1.
Pedig ebben az esetben nem a fölényeskedőknek van igazuk, akik a Láthatatlan Légióra éppúgy legyintenek, mintha a Mikulásról vagy a Walpurgis éj boszorkányairól lenne szó. Rosszul teszik, ha legyintenek, mert a Láthatatlan Légió igenis valósággal létezett. Az egyetlen szellemhistória korunkban, amelyről akták, jelentések, sőt fotók is készültek, mégpedig hivatalos helyen, nyugdíjas alkalmazottak által.
A história a marokkói katonai parancsnokság estélyén kezdődött. Ezt az estélyt voltaképpen az államtitkár tiszteletére rendezték. Őexcellenciája Párizsból érkezett rövid tartózkodásra, és az estély voltaképpen keret volt egy monstre kihallgatásra, hogy sokféle emberrel és sokféle üggyel foglalkozhassék az államtitkár, anélkül, hogy hosszú ideig kellene itt tartózkodnia.
Nagy dolog a gyarmatokon egy államtitkár fogadóestélye. Nyugdíjazásoknak, kinevezéseknek, kis szultánok detronizálásának, újabb fejedelmek kreálásának mosolyogva elsuttogott alapjait rakják itt le két pohárka konyak és egy valcer közben a frakkos és egyenruhás urak. Mintha csak pletykáról beszélnének unatkozva, úgy mondják csendes mosollyal:
– Na igen… hiszen… nem ártana egy operációs bázis. Semmi esetre sem kell erőszakolni, de bizonyára kedvezően fogadnák… ha a sarkára állna, tábornok úr és bevonulna Gongutba. De hát ez nem parancs – jegyzi meg halkan fölületesen az államtitkár.
Azért egy hónap múlva a “sorozatos kilengések” arra késztetik a tábornokot, hogy bevonuljon.
Durien századossal az ellenkezője történik. Ő elgondolkozva cigarettázik az államtitkár mellett egy díszpálma alatt a büfé sarkában, és azt mondja:
– Ott gyakorlatozom a jövő hónapban egy századdal Kinibalu király birodalmánál… hm… Talán ellátogatnék hozzá… és egy szakaszt hátrahagynék… helyőrségnek.
– Annektálni? – kérdezi az államtitkár, és mosolyogva bólint egy csinos hölgy felé.
– Igen… Ez az ember már sok gazságban vett részt, és paródiáját játssza az önálló királyságnak ott a Szahara déli végénél. Most már követséget akar felállítani, és közben egy csomó csirkefogó fosztogatja a környéket, őfelsége vezetésével. Ismerem az ügyeit, a helyőrségem közel van.
– Tudom, tudom – mondja az államtitkár, és megnézi az óráját – de hát ezt csak úgy lehetne, ha… biztosan, röviden. Csatázni? Leigázni egy néger törzset? Tudja, hogy van az ilyesmi. Felfújják. Viszont… odadobni egy ezredet, üteget, utánpótlást drága és… és… lármás.
– Excellenciás uram, egy századdal elintézem! Az a csirkefogó blöfföl. Nincs semmije, csak ravasz.
Az államtitkár a cipője orrát nézte.
– Azt hiszi, hogy Kinibalu nem kap fegyvert és nincsenek katonai szakértői?
– Engedelmével, excellenciás uram: nincs! Kinibalu a világ legnagyobb szélhámosa. Pontos tervet dolgoztam ki, és mindent előkészítettem. Egy század katonával az Ubangin át pontonokat verek, és rajtaütésszerűen benyomulok az őserdő felől. Kardcsapás nélkül megkapom az országot. Nincs ott egy puska sem. Csaló az a Kinibalu. Valaki megmagyarázta neki, hogy abból haszna lehet, ha önálló népet komédiázik és elhiteti, hogy fegyvere van.
– Még visszatérünk erre. Ha így van, ahogy mondja ha valóban nem támogatják titokban más európai államok akkor feltűnés nélkül megcsinálhatnánk. – sóhajtott. – Fogalma sincs, hogy milyen szolgálatot jelentene… Nagy gondot okoz az a kis ország. Fontos terület délkelet felé… és azonfelül… hm… Szóval, fontos lenne. De hát a hadsereg nem kockáztathat. Háborúba keveredni egy néger törzzsel, ez blamázs… Elnyomatásról lármáznának… ha nem lehet simán annektálni…
– Simán annektálhatjuk, excellenciás uram.
