1.
A vasútnál furcsa kalandja volt. A pullmankocsija előtt, mert különvagont csatoltak a vonathoz, egy tömzsi ember állt eléje. Csapzott ősz haja rendetlenül lógott a homlokára, durva arcvonásain a gúny és a tréfás kifejezés vegyüléke ült. Egy szivarvég füstölt a szája sarkában.
– Oliver. Mielőtt útnak indulsz, egy szót…
– Kicsoda ön? – kérdezte Yolland.
– Nevem Livingstone, te komédiás papagáj, ha elfelejtetted volna. Ide hallgass, semmi közöm ostoba haragodhoz, felfuvalkodott pöffeszkedésedhez. Ezen csak nevetek. Mert azért jó fiúnak ismertelek, ha ütődött is vagy kissé. De vedd le a kezed a földekről, amelyen át az én vezetékemnek kell haladnia. Kérlek erre. A vagyonom úszik el, ha nem tudom kiaknázni a földeket.
– Nem szoktam felelni ismeretlen és neveletlen embereknek. De miután a vagyonáról van szó, izé úgy emlékszem, hogy fölajánlottam önnek… hogy átveszem a petróleumföldeket… készpénzért…
– Nem erről van szó. Vedd le a kezedet arról, ami az enyém, mert olyat ütök rá, hogy megemlegeted, amíg élsz! Érted? – dörögte Livingstone. – Utoljára még eléd állok becsületesen: hagyd békén, ami az enyém, és én sem törődöm veled. Haragudhatsz, amennyit akarsz, de…
– Hajlandó, kérem, félreállni a hogy is mondjam… a lépcső elől?… Nem ismerem magát. Menjen innen.
– Máris megyek. És te is menj, Yolland Oliver! De az egész világ rajtad fog nevetni! Ne felejtsd el: én szóltam neked. Figyelmeztettelek!
És elment.
Yolland gróf beszállt a kocsiba, és néhány perc múlva Kelet felé robogott a vonat, lassú szuszogással, fel az Atlasz lejtőjén. A Szahara irányába.
2.
Sir Yolland a térképet tanulmányozta. Hatalmas út, az bizonyos. De egy hadsereggel, méghozzá olyan kitűnően felszerelt hadsereggel, mint az övé, és korlátlan tőkével, könnyű séta. A tisztek között akadt néhány ilyen Polchon, aki befurakodott. A fő, hogy Durien századost megnyerték. Ezt ügyesen csinálta Wilkie. Egy legionárius százados vezetése mellett nem lehet baja.
A kitűnő katonai térképen vörös vonallal jelölte az utat. Először El Goleáig menetelnek, ez mintegy kétszáz kilométer, félsivatagi terep, dombokkal. Innen már nagyobb távolság Idelesz oázis. Itt majd megfelelő pótlásról gondoskodhatnak, de a további úton csak kisebb oázisok: Air-Aszben, Bilma és Mao következnek, ezekben legfeljebb vizet meg némi élelmet vehetnek fel. Úgy nagyjából körülbelül kétezer kilométeres út. Előre nem látott akadályok esetén is legfeljebb három hónap.
Ezt mind feljegyezte. A megjelölt térképet egy celofán tokba tette, amihez külön színes zsinórja volt, hogy a nyakába akassza szükség esetén.
Egy pecsétviasz színű kis autó versenyzett a vonattal. A kis vörös kocsi egyre fokozta a sebességét, és lassanként beérte a vonatot. A gróf kihajolt az ablakon, és a tájat nézte.
Az autó ott futott a vonat mellett. Szinte megérinthette volna kinyújtott kézzel. Egyszercsak megfordult a vezető. Sapkája és autószemüvege dacára felismerte Miss Elsworth-öt (ha elfogadjuk a nevet). A nő felnézett rá, és nevetett, hogy valamennyi hóhér foga kivillant, azután egyik kezével elengedte a kormányt, vidáman intett az ablakon kinéző lord felé, és máris elkapta ismét a kormányt, gázt adott, kapcsolt, a nyitott kipufogó túlbőgte a vonat zaját, és a pecsétviasz színű autó úgy nekiugrott az útnak, hogy másodpercek múltán csak a pora füstölgött, mint valami hosszú, ritka szövésű függöny a sínek mentén.
Jön a nő!
