1.
A gróf a Mammunia Szálló teljes második emeletét bérelte. Szállodában csak teljes emeletet foglaltatott. A chicagoi világkiállításon, ahol más még szobát sem kapott, Sir Yollandnak csak olyan emeleten tudtak lakosztályt szerezni, ahol két utas már megszállt: egy maharadzsa és egy amerikai szenátor. A gróf nyomban elhagyta a szállót, és mivel a városban nem volt sehol hely, megvette hihetetlen árért egy hajóstársaság óceánjáró gőzösét, kihordatta a rakományt, történetesen marhahúskonzerveket, ezt szétosztotta a város szegényei között, és beköltözött kíséretével a hajóra.
A szobájába érve már nyugodt volt. Évek óta semmi sem hozta ilyen izgalomba, mint ez a beszélgetés. Na jó… Majd ő megmutatja… És azt hiszik hogy keresztülhúzhatják a terveit.
– Valami alkoholt Andreas – mondta a lakájnak -, sok szódát bele és izé… konyak, vagy whisky. Ki keresett? Különben ez nem fontos.
Az első pohár után már más színben látta az ügyet. Végre is az államtitkárnak némi igaza van abban a… hm… hogy a Royal Dutch Borneón maga intézte ügyeit. Még vigyáztak is, hogy ne keveredjen bele az állam. És amit egy ilyen Royal Dutch tud… Nevetséges. Nem adnak hadsereget? Kérem. Majd szerez. De nem rablókat és nem ágrólszakadt őserdei bokszbajnokokat, hanem rendes hadsereget. Igen, kérem… Pénzzel mindent lehet. Csak szégyent vallani nem. Vesz egy rendes, komplett kis hadsereget. Katonák, szuronnyal, fegyelemmel, zsolddal, akik tőle kapják a parancsot. – Még egy pohárral, Andreas! Köszönöm.
A harmadik pohár után már hálás volt az államtitkárnak. Rávezette a helyes útra. Különben még gyávának látszott volna, aki a köztársaság szoknyája mögé bújik, mert egy rabló inkorrektkedik vagy ilyesmi. Néhány szurony kell. Hát majd lesz. Micsoda ostobaság! Hosszú ideig ő látta el szuronnyal Dél-Kínát, és Mexikó ma is milliókkal tartozik munícióért az egyik hadianyaggyárának. És ő mégis úgy viselkedik itt mint egy hittérítő, akinek a nyam-nyamok megették a bal lábát, és most egyik helyről a másikra sántikál. Persze, hadsereg kell, uniformis és ilyen imperialista izé… ami angolhoz való… de hát pénzért mindent lehet.
– Küldje Wilkie urat, Andreas, és a titkár jelentkezzen, ha megjött.
Wilkie úr alacsony volt, kövér, mosolygós, hirtelenszőke, és bagolyszemüveget hordott. Ebben a leírásban benne van az egyénisége, a múltja, a jelenje, sőt a jövője is. Mert mindebből láthatjuk, hogy Wilkie úrral sohasem történhet baj, amíg ezen a világon egy puhára vetett ágy van. Foglalkozására nézve Wilkie úr nem volt állásban. Munkával nem lehet megkeresni a polgári jólétnek azt a maximumát, ami ennek az embernek elengedhetetlen létfeltétele volt. Semmi luxus, de sok kényelem. Jó ételek, rendes ruha, kitűnő szoba, finom cigaretta. Most is mosolyogva lép be az ajtón, mint akit a legkellemesebb látvány fogad. Holott Sir Yolland éppen a lábszárát vakarta, mert egy alattomos moszkitó megcsípte.
– Jó estét, Sir.
– Üljön le, Mr. Wilkie. – És miután a vendég hanyatt vetette magát egy karosszékbe, és szivart keresgélt, még hozzátette kétértelmű nyájassággal: – Csak úgy, mintha nálam lenne. Csak semmi fesztelenség… Izé, mondja, maga ügyes ember… nem?
– Igen, azt hiszem.
– Van valami amit maga nem tud megszerezni?
Wilkie gondolkodott.
– Nincs – felelte azután egyszerűen.
– Tudna például egy hadsereget szerezni?
A kövér mosolyogva legyintett.
