1.
Hajnalban, csontig átfázva, dermedt tagokkal indult a század. A leány beült a gróf mellé, a konflis elindult a katonák után, és a leány a sarokba bújva, szinte eltűnt a kabátokban. A nap lassan emelkedett, és az ébredező sugarakban milliárd dérsziporka csillogott körös-körül. Sir Yolland heves szemrehányásokkal illette a leányt. Még egy zendülés veszélyét sem tartotta elfogadható oknak arra, hogy egy angol úrinő így viselkedjék. Katonák közé üljön énekelni! Teát főzzön, és mellbe lökje a tolongókat! Kérem! Ki hallott ilyent!
– Be kell látnia… hogy lehetetlenül… izé… Bár semmi közöm hozzá, de mivel a társaságomban utazik, azt hiszem, jogom van…
Abbahagyta az előadást mivel Miss Anna elaludt.
Ezalatt izgatott tanácskozás folyt az élen menetelő vezetők között. Közben ugyanis megkerült Wilkie úr is, akit heves szemrehányásokkal illettek a csapat vezetői.
– Én mindent beszereztem, ami szükséges volt. Én nem vagyok katona – védekezett erélyesen.
– Durien százados úr írta össze a felszerelést – pattogott a marsall.
– Kérem. Engem ne tekintsenek bűnbaknak. Pokrócvásárláshoz csak egy őrmester kell.
– Úgy van, egy őrmester kell – bólogatott Wilkie úr is, valamin tűnődve.
– Én a harcászathoz értek! – pattogott a marsall.
– Én pedig a katonák vezényléséhez!
– Egy őrmester azért mégis kell – jelentette ki Mr. Wilkie. – Önök kitűnő harcászok és elsőrangú szervezők, de ide kell egy ember, aki ért is valamihez.
Csodálkozva néztek az angolra.
– Igen, uraim – fejezte be a meditációt. – Most még ne feszegessük a dolgokat. Lehet, hogy nem kell nyílt kártyákkal játszani. Ez mindannyiunk érdeke, de ha még valami történik, akkor hármunknak őszintén kell beszélni egymással. Értik? Akkor nincs tréfa.
És választ sem várva, otthagyta őket.
Közben kisütött a nap, és kezdődött a hőség.
A leány felébredt, levette a kabátját, és a grófhoz fordult.
– Az imént mintha mondott volna valamit, és azt hiszem, nem feleltem.
– Igen. Előbb aludt egyet a válaszra… kedves, kedves… Hm… valamelyik névnél meg kellene maradni.
– Mondtam már, hogy Elsworth az igazi nevem.
– Igen? Jó. Szükségállapotban vagyunk, el kell fogadni, csak azt mondtam, hogy…
– Hogy a viselkedésemmel nincs megelégedve. Hát kérem, ez engem nem érdekel. Az ön viselkedése lényegesen furcsább!
– Tessék?
– Ahogy hallotta! Úgy tudom, hogy ön, Sir, utódja azoknak a Yollandoknak, akik az első gyarmati hódítók voltak, és egy Robert Yolland gróf saját hajóhadával verte ki a spanyolokat néhány közép-amerikai szigetről, ahol uralkodó is volt rövid ideig! Ez az úr gályán vezette seregeit, és nem konflison, ez az úr nem nyugodott bele abba, hogy állítólagos tisztek rendelkezzenek, és ő minden hülyeséget helybenhagyjon.
A gróf álmélkodva nézett. Honnan ismeri ez a nő a családi történeteket? És véletlenül nagyon elevenére talált. Sir Yolland nagyon tisztelte hódító őseit, akik seregeket vezettek, és domíniumokat alapítottak. Egy kissé talán úgy érezte, hogy ő is inkább erre született, és jelenlegi vállalkozásában sok elfelejtett hatalmi vágy keresett kiutat ösztönéletéből. Közel a negyvenöthöz, a gróf néha úgy érezte, hogy elpazarolta az ősök lelki örökségét. Érezte, hogy múlik az idő, és nem érdemes így meghalni, anélkül, hogy egyetlen domíniumot is alapított volna.
– Eddig – felelte gőgösen a leánynak – még nem kívánta meg a helyzet, hogy átvegyem a parancsnokságot. Takarók és kinin… Nem érdekelnek.
