Az elsikkasztott pénztáros

Curzon úr kellemes ismerősökre tesz szert

1.

Délután hat órakor távozott Curzon úr a lakásból. Mielőtt elment, rövid habozás után háromhavi bért hagyott Mrs. Hutkinsnek az asztalon. Úgy érezte, hogy minden zsarnoksága dacára öreg gazdasszonyát nem teheti ki pénz nélkül az utcára. Hiszen Curzon úr alapjában véve jólelkű, gyengéd ember volt. Ha Massonnak nem lett volna annyi gyereke, akkor Curzon úr nem sikkasztott volna. De hát ez a Masson, úgy látszik, még sohasem hallotta, hogy családfák nem nőnek az égig. No mindegy…

Délután öt óra volt, és másnap reggel nyolc előtt nem vehetik észre a sikkasztást. Lehet, hogy délután hatig sem nyúlnak az aktatáskához. Ennyi egérútja van. Most hová? Hová megy egy sikkasztó, akinek húszezer dollár van a táskájában, és tudja, hogy a rendőrség nemsokára a nyomában lesz?

A borbélyhoz.

Jámbor, szőke kis szakállát, amely összefolyt szomorú, bibliai bajuszával, leborotváltatta. Egy köpcös, angol gengszter nézett rá vissza a tükörből. Jé! Nem is tudta, hogy ilyen fiatal! És alapjában véve egész megnyerő. Most kezdett csak azon tűnődni, hogy mi értelme volt annak az alázatos jelleget adó szőrzetnek, amelyet évekig olyan gondosan termelt az arcán.

Épp olyan megmagyarázhatatlan dolog, mint az ócska esernyő. Vagy Masson nyakkendője.

Azután kiment a repülőtérre. Egy hatalmas hárommotoros kivilágítva állt, és az utasok beszálltak. Curzon úr odasietett a pénztárhoz.

– Kérek egy jegyet.

– Hová?

– Arra a gépre.

– De hová akar utazni?

– Az az én dolgom. Maga csak adjon egy jegyet – mondta nagyon idegesen.

– Az a gép Batáviába repül. A Szumbavai és a Bali szigetcsoport érintésével.

– Hát akkor Batáviáig!

Eddig még a lelke mélyén, valahol legbelül úgy érezte, hogy nem lesz semmi az egészből, és az utolsó pillanatban visszafordul. Úgy érezte, hogy az ítéletet, amelyet ügyetlensége miatt kimondott, nem fogja végrehajtani önmagán, és visszafordul. De a motor zihálni kezdett, azután lábai, mintegy önállósítva magukat, elindultak a gép oldalához támasztott három lépcsőfokhoz, és ő felment, egyenként megjárva mind a három fokot. Belépett a gépbe, és ezzel az ítéletet végrehajtotta! Két overallos pribék kirántotta a lépcsőt, a megkavart propeller sortüze felhangzott, és az elsikló gép néhány kecses libbenés után a magasba lendült.

2.

Curzon úr egy derűs lelkivilágú sikkasztó nyugodt álmát aludta a sétafedélzeten. Batáviában egy napot sem időzött, hanem Henry Kahn álnéven első osztályú fülkét bérelt a Triton nevű luxushajón, amely Szingapurba indult. Szingapur! Az Indiai-óceán New Yorkja, a fény, a ragyogás, az elegancia, a luxus, a bűn, a háború és a mocsok nagy látványossága. Ott úgy eltűnhet, mint gombostű a szénakazalban, onnan a világ minden tájára átmentheti bűnbe esett életét, hogy kis vagyonával egzisztencia után nézzen.

Curzon úr kimondhatatlan lelki kéjjel merült el a gondatlanságba, amelytől azok szoktak megrészegedni, akik máról holnapra megszabadulnak a pénz rabságától. Van-e szebb és nagyszerűbb érzés annál, mint megrendelni egy pohár malagát, ha éppen gusztusunk van rá, és hanyagul zsebre dugni néhány doboz igen finom cigarettát, anélkül, hogy elszörnyednénk a könnyelműségünktől? A kis fizetés demarkációs vonala megnyílik! Egy öltözet ruha, jó hotel, taxi, hordár, töltőtoll és páholyülés anélkül, hogy a pénz kiadásának pillanatában elmondanánk magunkban az osztási művelet refrénjét: és még marad nyolc… és még marad hét… és még marad hat.