– Gyerekség. Motorizálva óhajtja, tankhadosztállyal, vagy anélkül?
– Maga igazán ügyes ember. És honnan van ilyen bő választéka haderőkben?
– Nincs választék, de amilyent parancsol, olyant szerzek. Nem nagy ügy. Ember, uniformis, fegyver és zsold, minden beszerezhető.
– Igen, igen… Hát csináljon nekem költségvetést arról, hogy mibe kerül egy ilyen háborús embercsapat, vagy mi…
Wilkie közben lázasan gondolkozott. Miről van szó? Minek kell Yollandnak hadsereg, és mi az ő teendője, ha a gróf megőrült? Kidolgozott egy tervet, amely szerint összejátszik Andreasszal, és eltitkolják gazdájuk elmebaját. Mert ha a gróf zárt intézetbe kerül, akkor mehetnek koldulni…
– Nos? – kérdezte Sir Yolland – min gondolkozik?
– Azon, hogy mibe kerül ilyesmi… Mielőtt azonban rátérnék előzetes költségeimre, referálok…
– A… igen?… tessék.
– Livingstone itt van.
– Livingstone? Ki az?
Wilkie mindig elfelejtette a gróf gyengéjét. Livingstone-ról ugyanis a gróf azt állította, hogy nem ismeri. Holott minden tájékozatlansága ellenére ismernie kellett. Mert Livigstone a legnagyobb amerikai olajvállalat szolgálatában állott. Nem volt milliomos, sem bankember. Livingstone kis híján kalandor volt. Járta a világot, és petróleumföldeket fedezett fel. Itt-ott esetleg kisebb lázadásokat készített elő. Ki volt Livingstone, akit Sir Yolland az elmondottak dacára még hírből sem ismert? Húsz-harminc év előtt együtt töltöttek néhány esztendőt Oxford konzervatív falai között, és akkoriban a legjobb barátok voltak. Ellentétes természetük hozta őket össze. Livingstone alacsony, széles vállú, markáns arcú, de tréfás ember volt. Rendetlen, hanyag, mindenkivel pajtáskodott, szóval, olyan diák, aki fütyül az ősi nemességre. Ilyen maradt később is. Hajnalig kártyázott, és száz cigarettát szívott napjában, amitől idővel különösen rekedt, borízű hangja lett. A mindig választékos modorú, zárkózott, rendkívül kényes és hiú Yolland gróf életében Livingstone volt az egyetlen ember, akivel őszinte, mély barátságot kötött. Mert minden felületessége, pongyolasága dacára, ez a Livingstone zseniális és kiváló egyéniség volt. Tíz év korkülönbség választotta el őket. Sir Yolland tizenhét éves volt, amikor megismerkedtek, Livingstone huszonöt éves volt, amikor az olaj szolgálatába állt. Egy kis expedícióval az Amazonas mentén kutatta a vadont olaj után. Azután Arábiában és Szumátrán járt, majd bekalandozta Ausztráliát. Később Oliver grófnak is az olaj lett a szenvedélye. De ő elnöki dolgozókban, bankok tanácskozótermében, fejedelmek magánlakosztályaiban harcolt a petróleumért.
Yolland gróf, bármilyen hihetetlenül is hangzik ez: szerelmes lett. Lord Dilling rendkívül finom, okos, előkelő leányát akarta nőül venni. Hogy mi történt, ezt ma már senki sem tudja pontosan. Annyi bizonyos, hogy amikor Livingstone hazatért New Zealandból, Yolland bemutatta őt Lord Dillingéknél. Barátjának megmondta, hogy szerelmes a lányba és elveszi feleségül. A lánnyal ezt még nem közölte, így voltaképpen az elhatározás egyoldalú de Oliver Yolland (Denham örökös ura!) nem is számolt olyan eshetőséggel, hogy őt bárki ember leánya visszautasíthatja, ha megkéri a kezét. Szamárság! Közben New Yorkba utazott sürgősen, egy csődbe jutott világcég likvidálására, és az ügy teljes három hónapig elhúzódott.
