1.
Ezalatt a marsall sátrában szomorú és őszinte események játszódtak le. Mr. Wilkie jobban lett, és megjelent a társaságban. Eleinte némán itták a kávét, és a földre terített térképet bámulták, mint valami titokzatos szfinxet, amely tudja a nagy titkot, és egy arcvonásával elárulhatná. De nem tette.
– Miután innen indultunk – mondta Durien, ujjával a térképre bökve -, lefelé kell menni.
– Merre? – kérdezte Polchon.
– Erre – mutatta a százados.
Polchon egyszerűen megfordította a térképet a középpont körül úgy, hogy a Fokföld került Tunisz helyére.
– És most?
Durien meghökkent. A “lefelé” ellenkező irányba került, és “felfelé” lett.
– Uraim – mondta Mr. Wilkie -, vége a komédiának. Terítsük ki a lapjainkat.
Csendben ültek sokáig.
Elsőnek a marsall szólalt meg, mélyen lehajtott fejjel enyhén remegő szakállal, megtörten.
– Születtem 1879-ben, mint egészen kis csecsemő. A kies Szkutáriban látott meg a napvilág, amely azóta mit sem változott. Miután atyámat szabadon bocsátották, elhatározta hogy új életet kezd, és kivándoroltunk Amerikába. Amerika a pénz hazája, és lobogóját csillagok díszítik. Ez lett volna a kisebb baj. De anyám mosni járt, hímzéseket árult, és ezért szegények voltunk, sőt pincelakásban tengődtünk. Így lettem hegedűkészítő. Midőn atyámat szabadon bocsátották, elhatározta, hogy új életet kezd, és kivándoroltunk Guatemalába. Ezt az országot levélbélyegekről már régen ismertem. Guatemala kis állam de kiterjed a szélrózsa minden irányába, és éghajlata igen számottevő. Anyám ismét mosott és hímzést árult, míg én egy vasúti étteremben hegedültem, saját készítményemen. Így értem el a tizenhatodik életévemet már kora ifjúságomban. Miután atyám kiszabadult, elhatározta hogy új életet kezd, és kivándoroltunk Hondurasba. Honduras lakosai különböző életkorúak, földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoznak. Így kerültem a katonasághoz. A hondurasi véderő akkoriban sürgős átszervezésre szorult, mert az államnak még nem volt hadserege. Megbízást kaptam egy fontos fegyvernem bevezetésére, amelyet Hondurasban még hallásból sem ismertek.
– Miféle fegyvernem volt ez? – kérdezte Mr. Wilkie.
– Katonazenekar – suttogta lehajtott fejjel. – Én ugyanis tamburmajor vagyok… – A drámai szünetet mély sóhaj követte. – Így volt, uraim. Miután atyám kiszabadult, nem folytatta régi életét. De újat sem kezdett. Tetemét örök nyugalomra helyeztük. Így tört ki a forradalom amely máról holnapra szinte egy csapásra mit sem változtatott a sorsomon. A forradalmat leverték, és én megjelentem az elnöki palotában, az éhező utászzenekar nevében. Ám az elnök méltósága éppen lejárt, és az ország játékszabályai szerint megszakítás nélkül senki sem lehet kétszer elnök. Kerestek valakit, aki a forma kedvéért rövid ideig betölthetné ezt a tisztet, hogy a régi elnök ismét átvehesse a hivatalát. Így történt hogy magamhoz ragadtam a hatalmat, kikiáltottam a diktatúrát, marsall lettem, és bevezettem a kötelező népoktatást.
– Mennyi ideig volt elnök excellenciád?
– Öt teljes percig, uram…
Nagy csend volt.
– Azután – folytatta a marsall – eljárásomat gáncsolni kezdték. Az elnök ellenségei üldöztek, és amikor az újabb forradalom diadalra jutott, meg akartak ölni. Éjszaka kiugorva az ágyamból, egy szál zongorakivonattal hagytam el az országot, de rövid uralkodásom emlékét ma is áldással emlegeti a nép. Lakóházamról, megemlékezik a Bädeker, Honduras történelmi látványosságai között, és turisták látogatják. Mit mondjak még? Egy művész a lovasszobromat tervezte meg két év előtt. Sajnos, később ez a baja elhatalmasodott, és dühöngeni kezdett. Ítéljenek, uraim: ez az én hiteles életem története, középiskolák számára… A többi már a száműzött elnökök sorsa: Egyiptomban állomásfőnök lettem. Oranban kottamásoló, végül a marokkói kaszinóban játékvezénylő a bakosztagnál.
