1.
A gróf egy padon ült a vendéglő előtt, és a port nézte. Az arab nők paskolták a ruhát, a vak öreg artikulátlanul dúdolt fonás közben, a nagy majom ott gubbasztott a fán, és a teve kérődzve guggolt a cementlap mellett.
Strudl úr felkötötte az abrakoszsákot, azután egy-két vödör vizet zúdított a kerekekre.
Ki tudja, honnan ezeket tegnap nem látták; négy-öt tevés legény érkezett. Víztömlőt csatoltak fel, puffogott a léc egy-két makacs állat bordáján, és a vendéglős sült húst tett le az asztalra, amelynél Kratochvill úr csomagolta a holmiját, szomorkodva, hogy itt sem dolgozhat a regényén.
– Uram – jelentkezett a grófnál a felfogadott új vezető. – Fél óra múlva készen vagyunk.
– Nagyon jól van. Lehet sürgönyözni Idelesz oázisról?
– Bizonyára uram, mert jelentős hely, de pontosan nem tudom, mert messze van ide.
– Mi?! Hiszen ez az oázis… Idelesz?
– Ez? Uram! Idelesz közel Szudánhoz, a Szahara túlsó felén van. Ez Bimba oázis, a Gambiától északra.
Már nem is érzett meglepetést. Vértelen, láz égette, fáradt agyában összedőlt a gondolkozás utolsó laza gerendaváza is. Fájt, amit hallott. Fájt a koponyájában a dolgok átértelmezése, belenyilallt, hogy ismét visszaült, és elfedte a szemét.
Hogy kerültek ide, és hová vezeti az overallos a száz gyanútlan embert?
– Lehet innen sürgönyözni? – kérdezte rekedt, sípoló hangon.
– Nem, uram. De holnapra elérhetjük Validoát, ott van posta.
– Akkor azonnal… menjünk.
Még ilyen betegen, kimerülten, összetörve is tenni akart valamit a száz emberéért, akiket egy overallba bújtatott ördög vezet valahová a sivatagban, és nem tudja senki, hogy hová.
Gyors iramban haladt a kis karaván. Diendel most megtudta végre, hogy az ostor nemcsak a hegyével csikland, hanem csapkodni is tud.
Éjfélre elérték Validoát, és a gróf egy százszavas sürgönyt adott fel a hadügyi államtitkár címére. Az emberekért… Akik mennek most valamerre…
Azután leroskadt egy padra.
A lány fájt benne a legjobban… A lány, aki ellopta az Urungi-föld petróleumkészletének az írásait… Ezért jött vele.
A táborban nem fogadta el a táskát. Nem bízott benne. Azt hitte, hogy a gróf ajánlata kelepce.
Biztosra ment. Amikor betegen, mindenkitől elhagyva feküdt… Miután megcsókolta…
Akkor meglopta!
Finom érintéssel suhant át az arcán az áramlással úszó por. Mintha egy láthatatlan, gonosz, de kimondhatatlanul kedves női kéz megcirógatná…
2.
El Goában már több hete ült Forster társaságában Harlington lord. Az oázisban hatalmas rablócsapat táborozott, Biszkra vezetésével. Minden bennszülött ismerte a hatalmas, sötét bajuszú, mandulaszemű Biszkrát, de senki sem merte bántani.
A forró, büdös, férgektől hemzsegő kis pálmaligetben igen rosszul töltötte idejét a főszerkesztő és a lord. Különösen a teméntelen légy kínozta őket.
– Voltaképpen mire várunk? – kérdezte a főszerkesztő.
– Egy híradásra. Valakit előreküldtem Urungi-földre, bizonyos iratokért.
A szerkesztő természetesen mit sem tudott a petróleumharc kíméletlen részleteiről. Ő csak vetélkedést sejtett az ellenfelek között. Harlington lord, aki mindenben az ellentéte volt Sir Yollandnak, szerette a sajtót, a reklámot, hiúságának hízelgett, ha fotografálták és írtak róla, ezért egész sajtókülönítményt szervezett az útra.
– És ha a szükséges írásokat megkapja?