Van-e szebb, kellemesebb nászút az első néhány napnál, amely alatt a sikkasztó mézesheteit éli az anyagi függetlenséggel? Kérdezzünk csak meg kiérdemesült sikkasztókat hogy mi a szép, mi az igazán felemelő és nagyszerű momentum az életben. Azt fogják mondani: az első hét Párizsban és az utolsó Vácon. Az első gondtalan pillanat egy szép nővel, és az utolsó hét nap a szabadulás előtt, mikor a rab meghatottan számolja a hátralevő néhány száz staniclit. Benne van ebben a két végletben minden, amit a költő mondott.

Szabadság, szerelem!

Apropos, szerelem. Mint annyi más nagy luxus, váratlan fordulat, újszerű élmény, ez is most érkezett el Curzon úr életébe. Ebbe is most botlott bele, éspedig olyan kevés szerencsével, hogy nyomban egész hosszában végigterült a fedélzeten. Ugyanis miközben álmos szemekkel elhagyta ülőhelyét, hogy sétáljon kissé, megbotlott egy nyugágyban heverő hölgy kinyújtott lábán, és elvágódott.

Így kezdődött. Nem éppen hangulatosan, de stílszerűen, Curzon úr eddigi élményeihez viszonyítva. Mikor feltápászkodott, egy olyan szép nő állt mellette, amilyet csak álmában lát az ember vagy még ennél is valószínűtlenebb miliőben, amerikai hangosfilmeken.

– Bocsásson meg, igazán szégyellem. Remélem, nem ütötte meg magát? – kérdezte aggódva a hölgy.

– Igazán semmiség – nyögte siralmasan Curzon úr, és csak most nézte meg figyelmesebben a nőt. Valami egész könnyű, kosztümszerű, szürke, angol ruhában volt, sima, acéloskékbe játszó fekete haja hátrafésülten lapult meg, szabadon hagyva két apró fülét, mandulavágású, de kifejezéstelen, nagy szemei tisztán, derűs csillogással tekintettek a férfira, mosolygó, szép vonalú szájából pompás fogak ragyogtak elő.

– Nevem Henry Kahn – mondta Curzon úr.

– Lilian Hackett vagyok – felelte, és alig tudta elnyomni mosolygását az esetlen, gyerekesen zavart férfi ódivatú bemutatkozásán. Hosszú, finom, fehér kezét hanyag mozdulattal nyújtotta új ismerőse felé, és kissé szórakozottan otthagyta a férfi tenyerében. Szemében őszinte érdeklődés villant meg.

– Remélem Szingapúrig utazik?

– I… igen… – hebegte Curzon úr, akit ez a kézfogás nagyon megviselt. Természetesen Szingapurba utazom. – És hogy fesztelen legyen, hátratette két kezét, miközben testsúlyát felváltva egyik lábáról a másikra helyezte. A nő felől egészen finom, halványan, de azért kivehetően érezhető kölniillat áradt feléje. Maga sem tudta, miért kap ettől szívdobogást.

– Ha akarja, sétálhatunk villásreggeli előtt – mondta Lilian, és belékarolt. Curzon úr majdnem ismét orra esett. Mint valami emberi automata indult meg Lilian mellett, igyekezve lépést tartani, és félkarját, amelynek könyökhajlása a nő finom kezének szentélyét képezte, úgy tartotta mereven, mozdítani se merve, mintha gutaütés bénítaná. Lilian ezt látszólag észre sem vette, elfogulatlanul és hosszan csevegett.

