1.
Az oázisban csak egyetlen szilárd épület volt, nyers sártéglából: a vendéglő. Amikor a konflis odagördült eléje, a tulajdonos éppen egy birkát forgatott nyárson, de úgy elbámészkodott, hogy csak a hús égett szagára tért ismét magához.
Ezalatt a gróf leszállt a kocsiból, beidegződött mozdulattal megnézte a kilométerórát, és fizetett. Kettős kettyenés: Strudl úr felcsapja a zászlót, nehézkesen a kerékagyra hág, onnan a földre, és követi a grófot. Az ostort természetesen magával vitte.
Az oázis pálmái nem adtak hűs árnyat, csak megszorult a meleg a fák között, és a növények kipárolgása még zsírosabbá tette a pállott hőséget. Egy kis forrás rohant harsogva a keskeny, sziklás mederben, eltakart arcú arab nők paskolták a ruhafélét és gyorsan pergő nyelvvel, egyszerre valamennyien beszéltek. Néhány gyerek egy ártalmatlan, hosszú kígyót sanyargatott pálcákkal. Ha az állat menekülni akart a hasa alá kerültek, és feldobták magasra. Az egyik pálma alatt összeaszott arcú, sárga koponyájú vak bennszülött kuporgott egyhangú torokhangon dúdolt, és hihetetlen gyorsasággal fekhelyet font levélrostból. Felette a pálma egyik vastag, kinyúló ágán hatalmas majom ült, valami fehéret evett, de nem nyelte le, hanem ahogy megrágta, azonmód kipotyogtatta a szájából, hogy alá hullott a vak ember sárga koponyájára. De az ilyen semmiségekkel nem foglalkozott, csak dúdolt, és fonta a rostokat.
A gróf végignézett a sivár képen. Két duár feszült a pálmák között. Az egyik előtt hatalmas famozsár. Ebben zúzzák a gabonát ma is, csakúgy, mint évezredek előtt. A mozsarat egy kecske szaglássza körül. A sátor mellett néhány gerenda és egy friss cementlap. Itt már valamit építenek. A cementhabarónál egy magányos teve fekszik kikötve. Vedlett, vén állat, olykor kidugja a nyelvét, lassút, mélyet hunyorít, bús, zavaros szemére húzza a pilláját, és egy szusszantással elfúj némi port maga elől. A téglaépület oldalán rozsdás bádogtábla.
HEWEA BNEU VEZET!
VILÁGMÁRKA!
A gróf sóhajt, zúgó halántékkal belép a vendéglőbe, és megcsapja a nyárson sülő birka szaga. Ettől kis híján sírógörcsöt kap. A vállsebét alig érzi. Inkább Afrika-betegsége van. Láz, émelygés szorongás, a két szeme úgy nyilallt, mintha egy-egy tűt döftek volna beléjük.
A vendéglős eléje siet, hajlong, előzőleg félrerúgja a nyársat, hogy a birka elröpüljön a tűzről. A hátsó házrészben van egy szoba. Kis ablakú, dohos fülke, a földön néhány gyékény, a sarokban egy fapad, úgynevezett priccs, amin börtönbüntetésük éjszakáit töltik a rabok, ezen egy piszkos takaró és fűrészpor párna. A vendéglős úgy mutat rá, mintha egy rejtett kéjlakot fedne fel a vendége előtt. Mosolyog és a kezét dörzsöli.
A gróf ledől. Már alig van eszméleténél. Kéri a kocsist, hogy csináltasson teát. A vörös aktatáskát a feje alá teszi, habár a vén Strudl úr az egyetlen ember hosszú idő óta a környezetében, akire habozás nélkül rábízná minden vagyonát. De mit lehet tudni, talán nem is Sturdlnak hívják, gengszter volt Mexikóban, aki most felvette a Tanksén nevet, és egy napon kiderül, hogy a szüleit keresi, akiket elhurcoltak a marokkói követségről…
Ó, Istenem… hiszen minden szava hazugság volt, hát mi fáj akkor most? Ejnye… Hódító Yolland! Hiszen ez a leány ellenség volt… Az volt!… Ellene kellett volna felvonulni egy századdal. Megbilincselve várbörtönbe zárni, ahol nem púderezheti magát, nem dohányozhat és nem hazudhat… Hurcoljátok el… Ó… Milyen komisz ez… Mindegy… a sereg az oázis előtt áll, az ő csapata… hűséges emberei, akik követték őt, és tűzbe, vízbe… ezekkel megy tovább és… és… semmi…
– Na, igya meg, herr gráf, ez jól átmelegíti belülről… Sie ham doch hidegrász…
Teát itatott vele a kocsis, és kinint adott be. Az ostort addig az ágyhoz támasztotta.
Miután megitta a teát, még mindig didergett. Strudl úr ráterítette a szürke gérokkot. Most először vette le társaságban a kabátját, mióta a Szaharában volt. A gróf még mindig vacogott, kék szájjal.
– Na woatnsz i bring dén lópokróc, déz Aas wetsz so auzhaltn szó á’…
Régen esett olyan jól valami Sir Yollandnak (Denham örökös ura), mint a lópokróc, amit a kocsis ráterített.
