1.
Másnap bemutatkozott Mr. Wilkie-nek a százados, és közölte, hogy hat hónapi szabadságát a Yolland Hadosztály vezetésének szenteli. Elég borsos árat számított ezért, és külön megkérte Mr. Wilkie-t, hogy titokban tartsa az ügyet, mert neki mint tényleges tisztnek tilos magánszemélyektől ilyen címen fizetést húzni. A marsall ilyesmit nem kötött ki, de mint első számú tanácsos és az “egész ügy lelke”, havi ötezer frankot kért, élelmezést, ellátást és életjáradékot, amennyiben az úton előforduló, nem várt bonyodalmak következtében bármiféle képességei csökkennének. Az emberek részéről ellátást és napi öt frank zsoldot irányoztak elő, altiszti minőségben tizenkét frank, és tisztnek ötven frank. A százados előírja, hogy milyen felszerelés szükséges, és ezt Mr. Wilkie beszerzi.
– Miután nem bízom a szállítókban – jegyezte meg a százados -, szeretném, ha a bevásárlásokat én intézném.
– Nem árt, ha ezek a fickók ellenőrzést éreznek a nyakukon – mondta a marsall -, ezért jó lesz az én jelenlétem is a bevásárlásnál.
– Azt hiszem, nyugodtan rám bízhatják – mondta Wilkie úr -, szállítókkal én tudok bánni.
– Világért sem hárítom önre a felelősséget – szabadkozott a százados -, minden darabot magam fogok ellenőrizni.
– Úgy van – mondta a marsall -, és én mint a hadosztály szervezője, osztozni akarok minden kockázatban. A felszerelés megrendelését személyesen fogom intézni.
– Ez így becsületes – mondta a százados.
– Nem hagyjuk önt megkárosítani – toldotta meg a marsall. Mr. Wilkie rövid habozás után, látszólag meghatva ennyi jóindulattól, elgondolkozott. Azután szomorúan bólintott:
– Jó. Osszuk el háromfelé, amit a bevásárláson keresünk.
Elsősorban megvásároltak Zirzinben, Marokkótól messze délre egy régi, használaton kívül helyezett repülőhangárt, és ide szállították a felszerelést. Hárman toborozták a legénységet, és Mr. Wilkie Tangerben egy csempésztársaságtól összevásárolta a spanyol polgárháborúból visszamaradt fegyverrakományt. Egy század teljes felszerelését, gépfegyverekkel reflektorral, puskákkal, munícióval és minden egyébbel. A pénz csodát művel. Telefon, távíró, repülőgép gondoskodott a gyors bonyolításról. Vesztegetés, ügyes segítő kezek, minden rendelkezésre állt. Két héttel a megbeszélés után Sir Yolland sürgönyt kapott:
“Hadai várják. Parancsára indulnak. Kivéve engem. Wilkie.”
– Andreas! Csomagolj! Megyünk! – mondta a gróf.
– Hová?
– Hódítani.
2.
Sir Yolland útra készen állt. Csak egy kerti ünnepélyen kellett még megjelennie. Az angol attasé rendezte a gróf tiszteletére. Szörnyű kötelezettség! De nem lehet kitérni előle. A titkár délelőtt a városban járt. Sikerült a kutatási opciót négy hónappal meghosszabbítania. Ezután Gary, a mérnök vázlatai alapján kidolgozott rajzokat a vázlatokkal együtt és a petróleummintákat hitelesítő tanúk bizonyítványát, közjegyzői okiratokat, fotókópiákat, mindent elhelyezett a titkár egy hatalmas vörös aktatáskában.
– Ebben a táskában együtt van, Sir, mindaz, ami az ön elsőbbségét igazolja – mondta Pidgin, a titkár, mielőtt Yolland gróf elindult a szállóból. – Azonfelül a pontos térkép. Sivatagok és dzsungelrészek között van az a hely, ahol az olajat találtuk. Mr. Gary, az egyetlen ember, aki a helyet ismeri, megbetegedett, és nincs olyan állapotban, hogy elkísérje az útjára Sir. Ez a táska a petróleum birtoklását jelenti, és így a táskában megőrzött tereprajzok nélkül elveszett, a petróleum is, mert őszintén szólva Mr. Gary felépülésére kevés a remény.
– Ezzel tisztában vagyok, és a táskára külön gondom lesz útközben. Izé… gondolja, hogy azért a Gary mérőemberért mindent megtettünk, ami… kötelességünk volt? Nincs valami kiváló tanár, vagy fő tudós, aki hát… valami csodát tud az elhalálozás hátráltatására vagy tudom is én…
– Igen legyengült szervezet a mérnöké, amely most a maláriával küzd, Sir. Azt hiszem, ez egyike a tipikus eseteknek, amikor a természet kivette az ember kezéből a döntést.