– Ó, Mr. Kahn, ha tudná, milyen unalmas egy ilyen hajóút… Igazán csak lord Paddington tudta rávenni a fivéremet… A legtöbb férfi unalmas és ostoba… azt hiszik, hogy minden a tánc, a póker, a bridzs… Hopplá! Vigyázzon! – Még idejében elkapta Curzon urat, aki megbotlott egy hajókötéltekercsben. – Úgy látszik, nem hoztam szerencsét magának. Már másodszor botlik el…

– Ó, igazán semmiség! – Bár ez lenne a legnagyobb botlásom – gondolta magában. És most eszébe jutott lord Paddington, ez az előkelő, finom, ősz úr, állítólag Anglia felső tízezréhez tartozik, és igen visszavonultan él a hajón. Csak két emberrel érintkezett; az egyik Rival márki, szintén nagyon öreg, sovány emberke, bottal jár, mert féllábára sántít, és gomblyukában a becsületrendet hordja. Ezek szerint a társaságukban levő harmadik úr a lány bátyja, Sir Hackett, akiről azt mondta a steward, hogy ő a jávai cukorkirály, milliárdos iparmágnás…

Ilyen emberek még sohasem álltak szóba Curzon úrral.

– Sir Hackett bátyja a kisasszonynak?

– Ő a bátyám. Tudja, milyen unalmas egy cukorkirály húgának lenni? Látott ön már operettet?

– Ó, hogyne! Én sokat foglalkozom kultúrával. Egyszer Sidneyben megnéztem a Rip van Winklét… Arról szól, hogy egy vadász ötven évet alszik egyhuzamban anélkül, hogy felébredne, dacára annak, hogy körülötte mindenki énekel.

– Csodálatos!

– Őszintén szólva, nem hiszem, hogy manapság ilyesmi előfordulhatna.

– Éppen manapság minden lehetséges, kedves Henry… Hopplá! – Keresztnevének említésétől Curzon úr ismét kis híján elvágódott. Csak elengedné a karját. Szörnyű ez, így menni anélkül, hogy a nő szabálytalanul váltakozó lépéseihez igazodni tudna.

– Szóval, csak ezért említem az operetteket, mert azok általában arról szólnak, hogy egy gazdag nő nem tudja elhinni udvarlóinak őszinteségét. Mindenkiről azt hiszi, hogy a pénzét akarja és nem őt. Látja, valahogy így vagyok én is… Annyian forgolódnak körülöttem, és mindig úgy érzem, hogy a cukorkirály húga tetszik neki, és nem Hackett Lilian.

– De kisasszony! Ön nagyon szép!

– Csakugyan?… – kérdezte Lilian, és csodálkozva megállt. – Ön úgy találja, hogy én szép vagyok? – mondta kellemes meglepetéssel.

– Nagyon! Nagyon! – kiáltott buzgón Curzon úr, látva, hogy elismerő szavai rendkívül mély benyomást tesznek a hölgyre.

– Ezek szerint, ha maga belém szeretne, nem a pénzemet kívánná? Vajon magának elhihetném, hogy igazán a szíve szólalt meg?

Curzon úr pirult, a szája szélét nyalogatta és szavakat keresett, de nem talált. Mit mondjon? Hiszen máris eszeveszetten szerelmes volt ebbe a nőbe. Közben a sétafedélzet másik oldalára értek és itt egy gurítható mahagóni asztal előtt három csendes úr üldögélt, teasütemény és édespálinka mellett. Az egyik Paddington lord volt, a másik Rival márki és a harmadik Sir Hackett, a jávai cukorkirály.

Lilian, aki úgy látszik, nem akarta tudomásul venni társadalmunk bizonyos kasztszerűségét (amiért valószínűleg nemegyszer nézeteltérése is lehetett rokonaival), odahurcolta a megzavart Curzon urat, és egyszerűen bemutatta.

– Henry Kahn barátom, egy kedves ausztráliai gentleman.