– Krupié! – álmélkodott Mr. Wilkie.
– Nyert – bólintott rá a marsall. – De hát oly mindegy, ha az ember száműzött! A Mammuniában laktam, de miután a kaszinó feloszlott, és innen is száműztek, nem volt hajlékom… A londiner megengedte, hogy az emeleti poggyászraktár egy kényelmes bőröndjébe átmenetileg beköltözzem.
A kövér szervező sűrűn bólogatott, és Podvinecz marsall folytatta.
– Itt aludtam száműzetésem keserű álmát. Ha egy vendég rövid időre elutazott, de megtartotta a szobáját, alhattam üres lakrészében, keskeny kanapéján. Sőt borotválkozhattam is, ha terebélyes szőrzetem ezt indokolttá tette. Így kerültem Durien százados bérleményébe, ahol ön, igen tisztelt uram, felkeresett. A többit a százados úr…
– Elsősorban talán azt kell bevallanom, hogy nem vagyok százados – kezdte Durien -, és talán az is érdekli önöket, hogy Durien sem vagyok.
– Mi volt tehát, mielőtt beállt ide katonának?
Durien sokáig hallgatott, és mélyen lehajtott fejjel mondta:
– Hölgyfodrász…
A Szaharában…
– Durien úr igazi neve Felix Brommel – szólt közbe a marsall -, és már kora ifjúságában egy angol nemesi családot borotvált az apja. Így került a gyermek Brommel Marokkóba. De megvonták a képesítését, mert egy saját találmányú hajfestőszert alkalmazott.
– A couleur varies… – motyogta Felix…
– A készítmény még némi tökéletesítést kívánt volna – folytatta a marsall – de a türelmetlen feltaláló idő előtt alkalmazta, és ezért történt a baj. Egy szőke hölgy barnára festette a haját, és zöld lett. Láttam az illetőt… Szörnyű volt. Én karoltam fel Brommelt, amikor kuruzsló lett: képesítés nélkül borotvált és ondolált, titokban, éjfélkor, mélyen leszállított áron. Behoztam a kaszinóba parkettkártyásnak. Húsz frank fizetésért esténként jó ruhában hihetetlen összegeket kellett eljátszania, hogy kedvet csináljon a sikkasztóknak. Bevarrt zsebekkel százezreket kellett tékozolnia. Mikor ön, igen tisztelt uram, rám talált Durien százados szobájában, akit sajnos sohasem láttam, pedig szívesen használtam épp az ő lakosztályát, mert kitűnő cigarettákat szív… Tölcsér alakú, erős szivarkák, Zrna nevűek, és azt hiszem Szerbiából hozatja őket… Ön uram, megtisztelt egy kitűnő ajánlattal, de előfeltétele volt, hogy megszerezzem a századost. Akit én nem ismertem. Mit tegyek? Ilyen alkalmat nem mulaszthattam el. Így vontam be Felixet, aki rábeszélésemre hajlandó volt eljátszani a százados szerepét.
Ismét csend lett.
Mr. Wilkie kérdően nézett Polchonra, aki kezének külső lapjával előresimította álla alól a vörös körszakállát, és pipára gyújtott.
– Nem tanultam annyit, mint az előttem szólók, ezért elhagyom a sok marhaságot. Matróz voltam és kész! Cetvadász. Punktum. Jörvettborgnál egy főárboccal úgy megvertem a révkapitányt, hogy azóta reszket és csuklik. Slussz! Töröltek a hajóskönyvből. Mit tehettem? Beálltam ide pojácának. És most az dobja rám az első követ, aki nem fél attól, hogy szájon vágom!
A kapadohány maró füstje fullasztóan gomolygott a kis sátorban. Valamennyien Renoirra néztek. A csendes, finom kis tiszt zavartan tépdeste egy nagy kitüntetését, amelyről később kiderült, hogy visszatérésre jogosítja fel a Piccadilly cirkusz látogatóit.