– Elég helytelen. No, akkor rendben van, felhatalmazom mindenre, ami Gary úr számára esetleg… jót vagy könnyítést jelent. Repülőgépen hozhat professzorokat, vagy ilyen hasonlót, ha használ. Mást nem jelent?
– Livingstone…
– Már hallottam, hogy egy ilyen nevű ismeretlen egyén itt lábatlankodik. Ne aggódjon, Pidgin úr. Én elővigyázatos vagyok. Ide az emeletre nem osonhat fel hallgatózni észrevétlenül és így sejtelme sem lehet arról, amit tervezek.
…Miután eltávoztak, kinyílt a szekrény ajtaja és Livingstone lépett ki belőle. Kissé megviseltnek látszott, ami nem csoda, hiszen naponta néhány órát töltött ebben a szekrényben.
3.
A kerti ünnepségen megjelent az államtitkár is. Bizonyos körök szerették volna, ha megenyhül a feszültség közte és Sir Yolland között. Ez elég könnyen sikerült, mert a gróf alighogy meglátta az államtitkárt, egyenesen odasietett hozzá, és kezet nyújtott:
– Kérem – mondta nyíltan -, a múltkor… Nem volt igazam… Sőt, még sajnálatosabb esemény történt: önnek volt igaza. Azt hiszem, hogy… izé… hogy elfogadja elégtételül a beismerést… mert igazán sajnálnám…
– Nagyon örülök, Sir, hogy nem vonja kétségbe jóindulatunkat olyan kitűnő barátainkkal szemben, mint ön. Higgye el, őszintén örülnék, ha egy hatalmas iparvállalat azon a vidéken megvetné a lábát. Nekünk is fontos lenne.
Később egy vastag orrú, bozontos szemöldökű ember lépett hozzá. Vásári szuggeráló fenoménekre emlékeztetett, és tömzsi kis alakjáról szinte lehullott a frakkja, olyan bő és elnyűtt volt.
– Sir Yolland, egy szóra szabad?
– Nem tudom – mérlegelte a gróf – csak ha megmondja, hogy kihez van szerencsém.
– Hugedin rendőrprefektus vagyok. Igen fontos közölnivalóim vannak.
– Ah! Igen? Halljuk tehát!
Egy távoli pálma alatt leültek az egyik kerti garnitúrára.
– Sir! – kezdte a prefektus, és szemöldökét összevonta – önt napok óta Afrika legnagyobb gazemberei kerülgetik.
– Érdekes… nem láttam őket.
– Mégis így van. Két emberem figyeli önt hivatalból, mióta itt tartózkodik. Előkelő vendégekre a politikai rendőrség külön gárdája vigyáz. Jelentéseim eléggé pontosak. Ön valami petróleumforrást keres. Ezt a forrást egy másik olajkereskedő is szeretné.
– Már… úgy érti, hogy az illető… szintén olajkereskedő… mint hát én?
– Igen.
– Hm… Köszönöm, folytassa.
– Annyi bizonyos, hogy ez az illető összeköttetésben áll Biszkra bandájával. Ez a rettegett bandita intellektuális szélhámosságtól rablóportyázásig mindenben utolérhetetlen. A bennszülöttek is pártját fogták…
– Nem zavarja, kedves… izé úr… ha nem figyelek oda? Ugyanis nem érdekelnek a bűnügyi történetek.
– Kérem, kérem, Sir. Akkor hát csak ami önre vonatkozik. Biszkra mindent el fog követni, hogy keresztezze az ön útját. A besúgónk azt mondja, Biszkra kiadta az utasítást: tűzön-vizen át egy vörös táskát kell megszerezni öntől. Biztosíthatom önt, Sir, ha nem védi egy hadsereg a táskáját, akkor Biszkra megszerzi.
– Igazán? Csakugyan olyan ügyes? Nem baj. – Mit tudja ez a rendőr izé hogy az ő táskáját igenis egy hadsereg fogja őrizni? – Hát kérem… kedves ez a gondoskodás. De nincs oka aggódni főrendőr úr, mert nekem hát… elég körültekintésem és ilyesmim van… de jólesik a gyöngédség, amellyel Afrika körülvesz.