– Ön ezzel a véleményével nevetséges – felelte a leány azon az ideges, megvető hangon, amitől a grófnak minden vére a fejébe szállt dühében. – A felszerelés fontos tényező a harcászatban.
Sokáig hallgattak, mert a gróf nem akarta őszintén kimondani, hogy kissé kusza előtte a sok ellentmondó adat, ami a leány családjáról eddig tudomására jutott.
– És Bungur oázisból merre veszi az útját? – kérdezte végül Miss Elsworth-öt.
– Ez igazán nem az ön gondja, Sir. Inkább azzal törődjön, hogy mi lesz nélkülem a katonákkal? Mert eddig én vezettem őket.
A gróf nyelt. Kétségtelen hogy ez a leány vagy kétszer egészen jól közbelépett.
– Majd csak elvergődünk valahogy magunk is – mondta végül, és tisztogatta a monokliját. – Természetesen mindig készséggel segítségére leszek, ha kíván valamit.
– Köszönöm. Bungurban ott lesz a poggyászom, és akkor igazán nem szorulok önre. Bérelek karavánt.
Ezután hallgattak. Előttük hatalmas porfellegben, rendetlen összevisszaságban torlódva haladt ember, állat, szekér, páncélautó, pokoli zsivajjal, mint egy visszavonuló, vert hadsereg.
Távolban feltűntek Bungur oázis első fái…
2.
Koszos kis helység volt ez az oázis. Néhány pálma, egy-két kecske, húsz-harminc, nagyobbára vén tuareg élt itt, a Szahara forró portengere közepén, egy legyekkel, rovarokkal zsúfolt, fülledt oázisban. Renoir főhadnagy kirántotta kardját, és katonásan kiáltotta:
– Halló! Álljunk meg! Vezényeltem, kérem! Na mi lesz? Hé, ne hajtsa rám azt a szekeret!
Kezdtek megállni. Mert nem egyszerre álltak meg. Először csak “kezdték” a megállást, e hosszadalmas manővert úgy hogy elöl néhányan hallották a kiáltást, és megtorpantak, a többiek viszont nem hallották, és belebotlottak az elöl menetelőkbe, és összegabalyodtak velük, végül egy verekedő, veszekedő csomóban megtorlódott a menet.
Akkor álltak.
A marsall odaléptetett lován a konflishoz, és közölte a gróffal, hogy a hadak élén hajtasson be az oázisba, mint a sereg vezetője.
Strudl úr tehát az élre került Dirndellel, a pisztonos rákezdett egy igazán remek indulóra és ki tudná azt egy oázisban, hogy az Álarcosbál című operában előforduló francia négyesből? És kezdetét vette a bevonulás.
Egy vén arab, hosszú, ősz szakáll görnyedezve eléjük jött. Tisztes távolból követte őt a falu teljes lakossága néhány kecske, több kutya és három meztelen kisgyerek.
A vén arab hajbókolva közeledett a tiszthez. Most érezte először Sir Yolland, hogy mit jelent ez a szó: “hatalom”. Maga sem tudta, miért pirul el, és mi az a jó érzés, amivel a konflison ülve a vén arab érthetetlen karattyolását hallgatja.
Talán egy ősét valamikor így fogadták hadai élén Közép-Amerika bennszülöttei.
Az oázisok népe nem lelkesedett az uniformisért. Egyszercsak jönnek adó miatt, és elviszik az embereket dolgozni, vagy kivágják a fákat, és erődöt építenek…
A gróf odadobott néhány frankot a falu vénjének, és a kocsi odább gördült. Bevonultak az oázisba. Néhány vályogház, egy ütött-kopott postaépület, “vendéglőnek” kinevezett, istálló-forma kunyhó, amely kéthavonként ellát egy-két átutazót hosszú időre féreggel. Ki jár erre? Vásárosok, akik Marokkóba igyekeznek egy-egy katonai fuvar, valami házaló, aki törzstől törzshöz vándorol, és olykor oroszlánvadászok akik jólétet, bőséges borravalót jelentenek.
De ma nagy nap van, hatalmas idegenforgalom. Hiszen a vályogból készült vendéglő előtt kis piros túrakocsi áll. Ismét beértek egy autós embert!
A katonák összevissza sátrakat állítanak letelepszenek, főznek, a kocsikból nem fogják ki az elgyötört lovakat, szóval, sohasem látott módon táboroznak.