A három úr nem azt a képet nyújtotta, amit általában lelkes fogadtatásnak szoktak nevezni. A márki valamit nyafogott, és nyirkos, ráncos kezének két ujját egy másodpercre átengedte Curzon úrnak. Sir Hackett feltette monokliját, figyelmesen megnézte ezt a Henry Kahnt, olyasféle tartózkodó érdeklődéssel, ahogyan a lepketudós valami újonnan talált csodabogarat helyez a lupéja alá, lord Paddington pedig csak bólogatott, és azt mondta:

– Jól van, nagyon jól van… – De hogy mi van jól és miért, ezt nem tudta senki. Curzon úr, aki tudatában volt, hogy ezekbe az előkelő körökbe még sikkasztó sem juthat be ilyen egyszerűen, úgy érezte, hogy az egyik lába süllyed lefelé, és a másik emelkedik.

– Henry Kahn vagyok… Bocsánat…

– Nem tesz semmit… – nyugtatta meg a márki:

Liliant, úgy látszik, bosszantotta, hogy új barátját nem látták szívesen, mert leült, és odaszólt Curzon úrnak:

– Foglaljon helyet közöttünk… Kérem, üljön le, ha mondom! – És miután Curzon úr leült, erélyesen így szólt a bátyjához: – Az út hátralevő részét, azt hiszem, Curzon úr fogja elviselhetővé tenni számomra.

– Igazán?… Igazán?… Derék. Derék – mekegte a lord.

– No, akkor nem is zavarom – mondta a márki. És botjára támaszkodva elbicegett. Két percen belül Lilian egyedül maradt Curzon úrra

– Ne szóljon semmit! – mondta majdnem sírva a lány. – Jól tudom, hogy ön most mit érez belülről. Megalázták! Miattam alázták meg és igazságtalanul! Henry! Maga olyan elégtételt fog kapni, de olyan elégtételt, mint a pinty!

Hogy Miss Hackett felfogása szerint hasonló körülmények között milyen, elégtétel jár egy pintynek, azt Curzon úr még aznap megtudta.

3.

Még nem volt este, de a nappal már elmúlt, és a hajó violaszínű, szürke derengésben úszott. A zsírosan csillogó mélysötétkék hullámokból egy-egy repülőhal dobta fel magát ezüstös ficánkolással, és ijesztően zord, kopár, lapos, vulkanikus szigetek közeledtek lassan Szumátra magasságából. Két-három ritka lombú pálma látszott csak egy-egy szigeten, és ezek is egyre kivehetetlenebb körvonalakkal mosódtak bele a változatos tónusokból egyre határozottabb sötétbe átvonuló ég aljába. Curzon úr nézte, nézte a csodálatos trópusi panorámát, és ahogy beszívta a dagály hűvös, de nem kellemetlen, sós szagú szellőjét, ebben a valószínűtlenül sugárzó alkonyban különös, szomorú vágyódás markolta meg a szívét…

Szerelmes volt.

Ruha suhogott a közelében. Nem is kellett oldalt fordulnia, csak mélyebben szívta be a levegőt, és a halszagba keveredő enyhe illat már jelezte, hogy Lilian ült le melléje. Furcsa, sárga estélyi ruhában volt, és egy hatalmas gyöngysorral játszott idegesen. Ez a gyöngysor hosszú volt és masszív. Minden vágyat, örömet, idegességet, mint egy hangszeren, ezzel a gyönggyel fejezett ki, ahogy ujjai különböző ritmusban választották szét és tolták ismét össze az egyes szemeket.

– Milyen szép este… – mondta minden megszólítás nélkül Lilian.

– Csodálatos este… – lihegte Curzon úr. – Igazán csodálatos.

– Önnek mi a foglalkozása?

– Nekem? … Tisztviselő vagyok. Egy izé…

Ahhoz nem volt elég fantáziája, hogy kitaláljon valamit. Csak Sidney helyett Melbourne-t mondott, sikkasztás helyett örökséget, és egyéb ilyen apró vonásokban hamisította meg életének való adatait. – Egy melburne-i bankban vagyok könyvelő – mondta például.

– De hiszen… ne haragudjon, hogy indiszkrét vagyok, egy könyvelőnek nem telhet ilyen életmódra.