– Valahol “cuggot” kapott, herr gráf – jegyezte meg közben, mert a maláriát babonának tartotta. Életében nem evett még kinint, és ha látott valakit lázzal vacogni, akkor szerinte előzőleg huzatban állt az illető, mert Afrikában nagyobb a huzat, több ember kapja meg a “lázt”. – Majd szerzek valaki, aki a gróf úrnak ápol. Ilyen néger arab hölgyt. Nekem kell törődni a lóval is, déz Rindfi isz á favönt…
Elment. Nemsokára egy burnuszos nő jött be. Langyosvizes ruhát tett a gróf homlokára, csendesen rakosgatott a szobában, és később leült az ablakhoz. A gróf mindezt félálmában látta csak. Mint valami álarcos fantom, úgy rémlett… egy burnusz és két szem…
Azért Diendel, a ló, kevésbé elhagyatott itt, mint ő… Vele nemcsak úri szánalomból foglalkozik a derék kocsis… Szereti bizonyára… Ez ki?… Kratochvill, a kárpitos (aki regényt ír), katonásan belép, és tiszteleg:
– Van szerencsém… gróf úr… Itt vagyok a holmijával.
– Mihihi… – képtelen volt beszélni a vacogástól.
– Gróf úr! A sereg elvonult…
Sir Yolland egész testében reszketve felült…
– A sehereheg…
– Kérem, ez az autós ember éjszaka szerződést kötött a katonákkal, hogy az öntől járó huszonötezer fontot egyforma arányban elosztja velük, ha követik. Ez nagy pénz, és valamennyien követték, csak engem hagytak itt, hogy legyen, aki vigyázzon önre, és mert Mr. Guliver szeretné, ha befejezném a regényemet, amelynek az a címe, hogy “Egy sofőr ne legyen szerelmes…” A főhős elbukik, mert szembekerült egy társadalmi igazsággal, és ezért iszákos lesz.
A gróf visszahanyatlott. Senkije sem volt, csak Strudl kocsis, akinek a lovával is törődni kell, és Kratochvill, a kárpitos, aki regényt írt. Itt fekszik az oázisban Denham örökös ura, Sir Yolland és nincs egy ember mellette, aki… mondjuk ki, ha nevetséges is… aki szereti. A katonák szépen megegyeztek, a pénz jár nekik akkor is, ha a gróf nem megy velük, akkor is, ha meghal. Mikor beteg lett, elbukott, kimerült, ők csak mennek… A pénz nagy hatalom, ez igaz… Mindent lehet… de… eh… ilyen komisz vég, egy távoli oázisban a sivatag közepén, piszokban, elhagyatva, nyomorultul, se hadserege, se barátja, semmi sincs, csak meleg és fejfájás…
– Ha parancsol valamit a gróf úr…
– Menjen! – kiáltotta Sir Yolland rekedten, forrón lihegve. – Azonnal menjen…
És visszahanyatlott. Kratochvill kiment, és valamelyik távoli helyiségben lefeküdt aludni.
Egy nagy dongó légy röpködött muzsikálva. Az arab nő tenyerébe hajtott fejjel ült, bizonyára aludt. És a gróf nagyon megvertnek, nyomorultnak érezte magát. Az az egy… fáj nagyon… Talán minden mást elviselne, ha az a lány… pedig ő volt az ellenség… De hát ha egy hódító beleszeret az ellenségbe, akkor…
– Anna… – suttogta halkan maga elé. – …Anna…
– Itt vagyok, Sir – felelte csendesen az arab leány, és levette fejéről a burnuszt.
2.
– Féltem, hogy elzavar, és a közelében akartam maradni, Sir. Ezért eltakartam az arcomat, mohamedán módra. De ha a nevemet mondja, talán mégis szükségét érezte, hogy itt legyek.
Közben letérdelt a fekhely mellé, s megfogta a gróf kezét. A beesett arcú ember elmosolyodott, megszorította a puha kis női kezet, és elmúlt a reszketés. Egy sóhajjal lehunyta a szemét. Azt még érezte, hogy a leány megsimogatja a kezét, és szeretett volna valami nagyon meleget, valami tőle teljesen szokatlanul népieset mondani, de elaludt…
Sötétben ébredt. Távoli csillagok fénye látszott az ablakon,
– Nem gyújtottam lámpát, mert rongyos a szúnyogháló – suttogta mellette a leány. – Hogy van?
– Jól… egész jól… azt hiszem, már nincs lázam.
– Azért csak vegyen be kinint…
Engedelmeskedett, mint valami gyerek. Aztán megfogta a leány kezét…
– Köszönöm… hogy velem maradt.
– Ez természetes. Azt hitte, hogy ilyenkor magára hagyom? Feküdjön csak vissza, még nem gyógyult meg.
– Én erős vagyok. Három nap múlva, azt hiszem, nyoma sem lesz ennek.
– Igen. Tudom, hogy erős. Ezzel élt vissza. Mindég a csukott uniformisban, az őrjítő hőségben, és továbbmenni sérült vállal, eltitkolni, hogy láza van. Maga igazán egy rossz, komisz kölyök, ha éppen tudni akarja.