Tömör, hadvezéri önbizalmát nyugtalan érzés hígította fel első pillanatban. Mit akar ez a hölgy? Megnézte, hogy merre van Mukhtár oázis. Nincs ilyen. Fellapozta a világatlasz oázisjegyzékét, hogy talán egész pici oázis ez a Mukhtár. Nem volt ott a neve. A hölgy hazugsága megett még egy icipici oázis alibije sem húzódott meg. Kitalált atyját nem létező oázisba hurcolták a mesebeli beduinok.
A legközelebbi állomáson félórát álltak. Leszállt újságot venni. A pályaudvari pavilon bódéja mellett benzinkút állt, a kútnál egy piros autó, amint éppen tankolt. A nő is ott volt porköpenyben a kocsi mellett, egyik kezében sapkája, szemüvege, másikban cigaretta, és ahogy észreveszi a grófot, mintha régi kedves táncpartnerét látná meg, odakiáltja csengő vidámsággal:
– Halló! Sir, Ez aztán a meglepetés! Szintén erre?
Most mit feleljen?
– Igen… Azt hiszem erre. De nem szintén.
– Ó, maga merev ember. Ne féljen, nem akaszkodom a nyakába.
Micsoda tónus? “Nyakába akaszkodom!”
– Én nem… félek… és örülök, hogy jó egészségben látom. Ez az éghajlat nem valami kitűnő hölgyek számára.
– Ó, én erős nő vagyok. Elmegyek a sivatag végére is, és nem leszek beteg.
– Tegnap… hm… mintha azt mondta volna, hogy… hogy… egyedül nem mer…
– Ezt nem mondtam! – tagadta le nyomban.
– Kérem… – hebegte Sir Yolland halálosan elsápadva – csak nem állíthatja, hogy én hazudom talán?
Vállat vont, és összeszorított ajkai között hirtelen némi levegőt préselt ki, amitől furcsa hang hallatszott, azután egyszerűen azt mondta:
– Miért ne?
– Azért, mert egy Oliver Yolland nem hazudhat! Kérem, Miss Elsworth, ha kitartunk e névnél… Ezt ne állítsa rólam… Mert nagyon megsért.
– Igen?! Hát akkor nem állítom. Hová megy?
– Vissza a fülkémbe. Önnek is megtöltötték a bérautóját.
– Nem bérautó. Saját. A legújabb Bugatti szériakocsi.
Oliver Yolland elpirult.
– Ez… Mindenesetre takarékos életre vall. Egy szegény leány, aki Bugattit tud venni.
– Ki mondta önnek, Sir, hogy szegény vagyok?
– Ön mondta, kérem, tegnap este – felelte a gróf kissé ingerlékenyen, mert ez már sok volt.
Miss Elsworth csodálkozva húzta fel két szemöldökét egészen kerekre, kezét a mellére szorította, és álmélkodva nézett jobbra, balra:
– Én???! Hogy maga miket talál ki!? Gazdag nő vagyok. Apám havonta tízezer frankot küld…
– Ilyen jól keresnek a beduinoknál a rabok?
– Miután a nő is megijedt, felhasználta a szünetet, és gyorsan biccentett. – Nagyon örültem.
Elsietett.
Olyan izgatottan ült vissza a fülkébe, hogy amikor kivette zsebéből a monoklit, tévedésből az égő szivart kezdte tisztítani a selyemzsebkendővel. Ilyen egy szemtelen teremtés! Szemrebbenés nélkül letagadja a csillagot az égről, és olyan rosszul hazudik, hogy az elképesztő. Még a lehelete sem igaz. És olyan közönséges népi tónusban beszél vele, mintha együtt vikendeznének London környékén és hétköznapokon ugyanabban az áruházban szolgálnának ki. A vonat sebesen pöfögött tovább, és a kis autó ismét versenyre kelt. A nő vidáman intett, pedig a gróf a fülkéjébe húzódva láthatatlanul kandikált ki. Honnan tudja a kis bestia, hogy ő látja?… Miért gondolja ezt, ha nincs az ablaknál? Azért sem néz utána. Különben miért nem? Nézheti a tájat is. Kihajolt az ablakon, de csak port nyelt és messziről pimaszul búgott vissza egy másodpercre elhalóan a hátsó kipufogó.