Később az államtitkár egy tábornokkal beszélgetett:
– Igazán nagyszerű kis estély. Hallom, hogy Kinibalu király önállóságával baj lesz?
– Előbb-utóbb – felelte a tábornok. – De óvatosnak kell lennünk. Ennek a négernek fegyvere van. Támogatják. Egy blamázst nem kockáztathatunk…
– Teljesen az én nézetem. De van olyan feltevés is, hogy szélhámoskodik, és nincs semmije.
– Ez Durien százados véleménye. Azt hiszem azonban, hogy ez a kitűnő katona túl temperamentumos. Ezért talán másképp látja kissé… Mindenesetre a titkosszolgálattal feldolgoztatom… ez néhány hónap, és akkor tisztán látunk.
– Helyes – mondta az államtitkár. – Semmi kockázat. Látszatát sem az erőszaknak. A katonák csak a gyarmatbirodalom védelmét szolgálják, és bennszülött rablótörzseket szállnak meg, de nem akarnak hódítani… Azért nagyon fontos lenne, ha ez a Kinibalu, mielőtt még kiravaszkodik valamiféle garanciát egy másik nagyhatalomtól… Hiszen ha bekerül tagállamnak a Népszövetségbe, akkor sikerül ilyen kapcsolatot találnia, és elveszett a számunkra… Nem lenne jó… Önálló ország a francia gyarmat közepén.
– Őszintén szólva nem hiszem, hogy szélhámos. Értesülésem szerint fegyverei vannak.
Az államtitkár elkomolyodott.
– Ez baj. Vigyázni kell. És ez a százados ott a közelben állomásozik. Azt hiszem, túl temperamentumos.
– Igen. Durien talpig katona, de kissé heves természetű.
Egy csinos hölgy jött oda. A polgármester felesége. Őexcellenciája karon fogva a büféhez vezette a hölgyet.
Később őexcellenciája elment a tábornok mellett, a vállára tette a kezét, és mosolyogva mondta:
– Nem jó, ha égő kanóc vigyáz a puskaporos hordóra.
– Igen… igen… magam is gondoltam rá…
Az államtitkár továbbment. Később a tábornok belekarolt a századosba:
– Nagy feladatom lenne a maga számára… Mit szólna ha megbíznám, hogy kifüstölje a berber rablókat a hegyekből? Ezért soronkívül előléptetnék.
Durien összeráncolta a homlokát.
– Az én helyőrségem igen messze van az Atlasztól.
– Kérheti, hogy helyezzük át Bu Malembe. Én mindent szívesen megteszek önért…
– Köszönöm, tábornok úr. Én ezt a Kinibalut…
– Ott nincs mit tenni. Még provokáció esetén sem léphet fel ellene.
– Ha szolgálataimmal nincs megelégedve, tábornok úr, természetesen áthelyezhet, de én…
– Szó sincs róla! Önnek való feladatot találtam, de ha maradni akar…
Durien rosszkedvűen állt a helyén. Szeretett volna még egyszer beszélni az államtitkárral, de az est folyamán már nem nyílt alkalma erre. Amikor hazaért a szállására, parancs várta, amelyben úgy intézkednek, hogy karácsonykor esedékes hat hónapos szabadságát azonnal megkezdheti, mert szolgálatait éppen decembertől kezdve nem nélkülözhetik. Ezért most, június tizedikétől hat hónapra felmentik a szolgálat alól, és december tizedikén kell bevonulnia az ezredéhez. Helyőrségében gondoskodtak leváltásáról, és helyettese máris útnak indult.
Durien idegesen összegyűrte a parancsot. Ez volt az államtitkár válasza. Eltávolítják a veszélyes helyről a kritikus időre. Miután kidolgozta a tervet, elkészítette a bevonulást…
2.
Ilyen előzmények után nem csodálhatjuk, ha Sir Oliver Yolland, Denham örökös grófja, az Angol Bank felügyelő bizottságának elnöke, a térdszalagrend tulajdonosa, számos legnagyobb kitüntetés birtokosa, a londoni tőzsde elnöki tanácsának alelnöke, az afrikai, ausztráliai és kanadai államvasutak egyik főrészvényese és végül az Egyesült Francia – Angol Nyersanyagkutató Feldolgozó és Értékesítő Tröszt elnökigazgatója, először életében kért valamit egy államtitkártól, amit nem teljesítettek. Általában azt lehetne mondani, hogy Sir Oliver Yolland először életében kívánt olyasmit, ami nem teljesedett nyomban. Hogy ez milyen megrendítő hatással lehetett a grófra, azt a fentiek után elképzelhetjük.
