1.
Polchon megsérült egy lándzsától, és a sörhajóhadnagy egy kődobás következtében elvesztette két fogát.
Különben senkinek sem történt baja, és fől a vacsora.
– Houben! – mondta az overallos. – Fújjon sorakozót.
Az emberek gyorsan felállnak.
– Búcsúzzunk egymástól. Amit tettetek, azért a nemzet hálájára számíthattok. Derék katonák vagytok. Ti úgy kerültetek ide, hogy Sir Oliver Yolland petróleumát kerestétek. Ezt mondjátok mindenhol. Ha azt hazudjátok, hogy egy francia tiszt vezetett benneteket akkor bezárnak. A viszontlátásra, fiúk. Két nap múlva katonaság lesz itt, és gondoskodnak arról, hogy épségben hazajussatok.
Sorra kezet fogott mindegyikkel.
Polchon előtt megállt egy pillanatra:
– Honnan tudtad te, hogy én Durien százados vagyok?
Most megértették azt a régen lejátszódó jelentet, amikor a vörös szakállú matróz egy szót súgott az overallosnak, hogy ártatlanságát bizonyítsa. Tudta, hogy Mr. Guliver egy francia százados.
– Ő csak sejtette – szólt közbe a marsall. – Én voltam az, aki biztosat tudott.
– Maga megkínált egy cigarettával – mondta Polchon. – És eszembe jutott a marsall áradozása Durien százados tölcsér alakú albán cigarettáiról. Az öné is tölcsér alakú volt. Odavittem Podvinecz marsallnak, és ő is megerősítette a gyanúmat.
Ezután csapra vertek egy hordót.
Az overallos Renoirt kereste, aki már lábadozott.
– Mary – mondta a “tisztnek” -, ostobaság volt, hogy eljött ide. És mégis azt hiszem, most jobban szeretjük majd egymást…
– Hát… hát megbocsát… nekem?
Megölelte.
– Nem is haragudtam. Csak úgy éreztem, hogy nem lehetek boldog egy nővel, aki nem érzi át, mit jelent a katonáknál a kötelesség. De azt hiszem, most már látta, tapasztalta… most már megérti.
– Ó… nagyon értem. – És a vőlegényéhez simulva megismételte. – Nagyon…
– Most gyerünk.
Szépen csendben elindultak. Utánuk hangzott a mulatozók lármája.
Nem mentek messzire. Ahol az erdei út a sivatagba torkollt, egy hárommotoros repülőgép szállt le, és beültek.
A gép megindult észak felé.
– Ó, Jules – sírta a lány -, olyan ostoba voltam. Ugye igazán megbocsátasz nekem?
– Mindent elintézünk a lovagiasság szabályai szerint, főhadnagy úr.
Boldogan megölelték egymást, és a gép már olyan magasan szállt, hogy a Szahara nem látszott alattuk…
2.
Sir Yolland megtört, fáradt lélekkel fejezte be az útját. Amikor Kratochvill rémülten jelentette, hogy regénye helyett egy rejtélyes iratot talált a mappában, a gróf tisztában volt azzal, ami történt.
Az overallos egyszer a sátrában járt a mappával, és amíg ő aludt, azalatt elcserélte a regényt az okmányokkal. Egyik holló kivájja a másik szemét.
Keserűség szorította a torkát. Megjárta hát a soknevű hölgy.
És jó éjszakát ennek a nagyon, nagyon szomorú históriának…
3.
Miután megérkezett Marokkóba, közölte a személyzettel, hogy senkit sem fogad. Csak egy napig akart még Afrikában pihenni.
Elég, elég. A tengerre fog menni. Egy évre… Igen… Egy évig a hajón lesz, és semmit, senkit nem lát, csak a tengert.
– Mr. Wilkie – jelentette a komornyik.
– Mondja meg Mr. Wilkie-nek, hogy a titkáromnál rendelkezésére áll előlegezett költségeire kétezer font, de semmi esetre sem fogadhatom. Semmi esetre.
– Mr. Wilkie-nek olyan közlendői vannak…
– Sajnos, ahogy mondtam.
Andreas kiment.
A gróf az ablaknál ült. A komornyik visszatért.