Este elérték a sivatag peremén a végállomást, Ain-Sefrát. A grófnál csak egy bőrönd volt, a többi holmiját a titkára előző napon Polchon “hadnagy” útján teherautón elindította a hangár felé. Sűrű eső zuhogott egész nap, és a forró estében megszámlálhatatlan szúnyog döngött. Yollandnak eszébe jutott a vasúton sűrűn látható felirat, amit az afrikai Pasteur Intézet mázol ki mindenhová:
MIELŐTT HOSSZABB ÚTRA INDUL,
LÁSSA EL MAGÁT KININNEL
ÉS TÖBBSZÖR NAPJÁBAN SZEDJE!
– Tisztelettel jelentkezem – állott meg előtte egy vörös körszakállú ember. – Polchon.
– Ah!… Maga az az izé?… Nos?
– Minden rendben – mondta és kis híján eldőlt, olyan részeg volt.
– Ez rendben van magánál? No mindegy… A jármű?
– Előállott!
Kimentek az épület elé, és a gróf csaknem hanyatt esett.
Egy konflis állt a sivatagi műúton, szabad zászlóval, a bakon, szürke körgallérral, kokárdás cilinderrel egy kövér, vörös arcú, bibircsókos kocsis, akinek ősz pakumpartja pamacsban végződött az álla körül. A kocsilámpa ég, és mellette az ostor kísértetiesen lóg.
– Mi ez? – hebegte.
– Bérkocsi. Úgy is mondják, hogy konflis. Ez, kérem, a legkényelmesebb, legjobb sivatagi úti alkalmatosság. A kereket megvasaltattuk, és gumival vontuk be, a ló pedig csodálatosan erős sivatagi állat. Azért ilyen sovány…
– No… de hát a konflissal a Szaharában?
– Kérem, a Szaharán át öszvértaligával is közlekednek… Tessék megnézni a marokkói vásáron, hogy Timbuktuból miféle vacakokon jönnek négerek és arabok Marakesig.
Ez így is volt. Akire a Szahara megharagudott, azt páncélvonattal és minden egyébbel úgy betemette, hogy híre sem maradt, akit elkerült a számum, az egy csacsival, vagy egy kecskével is elvándorolt a sivatagon keresztül. Yolland nézte a konflist. Kedves, régi időkre emlékeztette a címeres kalapú kocsis. Julius Caesar vagy Napóleon nem ültek volna bele, az bizonyos.
– A Szaharát már átszelték gyalog, repülőgépen, biciklin és tankon. Ön lesz az első, aki a régi nagy idők járművét használja. A konflist! Éljen!!!
Strudl úr felriadt, és megemelte a kalapját:
– Jó estét.
Mit tehetett volna? Visszaforduljon? Meghátrálni az út kezdetén egy konflis miatt? Különben is az egyfogatú kényelmes és konzervatív jármű… Beült a kocsiba, Polchon a bakra. Strudl úr lecsavarta a zászlót, a taxi ketyegett.
– Hova vigyem uraságodat?
– Dél-Szudánba – mondta dühösen a lord.
– Igenis – felelte nyugodtan Strudl úr, kettyentett a nyelvével, meghúzta a gyeplőt, és rittyentett az ostorral. – Gyű, hó! Dirndl, du Aas!
És nekigördültek az útnak.
3.
A töltésre épített műút mentén már itt is, ott is kilométerre sivatag váltotta fel a szikes, szegényes növényzetű tájat.
Sir Yolland hátradőlt a meleg bőrülésen, amely még mindig nem adta ki a napközben felszívott forróságot. Kiterjesztett karját a kocsi hátrahajtott ernyőjének vasszegélyére helyezte, és nézte a kocsis körgallérján a bő ráncokat, amelyekkel legutóbb Dumas regényeiben találkozott.
A szemellenzővel felszerelt, sovány, vak gebe patkója hangosan csattogott, a megvasalt és gumival bevont rozzant kerekek zörögtek, és ütemesen himbálták az ócska bárkát. Igazán kellemes. Van valami megnyugtató ebben a járműben. És nincs kitéve annak a veszélynek, hogy beéri a vörös színű autót.
Nyomban beérte! Az első fordulónál. A nő ott állt a felhajtott motorháznál. Először elbámult, és abbahagyta a szerelést, amint megpillantotta a Szahara felé baktató bérkocsit. Aztán nevetni kezdett, végül tárt karral a konflis elé állt.
– Nyeee! Dirndl… Herrgottnoamohl!…
Csikorgott a kerék, ahogy becsavarta a féket.
– Defektet kaptam – jelentette drámai hangon a nő. – Nincs önnél, Sir, egy pótkerék véletlenül?
– Sajnos… nem hordok magamnál – mentegetőzött a gróf -, de ön csak hozott?