– Húszezer dollárt örököltem, izé… a fivéremtől, még a télen… És elhatároztam, hogy nem teszem bankba, hanem ezt a hatheti szabadságot, amennyire lehet, kihasználom. Sétálok néhány lépést az élet napos oldalán… Ugye, ez szép?

– Nagyon. Megkérhetem, hogy vacsora után várjon néhány percig a közös ebédlőben?

– Boldogan. – A heverőszék támláján nyugvó kezéhez véletlenül hozzáért Lilian kisujja, és ettől a sarkáig megborzongott.

– Van hozzátartozója?

– Van. A gazdasszonyom. És Wickfieldben lakik egy néném, akinél nyáron fizető vendég szoktam lenni. Ha tudná, kisasszony, milyen szimpla volt eddig minden az életemben. Reggeltől estig a rács mögött állni a pénztárban. Este rántott tőkehalat enni, mert Mrs. Hutkins így szereti. Wickfieldben platánok állnak a néni háza körül, por van, és hol a tehenek bőgnek, hol a gramofon…

Lilian ajkáról eltűnt a kis rejtett gúny, amely ott vibrált a szája szélén állandóan. A gyöngysort szórakozottan a fogai közé vette, és ő is komolyan nézett ki az estébe. Az a furcsa nosztalgia fogta el, ami olyankor keríti hatalmába az embert, ha honvágya támad egy hely után, ahol tulajdonképpen még nem volt sohasem. Ki ne érezte volná még utazás közben, virággirlandos vidéki pályaudvaron, kinézve a fülkéből, hogy jó lenne itt most leszállni, jó lenne itt élni. Ez a Henry Kahn nem ostoba ember, csak tapasztalatlan. Egy óriási csecsemő. Jó lenne most ott ülni vele a wickfieldi poros platánok között.

Ezt gondolta Lilian.

Azután a hangulat egyetlen ütemre véget ért: kigyúltak a lámpák. Sok-sok tág fényű, hatalmas körte ragyogta be a hajót, és megszólalt a diner-re hívó gong. A lord társaságával egy külön szalonban vacsorázott.

Curzon úr a közös étkezésen vett részt, és tekintetével utánaosont a pincérnek, aki időnként egy ételekkel megrakott kis asztalkát tolt be a szalonba. Vacsora után, mikor még együtt volt valamennyi közösen étkező utas, vacsora után történt az elégtétel, a nagyszerű csoda, amitől Curzon úr megmámorosodott, kis híján sírva fakadt, és ami feledhetetlen lett számára már azon pillanatban, midőn megtörtént! Valamennyi utas jelenlétében odalépett hozzá a steward, és szólt:

– Őlordsága, Sir Hackett és Rival márki szívesen látják egy kártyapartira.

Most mit mondjon? Mit tegyen? A hajó szeme rajta! Valamit felelnie kell.

– Kérem… mondja… hogy… izé – nyögte tűzvörös arccal.

– Át fogom adni – szólt a steward, és tiszteletteljesen távozott.

A kis szalonban együtt ültek: a cukorkirály, a márki és a lord. Az asztalfőn Lilian. Mit mondhatott nekik a lány? Mivel idézhette elő a változást? Ki tudná. Az bizonyos, hogy a három úr mosolyogva nézett a belépő Curzonra. Most már a márki sem két ujjával nyújtott kezet. Három teljes ujját helyezte Curzon úr tenyerébe, és Paddington felemelkedett a helyéről, úgy veregette meg a vállát.

– Micsoda hallatlan szerencse, hogy megtisztelt bennünket. Kedves izé… Brogler… Harvel… – és Lilianhez fordult -, hogy hívják?

– Henry Kahn – dadogta Curzon úr.

– Az is nagyon jó – helyeselt élénken Sir Hackett.

– Foglaljon helyet, barátom, mi minden este kártyázunk. Nyerni nem fog, mert csak egycentes alapon játszunk, de remek szórakozás. Bizonyára ön is ért hozzá. Huligant játszunk.

– Én… én csak tarokkozni tudok. Azt sem jól.

– Nem baj – mondta a márki. – Akkor egyáltalán nem játszunk pénzbe, és meg fogja tanulni a huligant.