Csodálatosképpen ez a népies hang most ismét jólesett. Visszadőlt a fekhelyre, és újra elaludt. Hajnalban ébredt fel. A leány még ott ült az ágya mellett, és a kezét fogta.
– Ide hallgasson… Anna… Diktálnék valamit… Azt hiszem, rövidesen meggyógyulok, de ha mégis… gondolom…
– Ostobaság…
– Nem, ez nagyon nyomasztott. Más emberekről van szó, egy hajdani barátomról, akivel nem vagyok jóba, és hát nem vihetem a sírba… Szóval, írjon kérem. – A leány papírt és ceruzát vett elő. A gróf diktált. – Én, Sir Oliver Yolland, Denham örökös ura, a Kilagézi petróleumforrások körül fekvő telkeimet, amelyek a kiaknázást eddig gátolták: Johannes Livingstone-ra hagyom. Johannes Livingstone-nak mondják meg: haragudtam rá utolsó percemig, mert nem tartottam gentlemannek. Kötelessége lett volna menyasszonyával bejelenteni magát Denhamben, és a Yolland családot felkeresni, akik közül Sir Archibald és neje, valamint Sir Charles, Királyi asztalnok akkoriban életben voltak. Ezt a nagyfokú sértést sohasem tudtam neki megbocsátani. De nem haragudtam rá azért, mert elvette Lord Dilling leányát, hiszen Livingstone tíz évvel idősebb, mint én, és így megfelelőbb élettársa lehetett egy hölgynek, aki velem egyidős. Végrendeletemben megemlékeztem Livingstone-ról, akit megbocsáthatatlan vétke dacára sem tudtam gyűlölni. A kérdéses telekről külön intézkedem most, nehogy örököseim nehézségeket támasszanak…
A leány írt. Azután a gróf aláírta, és megkönnyebbülten sóhajtott.
– Köszönöm. Ez nyomasztott, amíg azt hittem, hogy meghalok. Mert bosszantani akartam Johannest, de tönkretenni nem tudtam volna… Hiszen ezerszer módomban állt. Furcsa fiú ez a Johannes… Anna… Igazi angol úr, és ha beszélne vele, nem hinné… mégis szeretem… De fájt…
– Ez az úr feleségül vette az ön szerelmét?
– Eh, ez mellékes. Ebben az esetben nem követett el hibát. De mikor megkérte a lány kezét… elmulasztotta, hogy bemutassa Denhamben. Ezt nem lehet megbocsátani. Ez szörnyű. Mindegy…
– Istenem – mondta a leány -, milyen naiv! Milyen gyerek! Nahát! Ezért haragudott meg a legjobb barátjára. Képzelem, hogy haragszik rám, hiszen én igazán lábbal taposom az etikettet.
A gróf megsimogatta.
– Maga más. Mindenkinél különb, és és… nem is tudom…
A leány egészen föléje hajolt.
– Mondja ki. Mondja ki, Sir, amit akart és…
De már olyan közelről suttogta ezt, hogy összeért a szájuk…
3.
Reggel frissen ébredt. Túl volt az első lázrohamon, és pihenés közben a sérülése is begyógyult. Csak amikor lábra állt, akkor érezte, hogy gyenge még, a vér zúgva rohant le az agyából és térdei egy-egy másodpercre megremegtek.
Anna nem volt a szobában. Bizonyára alszik. Örömöt érzett. Így nevezte magában ezt a boldogságot, amely voltaképpen a szerelem nevű nagy betegséggel volt azonos.
Mit bánta a hadseregét most már? A sok baj, kínszenvedés, kín, csalódás egy hűséges embert mégiscsak meghagyott. Aki végigvirrasztotta az első lázrohamokat és…
És szereti…
Legalább gyanús ilyesmire. Kopogtak, majd Strudl úr jelentkezett a “gérokkért”. Még mindig ingujjban volt.
– Jó reggelt, Herr gráf – mondta, és nyomban felvette a kabátját. – Elmúlt az a ráz?…
– Köszönöm, Sturdl úr. Egész jól vagyok.
– Tudja én akartam ajánlani az izé… Brandwein. A sógornőm ma is ezért hálás nekem. Szintén hexenschust kapott, a villamosperonon huzatból…
– Semmiség, már jól vagyok. A Miss… A hölgyet nem látta?
– Ó! Das Mádel isz so lengsz foat! Elutazott tevén, még hajnalban.
– Biztos maga ebben? – kérdezte hökkenten a gróf.
– No, de micsoda kérdés?… felkeltett engem, hogy segítsek reperálni a teve, mert leszakadt a nyeregből a Steigbügli…
Sir Yolland tanácstalanul nézett körül. Nem hagyta gondolattá válni azt a fájást, ami a gégéjét markolta és a mellkasára feszült.
Anna…
Valami kaparja a torkát, valami megüti belülről a szíve táján, hogy le kell ülni az ágyra, azután a fejpárnához fordult, és vibráló kézzel felemeli.
A piros aktatáska eltűnt…
Tizenhatodik fejezet—>>>