– Pardon – mondja tapintatosan Strudl úr, miután “szabad”-ra állította a zászlót. – Nem kaptam még meg a fuvar…
A gróf a zsebébe nyúl és szó nélkül fizet. A kocsis megemeli a kalapját, és utasa mögött szintén az ivóhelyiségbe lép.
Egyetlen asztal van itt mindössze, a hozzávaló hosszú paddal azonfelül csak gyékényen lehet ülni a földre. Az autós ember éppen olvas. Most feláll, és udvarias mosollyal meghajol. A kék overallban van most is, csuklóján arany karóra.
– Sir – mondja a leány – bemutatom önnek a legutóbbi kitűnő tanácsadóját, Mr. Gulivert. Ugyebár ez a neve?
– Joliot Guliver, szolgálatára.
– Örülök – mondja a gróf. – Köszönöm a jó tanácsát. – De hová kell leülni itt?
– Bizony el kell tűrniük a társaságomat, mert ezek az oázis-nagyvendéglők nincsenek ilyen világvárosi forgalomra berendezkedve.
Leültek a hosszú padra. Strudl úr távolabb, az ablaknál állt, és a fal mellé támasztva ostorát, a párkányra kitett valami zsíros csomagot. Egy fél liter vörösbort rendelt hozzá. Ott ivott azután csendesen.
Guliver úr nem volt tolakodó természet, könyvébe mélyedt, és nem zavarta a két vendéget. Rövidesen jött a marsall is Durien és Renoir kíséretében, szintén megismerkedtek a fiatalemberrel, és a nagy pad, mint valami vasúti váróteremben, egyik végétől a másikig megtelt. A vendéglős csak vörösborral szolgálhatott. Senki sem mert itt mást rendelni. Egy katona behozta számukra az ennivalót. Mr. Wilkie jelent meg.
– Kérem, kinin csakugyan van, a postahivatal tartja valami veremben, és nyomban felrakják. De takarót és általában néhány szükséges utánpótlást nem kapni.
Komoran ültek.
– De hiszen – mondta a gróf, és szivarra gyújtott – errefelé mégiscsak megfordulnak átutazók, kell hogy ilyen egyszerű cikket tartsanak.
– Nincs semmijük.
– Pedig takaró kell! – mondta a leány határozottan.
A tisztek kétségbeesetten néztek maguk elé.
– Azt hiszem – mondta Renoir hadnagy -, mégiscsak be kell itt várnunk valakit, aki Ain-Sefrába megy.
Most meglepő dolog történt. A leány odafordult Mr. Guliverhez:
– Nincs valami jó tanácsa?
A fiatalember letette a könyvet.
– Igazán egyszerű az ügy. Bízzanak meg engem, hogy vegyek takarót, mondják meg, hogy mennyi kell és öt perc múlva rendelkezésükre áll.
– Érdekes – jegyezte meg a gróf -, nagyon hálásak lennénk, ha százötven takarót szerezne, de nem hiszem…
A fiatalember mosolyogva kiment. Egészséges, nagy fehér fogai voltak. A leány összeráncolt szemmel nézett utána:
– Ez szerez takarót – mondta meggyőződéssel.
– Miből gondolja? – kérdezte a gróf.
– Nem tudom. De ez olyan, hogy szerez!
A gróf lassanként belenyugodott abba, hogy Miss Elsworth(?) időnként titokzatos, szeszélyes és népies.
Most azonban helyesen jósolt. Guliver úr öt perc múlva visszatért.
– Már rakják fel a takarókat – mondta. – Nem valami jó minőség. Pásztoroknak való áru. Mindössze száznégy volt raktáron, mert ezek szegényesek áru dolgában. Egy évre való készletüket adják el.
Csodálkozva néztek az autós emberre.
– Valami… titok?… – kérdezte erőltetett mosollyal a gróf, mert gyűlölt mindenféle kíváncsiskodást – ha nem titok, akkor megmondhatná, hogyan jutott hozzá?
– Egyszerűen: Kértem takarót, és adtak.
– Nekünk miért nem adtak?