– Mr. Wilkie kijelentette, hogy ha nem fogadja, Sir, akkor főbe lövi magát itt az ajtóban.
– Kérem… Ha semmi esetre sem jöhet szóba más lakosztály bejárata… de csakis ebben az esetben… szívesen látom Mr. Wilkie-t.
És jött. Soványan, barnán, de vigyorogva, a kis ember.
– Foglaljon helyet, Mr. Wilkie. Nem akartam megbántani, de kifárasztott az út. Magányra vágyom.
– Sir, miután a lakájtól tudom, hogy nem olvas lapokat, kénytelen voltam betörni önhöz, amiért igen szomorú vagyok.
– Nem vigasztalhatom, sajnos, semmivel!
– Viszont jelentést kell tennem. Tudja-e, Sir, hogy az egész világ Harlingtonon mulat?
– Hm… Igazán? – kérdezte fanyarul.
– Odacsődítette a sajtót Urungiba, vagyont fizetett a varázsló törzsfőnöknek, és kiderült… bocsánat… hahaha…
– De Mr. Wilkie!…
– Nem bírom nevetés nélkül! Ilyen szélhámosság még nem volt! Az urungi főnök összejátszott a mérnökünkkel, a fúrótorony alatt egy tartály volt, amit távolról egy pumpa… hahaha… ezer bocsánat… Szóval, a feltörő petróleum nem a földből lövellt… hanem pumpával… hahaha… nyomták fel… hahaha… a sajtó előtt… az egyik szakértő… megállapította, hogy hahaha…
– De kérem…
– Sir! Finomított olaj lövellt ki a földből!
Erre a gróf is elképedt. Azután az arcát lassan pirosság lépte el. Istenem… Ha a leány nem lopja el a táskát, akkor most rajta nevet a világ… Ő megy oda… Nem is tudta, miért ver olyan sebesen a szíve.
“…Ó! Bolond Yolland gróf. Hát azt hiszed, hogy a leány nem lopni akart, hanem megmenteni téged?… Öregszel…” Ezt mondta magának.
– …A fúrótorony alatt tartály volt… hónapokkal előbb készültek a csalásra… A mérnök is az ő hahaha… emberük volt…
– A… az én mérnököm?…
– Fen… dehogy, kérem! A mérnök és a fekete urungi főnök egy szélhámos társasághoz tartoztak. Ötezer fontot öltek bele az előkészületekbe… hahaha… de megérte… Ötvenezret kaptak. A világ minden lapjában… hihi… benne volt… A néger már árkon-bokron túl járt… az ötvenezerrel és az ön mérnökével… És Harlington ott állt magnéziumfényben, az összecsődített sajtóelőkelőségek között, és a földből finomított olaj tört elő. És jaj… hihi… a Sunday Evening Post vezércikket írt… evvel a címmel: Természetes benzinkút Afrikában. A nap alatt nincs új, de a föld alatt van!… – Ezt kaparintotta el ön elől Harlington lord.
– Nem értem… – dadogta a gróf.
– Sir, egy zseniális ellensége áll az ügy hátterében.
– Livingstone!
– Igen. Livingstone mindenét feláldozta, hogy nevetségessé tegye önt, Sir. De Harlington esett a csapdába. És ez a sajtóhajhász nemcsak Forstert, hanem a legélesebb tollú riporternőt, Miss Mildstone-t is odacsődítette.
– Mi?… Kicsodát?
– Miss Mildstone-t. Aki híres lett Grovescu Adrien révén. Interjút szerzett a veszélyes kémnőtől, szökése közben egy hajón.
– És hogy… hívják?
– Mildstone… De nem ez az igazi neve.
– Van annak a hölgynek egyáltalán igazi neve? – kérdezte lehangoltan a gróf.
– Hogyne. Annak az úrnak a leánya, akit olyan régen nincs szerencséje ismerni, Sir, Anna Livingstone a neve…
4.
A leánya! Livingstone leánya! De hisz akkor tudott az apja tervéről… És csak azért lopta el a táskát, hogy őt…
“Érdekes – gondolta Wilkie -, hogy csillog a gróf szeme, és milyen piros. Talán ivott?”