– Akkor megveszem azt a zsaroló főnököt, benyújtom a valószínűsítő iratokat, és mielőtt Oliver Yolland a helyszínre ér, én már hozzáfogtam a munkához. Gyönyörű híranyaga lesz, meglátja. Bocsánat…
Meglátta Biszkrát az ablaknál. Kisietett.
– Nos?
– Sir – mondta a rabló tökéletes angolsággal. – Azt hiszem, baj van. Bármilyen lassan jönnek Yolland grófék, már át kellett volna haladni erre a csapatnak.
– És az ön híres Szokoloffja?
– Nem értem. Azzal valami baj történhetett. Őszintén megmondom magának: nem úgy mentek a dolgok, ahogy számítottuk.
Harlington idegesen törölgette verejtékes arcát.
– Most mi lesz?
– Sir – felelte Biszkra – holnap többet tudok. Néhány felderítőt küldtem eléjük.
A lord egyelőre maradt. Nehéz lélegzettel szívta be a súlyos növényszagú levegőt. Szemben jeges fénnyel világította meg a hold a mozdulatlan Szaharát…
– Uram… a petróleumforrás tervrajzát hoztam – szólalt meg valaki mellette.
Egy nő volt.
– Miféle rajzról beszél, és kicsoda ön?
– Éva Mildstone vagyok.
– A riporternő?… aki Adrien Grovescu ügyét írta meg… legutóbb?…
– Igen. Gyorsan, izgatottan folytatta: – Szokoloff fogoly. Oliver Yolland eltévedt a csapatával. Bimba oázisban fekszik betegen. Én is csak most tudtam meg, hogy nem Ideleszben voltunk. Azóta úton vagyok. Ez a táska Sir Yollandé. Az összes iratok benne vannak.
– Mit kíván… Ezért…
– Egy fillért sem. Bosszúból tettem! Tessék!
Átadta a táskát.
Harlington izgatottan húzta ki az okmányokat, és remegő kézzel vette le a fedőlapot. Azután felkiáltott.
Ez állt az iratcsomó tetején:
EGY SOFŐR NE NŐSÜLJÖN!
Írta G. B. Kratochvill
– Mi ez? Meg tudja magyarázni, Miss Mildstone?
A leány azonban igen furcsán viselkedett. Elkezdett kacagni. Kacagott és kacagott, de úgy, hogy le kellett ülnie.
A pincér jött.
– Lord Harlingtonnak postát hozott tegnap a repülőjárat azzal az utasítással, hogy akkor adjuk át, ha egy hölgylátogatója érkezik. Az utasítást az oázis békebírója vette át, és most kiadta… a küldeményt. Tessék.
És átadta a lordnak az urungi petróleumlelet tereprajzát, a pontos térképpel és a valószínűsítő iratokkal.
Csak egy rövid levél volt mellékelve.
Dear Lord Harlington! Belátom, hogy Önt elsőbbség illeti meg Afrikában. Egy hölgyismerősünket megbíztam, hogy juttassa el Önhöz az iratokat, de tévedésből egy szépirodalmi művet vitt el magával. Nem szeretném, ha ezért károsodás érné az illetőt, ezért sietve küldöm az eredeti okiratokat.
Tisztelője: Oliver Yolland gróf
Denham örökös ura
Különös egy nő. Most meg sír…
3.
Gépiesen tiporták a forró sivatagi homokóceán porát. Az alkonyi éj sötétvörös visszfényei szállongó portölcsérek árnyaiba burkolták az elcsigázott menetoszlopot.
Csak vonszolták magukat. Hová? Merre? Senki sem tudta közülük. Houben, a pisztonos betegen vergődött a szekéren. Jordan helyettesítette az overallos parancsára, és a katonák harmonikakísérettel meneteltek. Houben nem trombitált többé. Tüdővérzése volt, és amikor már ott menetelt a többi között vánszorogva, akkor sem fújhatta a kürtöt, csak Jordant irányította.
– Aidát… – vetette oda szomorúan, ha indulást vezényeltek – két ismétlés…
Az overallostól valamennyien féltek. Toutain elárulta nekik, hogy ez az ördög. Izabella őrvezető állandóan két puskát cipelt, mert Duke of Roswang teljesen letört. Öt teherhordó állatot veszítettek el, és Durien gyönyörű ruhája rongyos, piszkos volt, már, Felix, a szép hölgyfodrász egy beteg koldusra hasonlított. De azért csak mentek. Hová? Meddig? Minek? Tudja az ördög, aki ott megy elől, sohasem fáradt, sohasem beszél feleslegesen, és nem tehettek ellene semmit, mert csak ő ismeri a sivatagot.