– Mert a katonák sokszor kincstári bonnal fizetnek, ami jó pénz, de el kell menni vele a legközelebbi zászlóalj-parancsnoksághoz. Ezt a bennszülöttek nem szeretik, tehát ha egyenruhát látnak, akkor mindenre azt mondják, hogy nincs. De én pénzt vettem elő, és civil vagyok, nekem boldogan adták el a raktárukat, sőt szerintük Allah küldött, hogy bőséget hozzak rájuk a roppant vásárlással.
A tisztek az étel fölé hajoltak buzgón. Mr. Wilkie kisompolygott, és a gróf sokáig bámult a szivarjába.
– A Kongó mellett nem ilyenek a bennszülöttek, Mr. Durien? – kérdezte a lány kissé epésen. De mielőtt még a százados felelhetett volna, egy mezítlábas arab gyerek lépett be.
– Mamzel Anette Lorion számára napok óta levél van – és behozta.
– Én vagyok! – vette át a levelet a leány, és amikor a gróf meghökkent, elhűlt arcát látta, idegesen tette hozzá: – Megmondottam önnek, Sir, hogy ez az igazi nevem! Elsworth, az csak felvett név.
A gróf lesütötte szemeit, és mélyen elpirult.
A leány olvasni kezdte levelét. Kint a katonák éneklése felverte az oázis csendjét. Néhány hordónyi arab pálinkát vásároltak, potom pénzért, és most igen derült hangulatban voltak.
– Még egy levél van kérem. Egy tanárnő számára.
– Nincs közöttünk, azt hiszem – mondta a gróf.
– Én is azt mondtam, de azért muszáj megkérdezni. Szabály.
Mielőtt a fiú kiment, Mr. Guliver utánaszólt.
– Hogy hívják azt a tanárnőt?
Az arab betűzte az írást:
– Prof. Olivia Holland…
Most már elvették tőle a borítékot, amin Mr. Pidgin titkár kissé nehezen olvasható írásával ez állt: Gróf Oliver Yolland.
– Nekem szól az izé… a levél – mondta a gróf.
– Ön tanárnő? Prof. Olivia?…
Nem kapott választ, így azután dünnyögve körülnézett, és elment, abban a hitben, hogy esetleg baja lesz, mert másnak adta ki egy hölgy levelét. Sir Yolland levelét kézben tartva, úgy érezte, hogy ez az elviselhetetlen társas élet, ez az örökös együttlét ilyen… izé… ilyen mindennapi emberekkel nagyon megviseli.
Azután felbontotta a levelet, amely Pidgin titkár városházi múltját jellemezte:
Sir!
Távozása után a tőzsde továbbra is bizakodó volt. Másnap felkeresett a hotelban egy úr, akit Önnek igen régen nincs szerencséje ismerni; bizonyos Livingstone nevű olajkutató. Goromba módon közölte velem, hogy Ön ellen gyalázatos csapdát terveznek, és csak azért látogatott meg, hogy kijelentse, neki semmi köze ehhez, ő rablókkal nem szövetkezik. Felszólított, hogy közöljem a gróf úrral: Minden eszközzel küzdeni fog, hogy az Ön elsőbbségét, Sir, kétségbe vonja, és vállalkozását lehetetlenné tegye, de a banditák esetleges túlkapásaihoz nincs köze. Felajánlja továbbá a békét, ha Ön, Sir, bizonyos földekről lemond, amelyek az ő petróleumleletét megközelíthetetlenné teszik. Ezzel távozott. (Köszönés nélkül.) Bár tudom, hogy nevezett látogatót Ön nem ismeri, Sir, hivatalból közlöm fentieket. A detektíviroda, amely figyeli Lord Harlingtont, jelentésében közli, hogy Lord Harlington érintkezésbe lépett egy Szokoloff nevű orosszal, aki nemzetközi kalandor. Harlington Szokoloffal együtt nyomtalanul eltűnt Marokkóból. Valószínű, hogy elindult Szenegálba, az Ön nyomán. Phips értesített, hogy Jácint lovat csak Johnson lovagolhatja Epsomban, mert Kirlow zsoké beteg. Legfontosabb: a rendőrség figyelmeztetett, hogy egy elfogott rabló vallomása szerint Biszkra, a bandita, az Ön nyomában van, Sir.
