1.
Érdekes, hogy mennyivel simábban ment minden, pedig Mr. Guliver nem szólt bele a vezetésbe. A csapat előtt haladt az autójával, fütyörészett, cigarettázott, és időnként a zsebéből evett valamit. Csokoládé, vagy keksz lehetett. És esze ágában sem volt parancsolgatni.
Néha Duriennek vagy a marsallnak mondott valamit csendesen, teszem, hogy az egyik szekér kissé a jobb kerekeire nehezedik, igazítsák el a terhet, vagy figyelmeztette őket, hogy a páncélautó ne menjen a csapat előtt, mert így sok port kell nyelni, de különben nem törődött semmivel.
Szóval az ördög tudja hogy történt. Tény az, hogy Mr. Guliver megjelenésével egyidejűleg rendesebb lett minden. Az emberek biztonságérzete is fokozódott. Végre egy vezető, akit nyugodtan követtek. Ösztönösen érezték, hogy ez nem fog tévedni.
Nem! Az overallos ember igazán nem volt szigorú, és nem parancsolgatott. Legfeljebb azt mondta első nap a körötte állóknak:
– Kérem, egy ember csak másfél liter vizet kap naponta. Ezt tessék beosztani, mert több nincs.
– És ha szomjas valaki? – kérdezte indignálódva Kratochvill, regényét szorosabbra fogva a hóna alatt.
– Az szomjazni fog. Amennyiben nem tartják be az intézkedéseimet, természetesen átadhatom a vezetést Podvinecz marsall őexcellenciájának vagy Durien századosnak.
Több ellenvetés nem volt. Az autós ember beszállt a kocsijába a volánhoz, a kirendelt őr mellé, aki mindenre elszántan ült ott, egy kis belga hatlövetűvel kezében.
A zord felvigyázó Anna volt.
A leány revolverét kívülről nem láthatták. Elfedte a tenyere. De egy pillanatra sem vette le a ravaszról az ujját. Így ült Mr. Guliver mellett, ahogy továbbra is nevezték az autós embert. Ő volt az őr. Sir Yolland eleinte sehogy sem akart beleegyezni, de Anna meggyőzte.
– Nézze, az ilyesmihez nem nyers erő kell, hanem intelligencia. Kit akar odaültetni? Polchont, aki mindig részeg, vagy a vén marsallt?
Denham grófja nem szólt semmit, és a leány előrekerült az autóhoz. Sir Yolland később úgy érezte, hogy ezzel a helyzettel még sincs megelégedve. De nem a bizalmatlanság bántotta, hanem valami egészen más… Micsoda?
Nem ismerte ezt a szót, hogy féltékenység…
2.
– Mit lenne például – jegyezte meg mosolyogva a férfi -, ha rákapcsolnék, és eliramodnék a csapat elől?
– Habozás nélkül lelőném – felelte a leány.
– Csakugyan? Magáról el is hiszem.
Most már mélyen benn jártak a Szaharában. A gyilkos hőség és a por szörnyűségesen kínozta a kis csapatot. Napokig mentek anélkül, hogy bárkivel is találkoznának. És ha néha egy-két tevés vagy gyalogos bennszülött látta őket, tátott szájjal állt meg. Közben már híre terjedt a Láthatatlan Légiónak, az arabok behurcolták a legendát a kisebb helyőrségekbe, azok vitték tovább városról városra a különös legendát egy rejtélyes katonacsapatról, tiszta fekete uniformisban ezüst trombitással.
Harmadnapja haladtak már egyenletes tempóban, amikor váratlanul lövéseket hallottak a távolból. A kis autó a szokásos kétszáz méterrel előzte meg a csapatot.
– Meg kell néznem, mi az – mondta az overallos. – Engedje meg, hogy nagyobb sebességre váltsak.
– Ha csak tíz méterrel növeli a távolságot, nyomban keresztüllövöm! – felelte a leány, és pisztolya érezhetően szorult az overallos oldalához.
– Kérem… – mondta ez, és nyugodtan vezetett tovább. Egy homokdombnál kissé oldalt fordította a kormányt, a két jobb kerék felsiklott a hullámra, a kocsi megdőlt… Anna ösztönösen megfogódzott a karosszéria oldalában. A következő pillanatban a férfi elkapta a revolverét, és amíg lesiklottak a domb oldaláról, szépen átemelte a leányt a kocsin, és kitette egy puha homokdűne tetejére, azután gyorsan a kormányhoz kapott, rákapcsolt, és az autó pillanatok alatt elzúgott.