A huligan a ferbli, a póker és a makaó keveréke.

A lehető legjobb lap három ász. Ezután jön a kilenc, azután a terc ászig: egyszínű fiú, dáma, ász. Utána három dáma. Póker rendszerű licitálással mindenki annyit áldoz a lapjára, amennyi nyerési esélyt lát benne. Miután ezek az urak nem akartak pénzt nyerni, megállapították, hogy a maximális licitálás egy shilling. Remekül szórakoztak, nagyszerűen kacagtak, és ami a fő, senki sem veszthetett többet egy üveg bor áránál. Curzon úr a mennyországban érezte magát.

Életében először igazi urak között ült. Ezekhez képest még Mr. Mayfield, az irodafőnök is senki. Ó, mit nem adott volna érte, ha valaki láthatná itt. Legalább Mrs. Hutkins. És viselkedése szemmel láthatólag tetszett az uraknak.

– Maga igazán egy eredeti fiú, Mr. Green…

– Curz… nevem Henry Kahn.

Később sir Hackett és lord Paddington vitába keveredtek, hogy ki rendezzen az egész társaság számára jachtkirándulást Szingapúrtól Colombóig. Elnézést kértek Kahn úrtól, hogy most ők ketten fognak játszani, és aki nyer, az fizet majd mindent. Paddington nyert.

Sir Hackett dühös lett.

– Hát akkor revans! Kétszáz dollár a vizi…

– Hohó! – kiáltott a márki – ebben már én is részt veszek! Leosztották a lapot, és véletlenül Curzon úrnak is adtak egyet. – Ó, bocsánat. A fiatalember ilyen nagyban nem játszhat.

– Bocsánat… – mondta Curzon is, és lángvörös lett, mert Lilianre nézett – én részt szeretnék venni a játékban. Engedelmükkel, nem vagyok szegény ember…

Paddington tiltakozott!

– Ó! Nem, nem, nem… A maga pénzecskéje másra kell, barátom.

– De hát… Lordságod meg akar sérteni? – Végül is nagy nehezen adtak neki lapot. Azután megindult a licit. Curzon úrnak remegett a keze, és a nyelve szárazon tapadt a szájpadlásához. Három ásza volt! Felülmúlhatatlan nyerő lap. A márki csippelt, vagyis nem vett részt a játékban. Paddingtonnál kilenc volt, és Hackettnél két dáma egy királlyal. Hackett ijesztésre dolgozott. Paddington, úgy látszik, nem számított három ászra, és Curzon úr, félig eszméletlenül, mindent megadott. Azután feltakarták a lapokat.

– Bravó! – kiáltotta Paddington. – Igazán bosszantott volna, ha nem a mi fiatal barátunk nyer. – És nyolcszáz dollárt toltak Curzon úr remegő kezeibe. Micsoda világ! Ennek az összegnek egy kis részéért harminc napig kell dolgozni keservesen. Amit itt percek alatt nyer! Istenem! Miért nem öt év előtt sikkasztott! Mennyit mulasztott!

– És most… – mondta a márki ásítva – mára elég volt.

– Máskor nem kell ilyen nagyban játszani – mondta mosolyogva Sir Hackett, kezét nyújtva Curzon úrnak. – Szavamra, régen láttam megnyerőbb, szellemesebb és fesztelenebb modorú urat, mint ön. Igazán örülök, hogy Lilian ma este külön felhívta a figyelmünket.

Curzon úr csak pirul, és hol azt mondta “kérem szépen”, hol azt, hogy “igazán részemről”…

Fütyörészve ment a kabinjába. Szerelmes volt és boldog. Istenem, milyen szép is az élet urak között, milyen szép ez a fényes falú kabin, milyen kellemes levegő árad be a szellőzőablakon a csendes, misztikus Indiai-óceánról, egyáltalán milyen szép minden jelenleg! És ki törődik a holnappal?

Talán nem lett volna olyan boldog és elégedett, ha lényének valamilyen metafizikai formájában megjelenhetett volna néhány percre a cukorfejedelem kabinjában.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.