Mire visszatért, Johannes Livingstone jegyben járt Lord Dilling leányával, és az esküvőt is kitűzték. Megtörtént a csoda. A finom, főúri leány beleszeretett a lompos, hangos, bohém Livingstone-ba, aki ezenfelül tíz évvel idősebb is volt, mint Sir Yolland. A kutató elsőrangú ősi családból származott, és furcsa, vidám egyénisége még Lord Dillinget is meghódította. Sir Yolland egy hétig volt Londonban. Azután Denhambe utazott. Hogy mi a véleménye az ügyről, azt senki sem tudta. Denhambe kapta a meghívást az esküvőre. Nem ment el.
Egy nappal az egybekelés előtt ismét londoni lakásán tartózkodott. Itt bejelentette magát nála Livingstone.
A gróf kiüzent a lakájjal, hogy nem kívánja többé barátja látogatását. Livingstone félretolta útjából az akkor még ifjú Andreast, és egyszerűen berontott Yollandhoz:
– Hülye vagy?! Talán azért haragszol rám, mert Miss Dillinget szeretem? Hiszen nem volt a menyasszonyod! És tőle tudom, hogy nem is akart hozzád menni!
Yolland felnézett a könyvéből, és megigazította a monokliját:
– Önt nem ismerem, Mr. izé… És nem is akarom, hogy… ezentúl fecsegjen velem… Ehhez azt hiszem, minden magyarázat nélkül is jogom van.
– Ide hallgass, te kakadu… Én tiltakozom az ellen, hogy úgy állítsd be az ügyet, mintha a barátságunk ellen vétettem volna. Érted? Te egyoldalúan határoztad el, hogy nőül veszed Miss Dillinget. Ez nem jelent megkötöttséget.
Yolland keresztülbámult rajta:
– Menjen el kérem – mondta unottan. – Magát nem ismerem. Mit akar itt?
– Fújd fel magad! – kiáltotta szokott modorában, dühösen Livingstone, és elrohant.
Nászajándékul Yolland összevásárolta a földeket, amelyek Livingstone újabb olajleletéhez vezettek, és elvágta a petróleumhoz a közlekedést. Legközelebb egy kis társaság, amely Yolland embereiből állott, és Perzsiában kutatott olaj után arab fogságba került, és Livingstone az orruk elől kaparintotta el az olajat. Azóta váltakozó sikerrel folyik a harc Livingstone és Sir Yolland között. Yolland a tőzsdén, a pénzvilágban mindent ront és értéktelenít, amihez Livingstone vállalata hozzányúl, ez viszont az őserdőben, a sivatagban küzd, lehetetlenné téve Yolland kutatóinak és mérnökeinek az útját. Egyik a másik romlását akarja. Livingstone-nak később még dühösebb harci kedve támadt mert fiatal felesége meghalt, amikor az első gyermekük született. A kutató minden idejét Yolland ellen szentelte. Ha Yollandot említették, Livingstone legyintett és azt mondta: “Az a pojáca.” Yolland, ha barátja nevét hallotta, megigazította a monokliját és rövid tűnődés után megkérdezte: “Ki az?… “
Most is ezt mondta Mr. Wilkie-nek.
– Egy másik vállalat embere az illető – magyarázta a kis kövér, mintha csakugyan szükséges lenne felvilágosítást adni -, és most az ön kémei jelentették nekem, hogy itt van Marokkóban. Nem hinném, hogy semmit se forralna ellenünk.
– Lehet… Ne haragudjon ha nem érdekel. Az én terveimet itt beszélem meg önnel és az embereimmel. Ide nem furakodhat be, tehát sejtelme sem lehet arról, hogy mit tervezek. Wilkie! Nekem csak egy idegenlégió kell!
– Hm… egy van itt már Afrikában, és az jól bevált.
– Nekem saját külön hadsereg kell. Mert én nem megyek rablókkal igazságot tenni. Én a törvényt hadsereggel érvényesítem. Én Oliver Yolland, Denham örökös grófja, odamegyek Szudánba, és meghódítom Urungi földjét, amire a francia köztársasággal létrejött szerződésem feljogosít. Miután a francia törvénynek szerzek érvényt, tehát ez az uniformis legyen nagyjából francia. Ez az idegen csapat…
– Légió.
– Mindegy mindegy… Ez nekem tetszik. Ilyesféle katonaságot szerezzen be. Egy óra múlva várom. Jelentse, hogy megvan. Viszontlátásra.