Az államtitkár után Sir Yolland volt a legmagasabb vendég ezen az estélyen. Összesen öt vagy hat ember volt a világon, akikkel társadalmilag érintkezett. Azt mondják kiváló pénzügyi és szervező zseni, de visszavonultsága miatt vicclapba illően tájékozatlan. Állítólag lapokat sem olvas. Évek múlva derült csak ki, hogy sejtelme sincs a hangosfilm létezéséről, mert talán életében sem volt moziban. Tánc, kártya, színház, napi politika, bűnügyek, botrányok, sportteljesítmények, találmányok ismeretlenek voltak számára. Csak ami éppen összefüggésben állt egy-egy üzleti ötletével, arról tájékoztatta magát. Shakespeare-t tudta könyv nélkül, de amikor egy ünnepségen bemutatták neki Galsworthyt, kiderült, hogy a legfőbb törvényszék elnökének nézte az írót és utóbb sem tudta, hogy kicsoda voltaképpen. Író?… szóval olyan izé… aki lapot szerkeszt?… Áh! Könyveket?… Igen… hisz ez nagyszerű… Lindbergh ezredestől megkérdezte, hogy fiatalember létére miért nevezik a “levegő hősének”, hiszen a világháborúban az amerikai pilóták alig vettek részt. Áh!… ó!… – csodálkozott amikor a titkára közölte, hogy ez az ember átrepülte az óceánt… Úgy?! Nézd csak… igazán derék… És hol? Amerika és Franciaország között? Csakugyan? Hihetetlen! Micsoda artista! Átrepülte?
A feje teljesen kopasz volt és kissé hosszúkás. Vörösesszőke szemöldöke körül néhány nagy szeplő látszott. Jobb szemén vastag monoklit hordott, mert különben alig látott erre a szemére. Az orra kissé hosszúkás volt és egészen a felső ajka fölé nyúlt, de nem görbén, hanem egyenesen, ami nemes paripákra emlékeztető hosszú formát adott az arcának. Csontos, széles válla és igen sovány, hosszú combjai voltak amelyeken, ha egymásra vetette őket, a legszűkebb nadrág is lengett. Fáradt, halk, rekedtes hangon beszélt mindig álmosan, és sűrűn simogatta az állát, továbbá kihullajtotta és feltette a monokliját, ha valami problémája volt. Ez ritkán fordult elő, mert Sir Yolland keze nemcsak a valóságban, hanem képletes értelemben is igen hosszú volt. Királyi lakosztályokon át távol-keleti főhadiszállásokig mindenhová elért. A vasút, a csatorna, a tenger, a bank, a levegő, az ég, a víz, a cement és a gumi; szóval minden egy kissé Sir Yolland tulajdona is ezen a világon. De legelsősorban az olaj érdekelte. Tudja az ördög, miért. Szenvedélye volt az olajkutatás. Van ember, aki vadászik, pedig nincs szüksége az állat húsára, vagy bőrére. Így volt Sir Yolland az olajjal. Pénz, hatalom, hírnév nem kellett már neki. Volt elég. De leteríteni egy új forrást, társaságot alapítani, új részvényeket kibocsátani, ez volt a szenvedélye, ez érdekelte mindennél jobban.
A kormányzó, az államtitkár és Pellier tábornok egy kis szalonban ültek össze Sir Yollanddal, aki nem szerette a diplomatikus, kertelő zagyvaságokat, tehát azonnal a tárgyra tért.
– Egy kis szívességet kérnék önöktől.
– Sir – felelte az államtitkár -, az ön érdekeltségei olyan áldozatot hoztak Franciaországnak, amikor a frank zuhant, hogy ami módunkban áll, azt készséggel tesszük meg viszonzásul.
– Igen… igen… Az ember megtesz egyet s mást… szóval, szívességet kérnék, ami voltaképpen nem is szívesség. Értesüléseim szerint Szudán déli részében, az őserdőknél, ahol véget ér a sivatag, Urungi földjén… petróleum van.
Az államtitkár csodálkozott:
– Szinte hihetetlen!