Nem ivott. De valami furcsa mámorszerű érzés fogta el. Szóval a lány… őt megmentette azzal, hogy a táskát…
– Ez a nő – folytatta Mr. Wilkie – bennünket is rászedett. Megtudtam, hogy Forsterrel megállapodott száz fontban cikkenként. Az volt a feladata, hogy az ön környezetébe férkőzzön, Sir, és helyszíni riportsorozatot írjon a petróleumharcról. És most… ne haragudjon, Sir, amiért erőszakkal betörtem.
A gróf olyan kijelentést tett amit még Sir Yollandtól nem hallott senki.
– Mr. Wilkie! – mondta. – Ön ezentúl bejelentés nélkül is beléphet hozzám, amikor akar.
Befejezés
1.
A gróf csodálkozva tapasztalta, hogy fütyörészik a tükör előtt, mialatt a nyakkendőjét köti. Ugyanis estére az államtitkár várta, akitől eltűnt csapata felől várt felvilágosítást. Azután utazik. Ez volt az utolsó napja a Mammunia Szállóban.
Amikor kilépett a hotelfolyosóra, egy alezredessel találkozott.
Az autós ember!
Megtorpant előtte. Az alezredes is megállt, udvariasan és csodálkozva.
– Mr. Guliver…
– Parancsol? Nevem Durien.
A gróf lehunyta a két szemét, és megfogta a homlokát.
– Óhajt, kérem, valamit? – érdeklődött kedvesen az alezredes.
– Ön… ön azt akarja mondani… hogy nem ismer engem?
– Nem emlékszem, hogy szerencsénk lett volna. Talán Nizzában? Én ugyanis tegnap este érkeztem meg a szabadságomról. A Riviérán üdültem.
A gróf a cipője orrát nézegette és bólogatott.
– Csakugyan… bocsásson meg, alezredes úr. Most látom, hogy tévedtem. Az illető, akire emlékeztet, sokkal magasabb, mint ön… Sajnálom…
– De kérem, igazán örültem – mondta az alezredes udvariasan, és melegen megszorította a gróf feléje nyújtott kezét. Sokkal melegebben, mint amennyire a beszélgetés indokolta.
Az alezredes mellén egy vadonatúj katonai becsületrend is fityegett…
2.
A gróf csak az államtitkártól tudta meg az igazságot, amikor kettesben maradtak egy szalonban: meghallotta, hogy csapatai leverték Kinibalut.
– A derék fiúk – mondta az államtitkár – már útban vannak ép egészségben. Majd kapnak valami jutalmat az államtól.
– Én természetesen éppúgy megfizetem, amit ígértem, mintha célhoz értem volna. Szóval, gondom lesz rájuk.
– Igazán nagylelkű.
– Azután itt van egy százados, aki a szabadságán Nizzában olyan hősiesen üdült, hogy alezredes lett, és becsületrendet kapott…
Az államtitkár elgondolkozva nézte, a körmeit.
– Kitűnő ember.
– Az bizonyos.
– A hotelportás elárulta, hogy Podvinecz marsall és egy barátja visszaélést tervez a százados nevével. De Durien nem zavarta őket a csalásban. Éppen szabadságon volt, tehát civilben és álnéven a háttérből igazította kedve szerint az ügyet. Lassan hatalmába kerítette az ön embereit, és Szudán helyett Kinibalu földjére vezette őket. Előzőleg elmondta nekem, hogy mit akar. Ha baj történik, akkor egy petróleumkutató angol úr a bűnös, de ha kiderül, hogy Kinibalunak nincs fegyvere, akkor megszálljuk az országát. Így történt. Ön, Sir, egyike az öt embernek, akik tudnak az ügy hátteréről.
Mikor leért a kapu elé, konflisba ült.
– Megyünk Angliába, Strudl úr!
– Annyit már nem bír ki a ló. Déz ist doch ká dromedár… Hő…
– Ne féljen! A konflist nem használjuk több hosszú turnéra.
– Hééé! Hőő!… Diendl… Dzu Aas!
És megindultak döcögve.
3.
