bizalmába férkőzni. És rászedni. Azt hittem elég lesz, ha hízelgek. Hiszen a legtöbb férfi ostobán hiú és elhisz minden bókot. De csalódtam. Ön nagyon okos, zseniális ember, Sir!
– Óhajt kérem még valamit? – kérdezte most még fagyosabban a gróf, mert megrémült a nőtől.
– Igen. Csak azt, hogy higgyen nekem. Én nem szoktam hazudni… Kérem, ne menjen az istenért! Üljön le! Figyelnek bennünket. Már mondtam.
A lord határozottan felállt.
– Lehet, hogy valóban figyelnek. Ez esetben kockáztatom azt, hogy lássák, midőn a lakosztályomba megyek… Engedje meg, hogy befejezzem a társalgást. Reggel korán utazom.
– Vigyen magával, Sir! Szegény leány vagyok, és atyámat szeretném felkutatni a Szaharában, akit kegyetlenül elraboltak a beduinok.
Sir Yolland megdermedt! Elnémult! Lenyűgözve állt e hölgy fenséges szemtelensége előtt!
– Miss Elsworth, ha feltesszük… Minden részvétem édesatyjáé, balsorsában, de nekem dolgom van, nem tehetek semmit…
– Atyám a kötelesség áldozata! Mint követségi titkár…
Oliver Yolland mély lélegzetet vett.
– Tisztelt fivére a titkár…
– Atyámat helyettesítette eltűnése után, aki követségi titkár Marokkóban!
– Marokkóban nincs követség.
– De követségi titkár van. Vagy a párizsi angol követség titkára nem utazhat Marokkóba?!
– Mit óhajt? – mondta a gróf bágyadtan.
– Önnek útba esik, Sir, Mukhtár oázis, a beduin fészek, ahol atyámat tartják rabságban. Vigyen magával! Nincs pénzem az útra. És nem is merek egyedül… hiszen én olyan félénk vagyok.
– Ez a sajátsága nem tűnt fel… Sajnálom, kisasszony, hogy nem vihetem magammal…
– Igaza van – mondta tragikus egykedvűséggel, és szipogott. – Ön egy egész hadsereggel megy, és mégsem segít rajtam!
– Honnan tudja, kérem, hogy én hadsereggel megyek? – kérdezte idegesen.
– Hát nem mondtam még, hogy valaki egy hét óta nap mint nap kihallgatta a kulcslyukon át?
– Kicsoda?
– Én – sóhajtotta megtörten -, és akkor gondoltam, hogy mi az magának a hadseregével az én atyámat kiszabadítani. Mit számított volna Julius Caesamak, ha megkérik, hogy menjen fel egy szőlődombra, amikor ő az Alpokon is átkelt.
– Az Hannibál volt.
– Mindegy. A fő, hogy angol volt és férfi.
A lord kimerülten suttogta:
– Nem volt angol… könyörgöm…
– De férfi volt!… – És mivel erre a lord nem felelt, hát így folytatta. – Látja, hogy minden vitában nekem van igazam, mégis ellenkezik. Hát rendben van. Ne vigyen. Nem várhat manapság hálát az ember.
– Kérem… – hüledezett – én ezek szerint hálával tartozom önnek?
– Talán nem?! Őszintén bevallottam, hogy ön ellen akartak felhasználni. Őszintén megmondtam, hogy figyelik, hogy alattomos emberek kihallgatják. Szövetséget kötöttem becsületesen csatlakoztam a mozgalmához, amit az olajért indított. És csak azt kérem, hogy szabadítsa ki a fivéremet…
A gróf összerezzent, mintha kígyó csípte volna meg. Atyából fivér lett.
– Kedves kisasszony! Nem kutatom tovább rejtelmes állításait. Titkáromat megbízom, hogy bocsásson rendelkezésére megfelelő összeget az útra. Ezzel leróttam hálámat, és remélem… izé, hát családi drámák alkalmával… esetleg mellőz… mint megmentőt…
– Köszönöm! – felelte élesen. – Nem reflektálok a pénzére. Sem a támogatására. Vegye úgy, hogy nem találkoztunk!
Villogó tekintettel végigmérte Sir Yollandot és elsietett.
A gróf sokáig feküdt nyitott szemmel az ágyában, holott különben mintegy parancsszóra elaludt, amikor akarta, különösen, ha másnap korán kelt.
Az évek, amelyeket a petróleumért folyó harcban töltött el, most először hozták úgy, hogy ő végzi ezt a szerinte alantas munkát: megtalálni és kétségtelenné tenni a leletet. Ennek méltónak kell lenni hozzá. Azt szokták mondani rá, hogy hiú és nagyzási hóbortja van. Mert ő tudta jól, hogy mit pletykálnak a háta megett. De nem törődött vele. Amit ezek a nagyzási hóbortnak vagy cezaromániának neveztek, az végre is minden esetben a Harrington Oil Company vereségével és ennek a Livingstone-nak az eltiprásával végződött. Livingstone nagy olajlelete Mezopotámiában semmit sem ér. Hiába van ott a dús medence, ha a “pipeline”-t, a vezetékcsövet nem lehet lerakni. És miért nem lehet. Mert Sir Oliver Yolland összevásárolta a környező földeket. És azokon nem engedi keresztül a vezetéket.
És ebbe tönkre fog menni az az izé… az a Livingstone… Mert minden vagyonát ebbe fektette…
Lefeküdt.
Azt álmodta, hogy katonái kardélre hánytak egy egész oázist, és a füstölgő romok közepén egyetlen sértetlen épület állt: a marokkói angol követség, amelyben egy szemüveges, ősz úr ült bánatosan, és azt mondta a belépő vaskesztyűs Yollandnak: “Látja, Sir, leányom és húgom Morgenstern, Elsworth Anna mégsem hazudott. Marokkóban azért nincs angol követség, mert velem együtt elrabolták. Mit iszik?…”
– Hét óra van, Sir. – Szerencsére a lakáj felébresztette.
Hatodik fejezet—>>>