– Elég valószínűtlenül hangzik, de igaz. Senki sem hitte volna, hogy Afrikának ezen a részén olajra bukkanjanak. Én kiküldtem oda embereket, és opciót szereztem a földekre. No most, kérem excellenciád jól tudja, hogy az opció lejártáig bizonyítanom kell, hogy olajra bukkantam, különben a kutatási jog előnyeit elvesztem, és ha ugyanott más olajat talál, semmi közöm hozzá.
– Ez így is van. Egy sikertelen kutatás nem biztosíthat örök jogokat. Ha más később valahol talál olajat abban nem részesedhet az, aki hiába kutatott ugyanott, valami oknál fogva.
– Tudom… tudom, ami petróleummal függ össze, azt engedelmével, mind tudom. No most, kérem… Az én opcióm néhány hét múlva lejár. Találtam olajat. Sikeres próbafúrást végeztettem. Erre egy bennszülött rabló, ez az Urungi főnök, odajön a harcosaival, leöli az embereim nagy részét, és azt üzeni, hogy ötvenezer fontot kér a földért.
– Kérem Sir, Urungi rablóvezér, és nincs joga ilyesmihez – mondta a tábornok. – Vannak ugyan még független törzsek és területek. Az előbb éppen egy ilyesmiről volt szó. De a Szenegál déli részén csak erdei néger törzsek élnek.
– És miben lehetünk szolgálatára? – kérdezte kissé bizonytalanul az államtitkár.
– Adjanak nekem egy kis hadsereget kölcsön. Odamegyek, felakasztom ezt a csirkefogót, és érvényesítem az opcióban biztosított jogaimat. Végre is ez egy szerződés, amit a francia állammal kötöttem, és ott fehéreket gyilkoltak, továbbá zsarolnak. Szóval, azt hiszem, nem lesz akadálya, hogy egy bűntető expedíciót…
– Kedves Sir Yolland – kezdte sóhajtva az államtitkár. – Az imént egy fontos kis terület megszállásáról volt szó. Kinibalu földjéről ami nagyon értékes lenne Franciaországnak és nem tehetjük. Még kevésbé tesszük, ott ahol nem országos érdek parancsolja az erőszakot.
– Miért nem? Hiszen itt a gyarmati hadsereg! Arra való, hogy csirkefogókat megtanítsanak…
– De az Egyenlítőhöz – szólt közbe a kormányzó – katonai expedíciót küldeni hihetetlenül költséges, veszélyes és nehéz. Utánpótlás kell összeköttetés szerelvények, könnyű üteg. A francia hadsereg csak teljes fölénnyel mehet oda, mi nem is küzdhetünk, csak büntethetünk, és ehhez iszonyú nagy apparátus kell ilyen távolságra.
– Azután meg – mondta az államtitkár – jól tudja, Sir, hogy milyen rágalomhadjárat jön ki abból, hogy petróleumért, nyersanyag miatt büntető expedíciót indítunk. Sajnos, sok disznóság történik azon a tájon, mert arrafelé nincs helyőrségünk, és évek kellenek, amíg kiépítjük odáig a gyarmati hadsereget. Addig mindenki maga verekszi ki az igazát. Vagy megvásárolja a rablókat, vagy maga is rablóbandát szervez… Diplomácia és erőszak, türelem, okosság, harc dönti el a dolgot. A gyarmati védőerő csak a biztos, egyenes úton terjeszkedik, az állam pénzügyei szerint.
– De én ebbe nem nyugszom bele! Hát nem adhat kölcsön nekem szpáhikat? Meg izé… Ilyen légiós katonákat, akik odakísérnek?
– Sajnos, nem. Legokosabb, Sir, ha odaküld valakit, és egyezkedik a főnökkel. Talán beéri kevesebbel.
– Ezt… ezt tanácsolja? Hogy én zsaroló gyilkosokkal egyezkedjem? Ezt ajánlja ön mint az állam egyik legfőbb hivatalnoka… – Kiejtette szeméből a monokliját, és idegesen tisztogatta.
– Ezt én mint magánember ajánlom. Mint államtitkár, sajnos, nem adhatok önnek legionáriusokat, egyéni megoldást kell találnia, Sir.
Denham grófja keserű mosollyal emelkedett fel.
– Szóval szervezzek rablócsapatot, és ezekkel szerezzek érvényt törvényes jogaimnak?