– Ön, főhadnagy úr – fordult feléje Mr. Wilkie -, micsoda civilben?
– Menyasszony – felelte, és mélyen elpirult.
A marsallnak megcsördültek a kitüntetései, és Polchon szájából kihullott a pipa. Renoir nő.
– Azért mondtam magamat tisztnek hogy egyedül lakhassam egy sátorban.
– De hát miért tette? – hüledezett Mr. Wilkie.
– Én nem mondhatok közelebbit… – felelte Renoir, és sírva fakadt. Kihasználta az alkalmat. Ó, hányszor szeretett volna eddig is sírni, de nem lehetett. Milyen rossz a férfiaknak. Sohasem sírhatnak. Különösen egy gyalogos tiszttől vennék ezt rossz néven.
– A vőlegényemmel összevesztem. Veszélyes vállalkozásba fogott. Igaza volt, de én végre is nő vagyok, és előbbre valónak tartom az életét a kötelességnél. Azt hittem, ha megfenyegetem azzal, hogy szakítok, akkor engedni fog. Visszaküldtem a jegygyűrűmet… Istenem, milyen szerencsétlen vagyok… Ezért jöttem el… Szereztem igazolványt… én is szenvedni akarok mint ő, én is itt haljak meg a sivatagban.
– A hallottak után – szólalt meg Mr. Wilkie – mi a teendő?
– Azt hiszem – vélte Durien Felix – leghelyesebb, ha a kisasszony kibékül a vőlegényével.
– Szerintem Renoir főhadnagy családi viszálya nem a legégetőbb problémánk. Itt állunk a Szahara közepén, talpig bajban.
– Nem tanács kell ide – mondta Polchon -, hanem segítség.
Feleletképpen egy autóduda hallatszott távolról.
2.
A kocsis rádobta a pokrócot Diendelre, és valamit morgott az ő bécsi nyelvezetén a Herrgott…-ról, majd felkötötte a ló fejére a zabostarisznyát, és meggyújtotta a két lámpást. Olyan tempós nyugalommal tette ezt, hogy a Szahara néha, pillanatokra, bérkocsiállomásnak tűnt körülötte.
– Baj van, Strudl úr – lépett hozzá Sir Yolland.
– Az én látom, bitsén… de i’haltsz maul… Ne szólj szám, nem kapsz migrén…
– Igaz. Ön egy bölcs ember. Ez eddig is feltűnt nekem. Ezért most megkérdezem, mint okos embert, hogy mi a véleménye.
– Hát akkor mondok meg, ha a herr graf megtisztelt. Nem első eset. A Rádel bárónak, ha feljött kihallgatásra a Burgba, mindig adtam lóversenytipp. Ha nyert akkor azt mondta: “itt van ötven fordint…” Az volt nagy pénz! És a vállamra ütött: “Génz heit holt drán, herr Strudl”… – És sóhajtott. – Wo sein die séné olde zeiten… Ami az én vélemény… az egyszerű. Ez, aki ott elöl lovagol azzal a szakállal, ez emlékeztet engem a gyerekkoromra, amikor a Wipplinger strassén masíroztak a katonák Wagramba, élesre lőni, és mögötte jött a zenekar. A Fliegermarschot játszották, és elöl egy Regimentstambur, gyönyörű császárszakállal, emelgette az aranygombos bot. Hát ez is inkább egy Regimentstambur, mint echt katona. – Strudl úr igazán nem tudta, hogy mennyire közel jár az igazsághoz.
– No és… mit tenne, ön kedves… kedves… kocsihajtó úr… az én helyemben?
– Nem színék egykoronás szivarokat a sivatagban, mert ha elfogy, itt nem kap, és nehéz ez hirtelen abbahagyni.
– Sok igazság van ebben, amit mond. De úgy értettem, mit tenne most, miután eltévedtünk?
– Hát azt, amit Bécsben, ha nem ismerek valamelyik utca. Megkérdezek egy autós, aki magát jól kiismer. Az az autós aki erre jár, talán tud az irány.
– Lehet. De az egy gazember, akit megfizettek, hogy… ellenem dolgozzon.