Mindez varázslatos gyorsasággal történt, két-három másodperc alatt. Mire Anna felült a homokdombon, az autó nem volt sehol. Dühében és szégyenében sikoltani tudott volna. Így kellett bevárnia a közelgő csapatot.
– Mi történt? – kérdezte a katonák közül kilépve a gróf.
– A maga vezetője… – sírta dühösen a leány -, ugye mondtam, hogy ne álljon szóba vele! Megszökött, és…
– De hiszen itt jön vissza – kiáltotta Fleur de Bac. És amikor a sörhajóhadnagy kinyújtott keze irányába néztek, megpillantották a visszatérő kiskocsit. A csapat előtt lestoppolt, és Mr. Guliver-Szokoloff ugrott ki belőle.
– Kérem – kezdte a gróf -, amit ön tett…
– Lövéseket hallottam, és odamentem megnézni, hogy mi lehet az oka. Azt hiszem, Sir, ön sem tartaná helyesnek, ha ilyenkor magammal hurcolnék egy hölgyet. Vagy igen?
Különös egy alak! Eddig minden esetben egy mondattal megmagyarázta, amit akart.
– Uraim! Két kilométernyire innen egy osztag legionáriust kelepcébe csaltak arab felkelők. Ezeket lemészárolják egy szálig, ha nem kapnak gyors segítséget. Én megyek segíteni. Aki akar, az jöjjön velem.
– Kérem… – hebegte a marsall -, bennünket nem azért szerződtettek…
– Ez nem szerződés dolga – jegyezte meg csendesen a gróf. – Aki férfi, az természetesen követi ezt az urat, s nem hagyja, hogy lemészároljanak a közelében francia katonákat. Én például önnel megyek – fejezte be és kifizette a taxit.
– A mindenségit! – kiáltotta Fleur de Bac. – Azt senki se mondja, hogy itt gyáva alakok jöttek össze!
– Marhaság! – kiáltotta Polchon. – Valamennyien megyünk! – A többség helyeslően morajlott.
Igazán nem voltak gyáva emberek.
– Hát akkor – kiáltotta a gróf, és most először rántotta ki a kardját az út folyamán: – Rüzsenoár!
Mindenki vigyázzba állt.
– Fetvozső!
A kürt a Torreádor-indulót játszotta, és elindultak a gróf után. Durien, a marsall és Mr. Wilkie kötelességüknek tartották, hogy hátramaradjanak a hölgyet megvédeni. Később visszaérkezett sírva Renoir hadnagy. Alighogy követte a csapatot, egy domb mögül eléje lépett Mr. Guliver, és elállta az útját.
– Renoir hadnagy! Azonnal visszamegy a kocsihoz! Érti? A hadnagy elpirult.
– De hát… ön nem… parancsol…
– De igen. Megparancsolom. És ha ez nem elég, akkor leleplezem a gróf előtt… Sir Yolland nem fog egy tisztet vinni magával aki nő…
A hadnagy dühösen sarkon fordult, és otthagyta az idegent. Ez sokáig nézett utána nevetve, azután sietett a csapat élére, a gróf mellé. Szerette volna lebeszélni róla, hogy maga vezesse az embereket, de ez nem sikerült. A gróf úgy ment, kihúzott felsőtesttel, nyugodtan és elszántan, hogy bármelyik őse megirigyelhette volna. Mr. Guliver igen furcsán festett, mert felcsatolt az overallja fölé egy kardot.
A legendás történetet már ismerjük. A hammadába beszorult katonákat az utolsó pillanatban egy fekete ruhás század csodálatos megjelenése felszabadította. Szólt a Torreádor-induló, a legények egy monoklis tűzoltóparancsnok vezetésével szétverték a hordát, majd gyorsan visszavonultak a völgyből felfelé igyekvő katonák elől.
És ezek látták a csodát, amiről már hetek óta suttogtak Afrikában. Ott ment előttük a Láthatatlan Légió, a kísérteties konflissal…
3.
Hárman ültek a sátorban. A gróf, Szokoloff és Anna. Szokoloff kiteregette a térképet, és vörös vonallal jelölte a megtett utat. A gróf bágyadtan figyelte. Olykor a vállához nyúlt, ahol egy arab kard, szerencséjére laposan, lesújtott rá. Nagy véraláfutás maradt az ütés nyomán, és Sir Yolland igen rosszul érezte magát. De szivarozott. Méltóságán alulinak tartotta, hogy bármit is mutasson a fájdalmából.