Mr. Wilkie egy óra múlva visszatért és jelentette, hogy készen áll a hadsereg.
2.
Voltaképpen sem a gróf, sem Wilkie nem tudták volna megmondani, hogy miféle összeköttetésben állnak egymással. Sokszor hetekig nem találkoztak. Wilkie mindenhová követte a lordot, aki nem hívta, aki azt sem tudta, mikor került a környezetébe. Egyszer Chicagóban, válság idején, fél óra alatt megvásárolt egy óceánjárót a gróf számára, hogy legyen hol meghálnia. Csak úgy véletlenül éppen arra járt, amikor Sir Yolland említette, hogy már egy hajó is jó lenne, csak külön lakhasson kíséretével. Fél óra múlva jött egy úr, azt mondta, hogy neve Wilkie, és tud egy óceánjárót kéz alatt. Azóta időnként feltűnik, ha a lordnak szüksége volt valamire. Intézkedik a vámnál, és néha váratlanul közli Sir Yollanddal, hogy benevezte lovát az ausztráliai nagydíjra, két-három havonként ajánlott levelet ír Sir Yollandnak, és hosszú költségszámlát mellékel. Nem túl borsosat, de elég szép összegről, és a gróf kifizeti. Saját számára sohasem kér pénzt, csak azokat a kiadásokat számítja fel, amik a gróf szolgálatában felmerültek. Rejtély volt, hogy miből él. És milyen jól. Miután lakája, titkára volt a grófnak, és barátjának nem tekinthette Mr. Wilkie-t, tehát voltaképpen semmiféle viszonyban sem voltak. Időnként beszéltek valamiről, és Wilkie úrnak ezzel kapcsolatban költségei merültek fel. Ez volt a helyzet.
Most is nyomban kiadásokra kényszerült a hadsereg ügyében. Ilyen kérdésekben csak az lehet jártas, aki maga is egyenruhában jár. Ezért érintkezésbe lépett a liftessel.
– Mondja, fiam – közben egy pénzdarabot nyújtott át -, milyen katonatisztek laknak a szállóban? Elsősorban nyugdíjazott, vagy szabadságolt jöhet szóba.
– Mind a kettőből van. Durien százados úr holnap kezdi meg a szabadságát, már intézkedett nálam a menetjegyéről Nizzáig. Azután itt van Podvinecz marsall.
– Előbb vegyük a századost. Hol találhatom?
– Oranba utazott, csak holnap érkezik vissza.
– És a marsall úr őexcellenciája? Nyugdíjas?
– Nem.
– Aktív?
– Az sem.
– Hát miből él?
– Alkoholista – felelte a boy rövid habozás után.
– Az én emberem! Vezessen hozzá!
A boy valamiért zavarban volt.
– Szíveskedjék itt várni… Először megnézem, hogy a marsall a kofferben van-e… – és elrohant.
Mi? Mi az, hogy a marsall a kofferben van? Talán valami bronzfiguráról vagy kerámiáról lenne csak szó? Valószínűtlen, mert a díszművek nem isznak, és a marsall alkoholista.
A liftes visszaért.
– Őexcellenciája várja önt, uram.
– Mondja, barátom – mondta Mr. Wilkie -, mit beszélt itt az imént a kofferről?
– Én? – csodálkozott a boy. – Koffer? Miféle koffert tetszik gondolni?
– Úgy hallottam, azt mondta, hogy… a marsall a kofferben van.
– De, Mr. Wilkie! Hogy képzeli? Mit keres egy marsall a kofferben?
– Amit becsomagolt.
– Azt mondtam: megnézem, hogy a marsall ott fenn van-e?
Aha! Így már érthető. Ott fenn és koffer hasonlóan csengő két szó. Mégsem valószínű, hogy marsallok egy világváros kellős közepén kofferben tartózkodjanak.
Követte a liftest.
Gyönyörű kétszobás lakosztályának szalonjában várta a marsall. Fehér ruhában volt, sok aranyzsinórral, megszámlálhatatlan kitüntetéssel, és a jobb vállától a kardmarkolatig rózsaszínű szalag vonul végig a zubbonyán. Szíve alatt egy roppant csillag, sasfejjel. Ez a burmai első osztályú Keleti Főlovagrend Nagycsillaga, a Sassal. Az asztalon bokrétás csákó zöld hajtókás egyenruha, aranyzsinórzattal és a nadrágszár oldalán aranyozott, zöld csík. Hófehér, hosszú haja, ősz császárszakálla és egyszerű drótszemüvege egy konzervatív uralkodóra emlékeztették azt, aki először látta Podvinecz marsallt. Fejedelmi gesztussal mutatott helyet.