Renoir hadnagy bágyadtan ült a szekéren. Beteg volt. Illetve gyenge, nagyon gyenge. A marsall lerongyolódott, de különben frissen ült a nyeregben.
Az árnyékuk már észrevehetően rövidebb volt a déli órákban, ahogy az Egyenlítő közelébe értek. Mindössze egy torz, nagy fekete folt a lábuknál. Istenem, mi lesz? Nagy messzeségben egy sötét vonal húzódik az ég és a sivatag között.
A dzsungel! Ott végződik a Szahara.
A tábor szabályos, rendes, a Szahara befejezte a kiképzést: katonák voltak.
Fleur de Bac olajjal kente gyulladt szemét.
Duke of Roswang összeszorított foggal, mozdulatlanul fekszik. Az overallos intézkedik, hogy vigyék a szekérre, csavarják pokrócokba, ha izzadni kezd, jobban lesz. Izabella őrvezető kétségbeesetten ütögeti a fia hideg kezét, aztán felugrik.
– Ördög! – kiáltja az overallosra. – Hova viszi az embereket!? Azonnal mondja meg!
Jobb kezét a rohamkésen tartja. Az overallost körülfogják fenyegetően.
– Mit akar velünk! – kiabált Wolfram – meghalunk mind!
Öklök emelkednek fenyegetően a levegőbe.
– Amíg én itt vagyok – mondja nyugodtan az overallos – addig nem pusztulhatnak el, mert van aki vezesse a csapatot.
Az öklök lehanyatlottak. Tudták jól, hogy az ördög kezében vannak. Most már csak ő tudja, merre járnak.
– Viselkedjenek rendesen és fegyelmezetten. Akkor nem lesz semmi baj. Ezt jegyezzék meg.
Később, mintha más elhatározásra jutott volna, Jordanhoz lépett.
– Fújjon sorakozót!
Houben bágyadtan odaszólt:
– A-dúr…
Felhangzott a sorakozó. Ez a ritmus is mennyire megváltozott! A frissen csengő piszton helyett egy bús tangóharmonika sírta az Aidát.
Miután felsorakoztak, az overallos eléjük állt.
– Emberek! – kezdte. – Játsszunk nyílt kártyákkal. Az volt a szándékom, hogy továbbra is megtévesszelek benneteket, de nincs hozzá erőm. A cél ugyan felment minden tettem következménye alól. Mégis… Nem tudom…
A Láthatatlan Légió rongyos, elcsigázott legényei nyomasztó érzéssel álltak.
Jön… jön… a valóság… És ez szörnyű lesz… A sirokkó lomha portölcséreket hurcolt, és zizegve végigszórta a táboron…
– Én becsaptalak benneteket – kezdte az overallos. – Nem ölhettek meg, mert csak én vezethetem ki a csapatot a Szaharából. Mégis… nem bírom felmenteni magamat, ezért megmondom: olyan harcba viszlek benneteket, amiért nem jár semmi.
– Kicsoda maga?! – lépett eléje Toutain igen elszántan.
– Durien százados!
Döbbenten álltak. Felix halotthalvány lett.
– És… – kérdezte Izabella – hová megyünk?
– Meghódítunk Franciaország számára egy fontos néger telepet. Harc lesz, amiért nem jár pénz, ami kötelesség. Elvihettelek volna odáig benneteket, hogy kénytelenek legyetek harcolni. De nem voltam képes rá. Aki nem akar verekedni, az biztonságos helyen bevárhatja a küzdelem végét.
– Szóval… maga… becsapott? – hebegte Fleur de Bac.
– Igen. Ez történt. Kiszedtem előttetek a karókat, azután hamis úton Afrika másik végébe vezettem a csapatot, hogy abban a hitben, mintha Urungi-földön lennétek, elfoglaljátok Kinibalu földjét, ahol francia katona nem verekedhet. Gyenge voltam ehhez. Aki nem akar harcolni ingyen, kötelességből a hazáért, az kiállhat a sorból.