– Jó darab utat tettünk meg. Most itt vagyunk. Átjöttünk kelet felé, és ha ebben a tempóban menetelünk, tíz nap múlva az Urungi-földnél vagyunk.
– És miért nem érintettük ezeket az oázisokat? – kérdezte idegesen a leány.
– Mert én nem szeretek nagyobb oázisokban megfordulni, és a csapatnak sem ajánlatos. A fekete ruhás légió, azt hiszem, még így is elég feltűnést kelthetett.
– Igen… De a készlet frissítésre szorul – vélte a gróf, és sóhajtott.
– Fáj a válla? – kérdezte a leány.
– Nem… semmiség.
– Utánpótlásról gondoskodhatunk – folytatta Guliver úr – Idelesznél. Ott sem ajánlanám, hogy bevonuljunk az oázisba. Mr. Wilkie és én előremegyünk egy szekérrel, és ellátjuk magunkat mindennel, azután továbbmegyünk.
Kiment a sátorból, és szokása szerint körüljárta a tábort. Nem volt már szabálytalan. Az altisztek megtanulták Guliver úrtól, hogy milyen formációban kell táborozni. Szépen kialakultak katonákká mintha az ösztöneikben képesség lenne arra, hogy tartós veszély esetén katonává váljék egy csoport ember.
Csak ez a nyakas Polchon viseltetett érthetetlen bizalmatlansággal. Kijelentette, hogy ő főhadnagy, és neki jöttment autósok ne parancsolgassanak, és azonnal adjanak rumot, mert beveri a fejét valakinek. Az overallos csendesen a vállára tette a kezét.
– Halló… Monsieur… Ne hangoskodjék, mert megjárja.
– Úgy! Talán magától, hé?! Azt hiszi, hogy félek, mi?
– Én nem hiszek semmit, de maga ebben a csapatban tiszt, és köteles elöl járni a jó példával, különben nem érdemli meg a rangját.
– Hát tudni akarja, hogy maga micsoda?
– Nem. És figyelmeztetem, hogyha megsért, akkor keresztüllövöm – ezt is csendesen mondta. Még pisztoly sem volt nála, és a körszakállas mégis meghökkent. Odalépett a marsall.
– Menjen, Polchon, és… – szólt csendesen.
– Maga se dirigáljon, vén bolond, mert…
Polchon megveszett valósággal. Dőlt belőle az alkohol, és tombolt a vére, hogy üssön. De alig mondta ki a “vén bolond” szót, amikor az overallos már megragadta:
– Hallja! – kiáltotta. – Hogy beszél a felettesével?!
– Mi… Te mersz… – és nekiugrott, de az autós egyet csavart a karján, hogy a matróz megfordult a tengelye körül, azután belerúgott, hogy elrepült.
Mire támolyogva felállt, egy revolver csöve nézett rá. Az éjszakai sivatagban mozdulatlan szemek csillogtak, ahogy ijedten körülállták a két embert. A marsall remegő kézzel nyúlt a szakállához. A kihunyó vacsoratűz parazsa vörös sugárzással világította meg a csoportot.
– Káplár!
King Roswang előlépett.
– Ez az ember megsértette és megérintette mindannyiunk felettesét, a marsall urat. Vegye el a kardját, és kötözze meg. A százados úr jelentse a grófnak. A sivatagban vagyunk, mindannyiunk életéről van szó, és ha nem tudunk katonák lenni, akkor itt döglünk meg. Káplár! Nem hallotta, mit mondtam?! Megkötözni!
A jelenet szuggesztiójában Polchon is megdöbbent.
– Mi?… mondta és előrelépett. Két hatalmas ökle mint egy-egy gránitkocka lógott a karja végén… – engem megkö… tözni?!
– Figyelmeztetem, Polchon – folytatta élesen az overallos -, hogyha egy mozdulatot tesz, nyomban keresztüllövöm. Káplár, Toutain, Wolfram, megkötözni ezt az embert!
A sötét éjszakai sivatag félelmetes hátteret adott a képnek. Wolfram megragadta a vöröst, Toutain és King Roswang lefogták egy-egy karját, úgyhogy mire észbekapott, megkötözve hevert.