Csatoltan átszármaztatom nevezett rabló leírását (A. és B. alatt mellékelt körözvény, valamint újságcikkek formájában). Forster lapjai megírták, hogy Ön kalandos vállalkozást kísérel meg, és a lapnak módjában lesz olvasóit erről tájékoztatni. Tudomásuk szerint Harlingtonnal, aki nagy reklámhajhász, Forster is elutazott. Utasításait várva, zárom soraimat, és maradok Sirnek.
igaz tisztelője,
Artur Pidgin
magántitkár
2. melléklet: A. és B. ajánlva
A gróf megélénkült:
– Az a fiú jöjjön ide. Sürgönyt kell izé…
Mindenki tisztában volt vele, hogy rendkívüli hír állhatott a levélben, mert a flegmatikus grófot még egy lázadás sem tette ennyire nyugtalanná. Néhány sort vetett a papírra és egy pénzdarab kíséretében odaadta a fiúnak.
– Sürgős.
A postás elszaladt.
– Mi áll a levélben? – kérdezte természetes szemtelenséggel megáldott hangján a leány, és mikor látta a gróf megbotránkozott arckifejezését, gyorsan hozzátette. – Jó, jó… Csak tartsa meg titkait, igazán nem érdekelnek.
Sir Yolland sóhajtozva távozott. Mit lehet tenni? Ez a nő úgy beszél vele, mintha táncpartnere lenne ötórai teákon.
A katonák összeverekedtek a pálinka hatása következtében. Renoir kétségbeesetten szaladgált közöttük.
– De kérem, közlegény urak… Na, de…
A marsall méltóságteljes fellépésével kivont karddal akart rendet csinálni, de valaki mellbe lökte, hogy köhögni kezdett, és Durien sztentori hangon kiáltotta:
– Azonnal hagyják abba, mert nem tudom, mi lesz!
Nem is tudhatta, ilyen verekedésnél. Hörgés, pofoncsattogás, átkozódás, rohamkések villogása.
Oblath Jeremiás boldogan rakta ki sebészt műszereit egy viaszosvászon terítőre. Ilyen verekedés után csak akad egy kis műtét…
A főorvos is egészen részeg volt.
Sir Yolland egy pillanatra kijött a sátora elé. Azután újra visszament. Komoly gondolatok között ült az összecsukható kertiszéken. Most először nehezedett balsejtelem a szívére. Nem számított arra, hogy a katonasághoz nem elég az egyenruha és a szurony. Fegyelem is kell.
És mi lesz? Nyomasztó érzése volt. Talán csügged? Meghátrál az út elején? Nézte a földet, szívta a szivarját, és a sátor sötétjében látta azt a vaskesztyűs, hatalmas bajuszú hőst, aki a kék szalon faláról szokott ránézni: a “Hódító Yolland”. A goromba ember kiverte Afrika északkeleti partjairól a portugálokat, és kinevezte önmagát az angol király helytartójának. De ez nem a tőzsdén kezdte…
Libbent a sátor függönye, és belépett rajta a leány. Ijedten állt.
– Mondja! Még mindig nem látja, Sir, hogy a vezetők tehetetlenek?!
– És… ha látom?
– Miért nem csinál rendet? Így nem juthat el az út céljához!
A gróf vállat vont.
– Intézkedett a poggyásza miatt? – kérdezte aztán.
– Mi?… Most ne az én poggyászommal törődjék, hanem menjen közéjük, és állítsa helyre a rendet.
A gróf csendesen ingatta a fejét.
– Nem.
Kintről félelmetes csatazaj hallatszott. Egy lövés is dördült. Durien lőtt a levegőbe, de oda sem figyeltek. Bayonne altiszt rendet akart csinálni, de betörték az orrát. Csak akkor lett rend, amikor egy katona pofon ütötte a Levegő Ördögét, mire Izabella őrvezető mint egy anyatigris vetette magát közéjük, és megjelent King Roswang is, kezében egy fél szekeret tartott, amit hamarjában letört.
Két perc múlva nem volt verekedés. Aki tehette megfutamodott, aki nem volt elég serény, azt az őrvezető csodálatos asszonyi ösztönével könnyedén knockoutolta, és King Roswang hitvese oldalán egész sorokat döntött le a fél szekérrel.
Sir Yolland kilépett a sátorból. A csata visszatérő utórezgéseit már leszerelte a marsall, Durien és a többi felettes. Néhányan még hangosan vitatkoztak, ezeket lecsendesítették.