Denhambe beköltözött az ősz. Az öreg Sir Archibald élt még, de már alig tudott járni. Sir Yolland a postát nézegette. Olvasatlanul dobta el a szerencsekívánatokat. A lapok megírták, hogy petróleumkutató útján a rabló Kinibalu főnökkel elintézte Franciaország számadását.
Nem érdekelte.
Levelek, elszámolások. Kratochvill kézírása. Hálásan köszönik a gróf bőkezű jutalmát valamennyien. Houben és Jordan megnyitották mulatójukat. Fleur de Bac és Toutain hajót vásároltak, és Lucretiának keresztelték, de elhatározták, hogy borús időben nem kártyáznak.
És ez?… Micsoda?
…Johannes Livingstone és Anna Livingstone folyó hó 15-én felkeresik Archibald és Oliver Yolland grófokat…
A gróf sokáig ült a papírral a kezében, aztán felelt. Hogy a grófok szívesen látják…
És 15-én megjöttek a vendégek.
Sajnos, a leány hangja alig változott, és kissé különös volt népiességével az ódon falak között. De a gróf észre sem vette. Ő nem vett észre semmit. Csak nézte a lányt.
– Rémes ember vagy, öregem – mondta Livingstone. – Húsz éve ismerlek, de még most sem tudom, ki vagy.
– Én annál inkább – mondta Anna és sugárzott. – Makacs! Makacs gyerek! Igen, igen, hiába néz, kedves hódító úr! Én azért férkőztem a közelébe, hogy nevetségessé tegyem. Azután én lettem nevetséges… Az apám készítette elő Urungiban a csúfos blamázst, és nekem kellett volna világgá kürtölni. Gyűlöltem, mert úgy éreztem, hogy minden baj maga miatt ér bennünket. Aztán… Egyszer csak nem tudtam gyűlölni… És most ez lett belőle…
– Mi?… – kérdezte mohón a gróf.
A lány elpirult.
– Amikor ott betegen mindent elmondott, és diktálta a levelet… Akkor már… Szóval… Meg akartam menteni… De a riport is kellett, megállapodtam már Forsterrel. Ezért elvittem Harlingtonnak a táskát, és volt riport. Csak úgy zúgott! Az a gazember Harlington megérdemelte. Képzelem, hogy maga akkor mit gondolt rólam. De nem magyarázhattam meg az Urungi-föld ügyét, mert az apámat nem árulhattam el. Még magának sem.
– Rossz érzés volt – sóhajtott a gróf.
Később egyedül maradtak. Sir Archibald valami régi kőzet miatt a szobájába vezette a vendégeket, de Anna és a gróf megálltak a sötét címerteremben.
– Nos? – mondta a lány. – Felgyógyult teljesen? Nem tér vissza a láz?
– De… néha újra látok mindent. Különösen egy víziót… amit lázban álmodtam. Mintha megcsókolt volna…
Hallgattak.
– Azt nem álmodta – suttogta a lány.
– Emlékszik még?
Anna gondolkozott…
– Nem egészen. Várjon csak, hogy is volt? Én így ültem, közelebb hajoltam… igen, tudom már – suttogta. – Így volt…
És megismétlődött a jelenet.
Az üvegajtó finom függönyén keresztül leomló hatalmas hópelyhek árnyéka látszott.
– Amikor először látott, akkor még gyűlöltem – mondta Anna. – Beképzelt, hiú, gonosz embernek hittem. Legszívesebben megöltem volna. Később nagyon szégyelltem magam, amikor láttam, hogy jó, bátor, hűséges, nagylelkű…
– Csakugyan ilyen vagyok?
– Igen…
Éppen megismételték volna azt a régebbről elfelejtett jelenetet, de nyílt az ajtó, és a vesztibül felől jött a házmester. Lerázta körgallérjáról a havat, és toppantott néhányat.
– Guten Abend, Herr gráf… Szo a blődszin voa no nett da… Egy múzeum akar megvásárolni a Diendl. Déz Rindli…
És elcsoszogott…
– Odaadta?
– Déz scho nett. Az embernek kell valaki, akit simfel, meg szereti… Herr gráfnak egy menyasszony, az öreg fiákeresnek egy ló. Déz Rindfi isz világot járt gvorn… Mahlzeit.
És elcsoszogott.