– Parancsoljon. Azon az asztalon van a szivar, cigaretta, konyak.
– Köszönöm, semmit sem kérek.
A marsall rágyújtott, és hátradőlt a karosszékében.
– Mivel szolgálhatok, uram?
– Egy hadseregre lenne szükségem.
A marsall nem lepődött meg. Nézte a szivarfüstöt.
– Drága dolog. Különösen, ha motorizált.
– Nem ilyesmiről van szó. Pénz, ezt előrebocsátom, nem számít. Excellenciád mint nyugalmazott francia katonatiszt…
– Várjunk, barátom. Én nem vagyok francia tiszt. A hondurasi hadsereg marsallja voltam, a lázadás teverése után diktátor lettem, majd rövid ideig elnök. Azután menekülnöm kellett.
– Meddig volt elnök excellenciád?
– Kevés híján fél óráig. Azóta száműzetésben élek.
– Az én nevem Wilkie, és Sir Yolland, Denham grófja, régi barátom. Velem beszéli meg a fontosabb ügyeket. Most arról van szó, hogy Sir Yolland meghódítsa azt a tartományt, ahol egy Urungi nevű törzsfő jogtalan módon zsarolni próbálja. Miután gyarmati hadsereg arrafelé nincs, Sir Yolland szervezni akar egy kis mintahadsereget.
– Mikorra kell a hadsereg?
– Egy óra múlva.
– Meglesz.
– És természetesen egy megbízható vezető is kellene a csapathoz.
– Talán időt szakítok és rendelkezésére állok Sir Yollandnak.
– Hallom, hogy egy szabadságolt százados lakik a hotelban, bizonyos Durien százados. Ha rávehetné excellenciád, hogy segítségünkre legyen…
– Ez is lehet – gondolkozott a marsall. – De ez már sokba kerül. Végre is féléves szabadság csak minden tíz évben jár a tiszteknek itt. Azt senki sem áldozza fel olcsón.
– Azt hiszem, anyagilag nem lesz akadálya. Ön jóban van a századossal?
– A százados a legjobb barátom. Én neveltem. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy együtt lakunk. Ez közös lakosztályunk. Szíveskedjék megtekinteni. Ott a falon a háborús emlékérme, amit az amerikaiaktól kapott Verdunnél.
Wilkie úr, mintegy kíváncsiságból, hanyagul odalépett. Voltaképpen nagyon érdekelte az okmány. Ellenőrizni akarta a diktátort. De valóban: Durien százados nevére kiállított amerikai emlékirat volt, egy kitüntetés adományozásáról. Hm… Úgy látszik, a marsall mégiscsak jóban van a magas rangú tisztekkel.
– Kérem – mondta Wilkie úr – akkor maradjunk abban, hogy elsősorban excellenciád is, én is gondoskodunk emberekről. Azután, ha a százados vállalkozik, hogy vezeti a csapatot, akkor megállapodunk a részletekben. Mert bármennyire is bízom marsall úr képességeiben, Sir Yollandot csak úgy tudom kielégíteni, ha megnyerünk az ügynek egy afrikai századost. Amennyiben Durien százados vállalja, hogy vezet bennünket, ön lesz, marsall úr, a hadműveletek legfőbb irányítója, és én látom el a beszerzést.
Ebből a marsall megértette hogy az ő szerződése Durien hozzájárulásától függ. Felállt, ahogy nagyurak szokták, ha befejeznek egy kihallgatást.
– A századost garantálom – jelentette ki előkelően. – Nyomban telefonálok neki Oranba, lehet, hogy visszatér azonnal, ha én hívom. Máris jelentheti Sir Yollandnak, hogy a hadsereg a százados vezetésével rendelkezésére áll.
Így történt, hogy Mr. Wilkie valóban jelentette Sir Yollandnak, hogy a hadsereg előállott.
Negyedik fejezet—>>>