– Az ötlet nem rossz – felelte elgondolkozva az államtitkár. De őlordsága homlokán kigyúltak a szeplők a felháborodás pirosságától.
– Az ötlet nem rossz! De mi angolok csak hadsereggel biztosítjuk a törvényt és a birodalommal kötött szerződések érvényét! Nem rablókkal! Ahová én eddig jogorvoslásért mentem, ott szuronyok álltak mögöttem és nem rablók, excellenciás uram! Ezt szeretném szíves tudomására hozni! Egy Yolland Oliver gróf az igazság és az állam nevében csak a törvényes hatalom támogatásával tárgyal. Nálunk, Angliában ez így van.
Az államtitkár hűvös arckifejezéssel emelkedett fel.
– Félek, Sir, hogy ön tájékozatlannak tart. Különben nem részesítene kioktatásban. Angliában talán lehet szuronyt kapni pénzügyi és ipari tranzakciók sima lebonyolítására. Bár ebben talán téved, Sir. De egészen bizonyos, hogy francia szurony még akkor sem indul el, ha a leghatalmasabb petróleumleletről van szó! De önnél, Sir semmi akadálya. Szerezzen szuronyt, és menjen oda verekedni, ahol már annyian verekedtek saját kockázatukra a vagyonukért, ha a bennszülöttek azt akarták hogy meghátráljanak.
– Hogy érti ezt excellenciád? – kérdezte Yolland szintén hűvösen.
– Senki sem tilthatja meg az ön embereinek, Sir, hogy fegyverrel védekezzenek rablók ellen. Aki gyáva vagy gyenge, az ne állami segítség után nézzen, hanem keressen más hivatást. Az olajkutatás, az harcot is jelent egyben. De nem reguláris hadseregek, hanem bátor, elszánt emberek csapnak össze.
– Ön… Ön, ezek szerint… – hebegte felháborodottan a lord – engem… gyávának tart?
– Védekeztem a beállítás ellen, amely bennünket franciákat vádolt. Nem hallottam még róla, hogy az angolok Borneóban szuronnyal egyengették volna a Royal Dutch útját. Ön többet foglalkozott nyersolajjal, mint én. Tudnia kell, Sir, hogy magántársaságokat csak végszükség esetén támogatnak katonasággal. A szurony, Sir, nagydob lesz, ha uniformis van mögötte, de magánkézben védekezés, ha bátor emberek használják.
– Köszönöm a rendreutasítást – felelte a lord pulykavörös arccal. – Jól megjegyeztem. De talán elfelejtette, hogy Oliver Yolland nem expedícióvezető. Oliver Yolland gróf csak hadsereggel mehet büntetni.
– De nem francia hadsereggel, Sir mert az csak a köztársaságért küzd.
– Hát majd szerzek magamnak hadsereget! De mögöttem csak egyenruha állhat, a törvény, a jog és a hatalom jelképe! Ezt talán méltóztassék megjegyezni!!
Az államtitkár orrcimpája megrezdült, és halkan, hidegen mondta: – A véderő akciórádiuszán belül minden sértett panaszát készséggel tekintetbe vesszük. De a Szaharán túl csak saját felelősségére utazhat a polgárember.
– De én nem vagyok olyan, mint a többi polgár! Talán igényt tarthatok más elbánásra?
– Ebben igaza van, Sir, ön nem olyan, mint a többi állampolgár, hanem jóval idegesebb. Ezért részesülhet most is egy francia államhivatalnok részéről tapintatosabb elbánásban mint aminőre okot adott! – és mielőtt még a pulykavörös Yolland felelhetett volna, egy hűvös biccentéssel otthagyta. A lord két kézét zsebre vágta, egyikben kulcskarikáját, másikban néhány pennyt rázogatott, és izgatottan mondta:
– Rendben van! Majd én szerzek hadsereget! Majd én bebizonyítom az államtitkár úrnak hogy nemcsak idegileg különbözöm… az izé… na jó… viszontlátásra, uraim… még hallunk egymásról!
Egy biccentéssel leszaladt az autójához. A kapu előtt álló kocsiba ugrott, begyújtotta, de egy sofőr jött oda, és tiszteletteljesen figyelmeztette a grófot, hogy a jármű az ő autótaxija. Erre átült a saját kocsijába, és vad iramban rohant a Mammunia Szálló felé.
Harmadik fejezet—>>>