– Elfelejtettem. Irtózatosan szórakozott vagyok.
– Azt tapasztaltam. Ha óhajtja, a kocsim visszaviszi Ain-Sefráig, közel vagyunk.
– Értem. Ön nem jönne velem vissza kocsin?
– Itt megvárnám.
– Köszönöm – felelte dühös gúnnyal. – Ne zavartassa magát, Sir. Van nálam emelő, majd megragasztom és újra felfújom a kereket.
– A ragasztott gumi nem tartós.
– Ne törődjék vele. – És hátat fordított.
Mit keres a motorházban, ha gumidefektet kapott? Hm… És egyik kerék sem látszik puhának.
– Mehetünk – mondta Oliver Yolland. Ő felajánlotta a kocsiját. Többel nem tartozik, mint úriember.
– Rendben van. Mehetünk, de tizenkét óra elmúlt. Mostantól érvénybe lép reggel hatig a második díjszabás – felelte Strudl úr, és eggyel lejjebb csavarta a zászlót. Azután kiverklizte a rézgombú fogantyút, hogy a fék engedjen, és azt mondta:
– Hóóó! Du zau… géma!…
Hajnalra már látszott a sivatag. Mindenfelé csak homokdombok, körben a látóhatár legtávolabbi széléig. A gróf elaludt, de veszett tülkölés és motorzúgás riasztotta fel. A vörös kocsi utolérte őket, és elzúgott mellettük. Egy kis kéz nyúlt ki az ablakból, mintha hátrafelé integetne.
Mit kerülgeti őt?…
– Mr. Polchon – szólt előre a bakon ülőnek. – Mikor érjük el azt a hangárt?
– Talán délre. A Zirzin nevű falu aránylag közel van már.
– Odáig vezet a műút?
– Egészen, Sir. Parancsol pálinkát? Az frissít.
– Köszönöm.
Vagy félórát aludt, amikor ismét fékcsikorgásra ébredt.
Kissé lejtősödött az út; és élesen kanyarodott néhány hatalmas domb között. Egyszerre Strudl úr rémülten felkiáltott, és két kézzel, egész súlyával hátradőlve húzta vissza lovát.
– Szent atyám! Hóó, hó! Dirndl! Du verfluchta!
A gróf kiugrott a kocsiból, mielőtt megállt volna. Szörnyű kép!
A kis vörös autó úgy látszik, leszaladt az útról, és belerohant egy kőhalomba. Összetörten, felborulva feküdt. Távolabb egy puha homokdűnébe fúródva, tépetten, ájultan a nő.
A kocsihoz vitték, és a bőrülésre fektették. Nem sérült meg súlyosan. A tépett ruha alatt itt is, ott is törést vagy sebet vártak felbukkanni, de nem volt ilyesmi. Úgy látszik, a puha sivatagi por felfogta az esést. Ha a kőhalomra hullik, vége.
Lassan kinyitotta a szemét, de egy mély sóhajjal ismét lehunyta.
– Elvisszük Zirzinig – mondta Sir Yolland. – Ott van a mi orvosunk, van gyógyszer is, és elszállítjuk akárhová, teherautón!
Végigfektették a bőrülésen, és ők gyalog mentek a konflis után. A nő rövidesen felült. Megsimogatta a homlokát.
– Hol vagyok? – kérdezte a grófot, aki nyomban a baktató kocsihoz sietett.
– Felborult az autója… Nem érez fájdalmat?
– Istenem… – megsimogatta a homlokát. – Olyan kábult vagyok.
– Feküdjön, kérem, nyugodtan, mert ha belső sérülést szenvedett, akkor vigyázni kell a mozgással.
– Igaza van… Milyen okos… – Visszafeküdt és lehunyta a szemét.
Yolland Polchonhoz fordult.
– Maga, tiszt úr, vonuljon be Ain-Sefrába. Intézkedjék, hogy bevontassa valaki ezt a törött kocsit az útról.
– Igenis. Visszafelé, hogy jöjjek?
– Lovon, repülőgépen, tevén, ahogy tetszik, csak siessen.
Polchon visszafordult, és sietve megindult a műúton. Sir Yolland elgondolkozva baktatott a forró napon a kocsi mögött. Sok kényelmetlenséget okoz ez a hölgy. De ha nincs belső sérülése, akkor szerencsésen megúszta a szörnyű karambolt, és Zirzinből visszaszállítja. Hű, de rossz így baktatni, de hát egy sérült nő… Mi füstölög a kocsiban?