Durien jelentette az esetet a grófnak.
Sir Yolland merev arccal hallgatta.
– Azt az embert hajnalban haditörvényszék elé állítjuk! – Nagy csend lett. Megőrült ez az angol? – Mr. Gulivernek igaza volt. Ez itt a Szahara. A tréfának vége. A halállal játszunk katonásdit. Ezt tessék megjegyezni!
És hajnalban “executióhoz” sorakoztak a katonák. A sötét Szahara távoli szegélyén fehér sáv választotta el az eget és a földet. Hideg volt. A gróf halk hangon felolvasta, hogy Polchon főhadnagyot függelemsértésért lefokozásra ítélték.
Halálsápadtan jött a megkötözött matróz, szuronyos őrei között. Dacosan és villogó szemmel nézett szét de nem szólt semmit! Más lett volna, ha az a fehér fogú civil áll eléje. De a gróf tudj isten… Valahogy nem lehet pimaszkodni vele.
– Magát megfosztottuk a rangjától. Ha még valami előfordul akkor a legközelebbi oázisban, kitaszítjuk a seregből. Ez mindenkire vonatkozik. Csak katonának van helye közöttünk.
– Mialatt ezt mondta, letépte a matróz rangjelzéseit, sapkájáról a rozettát, levágta a gombjait, és kardját széttörte a térdén.
Némán álltak.
Kratochvill, a kárpitos, ijedten súgta Duke of Roswangnak:
– Csak nem lesz… akasztás?
Rózsaszínsárgás fénnyel bontakozott a nap. Indulás! Az overallos végigment a sor mentén.
– Zárkózz! Egyenes legyen az oszlop!
Az emberek zárkóztak, és a menetoszlop “fedezve” állt.
– Fetvozső!
Elindultak. Hátul, a sor végén, a rangjától megfosztott Polchon menetelt komoran…
4.
Este Oblath Jeremiás ismét megnézte a gróf vállát, és titkolt reménytől elfogódott hangon azt mondta: lehet hogy műtétre kerül a sor. Sir Yollandnak láza volt.
Kissé lefogyott útközben, és arcán fáradt, ernyedt vonások ültek, ahogy a pokrócán feküdt. Anna aggódva nézte. Ott ült a gróf pokróca mellett. Sir Yolland őseinek nem volt okuk rá, hogy szégyenkezzenek. A gróf nem mutatta a fájdalmát keményen tartotta magát. A forróság, a sok baj, gond, nehézség, sebesülés, az elkényeztetett embert egy másodpercre sem gyűrte le, modora, hangja, arckifejezése változatlanul nyugodt és méltóságteljes volt.
A vörös táska ott volt Sir Yolland keze ügyében. A leány a táskát nézte, azután a grófot.
– Rosszul van?
– Nem. Csak kimerültem… kissé. – Fáradt tekintete hosszan nézte a leányt.
Fájt neki, hogy gyenge. Lehunyta a szemét. Hirtelen úgy érezte, mintha egy puha, langyos érintés futna végig a kezén. Mi?
Ez a lány megsimogatta?!
Felnézett, de Anna nyugodtan ült a helyén. Megkérdezze? Eh, úgyis letagadja. Istenem… Miért hazudik mindig ez a kedves, szép leány? Már előre irtózott a pillanattól, amikor rá kell ébrednie, hogy a Soknevű Anna szélhámosnő. Mert egyszercsak kétségtelen bizonyossággal kiderül. Ellopja majd ezt a táskát…
– Miss… Miss… Anna. Ne vegye rossz néven, ha a keresztnevén szólítom, de vezetéknevét illetően csak homályos feltevésekkel rendelkezem.
– Szólítson, ahogy akar – mondta szelíden.
– Ha ön azért van itt, hogy ezt a táskát elvigye…
– Akkor?
– Tessék: itt a táska. Legyen… a magáé. Becsületes úton. – És átnyújtotta.
A leány sokáig nézett maga elé. Az arca különösen piros lett.
– Köszönöm, sir – felelte halkan, és krákognia kellett. – Tartsa meg a táskát. Nem vagyok szélhámos.
Rátette kezét a gróf kezére. Sir Yolland (Denham örökös ura) lehunyta a szemét, és szégyellte magát, hogy a leány érintése olyan igen nagyon jólesik neki…
Tizennegyedik fejezet—>>>