– Ha így van a dolog, hát kijelentem, hogy vesszen meg, aki sajnál egy kis verekedést Franciaországért – mondta a sörhajóhadnagy.
– Én is ezt tartom – csatlakozott Wolfram.
És senki sem állt ki a sorból. Követték az overallost.
Mit is tehettek volna mást?…
4.
Kinibalu, a néger uralkodó szomorúan ült a szalmakunyhójában. Hogy történt? Egyszer csak katonák közeledtek a sivatag felől. Szám szerint kevés, de gépfegyverük volt. Kinibalu őfensége nem félt a francia katonáktól. Sokszor járnak erre, de ő tagállam lesz a Népszövetségben, önálló kis ország, sérthetetlen…
Eléjük küldi D’Ganát, a követet, hogy mit akarnak? D’Gana szomorúan jön vissza. Egy pofont kapott. Miért? Mert azt a kifejezést használta, hogy “autonómia”. Pedig úgy tudta, hogy ez nagy varázslat. De egy ember, aki nyakig zsákban jár, megverte és azt mondta, hogy felkötteti a királyt. Szól a tamtam, a síp, gyűlt a nép, dárdák, íjak kerültek elő és készültek a harcra. Különös, hogy a puskákat eldobják és dárdát ragadnak helyette. Úgy látszik, Kinibalu király fegyverei mégsem olyan komolyak, mint amilyennek hitték…
De a rumi katonák gépfegyverei annál beszédesebbek. Csak úgy fröcskölik a halált, miközben szabályosan fejlődve, elszántan közeledtek. Kinibalu népe szerteszét kúszott a sivatagban. A szabad terepen nem olyan veszélyes a golyó és bekerítik ezt a pár vakmerő katonát.
Ni csak!… Már hátrálnak is… Gyerünk! Utánuk!… Most megállnak és újra szólnak a géppuskák… Veszett dolog… Már sok néger fekszik lekaszálva. De hiába! A katonák kevesen vannak, nem győzhetnek! Üldözni azért nem lehet őket, mert hat gépfegyver fedezi a visszavonulásukat.
– Bekeríteni… Jobb felé fussatok – kiáltja a király.
Egyszer csak özönlik a nép az “országból”. De asszony és gyerekek is velük. Mi az? Üldözik ezeket? De honnan? Kik? Végre Kinibalu ráébred a szörnyűségre. A folyón keresztül behatoltak a “városba”, amíg őket egy kis csapat kicsalta a síkra… Előttük, mögöttük szólt a gépfegyver. A sok-sok néger szomorúan ült a homokban. D’Gana sír… Oda az autonómia. A főnök még rohamra vinné őket, de a nép helyes stratégiai érzéke győz: Nem mennek. Leülnek a homokba és megadják magukat.
Most Kinibalu itt kuporog a kunyhóban. Jól tudja: vége a komédiának. A hamis hír arról, hogy fegyvere van, ott kezdődött, hogy egy fehér ügynök útján ajánlatot kért repülőgépekre. A repülők, amelyeket bemutattak, és ledobtak a sivatagra egy bombát is. És Kinibalu ezt úgy állította be ügyesen, mintha “légi raja” lenne. A gyár ajánlatát azután nem fogadta el, miután egy biciklit sem vásárolhatott volna az ország készpénzéből. De gumiért és kókuszdióért ócskavassá vált gépfegyvert és puskát kapott eleget és így ügyesen valószínűsítette a szélhámosságot.
Most jön ez az ember, aki zsákban jár.
– Mi lesz veled, Kinibalu, te tolvajok királya!
– Amit te parancsolsz, uram…
– Rumi katonák jönnek ide és te megesküszöl a törvényre.
– Úgy lesz, uram.
– És mi van a fegyvereiddel?
– Csupa hazugság volt.
– Örülök, hogy tisztában vagy a helyzeteddel. Így számíthatsz rá, hogy az én uraim kegyesek lesznek hozzád.
– Akkor mondd meg majd nekik, hogy szeretnék tőlük egy dobozt, amit gramofonnak hívnak.
Tizenhetedik fejezet—>>>