– Még csak annyit Sir hogy gyanakodjék, lehetőleg mindenkire. Biszkra fővezére, Szokoloff, egy orosz rabló korunk legkitűnőbb szélhámosa. Művelt úriembernek látszik, de éppúgy alakít beduin sejket is. Az bizonyos, hogy Szokoloff és Biszkra korlátlan eszközökkel bírnak. Sok pénzt áldoz valaki ön ellen, Sir, és mindenáron igyekeznek majd a környezetébe kerülni. Óvakodjék, kérem minden új ismeretségtől, a legszebb hölgytől vagy a legtekintélyesebb férfitól…
– Én kilencszáztizenhétben a francia hadszíntéren elolvastam egy regényt. Lövészárokban ez megesik. Abban voltak ilyen izék. Szép kémnőkről és úri kasszafúrókról. Azonban nem hiszem, hogy ilyesmi a valóságban is sűrűn fordulna elő. De ha mégis, úgy bízzék éleslátásomban. Szeretném, ha nem vonná el túlságosan működésétől az ügyem. Megszoktam, hogy magam intézzem a dolgaimat… elég jól… Azért köszönöm a kedvességét. Viszontlátásra. Örültem…
És továbbment. Ezek a rendőrök mindenkiben áldozatot vagy gazembert látnak. Hogy jöhetne az ő közelébe szélhámos? Mi ő? Kiskereskedő, aki kávéházi ismeretségeket köt és társaságba jár? Ki tud vele megismerkedni?
– Jó estét, Sir. Ne vegye rossznéven, hogy csak így bemutatkozom: Anna Morgenstern vagyok.
A világ legszebb nője állt előtte…
4.
Sir Yolland elhűlt. Olyasmi történt vele, amire példát sem tudott eddigi életéből. Olyan hallatlanul valószínűtlen esemény, hogy csak állt és nézett kidülledt szemmel, és kis híján monokliját is a földre hullajtotta.
Egy ismeretlen hölgy megszólít társaságban egy férfit! És bemutatkozik! Nem mutatta be senki, nem látták egymást soha, és odamegy az attasé estélyén Sir Yollandhoz, egyszerűen bemutatkozik, mintha csak kávéházban lennének!
– Remélem, nem veszi rossznéven…
A gróf megtörölte monokliját, és röviden így szólt:
– Örülök.
– Tudom, hogy angol úri társaságokban szokatlan az eljárásom, de én már annyit hallottam önről, Sir, és ki tudja, mikor lesz alkalmam viszontlátni. Ezért megragadtam az alkalmat.
– Igen… Ez dicséretre méltó. És mindenesetre…
A nő nagyon szép volt. Kissé talán túl magas, de mégis olyan formás, olyan diákosan telt, mosolygós arccal, nagy, őszinte, kék szemekkel és csodálatos dús, szőke hajjal.
– Kérem vezessen a büféhez, nem akarok itt a kert közepén állni – mondta elég határozottan a hölgy.
A gróf megindult, és Anna Morgenstern belekarolt. Egyszerűen és nyugodtan, mintha ez s legtermészetesebb volna.
– Ugye, nagyon meg van botránkozva, Sir?
– No… istenem… hiszen ha vesszük… – motyogta.
A leány bánatosan bólintott, mint aki tisztában van azzal, hogy csak megnyugtatják, de voltaképpen tragikus helyzetbe került, és egy mély sóhajjal megevett három szendvicset.
– Örülök, hogy teljesült az a jelentéktelen óhaja, kisasszony, hogy megismerjen, és ha nem veszi rossznéven… – mondta Yolland gróf.
– El akar hagyni? – rebegte a hölgy, és mintegy ösztönszerűen kissé magához szorította könyökben a gróf karját. – Ó, ne tegye! Még azt hinném, hogy csakugyan neveletlen voltam. Higgye el, ön úgy elzárkózik az emberek elől, hogy kénytelen voltam erre…
Az bizonyos, hogy rendkívül szép és kedves hölgy. Hm… de egészen furcsán viselkedik.
– Miért van az, Sir, hogy önt nem érdekli a sajtó, a nyilvánosság? Hiszen olyan érdekes személyiség, az emberek szívesen olvasnának zseniális ügyleteiről. Ön fejedelmekkel találkozik és az ilyesmi imponál… – mondta elragadtatással, és úgy nézett fel a grófra, mint naiv rajongó a híres költőre.
– Izé… – Sir Yolland megigazította a monokliját. – Nem jó a nyilvánosság. Goromba dolog. Filmszínésznek való és csodabalzsamnak. Egy angol dzsentlemen neve nem arra való, hogy olvassák. És különben is… Éppen itt van az a pióca… Istenem, ha megszerezhetném a részvényeit…
A pióca, akinek részvényeit Oliver Yolland annyira óhajtotta, Forster volt, a Sunday Morning Post főszerkesztője, aki mindent megpróbált, hogy valami közlésre alkalmas anyagot csikarjon ki gróf Yollandtól. De hiába. A gróf hajthatatlan volt.
– Nem vagyok én pojáca, kérem, mint a Caruso vagy a Zola Emil, akikről irkálnak – tiltakozott energikusan.
És hiába protezsálták a nagy tekintélyű főszerkesztőt miniszterek, főurak: Oliver Yolland egy sor hírlapi anyagot sem adott.