– Kérem… – mondta nyugodt, hűvös, de jól hallható hangon a gróf. – A legközelebbi rendbontásnál a teljes csapat kétnapi fizetését levonom.
– Hohoóó! – mondta Toutain.
– Tessék? – fordult feléje még hidegebb hangon a gróf. – Ha valaki más véleményen van, az akár nyomban elmehet. Itt én parancsolok. Ezentúl fékezzék meg, aki verekedést kezd, gondoskodjanak, hogy az ilyesmi ne harapózzon el, mert a szavamat nem szoktam megmásítani.
És visszament a sátorba. Hiába, úgy látszik, valamilyen oknál fogva a grófot tisztelték. Senki nem szólt, és Fleur de Bac indítványt tett, hogy a legerősebb katonák, az őrvezetővel az élükön, alapítsanak tábori csendőrséget, és pofozzák fel, aki nem tetszik nekik. Ő nem bolond, hogy mások verekedéséért kétnapi jövedelmét elveszítse, és különben is az eszelős angolnak szerinte igaza van, így nem lehet viselkedni a sivatagban.
A tábori csendőrség megalakult. Figyelmes szemlélő azt mondhatta volna, hogy ezek az emberek itt eljátsszák a természetben lezajlott átalakulást: hogyan kényszerítette a szükség és a tapasztalat az ősi vad hordákat, hogy átalakuljanak lassanként “hadakká”.
Polchon hadnagy lett a “csendőrség” parancsnoka, mert a vörös szakállas volt az egyetlen vezető, aki nemcsak szép szóval igyekezett a verekedők lelkére hatni, hanem néhány igen jól sikerült pofonnal is közbeszólt.
Oblath Jeremiás ült a műszerei mellett és várt. De nem jött senki. Kratochvill arra ment, és egy zsebkendőt szorított vérző fejére. A kendőt átitatta a vér.
– Hé! Közlegény! Jöjjön ide, megvizsgálom!
– Mi? Ugyan hagyjon az ilyen marhaságokkal.
– De ember! Hátha műtétre van szükség! Nem akarja, hogy segítsek magán?
– Dehogynem. Igazán adhatna egy pofa bagót…
3.
Mikor Sir Yolland visszalépett a sátrába, egy lázasan csillogó szempár nézett rá a sötétből.
– Igen! Ilyennek kell lennie! Sir! Ön nagy ember.
– Én… – felelte és legyintett, de azért jólesett neki.
Kopogtak.
Ez csak Wilkie úr lehetett, mert kizárólag ő tudott kopogni a gróf sátrán, mielőtt belépett. Kiválthatott volna egy elsőrangú szabadalmat, ezzel a megjelöléssel: “Találmány, amely sivatagi táborozásoknál megrögzötten jól nevelt emberek számára lehetővé teszi az udvarias érintkezés szokásainak alkalmazását.” A kövér kis szervező ugyanis készített magának egy fadarabot, amire dróton függő ólomgolyót erősített, és ha azt megrázta, akkor a fához ütődő ólom tökéletes illúzióját nyújtotta annak, mintha valaki a sátor előtt kopogna.
– Sir – szólt Mr. Wilkie belépve -, alkalmaztam valakit, és utólagos beleegyezését kérem.
– Kit és milyen minőségben?
– Mr. Gulivert, sivatagi szaktanácsadónak.
– Vissza kell csinálni – mondta gyorsan a leány. – Az egy veszélyes ember!
– Bocsánat – felelte udvariasan a szervező -, de nem hittérítőnek alkalmaztam, és így a szelíd, ártalmatlan egyéniség nem előfeltétel.
– Ha megengedik, hogy én is hozzászóljak – vetette közbe a gróf, aki eddig a szamovárjával bíbelődött -, azt hiszem, indokolt lenne, ha Wilkie úr részletesebben indokolná eljárását.
– Sir – kezdte a kövér -, néhány tünet után arra a megállapításra jutottam, hogy felvonulásunk körül többrendbeli mulasztás történt. E mulasztások tekintetében Mr. Guliver olyan ötletességről tett tanúságot, hogy úgy éreztem a jövőben is hasznát vehetjük.