– Hát ígérjen neki, Herr gráf, nagyobb gázsi, és fog dolgozni magának. Ha én a standon látok egy jó istállófiú a pitlinél, akkor ígérek neki húsz krajcárral több, és jön hozzám. Ez mondják úgy a fiákerosok, hogy “elcupfolni” az illető. Hő, Diendel… No woát… szó á nárrischez Schimmel falflucht noamohl!
És gyorsan becsavarta a féket, lépésben követte a kocsit, mert Diendel, Isten tudja miért, abrakolás közben sétálni kezdett.
A gróf csodálkozva nézett a kocsisra. Hm… Okos fiú a vén Strudl. Ez igazán zseniális gondolat. És egyszerű.
– Hol lehet vajon az autós?
– Ott áll, kérem – mutatott az ostorral -, nem is messze. Csak nehezen látni, mert nem ég a hátsó lámpája. Ezért még lesz baj, ha meglátja egy konstábler. Diendl, du Zau! Hééé!… Nyeee!…
– Ott áll?
– Ja… Mindég akkor táboroz éjszakára, amikor mi. Korán hajnal megy tovább. Igaz lehet, hogy nem jóba töri magának a fej.
– Nem tenné meg nekem, hogy idehívja?
– Warum den nett? Azt hiszem, az az illető csak vár erre már mindennap. Der kerl vird herkumma!… Csak addig tessék maradni a kocsinál. Megbüntetik az embert, ha hagyja őrizetlen.
A vörös arcú, kövér ember peckes lépteivel elindult a sivatagban. Az ostort magával vitte. “Az könnyen ellopnak” – szokta mondani.
Öt perc sem telt el és távolról kigyúlt a két fényszóró, azután megindult a tábor felé. Óvatosan jött az autó, hogy ne üsse el a szanaszét heverő embereket.
– Mit akar? – kérdezte Anna, aki váratlanul felbukkant mellette.
– Tárgyalni fogok evvel az úrral. Nem tehetünk mást. Ha rabló, meg kell nyerni a mi számunkra. Eltévedtünk, Anette.
– Egy… rablóval tárgyalni?
– Vezetőre van szükség.
Mr. Guliver overalljában, kezében szemüveges sapkáját lóbálva közeledett. Az arca közepe táján egy felparázsló cigaretta fényénél kemény, mosolygó szája és egészséges fogai tűntek hirtelen fel.
– Jó estét, gróf úr. Üdvözlöm, Miss Lorion.
Néhány másodpercig álltak. Strudl úr a felhágóra ült, elővette drótcsíptetőjét, és újságot olvasott a kocsilámpa fényénél.
– Uram – kezdte Sir Yolland -, szükségem lenne egy vezetőre. Azt hiszem, eltévedtünk.
– Amennyiben az útjelző karók után igazodik, Sir, feltétlenül. Autómon előrementem néhány kilométert. Később már egyáltalán nincs karó.
– Nem tudok kertelni – mondta a gróf. – Megmondom őszintén, hogy mit akarok: amennyiben önt bárki megfizeti azért, hogy ellenem működjék, nevezze meg azt az összeget, amit kap vagy remél a nyereségből, és én többet ígérek, hogy hozzám csatlakozzék.
A fiatalember gondolkozott.
– Mit ígértek önnek azért a vörös irattáskáért amit a gróf állandóan magánál hord, és pillanatnyilag itt hever mellette a földön? – kérdezte agresszívan a leány.
– Csakugyan azért jöttünk itt össze, hogy a magánügyem iránt érdeklődjünk? Arról van szó, hogy önök vezetőt keresnek közös karavánjukhoz.
– Jól tudja, hogy nem közös! Hiszen ön hozta a holmimat utánam! Ne akarja a gróf hiúságát felpiszkálni ellenem! Nevetséges – jelentette ki még pótlólag Anna, és hátat fordított. A fiatalember mosolygott.
– Egyet tudnom kell – jelentette ki Sir Yolland. – Ön csakugyan az én nyomomban jár, és hát… azonos azzal a… izé…
– Hogy azonos-e Szokoloff-fal, az orosz gengszterrel, aki Biszkra jobbkeze, erre feleljen! – kiáltotta a leány.
– Felelek. Azonos vagyok Szokoloff-fal, az orosz gengszterrel, aki Biszkra jobbkeze, és húszezer fontot kapok azért a táskáért, amely ön mellett fekszik.