Utánasietett a döcögő bárkának.
Állítólagos Miss Elsworth hanyatt feküdt a sárga bőrülésen, ahogy odahelyezték, és dohányzott. Oliver Yollandról dőlt a víz.
– Hm… Jobban van?
– Egész kicsit – felelte sóhajtva. – Látja – folytatta panaszosan -, maga az oka, Sir.
– Én??!
– Igen, igen, hiába néz úgy rám, mintha meg akarna enni. Én megmondtam önnek, hogy gyenge, elhagyatott teremtés vagyok, vigyen el magával. De nem tette. Ezért kellett autót bérelnem. És egy szegény leány nem ért az autóvezetéshez.
A gróf sóhajtott. Már belefáradt a hölgy állandó leleplezésébe. Tehát ismét szegény és gyenge, és az autó nem sajátja, hanem bérelt. A hölgy egészen szórakozott, és állandóan hazudik. Ettől támadnak a komplikációk.
– Ön ismét mást mond… mint ami a színtiszta valóság.
– Ön ismét meghazudtol. Ez szenvedélye. Amit én mondok, az mindig úgy is van. Ha ezzel a kocsival utazom, akkor nem történhetett volna a katasztrófa.
– Ez igaz.
– Na látja. Az előbb még azt mondta, hogy hazudok. Egyik szavával megcáfolja a másikat, míg én itt fekszem, ki tudja, milyen súlyos belső sérülésekkel.
És fáradtan lehunyta a szemét. A gróf nagyot nyelt. De nem mert szólni. Olyan kimerülten dohányzott a kocsi ülésén a szerencsétlen.
– Most csak pihenjen, kérem, majd ha megérkezünk Zirzinbe, teherautón visszaküldöm.
A nő, mint egy vadmacska ugrott fel az ülésről, és harciasan nézett a felhajtóra könyökölve.
– Kikérem magamnak, hogy bármit is előírjon! – kiáltotta. – Ön engem nem küldhet sehová! Jogában áll egy szerencsétlenül járt hölgyet felszedni az útról, ha gentleman, akkor nem él vissza a helyzetemmel csak azért, mert belső sérülésben szenvedek! Szíveskedjék ezt tudomásul venni!
Sir Yolland először az ég felé nézett, azután minden béketűrését összeszedve, prófétai szelídséggel szólalt meg:
– Azt hittem, hogy kötelességem önt betegen hazaszállítani.
– Köszönöm. De mint már annyiszor mondtam: épp elég erős vagyok. Én előremegyek. És miután nincs autóm, sőt szerencsétlenül jártam, legfeljebb továbbíthat az utamon, de visszaküldeni nem áll jogában.
– Ön hova megy, Miss Elsworth, ha belenyugszunk…
– Már mondtam, hogy atyámat Gondár oázisban őrzik.
– Mukhtárt említett…
– Hogy az én apámat hol őrzik, azt szíves engedelmével jobban tudom. Gondár oázis Szenegália határában van, és ha kedves akar lenni, elvisz odáig kocsin, ha nem, akkor nekivágok gyalog.
A gróf majdnem elnevette magát. Milyen átlátszó, naiv csel.
– Ha parancsolja, bérelek karavánt. Én, sajnos nem vihetem magammal.
– Nem is reflektálok rá – mondta ajkbiggyesztve és visszaült a kocsiba.
Sir Yolland lihegve, izzadva kutyagolt az egyfogatú mögött. Forrón tűzött a nap, és Strudl úr olykor csettintett a nyelvével. Egy óra múlva jött Polchon.
– Mi az? – kérdezte a gróf. – Hiszen még közel sem lehetett Ain-Sefrához.
Polchon kissé hátramaradt, hogy a kocsi még tovább kerüljön tőlük, azután szomorúan mondta:
– Nem kellett Ain-Sefrába menni. Amikor a szerencsétlenség színhelyére értem, ott állt egy hatalmas teherautó, és éppen vontatóra vette a kis kocsit.
– Véletlenül arra jött?
– Készakarva. Azt mondta a sofőr, hogy tegnap este egy Miss Elsworth nevű hölgy járt náluk a garázsban, és megbízást adott, hogy ma délelőtt tizenegykor vontassanak be egy törött kocsit a negyvenhetes kilométerkőtől.
Csrr… Sir Yolland monoklija az útra hullott, és darabokra tört.
Hetedik fejezet—>>>