Az estély folyamán négyszer kerülte el Forstert, aki miniszter is volt valamikor, de ma mint a Sunday Morning Post főszerkesztője, sokkal többet jelentett az angol közéletben. Forster hatalmas gárdát foglalkoztatott azzal, hogy Sir Yollandról egy hiteles történetet hozzon végre nyilvánosságra.
– Ezért nem veheti rossznéven, ha vétettem a társaságbeli formák ellen – mentegetőzött Miss Morgenstern. – Önről annyi érdekes pletykát suttognak, olyan különleges, titokzatos személyiség… hogy egy szerencsétlen angol úrinő joggal kíváncsi önre.
– Miss Morgenstern… ha jól értettem… ön szerencsétlen?
A leány lehorgasztotta a fejét és megremegtek a pillái.
– Igen, Sir… Én láttam önt ma este… Annyit hallottam a hatalmáról. Nem volt, aki bemutasson… Nem ismerek senkit…
– Akkor… hogy került a bálba? Ismeretleneket ritkán hívnak meg.
– Én… a marokkói angol követség titkárának a húga vagyok, és a bátyám, aki szintén hivatalos, ma este nem jött el. Beteg. Nem ismerek itt senkit, aki bemutathatott volna, és mégis beszélni akartam önnel, Sir.
“Ez mindenesetre érthetőbbé teszi az eljárását, habár épp olyan megbocsáthatatlan” – gondolta Oliver Yolland.
– És mit óhajtana tőlem… Miss Morgenstern?
– Nem csekélység, Sir. Csak az ön hatalma segíthet rajtam. Talán hallott már az apámról: dr. Morgenstern…
– Várjon kérem… Az az ügyvéd, aki a bondspekuláción tönkrement Amerikában, és engem okolt.
A leány összetette a kezét, és úgy nézett fel.
– Sir Yolland, adja nekem vissza az apámat! Börtönbe kerül, ha nem segít rajta!
– Csakugyan, annyira belemászott volna ez az ember? Hm… Majd intézkedem, kedves kisasszony, csak vegye szét a kezeit, mert mindenki idenéz… Kérem, én intézkedni fogok.
– Köszönöm! – mondta a leány lelkesen – ha nem lennénk itt, megcsókolnám a kezét.
– Jó, hogy itt vagyunk – felelte rémülten a gróf. – Kérem, én intézkedem, hogy moratóriumot kapjon az apja, és majd átvállaljuk a kezességet, hiszen nem nagy ügy…
– Engedje meg, Sir, hogy én intézkedjem. Ön csak adja át nekem az írást… amelyben mindezt megvalósítja.
– Kérem… Azt is szívesen. Csak ne méltóztassék annyira lelkesedni – hebegte magánkívül.
– Akkor én most megyek. Nem akarok itt tartózkodni egyedül. Illetlenség. Csak a kényszerhelyzet vitt rá. Köszönöm, Sir. És holnap várom, délután hatkor, a Café Royalban. Viszontlátásra.
És elsietett. Nem kérdezte a grófot, hogy hajlandó-e találkozni, nem adott módot, hogy ügyével a titkárhoz küldjék. Hanem kimondta a találka helyét, idejét, elsietett, és ezzel kész helyzet elé állította Oliver Yollandot.
Kissé fülledt volt az éjszaka. A pálmalevelek verejtékszerű, fényes, párás zöldjén megcsillant a fény. Nagyon előkelő emberek unatkoztak itt kis csoportokban, közömbösen társalogva. Halk zsongás és finom, könnyed, előkelő, de véghetetlen unalom. Egyhangú szalonzene.
– Nos Sir Yolland, rendbehozta a petróleum dolgát? – kérdezte az attasé a grófhoz lépve. Ő járt közbe, hogy kibékítse az államtitkárral.
– Igen… azt hiszem… majd valahogy utánanézek. Még nem tudom. Mondja, kedves… A követségi titkárnak mi baja?
– Kicsodának?
– A marokkói követségi titkárnak.
Az attasé vállat vont, és felhúzta szemöldökét.
– Marokkóban nincs angol követség. Csak egy konzulátus. Ott meg nincs titkár.
Sir Yolland elhűlt. Csakugyan. Hiszen az angol követség Párizsban van! Ejnye…
– Bizonyára valami tévedés – motyogta a gróf. – Én ezt a Morgensternt gondoltam, aki hát itt hivatalos angol funkcionárius…
– Morgenstern nevű angol állami tisztviselő nincs Marokkóban.
– Hát akkor milyen okból kifolyólag hívták meg Miss Anna Morgensternt a mai estélyre?
Az attasé kivett egy ívet a zsebéből, és átfutotta.
– Anna Morgenstern nevű hölgy nem szerepel a meghívottak között.
A gróf sokáig állt szótlanul…
Ötödik fejezet—>>>