– Ugyan ne nevettesse ki magát! – kiáltotta a leány. – Majd éppen Biszkra fizet húszezer fontot. Szó sem lehet ennyiről. Inkább visszafordulunk. Mindenki azt hiszi, hogy a gróf jóhiszeműsége és bőkezűsége végtelen… hohó!… Ebben nagyon tévednek. Ennek véget vetünk – fejezte be dühösen. Rózsaszínű orrlyukai rezegtek közben. A gróf döbbenten nézett rá.
– Önök kérdeztek, én feleltem. Húszezret ígértek nekem, ha megszerzem ezt a táskát. Miután azonban hivatásos szélhámos vagyok, és barátság nem fűz Biszkrához, vagy éppen Harlington lordhoz, tehát elfogadok jobb, hangsúlyozom, jobb ajánlatot.
– És mi biztosít arról – kérdezte a gróf -, hogy ön csakugyan az én emberem lesz? Ne haragudjon, hogy kimondom, hiszen ön maga sem tagadta…
– Ó, csak tessék – felelte udvarias nevetéssel a fiatalember. – Nem vagyok érzékeny. Hogy mi biztosítja? Hát kérem, ön mögém ültet egy megbízható embert a kocsiba, töltött revolverrel. Ha kétszáz méternél nagyobb távolságra előzöm magukat, ez az illető lepuffant. Ha nem találnak vizet, ha támadás érné magukat, engem puffantanak le először. Túsz leszek. De a legjobb biztosíték az ön számára, Sir, az, ha jobb ajánlatot tesz, mint Biszkra, illetve Harlington.
– Rendben van. Megelégszik egy írással, amely úgy szól, hogy amennyiben én elérem csapatommal a szudáni Urungi-földet, az esetben önnek huszonötezer fontnyi követelése lesz velem szemben?
– Tökéletesen elegendő. Így az ön pusztulásával huszonötezer fontot veszítek, tehát kizárt dolog, hogy baj érje, Sir. Mert engem ebben az életben semmi más nem érdekel, mint a pénz.
– Én rabja vagyok a formaságoknak – felelte a gróf -, ezért, ha megengedi, közlöm ezt a Változást tisztjeimmel is.
– De ami a személyemet illeti, talán ne mondja el a valóságot, Sir – kérte az autós.
– Mi? – Zavartan megállt. – Úgy érti, hogy hazudjam?
– Egy hadvezérnek lehetnek titkai.
– Hm… Igen? Kissé nehéz feladat valótlanságot állítani. Talán maradjunk annál, hogy én csak mint vezetőt említem, és ön majd hozzá misztifikálja a többit.
– Kérem…
A gróf a marsallhoz ment.
Amikor egyedül maradtak a leánnyal, hosszan néztek egymás szemébe.
– Azt hiszem, Miss Lorion, ön helytelenül jár el, amikor ellenem dolgozik. Kíséreljük meg összeegyeztetni az érdekeinket.
– Nekem nem lehet egy Szokoloff-fal azonos érdekem – felelte hűvösen, de nyugodtan, és rágyújtott.
– Rosszul teszi, ha harcol ellenem. Akkor állítom félre az útból amikor akarom. Hogy eddig nem tettem, az csak személyes rokonszenv jele nálam. De ha keresztezi az utamat, hidegvérrel elintézem.
A leány megvetően verte le cigarettájáról a hamut.
– Azt hiszi, félek magától?
– Ezt nem hihetem, mert nagy érdeklődéssel olvastam annak idején egy riportsorozatot, amely Grovescu Adrien kisasszony kilenc politikai gyilkosságával foglalkozott.
A nő elsápadt, és rémülten nézett az autósra.
– Csak… nem akar elárulni?… – suttogta rekedten.
– Nem. De tudomására hozom, hogy a kezemben van, és ha még egyszer elgáncsol, akkor leleplezem – fejezte be finoman, udvariasan, azután mosolyogva meghajolt, és kilépett a sátorból.
A Szahara, mint valami hullámzás közben hirtelen megfagyott tenger, fehéren, mozdulatlanul feküdt a hold izzásában, és valahol felhorkant egy ló…
Tizenharmadik fejezet—>>>