– Mi?! – kiáltotta hisztérikus gyorsasággal Anette (Elsworth? Lorion?… ) – talán ő adott teaestélyt, hogy elmaradjon a zendülés? Ő állította meg az első autóst, mikor úgy volt, hogy kinint kell szerezni? Őt követi osztatlan lelkesedéssel a sereg, vagy engem?
– Kérem, Miss… Miss… Szóval kérem, én nem csorbítom az ön érdemeit, és elismerem, hogy nélkülözhetetlen seregünk éléről… de ez az úr praktikus…
– Ön a marsallt is praktikusnak találta és a többi vezetőt is, ön praktikusnak találta az ötszáz gumikesztyűt, az ötven rakettet, a hetven tucat biztosítótűt és ezer darab patent nyakkendőrögzítőt halcsontból.
Mr. Wilkie elsápadt, és becsületében mélyen megsértve kiáltotta:
– Esküszöm, hogy a nyakkendőrögzítőről nem tudtam! A gumikesztyűt vállalom, a teniszütőt eltűrtem, a biztosítótűről is értesültem, de vegye tudomásul, Miss Elsworth…
A gróf közben elgondolkozva itta a teáját:
– Küldje ide azt az embert – mondta halkan -, majd beszélek vele.
– Csak nem akarja alkalmazni – kérdezte a lány gyorsan, és vészesen csillogó szemmel -, vegye tudomásul, ha ezt megteszi, akkor én nem megyek tovább magával!
– Hm… Eredetileg is úgy volt… hogy csak idáig… a holmija miatt… és…
– A holmimat azonban önök otthagyták a bőröndben az autó roncsaival. Elég nem szép! Felfért volna a konflisra. Most egy szál fésülködőköpenyben, egyedül, itthagyna ezen a sötét rablótanyán.
– Kérem… Én azt hiszem, ha seregem elhagyta az oázist… ez nagyon biztonságos, rendes hely lesz…
– Egy szál fésülködőköpenyben egy nőnek? Mindegy. Tegye azt, amit egy gentleman tesz ilyenkor.
Csakugyan nem lehet így… itthagyni, minden nélkül.
– És… Hová rendelte a holmiját?
– Ebben a levélben azt írja apám, hogy a garázsból elhozatta a bőröndömet, és utánam küldte Ideleszbe. Intézkedett, hogy a sivatagi gyorsáruszolgálat gépe ejtőernyővel ledobja!
– Kedves atyja közben kiszabadult a beduinok fogságából és hazatért? De hát akkor ön hová igyekszik?
Megrezdültek a pillái, de nyomban felelt:
– Mi?… Hát nem mondtam önnek, hogy anyám másodszor is férjhez ment?
– És melyik atyját sanyargatják a sivatagi hordák?
– Az édesapámat. A mostohaapám neve Elsworth, az édesapám Lorion… Lorion tizenöt év előtt adoptált.
– Saját édesapja adoptálta?
– Nem! Mondottam, hogy Lorion a mostohaapám! Istenem, hogy lehet ezt nem érteni! És ez az Elsworth adoptált, most pedig fogságban van, és az apám írt, hogy szabadítsam ki, a poggyász útban van…
A gróf sápadtan simogatta a homlokát, mert zúgni kezdett a feje. Kint zörgött a patent ajtókopogtató és belépett a fehér fogú, vidám autós ember. Mr. Wilkie-vel. A leány villogó szemmel nézte.
– Foglaljon helyet – mondta a gróf, de a leány gyorsan leült az egyetlen szabad székre.
– Köszönöm – felelte Guliver: – Azt hiszem, így is jól megértjük egymást.
– Ha megenged egy kérdést: mi az ön foglalkozása, uram?
– Festőművész vagyok. Sivatagi tájakat festek.
– Úgy hallom, hogy hajlandó lenne segítségünkre lenni.
– Szívesen. Érdekel a kaland, és gazdag sem vagyok. Szívesen jutnék nagyobb pénzösszeghez.
– Szegény ember? Érdekes… – mondta Anette, és idegesen topogott a lábával. – Ehhez képest szép autót tart.
– Nem vagyok szegény. Most különösen, nem. Kiállításom volt Párizsban, annak a jövedelméből vettem az autót, és maradt még annyi, hogy festegessek a sivatagban.
Nyugodtan nézett a leány szemébe.
– Amint látom – jegyezte meg a gróf -, ért a katonai dolgokhoz.
– A szpáhiknál szolgáltam, tartalékos tiszt vagyok.
– És csakugyan Gulivernek hívják – jegyezte meg most a leány. – Ugyanis a tárcájában J. D. monogramot látok.
– Jules Daumier festőművész ajándéka.
– Igen?… – kérdezte gúnyosan elnyújtva. – Érdekes. Én azt hittem, hogy álnevet használ, és figyelmeztetem önt, Sir, hogy aki hamis nevet használ, attól óvakodni kell. Ne vegye rossz néven, de ami a szívemen, az a számon.
Az autós ember mosolygott.
– Kérem. Nagy tisztelője vagyok az őszinteségnek… Miss Lorion…
– Esetleg megpróbálhatjuk – tűnődött a gróf. Ismerek eseteket, mikor a hamis névhasználat dacára igen hathatós segítséget nyújtott valaki. Nálam jó ajánlás az álnév.
– Én nem megyek tovább a csapattal! – kiáltotta a leány, és felugrott. – Ó! Bárcsak itt volna a holmim! Akkor egy pillanatig sem kellene együtt maradnom önnel!
– Nem önt érte szerencsétlenség egy vörös kis kocsival az országúton? – kérdezte Guliver.
– De igen. És a bőröndömet a helyszínen hagyták lovagias segítőim.
– Igazán ritka szerencse – mondta udvarias lelkesedéssel az autós -, én arra jöttem el, és gondoltam rá, hogy a szerencsétlenül járt utas nyomában vagyok, ezért… felszedtem a bőröndjét! Itt van nálam minden holmija, a poggyásztartóra erősítve…
4.
Ez knock out volt.
A leány csak most ébredt rá, hogy veszélyes ellenféllel került szembe. Ez precízen hazudik, mint egy gép, pontosan üt és talál, ha szembeállnak vele.
– Köszönöm! – felelte röviden, és a grófhoz fordult. – Sir. Én nem megyek tovább önnel együtt. Figyelmeztetem azonban, hogy Biszkra rablóvezér fő cinkosa, egy úri betörő, bizonyos Szokoloff, az ön nyomában van. Ez ebben a levélben áll, amit ma kaptam, és Isten engem úgy segéljen, hogy most nem hazudtam. – Elővette a levelet, és olvasott:
Szokoloff egy méter nyolcvan magas, feltűnően fehér, egészséges fogsora van, fekete haja, kissé sűrű, hosszas, ívelt szemöldöke, piros autót vezetett, amikor utoljára üldözték, és előszeretettel mondja magát tartalékos szpáhi tisztnek. Ajánlom magamat.
Bumm!
A knockoutolt visszaütött, és egyetlen csapással kiütötte győztesnek látszó ellenfelét. De ő már nem győzhetett.
Azután felvetett fejjel, nagyképűen kilibegett.
A gróf ránézett az autós emberre. Körülbelül egy méter nyolcvan magas volt, fekete, kissé sűrű, de hosszú szemöldökű, feltűnően egészséges fogú, és éppen az imént előszeretettel mondta magát szpáhi tisztnek…
– Mr. Guliver – szólt csendesen Sir Yolland -, pillanatnyilag, azt hiszem, nem vehetem igénybe szíves ajánlkozását. Elhatározott szándékom, hogy magam állok a csapat élére.
Az autós ember mosolyogva biccentett, és szintén távozott. Este volt. Az oázis néhány fája alig frissítette az elhasznált levegőt, amihez hozzájárult a kecskék és egyéb háziállatok szaga is.
Guliver egyenesen a postahivatalhoz ment. Ott találta a mezítlábas küldönc atyját, a postamestert. Félméteres újságmakulatúrán aludt. Felkeltette.
– Akarsz húsz frankot kapni?
Az arab legyintett.
– Professzor Olivia Holland sürgönyéről van szó? Most vitte el egy hölgy a másolatot. Harminc frankot adott. Külön tízet azért, hogy mondjam meg önnek, ha jön: a sürgönyben nincs semmi fontos, és tisztelteti.
A fiatalember dühösen csapta a földhöz a cigarettáját… A sürgönyben különben ez állt:
Ha Kirlov beteg, Jácintot Epsomban nem nevezzük, Johnson rossz zsoké.
gróf Yolland
Tizenegyedik fejezet—>>>